Amen

Az „amen” a hit szava. Amen címen a hittel kapcsolatos rövid írásaimat (vagy idevágó témákra vonatkozó más anyagot) foglaltam össze. Az Ordít az oroszlán pozitív kifejtés, míg a Rézkígyó polémikus anyag. Utóbbiból a Vassulát, terjedelme miatt, célszerűnek látszott kiemelni. Új menüpont a Kavicsos ösvény (újságcikknek szánt rövid írások), a Szamárfül (irodalmi kritikák) és az Avilai Teréz (a nagy misztikusnak és műveinek ismertetése) – ezt a hármat éppen hogy megkezdtem.

Ordít az oroszlán

Jelmondatom: „Ordít az oroszlán: ki ne remegne? Szól az Úr Isten: ki ne prófétálna?” (Ám3,8). Rövidebb írásaim gyűjteményéhez ebből az idézetből választottam címet. A lenti almenüből ezek az írások nyithatók meg. Ide teszem be újabb előadásaimat, cikkeimet is, hacsak idővel nagyon sok nem lesz. Egy részüket már különválasztottam, éspedig a polémikus, a lelkek megkülönböztetését gyakorló írásokat, amelyek Rézkígyó címen külön menüpont alatt találhatók. Az oroszlánordítás Isten szavának szívet remegtető erejét képviseli.

Féltékeny Isten

FÉLTÉKENY ISTEN

A katolikus tanítás forró pontjai

„Az Úr, a te Istened emésztő tűz, féltékeny Isten” (MTörv 4,24).

Az itt következő írás semmiképpen sem mondható teológiai tanulmánynak, sem pedig vitairatnak, még kevésbé tananyagnak. Talán a „fájdalomkiáltás” szó fejezi ki pontosan a műfaját. Látva, hogyan kezdik ki a katolikus hitet az Egyházon belülről, egyszer eljött a pillanat, amikor nem tudtam tovább hallgatni. Egyúttal segítséget kívántam nyújtani azoknak, akik tiszta szándékkal követni próbálják az Egyház hitét, de nem tudják, a hangzavarban melyik hang az Egyházé. Tudom, hogy amit írtam, az ellentmondás jelévé lesz, de az Úr szava biztat: „Meghagytam magamnak hétezer férfiút, aki nem hajtott térdet Baal előtt” (Róm 11,4; vö. 1Kir 19.18). Ehhez a hétezerhez szólok. Gedeon háromszáz emberrel is győzött...

Ő parancsol

FÉLTÉKENY ISTEN

(1)

Ő parancsol

Miközben az európai agyakban tombol a demokrácia, s mást se hallani, mint „az emberek így akarják” vagy „velünk erről nem konzultáltak”, a katolikus hívő számára valamit nagyon világosan le kell szögezni. Az igazság nem a kerekasztaloknál dől el. Jézus nem azt mondta: „Szavazásra bocsátom a kérdést”, hanem azt: „Bizony mondom nektek”. Személyében Isten mondja ki magát, ő az örök Ige, az örök Igazság. Lehet ellenállni neki és lehet meghódolni előtte. De ha valaki meghódolt előtte, attól teljes odaadást kíván: „Aki közületek nem mond le mindenéről, amije csak van, nem lehet a tanítványom” (Lk 14,33). Ha valaki Jézus tanítványa, annak habozás nélkül le kell mondania saját véleményéről, amennyiben az ütközik Jézus kinyilatkoztatásával. Le kell mondania róla, már mielőtt megértené, hogy saját gondolata miért volt helytelen; le kell mondania akkor is, ha ezzel erőszakot tesz magán.

Az igazság nem relatív. Az igazság abszolút. A hit „engedelmesség”, amellyel Isten igazságát saját életünk tartalmává tesszük. Értelmünk feladata, hogy eltávolítsa a hit ellen az értelem nevében emelt ellenvetéseket (hitvédelem). Ám a hit abszolút bizonyossága nem értelmünk bizonyító erején alapul, hanem a Szentlélek szelíd, de alkut nem ismerő világosságán.

Életre-halálra

FÉLTÉKENY ISTEN

(2)

Életre-halálra

Nemrég találkoztam ilyen nézettel: „Nem helyes vallást változtatni, az életveszély esetét kivéve.” Nos, az Ószövetségben a három zsidó ifjút Babilon királya azzal fenyegeti, hogy tüzes kemencébe vetteti őket, ha nem imádják az általa fölállított aranyszobrot. Az ifjak így felelnek: „Ha a mi Istenünk, akit tisztelünk, meg akar minket menteni, akkor a tüzes kemencéből és a te kezedből is kiszabadít, ó király. De ha nem így történnék is, tudd meg, ó király, hogy isteneidet nem tiszteljük, és az aranyszobrot, amelyet állíttattál, nem imádjuk” (Dán 3,17-18). Ez annál figyelemreméltóbb, mert a halál utáni büntetés és jutalmazás az ószövetségben nem volt ismeretes (a gondolat csupán a Krisztust közvetlenül megelőző évszázadokban merült föl). Csakhogy az igaz Isten imádása abszolút érték. A három ifjú nem érdekből dönt a hitvallás mellett, hanem az Istenhez való ragaszkodásból, vállalva, ha kell, a kínhalált is. A makkabeusi ifjak már a föltámadás reményében teszik ugyanazt (2Makk 7). Ugyanígy a római keresztényüldözések vértanúi, akiknek sokszor csak egy kevés tömjént kellett volna égetniük a birodalmi istenek tiszteletére, hogy megmeneküljenek a haláltól. Hiteles vértanú-aktákból kiolvasható, hogy a vértanúk fölött ítélkező római tisztviselők gyakran egyáltalán nem voltak vérszomjas vadállatok: eleget akartak tenni a császári rendeletnek, ezért kérlelték a keresztényeket, hogy égessék el már azt a kis tömjént – s ezt nem mondták ki, de érzékeltették: – igazán csak a forma kedvéért, aztán nyugodtan mehetnek és élhetnek saját hitük szerint. A keresztények azonban tudták, hogy ha az igaz Istent megtagadják, akkor nem élhetnek saját hitük szerint. És meghaltak Isten igazságáért. Az Úr angyala nem szabadította ki őket a tüzes kemencéből. „Az Úr, a te Istened emésztő tűz, féltékeny Isten” (MTörv 4,24).

Morus Szent Tamásnak nem kellett volna bálványok előtt áldoznia; csak esküt kellett volna tennie arra, hogy az angol egyház feje nem a pápa, hanem az angol király. Érsekek és püspökök letették az esküt. Tamás nem tette le. És meghalt Isten igazságáért. A hitet nem lehet darabokra szabdalni. Isten igazsága egységes egész. Aki egy részét elveti, elveti az egészet.

„Kegyelmed többet ér, mint az élet” (Zsolt 63,4).

Oldás és kötés

FÉLTÉKENY ISTEN

(3)

Oldás és kötés

Hogyan jut el hozzánk Isten igazsága? Az Egyház közegében. „Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket elutasít, engem utasít el” (Lk 10,16). Ha nem lenne hívő közösség, nem találkoznánk a kinyilatkoztatással. Aki egy templomba belép vagy kezébe veszi a Szentírást, már ebben a közegben mozog; ha nem létezne hívő közösség, nem emelnének templomokat és nem adnák ki a Szentírást. Saulnak maga az Egyház Feje jelenik meg, de amikor a megtért üldöző késznek mutatkozik az engedelmességre, a hívő közösségbe irányítja: „Menj a városba, ott majd megmondják neked, mit kell tenned” (Csel 9,6). Hinni annyi, mint osztozni az Egyház közösségének hitében. Egyháztól független hit nem létezik.

Az Egyház pedig strukturált közösség. A tizenkettő oldó és kötő hatalmat kap (Mt 18,18), amit Péter egymagában is gyakorolhat (Mt 16,19). Az „oldás és kötés” elsődleges jelentése a kortárs kulturális közegben a közösségbe való befogadás vagy abból való kitaszítás. Az Egyház ma is ugyanaz a közösség, ugyanattól a Jézustól alapított struktúrával. Az első hívők mai utódai a tizenkettő mai utódainak oldó és kötő hatalma alatt állnak, amelyet Péter mai utóda akár egymagában is gyakorolhat. Ez a strukturált közösség vallja és őrzi azt a hitet, amely Isten Jézusban adott teljes és végleges kinyilatkoztatásának befogadása.

Amikor a hit tartalmával kapcsolatban kérdések merülnek föl, a tizenkettő utódai, élükön Péter utódával, illetékesek megadni a választ. Ha mindenki kedve szerint értelmezhetné a hitet, Isten igazságának helyébe az emberi vélekedések káosza lépne, s ezzel az alvilág kapui erőt vennének az Egyházon. Hogy ez ne történhessen meg, az Egyház a Szentlélek ajándékát kapta. „Amikor eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet benneteket a teljes igazságra” (Jn 16,13). Ha kételyek, ellenvetések, félremagyarázások támadják meg a hitet, az apostoli testület, Péter utódával az élén, a Szentlélek vezetése alatt megtalálja a helyes válaszokat, és megállapítja, hogy aki ezeket megátalkodottan elutasítja, kívül kerül a hívő közösség határain: anathema sit, legyen kiközösítve. Nem ez az egyetlen formula, amivel az apostoli testület a hit szabályait, dogmáit megfogalmazza, de a történelem során ezt használta a leggyakrabban. Ma már előnyben részesíti a pozitív formulákat. Az apostoli testületet (élén Péter utódával) e funkciója miatt az Egyház Tanítóhivatalának nevezzük. A Tanítóhivatal tehát nem egy római iroda, és nem azonos a Hittani Kongregációval. Utóbbi döntéseinek kizárólag azért van hitbeli tekintélye, mert Péter utódának tekintélye áll mögötte.

Ki tévedhetetlen?

FÉLTÉKENY ISTEN

(4)

Ki tévedhetetlen?

Ezzel a hívő katolikus számára adva van az isteni igazság lelőhelye, az egyházi közösség hitében, az apostoli testület és Péter utóda által oldó és kötő hatalommal megszabott határok között. Ez az igazság abszolút tekintéllyel rendelkezik, nem a Tanítóhivatal tagjainak emberi bölcsessége folytán, hanem a teljes igazságra elvezető Szentlélek tévedhetetlensége folytán. Amikor az Egyház, a zsinatok, a pápák tévedhetetlenségéről beszélünk, erről a tévedhetetlenségről beszélünk, amely isteni és nem emberi tulajdonság. A Tanítóhivatal tagjai emberek, tehát tévedhetnek; Péter utóda ember, tehát tévedhet; de amikor akár az apostoli testület, akár Péter utóda az egész Egyház számára kötelező erővel végleges hitdefiníciót nyújt, az nem lehet téves. Ugyanígy nem lehet téves az apostoli testület térben és időben egyetemes, kötelezően hirdetett tanítása akkor sem, ha nincs róla külön definíció („rendes tanítóhivatal”, szemben a rendkívülivel, vagyis az ünnepélyes kihirdetéssel). Ha a Szentlélek az ilyen tanítást nem óvná meg a tévedéstől, a hit igazságait nem lehetne többé megkülönböztetni az emberi vélekedésektől. Ám az Egyház őrzi Isten abszolút igazságát, és az enyészet birodalma nem vesz erőt rajta. „Ég és föld elmúlnak, de az én igéim nem múlnak el” (Lk 21,33).

Hitnormák

FÉLTÉKENY ISTEN

(5)

Hitnormák

Az Egyház időben is strukturált. A történelemben már megszületett végérvényes hitdefiníciók és egyetemes tanítások minden későbbi hitértelmezés alapjául szolgálnak. Ilyen maga az Újszövetségi Szentírás, szerves egységben az Ószövetségi Szentírással, amelyen alapul. Minden későbbi hitkijelentésnek összhangban kell lennie a Szentírással, amely a sugalmazó Szentlélek erejében tévedhetetlen normát képvisel az Egyház egész későbbi történelme számára. Ez azonban nem jelenti azt, hogy csak azokat a hitkijelentéseket fogadjuk el, amelyek a Szentírásban kifejezett formában benne foglaltatnak. A későbbi korok új kérdéseket tesznek föl, amelyek új válaszokat követelnek. Az Egyház hordozza a kinyilatkoztatás Jézusban kapott teljességét, amely minden emberi megfogalmazásnál mélyebb, ezért kimeríthetetlen. Tartalma nemcsak a Szentírásból olvasható ki, hanem az Egyház liturgiájából, szimbólumaiból, művészetéből, fegyelmi gyakorlatából, későbbi írásaiból is. Ezek tanúskodnak a Szenthagyományról, amely mélyebb és ősibb valóság, mint a Szentírás, éppen ezért nehezebben is megközelíthető, de a Szentírással egységben a hit normáját képezi. Csak a Szenthagyományból olvasható ki például, hogy mely könyvek alkotják a Szentírást.

A Szentírás és a Szenthagyomány hiteles értelmezésére a Tanítóhivatal illetékes. Egyéni értelmezéseket a Tanítóhivatal értelmezése fölé helyezni annyit jelentene, mint kiszolgáltatni Isten igazságát az emberi vélekedések zűrzavarának.

 

Zsinat, 20. század

FÉLTÉKENY ISTEN

(6)

Zsinat, 20. század

A Tanítóhivatal legnevezetesebb 20. századi megnyilvánulásával, a II. Vatikáni Zsinattal szemben két szélsőséges attitűd lehetséges. A zsinattal új szelek kezdtek fújni az Egyházban, és ezt sokan bátorításnak érezték további fellazításra, olyanra, amit a zsinat nem támogatott vagy éppenséggel elutasított. Dogmatikailag és erkölcstanilag feszegetni kezdték a Tanítóhivatal által megszabott határokat. A „kontesztáció”, a megkérdőjelezés korszaka következett, és számos területen pozíciókat szerzett a szekularizmus. Papok és szerzetesek hagyták el hivatásukat, a gyónás kiment a divatból, az újraházasodott elváltakat a szentáldozáshoz bocsátják, teológiai tanárok (alattomosabban vagy nyíltabban) ellene mondanak a Tanítóhivatalnak, a Szentírást kiszolgáltatták a racionalista kritikának, kétségbe vonták még Jézus föltámadásának történetiségét is.

Vannak olyanok, akik mindezt látva a zsinatot tették felelőssé, és visszatérést hirdettek az „igazi” katolikus hithez. Mellőzik a zsinat tanításait, sőt előfordul, hogy még a zsinat pápáinak törvényességét sem ismerik el, és új pápát választanak (persze komoly tömegbázis nélkül). Van enyhébb tradicionalizmus is, amely elfogadja a pápákat és a II. Vatikáni Zsinatot, de a zsinatot mégis hanyatlásnak tekinti, és vissza akarja vezetni az Egyházat a zsinat előtti állapotba. Ez az irányzat számos komoly fiatalt is magához vonz, akik már a szekularizmus regnálásába csöppentek bele, és felismerve annak hamisságát, szilárdabb támpontot keresnek.

Mindezekkel szemben az igazság az, hogy a zsinat, bár egyes témákban újszerűen fogalmazta meg az Egyház hitét, sem új dogmákat nem hozott, sem régieket nem törölt el (ami nem is lehetséges), és ugyanígy nem változtatott a katolikus erkölcstanon sem. Mi az, amit tett? Belehelyezte az Egyház tanítását és életét az újkori összefüggésekbe. Az I. Vatikáni Zsinat még védekező volt az újkori tévtanokkal szemben, mint ahogy a Trentói Zsinat is védelmi pozíciót vett föl a protestáns reformációval szemben. Ennek során sok nélkülözhetetlen, mérvadó tanítás fogalmazódott meg, számos fontos dogmát mondtak ki – de az Egyház mindezzel kulturálisan még nem lépett ki a középkorból, nem adta föl annak szemléletét. Csak a II. Vatikánum vette tudomásul az Egyház újkori helyzetét: azt, hogy kisebbséget alkot egy pluralista világban. Ezért kellett elismernie a nemkeresztény vallások létező értékeit, ezért kellett rálépnie az ökumenikus kiengesztelődés útjára. Ezért kellett saját képét minden hívő közös méltóságából (nem pedig a hierarchiából) kiindulva megrajzolnia, ezért kellett megfogalmaznia saját missziós jellegét, ezért kellett pozitív definíciót adnia a világi hívőkről, és nyomatékkal kezükbe adnia a Szentírást. A zsinat tanításai kötelezőek, mindenekelőtt azonban nem új tan született a zsinaton, hanem új stílus. VI. Pál pápa, aki elajándékozta a tiarát, II. János Pál pápa, aki fölhagyott a pluralis maiestaticus használatával, a zsinat szellemét képviselték, kiléptek a feudális stílusból és fölvették azt a stílust, amely a harmadik évezredben már nélkülözhetetlen. Az Egyház nem feudális monarchia, hanem hittel átjárt kovász a világban. A szekularista kilengések és a tradicionalista ellenállás dacára a II. Vatikáni Zsinat szükséges volt, igazi jelentőségét a jövő fogja megmutatni.

Tévedhető bizonyosság

FÉLTÉKENY ISTEN

(7)

Tévedhető bizonyosság

Egyszer kizártam levelezőlistámról egy tradicionalistát, aki nem akarta elfogadni az Egyháznak a vallásszabadságról szóló tanítását. Magánlevélben arra hivatkozott, hogy ez a tanítás nem tévedhetetlen. Nos, erről lehetne vitatkozni; hogy a hit szabad aktus, tehát nem kényszeríthető, az igenis az egyházi tanítás lényegéhez tartozik. Korábbi tanítások, amelyek azt hangsúlyozták, hogy a tévedésnek nem lehetnek jogai, a feudális teokrácia, a katolikus királyság modelljét tartották szem előtt, és azon belül érvényesek lehettek; csakhogy ez a modell azóta megszökött a történelemből, és átadta helyét a pluralista demokráciának, még a királyságot megőrző országokban is. Ott pedig az emberi személy jogai lépnek előtérbe, amelyeket nem írhat felül az állam azzal, hogy megállapítja, melyik vélemény téves. Az Iszlám gondolkodhat másképp az ember jogairól, de a kereszténységnek így kell gondolkodnia.

Ami azonban itt főtéma, az az illető álláspontja, amely szerint a nem tévedhetetlen egyházi tanítás nem kötelező. Ez nem igaz. Nemcsak tévedhetetlen bizonyosság létezik. Létezik gyakorlati (erkölcsi) bizonyosság is, amely nem abszolút, de azért valódi bizonyosság, a biztonságos cselekvéshez teljesen elégséges. Az életben általában ilyen gyakorlati bizonyosságokkal dolgozunk. Ilyennel tudjuk, hogy kik a szüleink, vagy hogy a levesünk nincs megmérgezve. Az abszolút bizonyosság kizárja a tévedés lehetőségét. A gyakorlati bizonyosság nem zárja ki a tévedés lehetőségét, de kizárja a tévedés indokolt félelmét. Lehetséges a tévedés, de a gyakorlatban nem kell számolnunk vele. Minden abszolút bizonyossághoz igen sok gyakorlati bizonyosság tartozik. Ez az Egyház hitében is így van. Vannak dogmák és egyéb katolikus igazságok, amelyeket a hit föltétlen, abszolút bizonyosságával fogadunk el. De létezik ezeknek olyan környezete is, amely nem nyújt ugyan abszolút hitbizonyosságot, mégse mellőzhető a hit komoly veszélyeztetése nélkül, hiszen az igazságok összefüggenek. Pápai vagy zsinati tanítások nemcsak dogmák lehetnek, hanem a hit gyakorlati bizonyossággal felismert elemei is. Az Egyház abszolút bizonyosságában, amelyet a Szentlélek nyújt, hitünk abszolút bizonyosságával osztozunk; az Egyház gyakorlati bizonyosságában pedig gyakorlati bizonyossággal osztozunk. Ez szabad aktus, amelyet assensus religiosusnak (vallási hozzájárulás) szoktunk nevezni. Belső hozzájárulás, amire – egészen kivételes eseteket leszámítva, amikor kényszerítő okaink vannak a belső beleegyezés felfüggesztésére – kötelezve vagyunk, viszont elvben elképzelhető, hogy a későbbiekben mégis tévesnek bizonyul (így változott meg például az Egyház felfogása több bibliai kérdésben, a Commissio Biblica döntései ellenére). Arra azonban senkinek nincs joga, hogy az Egyház biztos és kötelező tanításának pusztán azért ellene mondjon, mert ő máshogy gondolja. Ez a „szabadság” magát a hitet fosztaná meg attól a talajtól, amelyből él, és megint csak az emberi vélekedés játéklabdájává tenné. A szabadság nem az elkötelezettség hiányában áll, hanem az igazságnak való elkötelezettségben: „Az igazság szabaddá tesz benneteket” (Jn 8,32).

A zsinat utáni krízis leküzdésében komoly fegyver a Katolikus Egyház Katekizmusa, amely teljes egészében biztos és kötelező tanítást nyújt. Hogy egy tévhitet eloszlassunk: az apróbetűs részekben is. Ezek azért vannak apró betűvel szedve, mert nem tartoznak a gondolatmenet fő vonalához, nem pedig azért, mert kevésbé igazak vagy biztosak.

 

Katekizmusok

FÉLTÉKENY ISTEN

(8)

Katekizmusok

Még egy félreértést szeretnék eloszlatni. Tradicionalista barátunk azt írta nekem, hogy ha a mai Katekizmus tanítja a vallásszabadságot, sebaj, majd helyébe lép egy újabb katekizmus, amelyik nem fogja tanítani. Ezt azért írhatta, mert hamis képe van a Katekizmus dogmatikai súlyáról, lebecsüli azt. „Katekizmuson” sokszor csak hittankönyvet értünk, de itt nem erről van szó, hanem az egyház hitbeli tanításának az egész Egyház számára kötelező összefoglalásáról. Az Egyház a trentói zsinat után adott ki először hivatalos katekizmust, a Római Katekizmust. A második hivatalos katekizmus a mostani, a Katolikus Egyház Katekizmusa. Ez nem törölte el a Római Katekizmust. Nem azért volt szükség rá, mintha az Egyháznak a Római Katekizmusban kifejezett hite megváltozott volna. Kiegészült azonban az Egyház tanítása sok olyan kérdésben, amelyek a 16. században még nem merültek föl, ezért akkor még nem szerepelhettek a hivatalos katekizmusban. Modern fogalmak, mint a totális háború vagy a génmanipuláció, tárgyai az Egyház állásfoglalásának, de a 16. században még nem léteztek. Nem létezett a Szeplőtelen Fogantatás vagy Mária mennybevételének dogmája sem. Nem volt kifejtve az Egyház szociális tanítása, amely jelentős helyet foglal el az új Katekizmusban. Egyszóval: a dogmafejlődés szükségessé tette, hogy az Egyház újból megfogalmazza hitét, éspedig olyan nyelven, amely a mai kor számára érthető.

A dogmafejlődés nem azt jelenti, hogy a dogmák megváltoznak. Azt jelenti, hogy a dogmák tartalma fokozatosan kibontakozik. Miközben újabb és újabb kérdések merülnek föl a történelemben és a teológiában, az Egyháznak újabb és újabb válaszokat kell adnia, amelyek korábban ilyen kifejezett formában nem léteztek. Előfordulhat tehát, hogy valaki olyan téves nézeteket vall, amelyek az ő korában még nem jelentik az egyházi tanítás tagadását, mert ez a tanítás még nincs világos, kifejezett módon megfogalmazva; egy későbbi kor azonban megfogalmazza az Egyház hitét, és a korábban jóhiszeműen képviselhető tanítás eretnekséggé válik. Így például Aquinói Szent Tamás (13. század) tagadta Szűz Mária szeplőtelen fogantatását, pedig nem eretnek volt, hanem egyháztanító. Ámde a Szeplőtelen Fogantatás dogmáját csak a 19. században hirdette ki Boldog IX. Piusz pápa. Egész odáig eretnekség nélkül lehetett tagadni.

Az Egyházat a Szentlélek vezeti, amikor a dogmafejlődés során rendre megadja a szükséges válaszokat a fölmerülő kérdésekre. Ezeket a válaszokat kezdetben nem egyszer ellenállás fogadja; így történt például a pápai tévedhetetlenség dogmájával, amelyet számos püspök nem fogadott el az I. Vatikáni Zsinaton, köztük a magyar püspökök többségével; ezek elutaztak Rómából a dogma kimondása előtt. Később a többség magáévá tette a dogmát, de maradt egy kisebbség, amelyik inkább elszakadt Rómától és megalkotta az Ókatolikus Egyházat. Igen, az Egyház az ellentmondás jele. Hinni áldozat. De szakadárságba menekülni azért, hogy saját álláspontunkat ne kelljen feladnunk: árulás.

„Tudd, hogyan kell viselkedned Isten házában, amely az élő Isten egyháza, az igazság oszlopa és biztos alapja” (1Tim 3,15).

Halld, Izrael

FÉLTÉKENY ISTEN

(9)

Halld, Izrael

A legfontosabb kérdés természetesen az, hogy ki a mi Istenünk, kit imádunk voltaképpen. Ez a hangsúly nem minden vallásban érvényesül, Buddha például másodlagosnak, elhanyagolhatónak tekintette az istenkérdést. Hasonló volt a helyzet a politeista pogányságban, amely a kereszténységet a római birodalomban körülvette. A maguk módján „imádták” ugyan isteneiket, de mivel azok többen voltak, egyikük sem követelhetett abszolút odaadást. Itt van a zsidó monoteizmus egyedülálló jelentősége. „Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet szíved, lelked mélyéből, minden erőddel!” (MTörv 6,4-5). Ez a hitvallás, amelyet a vallásos zsidók naponta háromszor imádkoznak el, változatlanul megjelenik a keresztény főparancsban (Mk 12,29-30). A keresztény vértanúk azért áldozták föl életüket, mert nem voltak hajlandók más isteneket imádni az egy igaz Istenen kívül.

Újabban fenyegeti az Egyházat a vallási szinkretizmus, amely kaput nyit a pogányságnak. Mint azonban a Hittani Kongregáció a Dominus Iesus dokumentumban leszögezte, a kereszténység nem egészíthető ki más vallásokból. Magyar értelmiségiek között a szinkretizmus sajátos változata fejlődött ki, amely a zsidó monoteizmust megtagadja, a keresztények Istenét különbözőnek vallja Ábrahám, Izsák és Jákob Istenétől, és szívesebben azonosítja akár a babiloni Mardukkal vagy az egyiptomi Horus-szal, mintsem a zsidó istenhit hitelességét elfogadja. E felfogás szerint Jézus nem volt zsidó, az evangéliumok tanúsága e téren az eredeti szövegek zsidó (???!!!) egyházatyák által történt meghamisításából származik. Ez a nacionalista és antiszemita elmélet a nevetségességig törénetietlen és tudománytalan, mégis vannak követői, mert nemzetünk nagyságának alapját látják benne. Azokról a népekről ugyanis, amelyekhez Jézust és az ő állítólagos vallását sorolják, azt állítják, hogy a mai magyarság ősei (vagy, ami még abszurdabb, hogy a magyarság volt azok őse).

Az efféle nézetek nemcsak történetileg tartoznak az agyrémek birodalmába, hanem a keresztény hit szempontjából is tarthatatlanok. Zsidóságtól független kereszténység sohasem létezett, és nem is lehetséges. Az ószövetség és az újszövetség ugyanazt az egyetlen Istent vallja. Ha kivesszük a kereszténységből az ószövetséget, nem marad Istenünk. Zsidó részről, de meglepetésemre legújabban keresztény részről is, találkoztam azzal a nézettel, hogy nem ugyanazt az Istent imádjuk, mert a keresztények Istene Szentháromság, a zsidók pedig tagadják a Szentháromságot. Ez utóbbi igaz, de csak annyit jelent, hogy különböző nézeteket vallunk ugyanarról az Istenről, nem pedig azt, hogy külön isteneket imádunk. Volt, aki úgy fogalmazott, hogy a zsidó YHWH csak a mennyei Atyával azonos, a Fiú és a Szentlélek személye az ószövetség Istenéből hiányzik. Ám ez súlyos félreértése a Szentháromság hitének. Isten nem osztható három részre (triteizmus). Mind az Atya személye, mind a Fiú személye, mind a Szentlélek személye egy és ugyanazon teljes isteni lényeggel azonos. Hogy egymással mint személyek mégsem azonosak, azt egymáshoz való belső vonatkozásuk alapozza meg, amely a személyek reális különbözőségét jelenti; de ami léttartalmukat illeti, az teljesen ugyanaz. Az isteni személyek mindenestül átjárják egymást (perichoresis). „Mihelyt egyet megnevezek közülük, hárman ragyognak körül” – mondta valamelyik egyházatya. Ha tehát YHWH a mennyei Atyával azonos, teljes léttartalmában azonos a Fiúval és a Szentlélekkel is. A személyek belső relációi nem jelentenek hozzátételt, hanem csak az egyetlen isteni mivolt létezésmódját. A kereszténység a zsidó monoteizmust vallja. Nem tesz hozzá semmit és senkit az ószövetség egyetlen Istenéhez, csupán az Ő titokzatos belső életéről hisz és vall többet, mint amennyit Isten az ószövetségben feltárt magából.

Belső logika

FÉLTÉKENY ISTEN

(10)

Belső logika

Isten teremtő. A New Age által divatossá tett panteizmushoz (Isten azonos a világgal) vagy panenteizmushoz (a világ Isten része) a kereszténységnek semmi köze. Isten végtelen tökéletessége transzcendens a véges teremtményhez képest. A korlátozott valóság (a világ) mindenestül függ a korlátlan valóságtól (Istentől).

Ugyanakkor azonban Isten jelen van a világban, mint annak abszolút alapja, oka és célja. Istentől független valóságmozzanat nincs. A teremtett valóság saját mivolta és belső logikája mindenestül Istenen, a Teremtőn alapul. Ami a dolgok belső logikájából következik, az egyúttal Isten törvénye is. Ha a valóság belső logikája az emberi cselekvés számára valamilyen követelményt meghatároz, akkor a teremtő Istentől származó törvénnyel van dolgunk. A dolgok természetéből fakadó törvények (erkölcsi természettörvények) a Teremtő akaratát fejezik ki, méghozzá nem tetszés szerinti akaratát, hanem szükségszerű akaratát. Ilyen törvények nélkül az evangélium is az üres levegőben lógna, mert ha nem volna erkölcsi természettörvény, hogy az igazság érték és a hazugság bűn, akkor nem tudnánk eldönteni, hogy Jézus az igazat mondta-e nekünk. A Jézus személyének való odaadásunk nem kívánná meg azt, hogy igazmondónak tartsuk. Krisnáról állítják hívei, hogy kényúr, zsarnok és hazug, ám – mondják – ez így van jól. „Hogy elcsábíthasson bennünket, s hogy fokozatosan az igazsághoz juthassunk, hát hazug lett.” Neki – szerintük – joga van ehhez, mert minden törvény fölött áll. Mi viszont Róm 3,8-cal elmarasztaljuk azt a nézetet: „Miért ne tennék rosszat, hogy jó származzék belőle?” A beszéd célja gondolataink közlése, következésképpen a hazugság olyan beszéd, amely ellenkezik saját céljával. Ez pedig lényegénél fogva rossz. Ami lényegénél fogva rossz, azt Isten sem változtathatja jóvá, nem mintha külső törvény kötné, hanem mert ez a belső logika éppen az ő teremtői lényéből fakad.

A zsinat utáni teológiai krízisben akadtak erkölcsteológusok, akik fel akarták oldani a „lényegénél fogva rossz”, az intrinsecus malum (vagy: intrinsece malum) fogalmát. A pápák ezt a gondolkodást visszautasították. Idézek II. János Pál pápa Veritatis splendor enciklikájából: „Az Egyház tanítja, hogy vannak cselekedetek, melyek önmagukban, függetlenül a körülményektől, tárgyuk alapján mindig súlyosan tiltottak” (79. pont). „Ha a cselekedetek bensőleg rosszak, a jó szándék vagy a különös körülmények csökkenthetik a rosszaságot, de nem tudják megszüntetni: ’orvosolhatatlanul’ rosszak e cselekedetek, önmaguk által és önmagukban nem irányíthatók Istenre, sem a személy javára” (80. pont). Ha tehát egy cselekedet bűnössége nem a körülményekből vagy a cselekvő szándékából, hanem magának a cselekedetnek belső logikájából következik, az Egyház tanításával ellenkezik, hogy ezt a cselekedetet „indokolt esetben” megengedettnek mondjuk. Nem létezik indokolt eset. Az „írástudók árulása”, egyes erkölcsteológusok hamis tanítása nem menthet föl senkit a Tanítóhivatalnak való engedelmesség alól. Nem lehet a személyes lelkiismeretre sem hivatkozni, mert a személyes lelkiismeretet is a hit igazságának kell alávetni, akkor is, ha magunktól ezt az igazságot nem tudjuk belátni. Ez sokszor kellemetlen, sőt gyakran igen nagy áldozatot követel, de a dolgok belső logikájának való engedelmesség magának a Teremtőnek való engedelmességet jelent.

Káin a katedrán

FÉLTÉKENY ISTEN

(11)

Káin a katedrán

Az egyik kiemelten fontos terület, ahol az önmagukban, tárgyuknál fogva rossz cselekedetek ellen tiltakoznunk kell, az ártatlan élet kioltása. Az emberi élet sajátos, egyedülálló érték. Emberi cselekvésünknek általánosságban embertársaink életének oltalmazására kell irányulnia, ez belső lényegéből, cselekvésünk társas dimenziójából következik. A jogtalan támadó elleni jogos önvédelem vagy a bűnözők szükséges megbüntetése végső esetben szükségessé teheti, hogy az általános normától eltérve, kivételesen olyan eszközökhöz folyamadjunk, amelyek az emberélet kioltásához vezetnek. Ilyenkor az élethez való jogát a támadó vagy bűnöző eljátszotta. Az Egyház hangsúlyozza, hogy ilyenkor is mindent meg kell tenni a vérontás elkerülésére, és az élet erőszakos kioltása csak a legvégső megoldás lehet, amikor már semmilyen más lehetőség nem áll rendelkezésre. A halálbüntetés alkalmazását a büntetőjog mai fejlettsége mellett az Egyház csak rendkívül ritka esetekben tartja jogosnak, amennyiben ilyenek egyáltalán előfordulnak.

De egészen más a helyzet az ártatlan élet kioltásával, vagyis azokkal az esetekkel, amikor az áldozat nem játszotta el az élethez való jogát. (Az „ártatlan” szó tehát itt nem bűntelenséget jelent.) Ártatlanok megölése radikálisan és minden esetben ellenkezik az emberi cselekvés belső természetével, amelynek mások javára és nem elpusztítására kell irányulnia. II. János Pál pápa Evangelium vitae enciklikája tartalmazza a következő hitdefíniciót: „Azzal a tekintéllyel, amelyet Krisztus adott Péternek és utódainak, közösségben a katolikus Egyház püspökeivel, megerősítem, hogy az ártatlan emberi élet közvetlen és szándékos kioltása mindig súlyosan erkölcstelen. E tanítást – mely azon iratlan törvényen alapszik, melyet az értelem világosságával minden ember megtalál a saját szívében (vö. Róm 2,14-15) – megerősíti a Szentírás, folyamatosan továbbadja az Egyház Hagyománya és hirdeti a rendes és egyetemes Tanítóhivatal” (Evangelium Vitae 57). Itt tehát a pápa nem új dogmát definiált, hanem megerősített valamit, ami a józan emberi ész fényénél is erkölcsi természettörvény, de a Szentírás és Hagyomány értelmében kinyilatkoztatott igazság is, és amit a Tanítóhivatal eddig is folyamatosan hirdetett. Az ünnepélyes megerősítésnek az az értelme, hogy ne lehessen az eddig is hirdetett hitigazsághoz olyan hermeneutikát (értelmezést) fűzni, amely elvesz annak erejéből és világosságából. Magyarán: hogy szűnjék meg a kiskapuk keresése.

Ez a definíció mérvadó a művi abortusz, az eutanázia és az öngyilkosság kérdésében. Valamennyi intrinsecus malum, vagyis belsőleg rossz, amire a körülmények vagy a jó cél sem hatalmazhatnak föl. A pápa nem tartja fölöslegesnek külön is definiálni: „Azzal a tekintéllyel, amelyet Krisztus adott Péternek és utódainak, a püspökökkel közösségben, akik a legkülönbözőbb módokon elítélték az abortuszt és ... szerte a világon egyetértettek e tanítással, kinyilvánítom, hogy a közvetlen abortusz, melyet célként vagy eszközként szándékolnak, mindig az erkölcsi rend súlyos felforgatása, mert egy ártatlan emberi élet előre megfontolt kioltása. E tanítás a természetes erkölcsi törvényen és a Szentíráson alapszik, az Egyház Hagyománya továbbadta, és tanítja a rendes és egyetemes Tanítóhivatal” (Evangelium Vitae 62). Külön kitér az eutanáziára is: „Összhangban elődeim tanításával és közösségben a katolikus Egyház püspökeivel, megerősítem, hogy az eutanázia Isten törvényének súlyos megsértése, mert egy emberi személy szándékos megölése, ami erkölcsileg elfogadhatatlan. E tanítás a természetes erkölcsi törvényen és a Szentíráson alapszik, az Egyház tanítása továbbadta, és tanítja a rendes és egyetemes Tanítóhivatal” (Evangelium vitae 65). Nem tartja fölöslegesnek kijelenteni azt sem, hogy „az öngyilkosság, éppúgy mint a gyilkosság, erkölcsileg mindig elfogadhatatlan” (uo. 66).

Ezek az erkölcsi tanítások mind ugyanazon az elven alapulnak: ami önmagában rossz, azt a körülmények vagy a cselekvő szándéka nem tehetik megengedetté. Éppen ezért ellenkezik a katolikus Egyház hitével minden olyan erkölcstan, amely kiskaput keres, és azt állítja, hogy bizonyos esetekben pl. az abortusz mégis megengedhetővé válik. Ez nem így van. Az anyának kötelessége világra hozni gyermekét, még ha ez saját életének elveszítésével vagy veszélyeztetésével járna is. Ahogy a hitvallásnak vannak vértanúi, ugyanígy az anyaságnak is, amilyen Szent Gianna Beretta Molla. Az a teológiai tanár, aki a művi abortusz bizonyos feltételek mellett való megengedettségét képviseli, eretnekséget tanít, és az illetékes egyházi hatóságnak kötelessége eltávolítani őt a katedráról.

Szerelem útvesztői

FÉLTÉKENY ISTEN

(12)

Szerelem útvesztői

A szexualitás a teremtő Isten gyönyörű gondolata. „Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket” (Ter 1,17). Ez az állítás megelőzi a bűnbeesés történetét. Nem igaz, hogy a szerelem maga a bűnbeesés, mint Rónay György versében: „Megnyílt a szerelem. És bezárult az Éden.” Az sem áll, amit Fila Lajos atya önkényes spekulációi pedzenek, hogy a kétneműség az ember degradációját jelenti Isten eredeti elgondolásához képest. Ennek nincs alapja a kinyilatkoztatásban. Az ember mint férfi és nő Isten képmása.

„Isten viszont nem az ember képmása. Ő nem férfi vagy nő. Az Isten tiszta szellem, éppen ezért benne nincs helye a nemek közti különbözőségnek” (KEK 370). Az a pogány istenkép, amely a szexualitás fogalmait az istenségbe is beviszi, nem egyeztethető össze a zsidó-keresztény monoteizmus isteneszméjével. A Szentírás azért alkalmaz Istenre nyelvtanilag hímnemű szavakat, mert ami nagy és erős, azt a hímnemű szavak használata fejezi ki. A bibliai nyelvezet nem cserélhető föl önkényesen egy olyan modern nyelvezettel, amely a szexualitás árnyékát vetíti Istenre („Apa-Anya Isten”). Az Egyház szilárdan vallja a férfi és nő teljes egyenrangúságát, de az a szélsőséges feminizmus, amely a vélt női jogok kedvéért a Bibliát is sutba vágja, nem lehet keresztény.

A bűnbeesés következménye, hogy „a lélek szellemi képességeinek uralma a test fölött összetört, a férfi és nő közötti egységet feszültség rombolta le; kapcsolataikra ráütötte bélyegét a rendezetlen kívánság és a másik feletti uralomvágy” (KEK 400). A nemiség, ahogy a bűnbeesés után az ember megéli, nemcsak istenképiségünket fejezi ki, hanem a bűn okozta diszharmóniát is. „A rendezetlen kívánság” a kéjvágy öncélú kielégítését követeli. Ez ellenkezik a szexualitás céljával. „A szexualitás, amelyben az ember testi és biológiai valósága jut kifejezésre, akkor válik igazán személyessé és emberivé, amikor beépül a személyek közötti kapcsolatba, mely a férfi és nő között teljes és időben korlátlan, kölcsönös ajándékozás” (KEK 2337). Ez erkölcsi természettörvény, amely a nemi aktus lényegéből következik: a férfi és nő egyesülése a test nyelvén a teljes önajándékozást és a másik teljes befogadását fejezi ki. Ha ez a teljes és kölcsönös önajándékozás hiányzik, a nemi tevékenység saját lényegének mond ellen, és szükségszerűen bűnössé válik. Ha viszont a teljes és kölcsönös önajándékozás – annak logikus személyi és közösségi követelményeivel együtt – valóban fennáll, akkor az a valóság áll fenn, amit házasságnak nevezünk.

A házasságon kívüli szexuális tevékenység tehát bűn. Ebből következik, hogy a házasságra szűzi tisztaságban kell felkészülni. A mai társadalomban ennek az elvnek vállalása az árral szemben való úszást jelent. A hívő fiatalok arra vannak kísértve, hogy magától értődően környezetük normáit tegyék magukévá a párkeresés és párkapcsolat tekintetében. Így aztán a nemi vágy elhatalmasodik rajtuk, s a bűntudat ellen azzal védekeznek, hogy a szerelmi élet „szép dolog”, „jó dolog”, nincs benne semmi rossz, és nem ártanak vele senkinek. Nos, mint mondottuk, a szexualitás valóban szép és jó dolog, Isten gyönyörű gondolata, s bűnné sohasem az teszi, ami benne van, hanem csakis az, ami belőle hiányzik. Jelen esetben az a kölcsönös és feltétlen odaadás hiányzik, amit házasságnak nevezünk. „A paráználkodás egy szabad állapotú férfi és nő közötti, házasságon kívüli testi egyesülés. Súlyosan ellenkezik a személyek méltóságával és az emberi szexualitással, amely természettől fogva a házastársak javára, valamint gyermekek nemzésére és felnevelésére rendeltetett” (KEK 2353). (A házasságtörés bűne viszont akkor áll elő, ha a nemi kapcsolatot létesítő egyik vagy mindkét félnek van házastársa, de nem egymás házastársai. Ez nem csupán paráznaság, hanem hűtlenséget is jelent a hitvesi életszövetség ellen.) A házasságon kívüli szexből nyert felszíni öröm legföljebb átmeneti érzelmi kielégülést eredményez, de nem elégíti ki az ember legmélyebb egzisztenciális igényét, a teljes odaadottság vágyát. Ady Endre bevallottan intenzív szexuális életet élt, mégis leírta a híres sorokat: „Szeretném, hogyha szeretnének, – S lennék valakié.” A paráznaság igenis árt nemcsak az egyénnek, hanem a társadalomnak is, mert frusztrált egzisztenciájú egyénekből nem épülhet föl egészséges közösség. A gátlástalan nemi élet a társadalom alapját, a családot rombolja.

A házasságig megőrzött szűzi tisztaság követelménye az Egyház állandóan hangoztatott erkölcsi tanítása, s mint ilyen tévedhetetlen és visszavonhatatlan. Vannak lelkipásztorok, akik megpróbálnak alkalmazkodni a fiatalok igényeihez, s olyan erkölcstant hirdetnek, amely az Egyház elveivel ellenkezik. Megbízható szemtanútól tudom, hogy egy nyári tábor vagy lelkigyakorlat szentmiséjén egy pap ezt prédikálta: „Ha valakit szeretsz, feküdj le vele nyugodtan.” Ehhez csak azt a megjegyzést tudom fűzni: „Jaj azoknak, akik a rosszat jónak mondják, és a jót rossznak. Akik a sötétséget világosságnak teszik meg, s a világosságot sötétségnek” (Iz 5,20). A pap az ige őre; az ige meghamisítása sokkal súlyosabb bűn, mint maga a paráznaság. Vannak aztán mások, akik a befejezett nemi aktust nem „engedélyezik” a házasság előtt, de azt tanítják, hogy a testi érintés terén egyre több és több válik megengedhetővé a párkapcsolatban, a házasság célegyenesében már a petting is, vagyis a pénisznek a hüvelybe való behatolása nélkül, egymás testi izgatása útján történő kölcsönös élvezetszerzés. Ez a tanítás is durván erkölcstelen. A szexuális előjáték a szexuális aktusra irányul mint céljára. Ahol a szexuális aktus nem megengedett, ott az előjáték sem megengedett.

Fiatalok gyakran teszik föl a kérdést: „Meddig lehet elmenni a testi érintkezésben a házasság előtt?” Válaszom mindig az: „Rossz irányban egy lépést se szabad tenni.” John Bertolucci atya Hozzád szólok c. kitűnő könyvében így adja meg a választ: „Meg kell értenünk: Isten úgy alkotott meg bennünket, hogy a nemiség terén »egyik dolog a másikhoz vezet«. Az az igazság, hogy az intim csók, ölelés, érintés, becézés – mind arra van tervezve, hogy a teljes szexuális egyesüléshez vezessen bennünket. Nem arra vannak teremtve, hogy önmagukban kielégítsenek. Kimondottan arra vannak szánva, hogy vágyat ébresszenek bennünk a továbbiakra. Ezért igazából azt kell megkérdeznünk magunktól: »Helyesen teszem, ha ezzel a személlyel ebben az életállapotomban nemileg közösülök?« Ha nem, miért kellene mozgásba hoznunk egy olyan eseménysort, amelynek éppen az a célja, hogy oda vigyen bennünket, ahova nem szabad eljutnunk?” Ez a megfontolás a jegyességre is áll, hiszen még az sem házasság. „A jegyesek arra hivatottak, hogy a tisztaságot a megtartóztatásban éljék meg. ... Megőrzik a házasság idejére a házastársi szeretet sajátos gyengédségeinek megnyilvánulását” (KEK 2350).

Ha ezen a téren el akarjuk kerülni a bűnt, kerülni kell a bűnre vezető alkalmakat is. Az öltözködés és viselkedés szemérmessége, az érzékek (főképp a látás és tapintás) fegyelmezése, az erotikus médiatermékek kerülése, a veszélyes helyzetek (pl. fiú és lány egy lakásban, kontroll nélkül) kiküszöbölése szükséges a bűn elkerülésére. Ezen a téren a keresztény fiatalok nem vehetik át a kortárs kultúra normáit, ellenkultúrát kell képviselniük.

Bármilyen életállapotban, amelyben az Isten akarata szerinti házasélet nem lehetséges, egyedül a teljes önmegtartóztatás fogadható el erkölcsileg. Házasság előtt, a házastárs betegsége vagy távolléte idején, vagy ha a fogamzást el kell kerülni és ez csak teljes önmegtartóztatással lehetséges (ami egyébként rendkívül ritka eset), továbbá özvegység esetén csak ez az út járható. Nem igaz, hogy az embernek joga van a nemi élvezethez. Ilyen jogot lehet követelni, de attól még nem létezik. Az sem igaz, hogy az önmegtartóztatás természetellenes vagy lehetetlen. Csak az öncélú kéjvággyal ellenkezik, de az elfogulatlan pszichológusok is elismerik, hogy teljesértékű, magas fokon integrált személyiségfejlődés lehetséges olyanoknál is, akik nem élnek nemi életet. Csak éppen „szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet – kevesen vannak, akik megtalálják” (Mt 7,14).

Hitoktatásunk hiányos. Nem egy katolikus fiatal nem is tudja (vagy talán elfogultságból tagadja), hogy önmagunk szexuális izgatása, a maszturbáció is bűn. „A folyamatos hagyományban mind az Egyház hagyománya, mind a hívők erkölcsi érzéke habozás nélkül azt állítja, hogy a maszturbáció önmagában és súlyosan rendetlen cselekedet... A szexuális képességek felhasználása a normális házastársi kapcsolaton kívül ellentmond a célszerűségnek, bármi legyen is az indítóoka” (KEK 2352). Ugyanakkor vannak körülmények, amelyek az elkövető szubjektív erkölcsi felelősségét csökkentik vagy akár meg is szüntethetik: ilyenek az érzelmi éretlenség, a kialakított szokások ereje, a szorongásos állapot, továbbá egyéb pszichológiai vagy szociális tényezők (uo.).

Mint a Katekizmus mondja, „a tisztaság a nemiség sikeres integrálását jelenti a személyiségben, és ezáltal az ember testi és szellemi valójának belső egységét” (KEK 2337). Ez nem készen kapott állapot, hanem „hosszan tartó feladat” (KEK 2342). A bukdácsolókat nem szabad elítélni, s nekik sincs okuk a csüggedésre. Istennek minden lehetséges. Ha valaki vádbeszédnek érezte, amit itt elmondtam, nos, az nem a gyöngeségből vétkezők ellen szólt, hanem a katolikus igazság meghamisítása ellen.

„Gyűlölöm a válást”

FÉLTÉKENY ISTEN

(13)

Gyűlölöm a válást”

A házasság felbonthatatlan. „A feleség ne hagyja el férjét. Ha mégis elhagyná, maradjon férj nélkül, vagy béküljön ki férjével. A férfi se bocsássa el feleségét” (1Kor 7,10-11). A Tóra ugyan tolerálja és szabályozza a válást, de már Malakiás próféta tiltakozik ellene: „Az Úr a tanú közötted és ifjúkori feleséged között, akihez hűtlen lettél, noha ő volt a társad, a szövetséggel elkötelezett feleséged ... Ne légy hűtlen ifjúkori feleségedhez. Mert gyűlölöm a válást – mondja az Úr, Izrael Istene” (Mal 2,14-16). A szinoptikus evangéliumokban Jézus világosan mondja: „Mózes a ti keményszívűségetek miatt engedte meg nektek, hogy elbocsássátok feleségeiteket” (Mt 19,8). Vagyis a mózesi törvény e tekintetben csak a kortárs kultúra gyakorlatát tükrözi, de nem állít kinyilatkoztatott normát. A kinyilatkoztatott normát Jézus a férfi és nő teremtésére alapozza: „A teremtés kezdetén ... Isten férfivá és nővé alkotta őket. Ezért az ember elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és a kettő egy testté lesz. Így már nem ketten vannak, hanem egy test. Amit tehát Isten egybekötött, azt ember szét ne válassza!” (Mk 10, 6-9). És levonja a következtetést: „Aki elbocsátja a feleségét és másikat vesz, házasságtöréssel vét ellene. És ha az asszony elhagyja férjét és máshoz megy, házasságot tör” (Mk 10,11-12). Ezen az alapon a katolikus Egyház dogmaként hirdeti a házasság felbonthatatlanságát. Legvilágosabban a trentói zsinat 1563. november 11-én tartott 24. ülésén (vö. Denzinger-Hünermann 1797-1816); de a dogma nem a 16. században keletkezett, hanem egyidős az Egyházzal, a rendes tanítóhivatal értelmében.

Ennek ellene lehet vetni, hogy Máté evangéliumában két helyen is kivétel szerepel a felbonthatatlanság törvénye alól (Mt 5,32; 19,9). A kivétel: „hacsak nem paráznaság miatt”. A paráznaság szót sokan házasságtörésnek értelmezik, vagyis úgy értik ezeket a helyeket, hogy a házasságtörő féltől az ártatlan fél elválhat. Ez azonban félreértése a szövegnek. A paráznaság (porneia) nem házasságtörést jelent, hanem olyan szexuális kapcsolatot, amelyben a felek nem házasok. A házasságtörést másik görög szó fejezi ki (moicheia). A zsidó házasságjog ismert érvénytelenítő akadályokat, amelyek fennállása esetén a megkötött házasság nem valódi házasság, hanem csak „paráznaság”. A zsidó tanítóknak ez volt a műszava az érvénytelen házasságra. A kereszténnyé lett zsidók között, akiknek a Máté-evangélium íródott, természetszerűen fölmerült a kérdés, hogy az érvénytelenítő akadályokat az Egyház is átveszi-e. Erre válaszol a betoldás: „hacsak nem paráznaság miatt”, vagyis: „hacsak nem érvénytelen házasság miatt”. Ehhez az Egyház ma is tartja magát, mert ha a házasság valamilyen érvénytelenítő akadály miatt már megkötésekor érvénytelen volt, kimondja a házasság semmisségét, s ezzel a felek szabaddá válnak az egyházi házasságkötésre. A pogányból lett őskeresztények között viszont nem merült föl a kérdés, hogy léteznek-e érvénytelenítő akadályok, mert ezek csak a zsidó házasságjog sajátságai voltak. Ezért sem Márk, sem Lukács evangéliuma nem tartalmazza ezt a magyarázó jellegű betoldást Jézus eredeti szavaihoz.

Az újkorban minden európai állam bevezette a polgári házasságot. Ezzel a társadalom figyelme elterelődött arról, hogy vajon a katolikus Egyház mikor tekinti a házasságot érvényesnek és mikor nem. A polgári házasság felbontható, a válás mindennapos lett. Sok hívő természetesnek tekinti, hogy amennyiben házasélete nem boldog, elválik és új házastársat keres. Az újabb házasság azonban a fenti biblikus elvek értelmében nem érvényes. Aki a felbonthatatlan házasság kötelékével egy férfihoz vagy nőhöz van kötve, más férfival vagy nővel csak házasságtörő kapcsolatot létesíthet. Ez pedig tárgyilag súlyosan bűnös, még ha a szubjektív lelkiismeret esetleg jóhiszemű tévedésben van is. Az érvénytelen házasságban élők nem oldozhatók fel a gyóntatószékben és nem részesülhetnek szentáldozásban. A szentségkiszolgáltatás gyakorlatát ugyanis nem lehet a szubjektív lelkiismerethez szabni, különösen nem olyan esetekben, amikor nyilvánvalóan és közismerten fennáll egy objektív akadály. Ha egy pap a gyóntatószékben vagy azon kívül „megengedi” a szentáldozást olyanoknak, akik érvénytelen házasságban élnek, olyasmit tesz, amihez nincs joga, és felelős a bekövetkező szentségtörésért. Sajnos, van ilyen gyakorlat, sőt Nyugat-Európában meglehetősen elterjedt, egyes területeken közkeletűvé vált. Világosan kell látni, hogy ez nem az egyházi tanítóhivatal helyeslésével történik, hanem visszaélés, amely súlyos seb az Egyház testén. Baj van akkor is, ha egy teológiai tanár azt tanítja, hogy az újraházasodott elváltak szentáldozáshoz való járulását „a jelenlegi egyházfegyelem nem engedi meg”. Nem ez a probléma. Nem egyházi törvény ró ki „büntetést” az érvénytelen házasságban élőkre, hanem ők maguk kerültek szembe az erkölcsi természettörvénnyel és a kinyilatkoztatott igazsággal. A férfi és nő testi egyesülése kizárólag akkor erkölcsös, ha teljes és visszavonhatatlan önajándékozást fejez ki. Amennyiben ez valóban megtörtént, nem azért nem szüntethető meg, mert azt valaki kívülről megtiltotta, hanem azért, mert teljes és visszavonhatatlan.

Előfordulhat azonban, hogy a teljes és visszavonhatatlan önajándékozás – jóllehet szép egyházi esküvőt tartottak – ténylegesen nem jött létre. Itt jelentkezik a Máté evangéliumban említett „paráznaság”, vagyis az érvénytelen házasság. A boldogtalan házasságoktól sokszor kimondhatatlanul szenvedő és menedéket a válásban kereső testvéreinknek nem azzal nyújtunk segítséget, hogy „engedélyezzük” a szentáldozást a polgári újraházasodás ellenére, hanem azzal, hogy figyelmesek vagyunk az érvénytelen házasság lehetőségére. Az Egyházi Törvénykönyv 1095. kánonjának értelmében nem köthetnek érvényes házasságot azok, akik „súlyos ítélőképesség-hiányban szenvednek azokat a lényeges házassági jogokat és kötelességeket illetően, melyeket kölcsönösen át kell adniuk és el kell fogadniuk”, vagy „pszichikai természetű okok miatt a házasság lényegi kötelezettségeit nem tudják vállalni”. Az ilyen esetek gyakoribbak lehetnek, mint gondoljuk. Az elváltak lelkiismereti problémáit megoldja, ha az illetékes egyházi bíróság jogerősen kimondja, hogy a házasság kezdettől fogva érvénytelen volt. Ilyenkor ezt az anyakönyvbe bejegyzik, és az illető Isten színe előtt érvényes új házasságot köthet. Ez az eljárás teljességgel biblikus és katolikus.

Felülbírálják Istent

FÉLTÉKENY ISTEN

(14)

Felülbírálják Istent

A nemi aktus célja a férfi és nő életadó egyesülése. A Teremtő úgy alkotta meg az embert, hogy a teljes önátadás és elfogadás legintimebb cselekedete egyúttal az életfakasztás erejével rendelkezik. Saját céljával ellenkezik nemcsak az a nemi aktus, amely a visszavonhatatlan teljes egyesülés (házasság) nélkül megy végbe, hanem az is, amely házasságon belül, de az életfakasztás kizárásával történik. A házasságon belül is erkölcsileg elutasítandó tehát az öncélú gyönyörkeresés (vagyis egymásnak a tényleges közösülés, a pénisznek a hüvelybe való bevezetése nélküli kielégítése), valamint a mesterséges fogamzásgátlás.

A szexuális tevékenység célja lényegileg két elemből épül föl. Egyik a házastársak közötti kölcsönös szeretet bensőséges kifejezése. A másik a megtermékenyítés, az életadás. Ez a két elem egyazon eseményben valósul meg, szerves egységet alkot, mesterséges szétválasztásuk a nemi aktus céljának meghiúsítását jelenti. Ha egy cselekedet ellentétbe kerül saját céljával, intrinsecus malum, lényegéből fakadóan rossz lesz. Már láttuk (10. pont), hogy semmiféle körülmény vagy jó cél nem teheti megengedetté azt, ami tárgyilag, belső mivoltánál fogva rossz. A házastársi aktusban kifejezett személyes önátadás csak akkor teljes, ha az életfakasztásra is vonatkozik, különben a szexuális egyesülés éppúgy bűnössé válik, mint amikor házasságon kívül történik. Ezen az erkölcsi természettörvényen alapul a katolikus Egyháznak a fogamzásgátlással kapcsolatos, annyit támadott és oly kevéssé megértett tanítása.

Ez a tanítás nem azt mondja, amit néha tévesen gondolnak, hogy a nemi aktus kizárólagos célja a megtermékenyítés. Nem; a cél az életadásra nyitott egyesülés. Sterilitás, terhesség, terméketlen periódusok esetén, amikor a házastársak előre látják, hogy egyesülésükből nem fog új élet fakadni, de ők maguk semmit nem tesznek az új élet születésének megakadályozására, a nemi aktus a házasságban megengedett marad, mert az előre látás nem meghiúsítás. Az az „igen”, amit a házastársak egymásra és az esetleges új életre mondanak, feltétel nélküli és teljes marad akkor is, ha objektív akadályok miatt nem várható új élet, de a felekben megvan az elszántság, hogy amennyiben mégis létrejönne, elfogadják. Az aktus akkor válik bűnössé, ha az új életet, amire irányul, ők maguk zárják ki. Minősítetten súlyos bűn azoknak a fogamzásgátló eszközöknek használata, amelyek a már megtermékenyített petesejt pusztulását okozzák, hiszen ilyenkor ártatlan élet kioltásáról van szó.

Ter 38,9-ben Onan megszakított közösülést gyakorol. A Szentírás ezt mondja Onanról: „Elveszítette őt az Úr, mivel utálatos dolgot cselekedett” (Ter 38,10). Az ókorban a gyermek áldásnak számított, így ez az értékrend természetes volt mind a vallásos zsidóság, mind az őskereszténység számára. A Kr. u. 3. században találunk először világos említést a fogamzásgátlásról, és azóta töretlenül fennáll ennek erkölcsi elutasítása az Egyház részéről. Szent Ágoston (354-430) így ad ennek hangot: „Tiltott módon és erkölcstelenül él feleségével, aki a gyermek fogamzását megakadályozza.” Az újkorban az ellentétes nézetekkel szemben XI. Piusz pápa 1930-ban megjelent Casti connubii enciklikájában szükségesnek tartja kijelenteni: „Mivel egyesek a kezdettől fogva hirdetett és soha el nem ejtett keresztény tanítástól eltérve újabban nyíltan mást hirdetnek e tárgyban, a katolikus Egyház, amelyre maga Isten bízta az erkölcs épségének és tisztaságának védelmét ... , isteni küldetésére hivatkozva általunk fölemeli hangos szavát és ismét kinyilvánítja: a házassági jognak olyan használata, amely azt a gyermeknemzés természetes hatásától szándékosan megfosztja, Isten és a természet törvényének megsértése, s mindazok, akik ilyesmit tesznek, súlyos bűnt követnek el.” XII. Piusz pápa 1951. október 29-én a katolikus szülésznőkhöz intézett beszédében a következőket mondta: „Elődünk, XI. Piusz pápa a katolikus házastársaknak szóló körlevelében 1930. december 31-én újból ünnepélyesen leszögezte a házasélet gyakorlásának és a házassági közösülésnek alapelvét, hogy tudniillik a házastársak részéről minden olyan beavatkozás a házasélet gyakorlásába vagy annak természetes következményeivel való lefolyásába, amelynek az a célja, hogy azt természetes erejétől megfossza és az új élet fakadását meghiúsítsa, erkölcsileg helytelen. A bensőleg helytelen erkölcsi cselekedetet viszont nem lehet semmiféle megokolással vagy kényszerhelyzettel erkölcsileg helyesnek és megengedettnek nyilvánítani. Ez a szabály ma, tegnap, holnap és mindig is érvényes, mert nem egyszerű emberi jogi előírás, hanem a természet törvénye és magának Istennek parancsa.” Boldog XXIII. János pápa az első római szinóduson kijelentette: „Figyelmeztetni kell a híveket, ... hogy a házassági onanizmus ... lényegénél fogva tilos.” Amikor 1960-ban forgalomba került az első „antibébi tabletta”, sokan azt várták, hogy ez más megítélés alá fog esni, mint a korábbi módszerek (megszakított közösülés, sterilizáció, mechanikus óvszerek). Az 1962-65 között tartott II. Vatikáni Zsinat ebben csak elvi szinten nyilatkozott, a tabletták használatára vonatkozó konkrét állásfoglalást VI. Pál pápára hagyta. A pápa hosszú vajúdás után hozta meg döntését: „Olvastunk, tanulmányoztunk, vitatkoztunk, amennyire csak képesek voltunk, és sokat imádkoztunk. Fölvettük a kapcsolatot számos szakértővel, akik nagy erkölcsi, tudományos és lelkipásztori elismerésnek örvendenek. Közben kértük a Szentlélek Isten fölvilágosítását, teljes egészében az igazság szolgálatára álltunk, amikor kizárólag Isten törvényét akartuk kifejteni” – mondta később egy beszédében a zarándokoknak. 1968. július 25-én jelent meg VI. Pál Humanae vitae enciklikája, amely továbbra is fenntartja és részletesen megindokolja az Egyház hagyományos tanítását: minden egyes nemi aktusnak nyitottnak kell lennie a fogamzásra. „Elítélendő minden olyan cselekedet, mely akár a nemi aktus előtt, akár közben, akár természetes következményeinek kifejlődése során, akár mint célt, akár mint eszközt azt szándékolja, hogy a fogamzást lehetetlenné tegye.” A felelős családtervezés eszközeként továbbra is csak az időszakos önmegtartóztatás fogadható el. A pápa tanítását felzúdulás fogadta, számos püspöki kar tett közzé olyan nyilatkozatot, amely a tanítást ugyan „elfogadja”, de egyúttal álokoskodással kiskaput is nyit mellette. Jelenleg is sok teológus tanítja az ellenkezőjét, és számos gyóntató ad ellentétes tanácsokat. A Tanítóhivatal azonban nem visszakozott. „Az Egyház eleven hagyományának folytatásaként a II. Vatikáni Zsinat és elődünk, VI. Pál pápa – aki tanítását leginkább a Humanae vitae kezdetű enciklikában fogalmazta meg – korunknak egy valóban prófétai üzenetet adott át. amely újra hangsúlyozza és világosan előadja az Egyház mindig új és mindig ősi tanítását és törvényét a házasságról és az emberi élet továbbadásáról” – mondja Familiaris consortio apostoli buzdításában II. János Pál pápa (1981). Ugyanebből a buzdításból idézem a következő sorokat: „Valahányszor pedig a házastársak fogamzásgátló módszerrel élnek, szétválasztják azt a két tartalmat, melyeket a teremtő Isten a férfi és a nő természetébe és nemi egyesülésük aktusába oltott, s úgy viselkednek, mint akik »felülbírálják« az isteni tervet és »kifinomítják«, illetve lefokozzák az emberi nemiséget: s ezzel együtt a saját személyüket és házastársukét is, hiszen a »totális« önátadás nem történik meg. Így a természet szavával, mely a házastársak kölcsönös és teljes odaadását mondja, a fogamzás meggátolása által szembeszegezik az ellentmondás igéjét, tudniillik a teljes odaadás megtagadását. Ebből pedig nem csupán az élet felé nyitott lelkület elutasítása származik, hanem a házastársi szerelem belső igazságának – mely az egész személy ajándékozására irányulna – színlelése is.” Ugyanezt tanítja a Katolikus Egyház Katekizmusa. „A termékenység a házasság ajándéka és célja, mert a házastársi szeretet természetszerűen a termékenységre irányul. A gyermek nem kívülről tevődik hozzá a házastársak kölcsönös szeretetéhez; magának e kölcsönös ajándéknak a szívéből fakad, melynek gyümölcse és beteljesedése. Maga az Egyház, amely az élet mellett száll síkra, azt tanítja, hogy minden házastársi aktusnak nyitottnak kell lennie az élet továbbadására” (KEK 2366).

Ez a „kezdettől hirdetett és soha el nem ejtett” keresztény tanítás, amelyről a Casti connubii beszél. Nincs ünnepélyesen, dogmaként kihirdetve, de a rendes tanítóhivatal értelmében igenis tévedhetetlen. Az egyéni lelkiismeret nem bírálhatja felül.

Egy beszédében, amelyet Castel Gandolfóban tartott 1983-ban, II. János Pál pápa a következőket mondotta: „A Humanae vitae és a Familiaris consortio tanításában fölhozott indokok mindenekelőtt teológiai jellegűek. Az emberi természet kiindulópontja mindenkor Isten teremtő tette marad. Egyetlen ember sem jut véletlenségből az élethez, és az ember mindig az Isten teremtői szeretetének végcélja. Ebből az alapvető hitigazságból és észigazságból adódik, hogy az emberi természetbe oltott nemiség – legmélyebb valósága szerint – az Isten teremtő erejével való együttműködés. Ha tehát a házastársak a fogamzásgátlással kizárják nemi életükből a házasságban azt a lehetőséget, hogy új életet hozzanak létre, akkor vakmerően olyan hatalmat tulajdonítanak maguknak, amely egyedül Istent illeti meg: ez a hatalom azt jelenti, hogy nem akarnak többé mint munkatársak együttműködni Isten teremtő erejével, hanem végső fokon maguk akarnak dönteni az emberélet fölött. Így tárgyilag tekintve mélységesen megengedhetetlennek kell tekintenünk a fogamzásgátlást, és helyességét soha semmiféle indoklással nem igazolhatjuk.” Ebben benne van a kiskapu-keresés ítélete. Nagyon is megértem a családtervezési problémák és az emberi gyöngeség szorításában vergődő házastársakat, de nem lehet rajtuk hazugsággal segíteni.

A Casti connubii enciklikában XI. Piusz pápa így beszél erről: „Legfőbb apostoli tekintélyünknél fogva, s a gondjainkra bízott lelkek üdvéért való aggodalomból figyelmeztetjük a gyóntató és lelkipásztorkodó papokat, hogy híveiket Istennek e súlyos törvénye felől ne hagyják megtévedni, s még inkább, hogy ők maguk óvakodjanak az effajta hamis véleményektől, s azokkal semmiképpen egyet ne értsenek. Ha pedig – amitől Isten óvjon – egy gyóntató vagy lelkipásztor maga viszi ezekbe a tévedésekbe a rábízott híveket, illetve helyesléssel vagy hallgatással megerősíti őket tévedésükben, az tudja meg, hogy a legfőbb Bírónak tartozik szigorú számadással hivatásának elárulása miatt, s vonatkoztassa magára Krisztus szavait: »Vakok ők és vakok vezetői. Ha pedig vak vezet világtalant, mindketten verembe esnek« (Mt 15,14)”.

Mennyi verem van köröskörül...

Fogantaték lombikban

FÉLTÉKENY ISTEN

(15)

Fogantaték lombikban

Jelen írás nem rendszeres erkölcstan. Azt igyekszem megvilágítani, hogy a katolikus tanítás egyes kényes területein mit követel meg az Istenhez való hűség, legyenek azok dogmatikai vagy morális területek. Nem a helyes magatartást kívánom kifejteni, hanem a katolikus hittel ellentétes hamis állításokat leleplezni. Még kevésbé próbálkozom tanácsadással azokban a témákban, amelyek orvosi szakértelmet vagy családi tapasztalatot igényelnek (mint a természetes családtervezés). Csak a korlátokat állítom föl a szakadék szélén.

Ebben a szellemben jelen pontban mindössze néhány szószerinti Katekizmus-idézetet közlök a mesterséges megtermékenyítéssel és a génmanipulációkkal kapcsolatban, amelyeket az Egyház elfogadhatatlannak tart. Ezek nem ölelnek föl minden konkrét kérdést, viszont elegendők a helyes szemlélet kialakításához e manapság erősen forrásnak indult témákban.

„Súlyosan tisztességtelenek azok a technikák, amelyek a házaspár számára idegen személy beavatkozásával (sperma- vagy petesejt adományozásával, a méh bérbeadásával) a rokoni szálak szétválasztására ösztönöznek. Ezek a technikák (heterológikus megtermékenyítés és beültetés) sértik a gyermeknek azt a jogát, hogy az általa ismert és egymással a házasság köteléke által egyesült apától és anyától szülessen. Megszegik azt a kizárólagos jogot, hogy (a házasok) csak a másik által váljanak apává és anyává” (KEK 2376).

„Amennyiben a házaspár tagjain belül kerül sor e technikák gyakorlására (homológ mesterséges megtermékenyítés és beültetés), talán kevésbé sérelmesek, de erkölcsileg akkor is elfogadhatatlanok maradnak. Szétválasztják a nemi aktust a nemző aktustól. A gyermek létét megalapozó cselekedet többé már nem egy olyan aktus, amelyben két személy egymásnak adja önmagát. A magzat életét és azonosságát az orvosok és biológusok hatalmára bízza, és az emberi személy eredete és sorsa felett a technika uralmát vezeti be. Ez az uralmi viszony már önmagában is ellentmond annak a méltóságnak és egyenlőségnek, amely a szülők és gyermekek közös sajátja. A nemzést erkölcsileg fosztja meg saját tökéletességétől, amikor nem a házastársi aktus gyümölcseként szándékolják, azaz a házastársak szövetségének speciális gesztusától. Csak annak a köteléknek a tiszteletben tartása, amely a házastársi aktus és az ember egysége tiszteletének jelentősége között fennáll, teszi lehetővé a személy méltóságának megfelelő életadást” (KEK 2377).

„A gyermek nem járandóság, hanem ajándék. A házasság legnagyobb ajándéka egy emberi személy. A gyermeket nem szabad tulajdonnak tekinteni, ez a nézet az állítólagos »gyermekhez való jog« elismeréséhez vezet. Ezen a téren egyedül a csecsemő rendelkezik igazi jogokkal, azzal, hogy szülei házastársi szeretete sajátos aktusának gyümölcse legyen, és azzal a joggal, hogy fogantatása pillanatától kezdve személyként tiszteljék” (KEK 2378).

„Erkölcstelen emberi magzatokat azzal a szándékkal létrehozni, hogy rendelkezésre álló biológiai anyagként hasznosítsák” (KEK 2775).

„A kromoszomatikus vagy genetikus örökséggel kapcsolatos egyes beavatkozási kísérletek nem terápiai jellegűek, hanem arra irányulnak, hogy kiválasztott emberi lényeket hozzanak létre nemük vagy más előre meghatározott tulajdonságuk alapján. Az ilyen beavatkozások ellentétesek az ember személyi méltóságával, sérthetetlenségével és egyedülálló, megismételhetetlen önazonosságával” (uo.).

Mennyei intimitás

FÉLTÉKENY ISTEN

(16)

Mennyei intimitás

Az az életadó egyesülés, amelyet az emberi szexualitás céljaként jelöltünk meg, nem kizárólag testi kapcsolatban valósulhat meg, hanem szellemi síkon is, ha az ember Istennek adja át intimitását. Már korábban utaltunk rá, hogy a nemi önmegtartóztatás, ha nehéz is, nem lehetetlen, sőt a Szentírásban azt láthatjuk, hogy kifejezetten előnyös az istenkapcsolatra nézve. A pogány vallásokban gyakorolt rituális kéjelgéssel szemben az Ószövetség ismeri a rituális tisztaságot. „Tartózkodtak az emberek az asszonyoktól?” – kérdezi a főpap Dávidtól, mielőtt a kitett szent kenyerekből ad neki (1Sám 21,5). Az Újszövetségben pedig megjelenik az Istennek szentelt szüzesség.

Az első korintusi levél arról tanúskodik, hogy Pált megkérdezték: most, hogy az Úr eljövetele immár küszöbön áll, nem kell-e a keresztényeknek teljesen tartózkodniuk a házasélettől. Ő tagadólag válaszol, de a válaszhoz további fejtegetéseket fűz. Mindenekelőtt olvassuk el a választ, mert ezt gyakran félreértelmezik. „Ami pedig azt illeti, amiről írtatok nekem, azt felelem: jó az embernek asszonyt nem illetni. A paráznaság miatt azonban minden férfinak legyen meg a maga felesége, és minden asszonynak legyen meg a maga férje. A férj adja meg a feleségnek, amivel tartozik, hasonlóképpen a feleség is férjének. Az asszonynak nincs hatalma teste fölött, hanem a férfinak; hasonlóképpen a férfinak sincs hatalma teste fölött, hanem az asszonynak. Ne tartózkodjatok egymástól, legfeljebb közös akaratból egy időre, hogy az imádságnak éljetek; azután legyetek ismét együtt, hogy a sátán meg ne kísértsen benneteket amiatt, hogy nem tudjátok magatokat megtartóztatni. Ezt pedig úgy mondom, mint engedményt, nem mint parancsot” (1Kor 7,1-6). Az utolsó mondat nagyon fontos, mert visszamenőleg relativizálja az előzőekben megszabott házassági gyakorlatot. Ugyanakkor világosan kiderül, hogy a nemi megtartóztatás jó dolog („Jó az embernek asszonyt nem illetni”), továbbá hogy használ az imádságnak („hogy az imádságnak éljetek”). Szerencsétlen ezt a szöveget abból a célból idézni, hogy a családtervezés eszközei közül kizárjuk a teljes önmegtartóztatást. (Ritka az a helyzet, amelyben erre van szükség, de előállhat.) Jogosulatlan ilyenkor arra hivatkozni, hogy 1Kor 7,8 a teljes önmegtartóztatást megtiltja. Nem tiltja meg. Engedményről van szó, nem parancsról. Ha parancsnak tekintjük, Mária és József házasságát is elítéljük, továbbá a középkorban viszonylag elterjedt „József-házasságot” is, amilyen pl. Szent Imréé volt. Pál pedig itt egyáltalán nem a családtervezés összefüggésében beszél, hanem a teljes önmegtartóztatással kapcsolatos kérdésre válaszol, a standard helyzetet tartva szem előtt, engedményt és nem parancsot adva, és korántsem állítva, hogy nincs kivétel.

További mondanivalója: „Azt szeretném, ha mindenki olyan lenne, mint én magam, de mindenkinek saját ajándéka van Istentől, az egyiknek ilyen, a másiknak meg olyan” (1Kor 7,7). Vagyis ő maga teljes önmegtartóztatásban él, ami még az apostolok között sem volt általános. Ezt azonban karizmának, Isten ajándékának tekinti, mint ahogy Jézus is így beszélt az Istennek szentelt szüzességről: „Van, aki a mennyek országáért önként mond le a házasságról. Aki fel tudja fogni, az fogja fel!” (Mt 19,12). Pál kimondottan bátorít az önmegtartóztató életre: „Ha feleséget veszel, nem vétkeztél; és ha a szűz férjhez megy, nem vétkezett. Azonban az ilyeneknek testi gyötrelmük lesz, én pedig meg akarlak kímélni benneteket” (1Kor 7,28). Már az ősegyházban megjelenik az Istennek szentelt szüzek és aszkéták intézménye. Később, a szerzetesrendek jóváhagyásával, az Egyház tanítóhivatala nyilvánosan és véglegesen elkötelezte magát az Istennek szentelt szüzesség sajátos értéke mellett.

Miben áll ez a sajátos érték? Pál így jelöli meg: „osztatlan szív”. Olvassuk fejtegetéseit: „Azt szeretném, ha gond nélkül lennétek. Akinek nincs felesége, arra gondol, ami az Úré, hogy hogyan tetsszék az Úrnak. Akinek pedig felesége van, arra gondol, ami a világé, hogy hogyan tetsszék feleségének, tehát meg van osztva. Férj nélkül az asszony is, a szűz is arra gondol, ami az Úré, hogy testben és lélekben szent legyen; aki azonban férjnél van, arra gondol, ami a világé, hogy hogyan tetsszék a férjének. Ezt pedig a ti érdeketekben mondom, nem azért, hogy csapdát állítsak nektek, hanem hogy tisztességesen éljetek, és osztatlan szívvel ragaszkodjatok az Úrhoz” (1Kor 7,32-35). Figyeljünk az „arra gondol” kifejezésre. Ez a férfi vagy nő belső világára vonatkozik. Nem egyszerűen arról van szó tehát, hogy a tennivalók terén a szűzi életet élő mentesül a házasélet gondjaitól. Arról van szó, hogy a férfi vagy nő belső világa, intimitása a szüzesség esetében osztatlanul irányul Istenre, míg a házaséletben szükségképpen jelen van ebben az intimitásban a házastárs is. Ez a jelenlét természetesen alárendelhető Isten jelenlétének, ezért a házaséletben is lehetséges az életszentség. A testi intimitás osztatlansága azonban garantálja és segíti megvalósítani a lelki intimitás osztatlanságát. Istennek való jegyesi odaadottságról van szó, amit előre jeleznek az Ószövetség prófétai képei, melyekben Izrael Isten jegyese vagy hitvese. „Tegyél a szívedre pecsétnek, mint valami pecsétet a karodra! Mert mint a halál, olyan erős a szerelem, olyan a szenvedély, mint az alvilág. Nyila tüzes nyíl, az Úrnak lángja” (Én 8,6). Ezt az istenjegyesi elkötelezettséget nevezzük celibátusnak, mennyei állapotnak. Prófétai állapot ez, amely elővételezi a mennyet, ahol nem lesz házasság: „A feltámadás után nem nősülnek, férjhez sem mennek, hanem úgy élnek, mint Isten angyalai a mennyben” (Mt 22,30).

Ezek után érthető, miért mondja Pál: „Aki férjhez adja hajadon leányát, az is jól teszi; de aki nem adja férjhez, az még jobban teszi” (1Kor 8,38). És: „Az asszony le van kötve, amíg férje él; de ha a férje meghal, szabadon férjhez mehet, akihez akar, de csak az Úrban. Véleményem szerint azonban boldogabb lesz, ha magában marad. Hiszem, hogy bennem is Isten lelke van” (1Kor 8,39-40). Ezt a „jobb” és „boldogabb” kifejezést idézi a Trentói Zsinat, amikor a szüzesség értékét védelmezi a reformáció támadásával szemben: „Ha valaki azt állítaná, hogy a házas állapotot a szüzesség vagy nőtlenség elé kell helyezni, és nem jobb és boldogabb a szüzességben vagy nőtlenségben megmaradni, mint házasságot kötni: legyen kiközösítve” (Denzinger-Hünermann 1810).

Ezt a dogmát helyesen kell érteni. Mind a házas, mind a szűzi állapot tökéletes akkor, ha értékei hiánytalanul megvalósulnak. Azok a személyek, akik az egyes állapotokat mint hivatást kapják Istentől, akkor „jobbak” és „boldogabbak”, ha saját ajándékukat jobban használják. Szó sincs tehát arról, hogy a házasok csak az életszentség alacsonyabb fokára juthatnának el. Sziléziai Szent Hedvig vagy Boldog Taigi Annamária életét látva nem kételkedhetünk abban, hogy ezek a hősies életű házas szentek sok szerzetest megelőznek a mennyben. A házasélet nem könnyebb, mint a szerzetesi élet. Mindkettőnek a saját nehézségeivel kell megbirkóznia. Arról azonban igenis szó van, hogy az Istenért vállalt szüzesség tartalmaz egy olyan külön értéket, az osztatlan intimitást, amely már a földön elővételezi a mennyet, s amelyre előbb-utóbb a házasoknak is el kell jutniuk. Legkésőbb a mennyei dicsőségben.

Az ilyen szüzesség életadó egyesülés Istennel, amely szellemi módon termékeny. A házasoknak bátorítást ad a családtervezés vagy más szempontok miatt vállalt lemondásra. Az evangélium jó példával és szavakkal történő hirdetésében kegyelmi életenergiákat közöl. Az imádságban életet esd ki a lélekben halottak számára, a Szentlélek ajándékait az Egyház számára. Természetfölötti termékenységével lelki családokat teremt, mint sok rendalapító példája mutatja. „Több a gyermeke a magányosnak, mint annak, akinek férje van” (Gal 4,27).

A szeretet pazarol

FÉLTÉKENY ISTEN

(17)

A szeretet pazarol

Az egyházi rend szentsége, amely a Jézustól kapott apostoli szolgálat folytatása, nem jár szükségképpen celibátussal. Miközben Pálról kifejezetten tudjuk, hogy celebsz volt, Péterről viszont tudjuk, hogy házas volt, s ez így lehetett az apostolok többségével is. Ma is létezik a katolikus Egyházban nős papság, mindenekelőtt a keleti katolikus egyházakban. Mindazonáltal, minthogy a házaséletről való önkéntes lemondás kezdettől jelen volt az Egyházban (aszkéták) s később intézményesedett a szerzetesi közösségekben, természetszerűen támadt föl az igény, hogy azokat a férfiakat, akiket pappá szentelnek, azok közül válasszák, akik a celibátus ajándékát megkapták. Ez a nyugati egyházban olyan fejlődéshez vezetett, amely a házasemberek pappá szentelését kizárta. A keleti egyházban ilyen fejlődés nem volt, de püspökké ott is csak olyanokat szentelnek, akik nőtlenségre kötelezték magukat. Mióta a II. Vatikáni Zsinat az önálló diakonátus intézményét visszaállította, a nyugati egyházban is részesülnek nős férfiak az egyházi rend szentségében, de csak diakonátusi fokozatban.

A papi celibátus törvénye tehát egyházi és nem isteni törvény. Sokan azt gondolják róla, hogy ennek következtében bármikor egy tollvonással megszüntethető. Csakhogy ez hamis felfogás az Egyház történelmi fejlődéséről, amelyet a Szentlélek irányít. A papi hivatás és a celibátus között mély belső megfelelés van. A pap hivatása az, hogy a hívő közösségben Jézus Krisztust reprezentálja. Amikor a szentmisében a celebráns kimondja a szavakat: „Ez az én testem”, „Ez az én vérem kelyhe”, saját személyisége háttérbe vonul, mintegy eltűnik Jézus személyiségében, akitől ezek a szavak származnak. Márpedig az egyetlen közvetítő, az ember Jézus, a „mennyei állapotban” élt és él. Mély megfelelés (nem logikai szükségszerűség) indokolja, hogy az őt reprezentáló személy szintén celebsz legyen. Teljes tisztelettel a keleti gyakorlat iránt, ahol ez a mély megfelelés nem alakult ki, azt kell mondanunk, hogy bűn volna megszüntetni ott, ahol történelmileg kialakult. A celebsz állapot nem mellékes vonása a személyiségnek, hanem osztatlan Istennek-adottság az emberi személy legintimebb régióiban. Jézusban ez megvolt, s ahol a hivatásszerűen neki szentelt férfiakban is megvan, bűn volna ezt a kincset eldobni. A papnak nemcsak szakmája, hanem egész személyisége arra a mennyei valóságra kell hogy irányuljon, amelyet az Egyházban képvisel. Ennek a mennyre-irányultságnak nem járulékos eleme, hanem kiemelkedően fontos tényezője a szűzi életforma, az Istennek ajándékozott osztatlan intimitás. Igen, ajándékozásról van szó, hiszen az intim emberi közösség, a családi élet igen nagy érték, amelyről csak önként lehet lemondani. A „kötelező celibátus” kicsit félrevezető kifejezés. A nyugati egyház azok közül szenteli papjait, akik szabad elhatározással vállalták a szűzi élet áldozatát. Ha ez nem lenne követelmény, ha a papi celibátus fakultatív volna, kivétel lenne belőle; az Egyház maga eldobná a kincset, és csak egyesek vennék föl úri szeszélyből. Nyomatékkal mondom: ez nem vonatkozik a keleti rítusokra, amelyek a maguk eltérő történelmi fejlődésével együtt teljesen egyenrangúak a nyugatival. A latin rítusról beszélek, amely – Isten kifürkészhetetlen tetszéséből – a maga egészében megkapta a celibátus ajándékát papjai számára. A történelmileg kialakult helyzet a Szentlélek ajándéka, nem vethetjük el. A keleti egyházak nem tehetik önkényesen általánossá a papi nőtlenséget, de a nyugati egyház sem teheti önkényesen fakultatívvá. Lehetséges volna, és mégis árulás volna.

Van ebben logika? Van, csak ez nem a kényszer, hanem a szeretet logikája. VI. Pál pápa írja Sacerdotalis coelibatus c. enciklikájában: „Az isteni elhívásra adott válasz a szeretet válasza arra a szeretetre, amelyet Krisztus olyan nagyszabásúan fejezett ki irántunk. Ez a válasz annak a különleges szeretetnek misztériumából fakad, amelyet Ő tanúsít a lelkek iránt, akik sürgető szólításait befogadták. A kegyelem, isteni erejével, felfokozza a szeretet vágyakozását. A hiteles szeretet átfogó, stabil és maradandó, ellenállhatatlan ösztökéje a hősiesség különböző formáinak. Ezért az Egyház a szent celibátus szabad választását mindig a szeretet szimbólumának és ösztönzőjének tekintette, amely fenntartás nélküli szeretetet fejez ki és mindenki felé nyitott szeretetre indít” (24. pont). Jézus szabadon adta értünk életét a kereszten, s ebből a pazarló szeretetből fakad, kegyelmi csatornákon át, a mi szeretet-válaszunk. Szeretetünket a kegyelem felfokozott vágyakozásra indítja, a hősiesség különböző formáira. A szeretet nem kérdezi, mennyire van kötelezve. A szeretet pazarol.

Semmit sem tudunk kezdeni a kereszténységgel, ha nem fogjuk föl, hogy mindenestül Isten pazarlásán alapul. Kegyelem nélkül nem lehet üdvözülni, s a kegyelem ingyenes. Ez a pazarlás az egész krisztusi élet lelke, voltaképpen a Szentlélek maga. A Szentlélekkel belénk öntött szeretet aztán „ellenállhatatlan ösztökéje a hősiesség különböző formáinak”, többek között a papi celibátusnak is, amely nem kényszerűségen alapul, hanem tékozló válasz Isten tékozló szeretetére. „Mint a halál, olyan erős a szerelem, olyan a szenvedély, mint az alvilág. Nyila tüzes nyíl, az Úrnak lángja. Tengernyi víz sem olthatja el a szerelmet, egész folyamok sem tudnák elsodorni. Ha valaki háza egész vagyonát felkínálná is a szerelemért, azt is kevesellnék!” (Én 8,6-7). Ez a papi celibátus logikája.

A tékozlásnak ezt a logikáját nem érvénytelenítheti sem a sürgető paphiány, sem a számos papi botrány. Mindkettő csak arra ösztönözheti az Egyházat, hogy mielőtt valakit pappá szentel, még alaposabban megvizsgálja, igazi hivatással áll-e szemben. Nem a sok pap, hanem a szent papok vívják meg győztesen az Egyház harcát. „Ha három olyan ember lenne, mint te, nem állhatna fenn országom” – mondta az arsi plébánosnak egy megszállott nőből a sátán.

A világ szellemétől befolyásolva sokan érvelnek a kötelező papi celibátus fenntartása ellen, bölcsnél bölcsebb okoskodásokkal. Az ilyen bölcsességről mondja Jakab, hogy „nem felülről származik, hanem földi, érzéki, sátáni” (Jak 3,15). A felülrő jövő bölcsesség felismeri a Szentlélek ajándékait, és nem akarja eldobni azokat.

Még egy szót a nők pappá szenteléséről. Ezt a feminizmus követeli, mintha a papi szolgálat jog volna és nem isteni ajándék. Az Egyház elutasítja ezt a követelést, mert nincs hatalmában teljesíteni. Jézus férfi-papságot alapított, női papságot nem alapított. Mi nem tudunk papságot alapítani.

Szodoma

FÉLTÉKENY ISTEN

(18)

Szodoma

A liberalizmus az emberi szabadságot tekinti abszolút értéknek, s ezzel emancipálja az embert Teremtőjének akaratától. XVI. Benedek pápa Jézus-könyvében beszél a szőlőművesek példabeszédéről, akik megölik az örököst, hogy övék legyen a szőlő. „Nem éppen ez-e az újkor, a mi korunk logikája?” – teszi föl a kérdést a pápa. – „Ha Istent holttá nyilvánítjuk, úgy mi magunk vagyunk az isten. Végre nem másvalakinek a tulajdona vagyunk, hanem csak önmagunké, és mi vagyunk a világ tulajdonosai. Most végre azt tehetjük, ami nekünk tetszik. Megszüntetjük Istent, nincs fölöttünk mérce, önmagunk mércéi vagyunk. A 'szőlő' a miénk! Hogy mi történik az emberekkel és a világgal, azt kezdjük már látni...” Igen, kezdjük. A liberalizmus egyik abszurd következménye a homoszexuálisoknak biztosított „esélyegyenlőség”, amely a homoszexuálisok „házasságában” csúcsosodik ki. Csak a vak nem látja, hogy igazi esélyegyenlőségről nem lehet szó, hiszen homoszexuális párkapcsolatból nem születhet gyermek. De a liberalizmus vak.

Nem szabad elítélnünk azokat az embertársainkat, akik saját nemük iránt éreznek szexuális vonzódást. „Nem ők választották maguknak a homoszexuális állapotot, ami többségük számára megpróbáltatást jelent. Tisztelettel, gyengédséggel és együttérzéssel kell fogadni őket. Kerülni kell velük kapcsolatban az igazságtalan megkülönböztetés minden jelét” (KEK 2358). A homoszexuális hajlam önmagában nem bűn. Mindazonáltal természetellenes. Hogy pszichológiai vagy genetikai eredetű, azon vitatkoznak; én magam arra a véleményre hajlok, hogy eredete, legalábbis az esetek túlnyomó részében, mélypszichológiai. De ha a genetikai eredet igaz, az se jelenti, hogy a homoszexuális hajlam normális. Vannak genetikai eredetű betegségek is (pl. a Down-kór). A nemi aktus természetéből következik, hogy abban a férfi és női nemiszervnek kell résztvennie. Ez a természet törvénye, s ha a szexuális ösztön másra irányul, az úttévesztés, deviancia.

A homoszexuális tevékenység tehát bűn. Azonos neműek között valódi nemi aktus nem lehetséges, csak azok a gyönyörszerzési technikák, amelyek a férfi és nő közötti házasságban is bűnösek volnának. Ezen az se változtat, ha transzszexuális személyek átoperáltatják nemi szerveiket. Ez csak külsőleg lehetséges, a tényleges nemi identitás nem módosítható. Minden homoszexuális tevékenység ellene mond az emberi nemiség lényegének.

Ennek az erkölcsi állásfoglalásnak szilárd bibliai alapja van. Szodomát többek között a homoszexualitás bűne miatt törli el az Úr (Ter 18,16-19,29). Róm 1,24-27 természetellenesnek mondja a homoszexualitást. A bűnök között sorolja fel 1,Kor 6,9-10 és 1Tim 1,10 is. A Katekizmus kimondja: „A Szentírásra támaszkodva, amely (a homoszexualitást) súlyos romlottságként mutatja be, a hagyomány mindig is azt jelentette ki, hogy a homoszexuális cselekedetek önmagukban rendezetlenek. Ellentétesek a természeti törvénnyel, a nemi aktus elől elzárják az élet ajándékát. Nem származik belőlük igazi érzelmi és szexuális kielégülés. Semmi esetre sem szabadna azokat jóváhagyásban részesíteni” (KEK 2357). Ez a tanítás az Egyház kezdete óta változatlan és az egész Egyházat kötelezi, ezért a rendes tanítóhivatal értelmében tévedhetetlen. Hazug merénylet az Ige ellen, ha valaki azt próbálja bizonyítani, hogy a homoszexuális gyakorlat a katolikus erkölcstannal összeegyeztethető. A homoszexuális alapon szervezett „hívő közösség” tragikus önbecsapás.

Homoszexuális hajlamú testvéreink tisztaságra hivatottak, éppúgy, mint bármelyik keresztény. Mint láttuk, a teljes önmegtartóztatás nehéz ugyan, de nem lehetetlen. Én azonban azt is gondolom (itt magánvéleményemet mondom), hogy szexuális orientációjuk megváltozhat. Gyakran fordul elő, hogy a szexuális vágy nem teljes kizárólagossággal irányul a saját nemre, képes mozdulni az ellentétes nem iránt is (biszexualitás). A kétféle orientáció aránya nem megváltoztathatatlan. Olyan helyzetekben, ahol az ellentétes nem nincs jelen, általában növekszik a homoszexualitás aránya (pl. börtönökben). Jól emlékszem Faludy György leírására a veterán táborlakóról, aki újonc társainak azt tanácsolta, hogy minél előbb szerezzenek fiú-szeretőt. Ha befolyásolható a szexuális vágy a saját nem irányában, akkor befolyásolható az ellenkező nem irányában is. Amennyiben valaki igyekszik elkerülni, hogy mint homoszexuálist azonosítsa önmagát, s imádkozik szexuális orientációjának helyreállításáért, lehetséges, hogy Isten ereje elűzze a perverzió démonát, kisimítsa a mélypsziché gubancait, és újjáteremtse a másik nemmel való kapcsolatot. Sebezhető, mégis valóságos gyógyulás következhet be. Olvasmányaimból, de személyes kapcsolatból is ismerek eseteket, ahol homoszexuális hajlamú testvérek eljutottak a nemi orientáció gyógyulására, és tisztességes házasságot kötöttek.

Nem szabad elítélően viszonyulnunk azokhoz a testvéreinkhez sem, akiknek ez az átállás nem sikerül, s talán, gyöngeségükben bukdácsolva, vissza-visszaesnek a homoszexuális tevékenység bűnébe. Magunk is bukdácsoló bűnösök vagyunk, s a homoszexuális bűnök nem súlyosabbak más szexuális bűnöknél. Biztatnunk kell őket, hogy az önmegtartóztatás Isten kegyelmével lehetséges, és figyelmeztetnünk, hogy ne térjenek vissza homoszexuális helyszínekre vagy személyekhez. Papi hivatást, celibátust viszont a homoszexuális személyek ne forgassanak a fejükben. Isten mindenkinek megadja az állapotához szükséges kegyelmet, de provokációhoz nincs jogunk.

Teljesen más eset azonban, ha valaki igazolni akarja magát, és azt állítja, hogy a homoszexuális cselekedetek nem bűnösek. Ez megtagadása a józan észnek és a katolikus hitnek, arculcsapása Istennek, aki a férfi és nőt teremtette arra, hogy „egy testté legyenek”. Ilyen szempontból figyelemreméltó a Római levél szemlélete, amely a homoszexualitást a Teremtő elutasítására vezeti vissza: „Felcserélték Isten igazságát a hazugsággal ... Ezért Isten átadta őket gyalázatos szenvedélyeiknek” (Róm 1,25-26). Hogy rímelnek erre a pápa sorai: „Megszüntetjük Istent, nincs fölöttünk mérce, önmagunk mércéi vagyunk. A 'szőlő' a miénk!” A homoszexuális „jogok” követelése mögött nem egyszerűen a kéjvágy húzódik meg, hanem a gőg, a Teremtő elleni lázadás. A sátán bűne.

Isten csendjében

FÉLTÉKENY ISTEN

(19)

Isten csendjében

„Fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától...” Az Egyház kezdettől fogva hittel vallja, hogy Jézus a Szentlélek erejéből szűztől született, férfi közbejötte nélkül. Ennek lényeges szerepe van a megváltásban. A Megváltó, Isten terve szerint, egyrészt valódi tagja az emberiségnek, nem űr-lényként kívülről keveredett közénk; másrészt azonban nem az emberi nemző aktus eredményeként fogantatott, amely az áteredő bűnt tovább örökíti. „A Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje megárnyékoz téged” – mondja az angyal Máriának (Lk 1,35). „Ne félj magadhoz venni, feleségedet, Máriát, mert ami őbenne fogantatott, a Szentlélektől van” – mondja az angyal Józsefnek. Az Egyház ezt mindig szószerint értette.

Egy nap, gyónásom után, lelkiatyám egy jegyzetet mutatott nekem, véleményemet kérve. A középiskolások számára írt hittanjegyzet azt fejtegette, hogy Mária szűzi foganását nem kell okvetlenül biológiailag felfogni. Próbáltam az óvatosan fogalmazott szöveget máshogy érteni, de nem lehetett máshogy érteni. Azzal adtam vissza lelkiatyámnak, hogy ez bizony hamis tanítás. Alighogy hazamentem, megtaláltam a jegyzet szövegének eredetijét A dogmatika kézikönyve c. mű (szerkesztette: Theodor Schneider, Vigilia, Bp., 1997.) második kötetében, a 186-190. oldalakon. A jegyzet szerzője onnan írta ki, feltehetően némileg összevonva. Jelen írás nem inkvizíciós jegyzőkönyv, s mindeddig tartózkodtam attól, hogy a tévtanítások képviselőit megnevezzem. Erre a könyvre azonban ujjal kívánok mutatni, mert nem átallják tankönyvként használni. Bárki ellenőrizheti: bonyolult és nagyon okosan csengő hermeneutikai magyarázatokkal arra a lapos állításra lyukad ki, hogy Jézus szűzi fogantatását nem kell testi értelemben venni. Márpedig ez ellenkezik az Egyház hitével. „A hit első megfogalmazásaitól kezdve az Egyház megvallotta, hogy Jézus egyedül a Szentlélek erejéből fogantatott Szűz Mária méhében. Ennek az eseménynek egyben testi vonását is hangsúlyozta. Jézus a Szentlélektől férfi magva nélkül fogantatott” (KEK 496). Ez az Egyház különböző alkalmakkor állandóan ismételt hitvallása, dogma, amely a Szentlélek természetfölötti és rendkívüli beavatkozását vallja. A világban uralkodó szellem sosem fogja megvallani ezt a csodát, de az Egyház sem fog fölhagyni annak hirdetésével. Mint a vértanú püspök Antiochiai Szent Ignác írja: „Ennek a világnak a fejedelme nem ismerte Mária szüzességét és szülését, ugyanúgy, mint ahogy az Úr halálát sem. Ez a három misztérium Isten csendjében teljesedett be” (idézi: KEK 498). Akik otthon vannak Isten csendjében, felfogják, hogy Jézus szűzi fogantatása a megváltás eseményének szerves része.

Szellemeskedés

FÉLTÉKENY ISTEN

(20)

Szellemeskedés

Az előző pontban tárgyaltuk Jézus szűzi fogantatásának dogmáját, és azt a módot, ahogy – kifinomult, de valójában durván torzító interpretációs trükkökkel – „katolikus” dogmatikusok e dogmát az ellenkezőjére fordítják. Ez a világ szellemének megnyilvánulása, amely a testi ártatlanságot nem tekinti többé értéknek, s egyúttal az Isten rendkívüli beavatkozásait tagadó racionalizmusé is. Az Egyház gondolkodásában állandóan jelen van a karizmatikus princípium, amely szerint a természetfölötti valóság az embert testi mivoltában is érinti, megjelenik az érzékelhető szférában is. A keresztény misztika egész története erről tanúskodik. A kelet felé kacsingató szinkretizmus viszont azt törekszik bebizonyítani, hogy az emberi szellem leválasztható az anyagi-testi konkrétságról; hogy az emberi lény eleve tartalmaz egy „testtől független belső teret”, amely kellő meditációs technikával megközelíthető.

Ez nem igaz. A Szentírás így mondja el az ember teremtését: „Megalkotta tehát az embert az Úr Isten a föld agyagából, az orrába lehelte az élet leheletét, és az ember élőlénnyé lett” (Ter 2,7). Isten tehát két tényezőből alkotja az embert: a föld agyagából, vagyis az univerzum anyagi állományának egy részéből, és „az élet leheletéből”, amit nem az univerzum anyagából merít, hanem ő maga „lehel bele”, vagyis közvetlenül teremt. Ami az emberben a világegyetem anyagi állományának része, azt testnek nevezzük. Ami az emberben nem anyagi (filozófiai szóval: szellemi), azt léleknek nevezzük. A kettő együtt alkotja az ember nevű élőlényt. A lélek több, mint a test, de áthatja, életben tartja, szervezi a testet, és általa tevékeny. Létében független ugyan a testtől, tevékenységében azonban nem. Harmadik tényezőnek itt helye nincs; ha egy testtől független újabb szellemi tényezőt képzelünk el az emberben, az nem az emberi lény része lesz, hanem egy, az embert megszálló tiszta szellem, angyal. Ez a bibliai antropológia az arisztotelészi filozófia nyelvén úgy fogalmazható, hogy az értelmes lélek önmaga által és lényegileg a test fomája (= meghatározó tényezője). Ebben a fogalmazásban mondta ki dogmaként 1312-ben a Vienne-i Egyetemes Zsinat (Denzinger-Hünermann 902). De már a 4. Konstantinápolyi Zsinat hittételként definiálta 870-ben, hogy az embernek nincs két lelke (Denzinger - Hünermann 657-658). A trichotomizmus, az ember háromrészűségéről szóló tanítás tehát eretnekség. Ebből a szempontból nem különösebben érdekes, hogy az állítólagos harmadik részt hogyan nevezzük. Az arisztoteliánusok „értelmes léleknek” nevezték, számos fudamentalista bibliai alapon szellemnek nevezi, megkülönböztetésül a lélektől.

Azt világosan meg kell mondani, hogy a Szentírás egyes helyei valóban különbséget tesznek psziché és pneuma, lélek és szellem között (Zsid 4,12; 1Tessz 5,23). Önkényes feltételezés azonban, hogy ezek a helyek az emberi lény konstitutív elemeiről szólnak. A konstitutív elem lehet anyagi (test) és lehet nem-anyagi, vagyis szellemi (lélek); harmadik eset nincs. Az említett bibliai helyek nem az ember alkotóelemeiről, hanem az emberi lény tevékenységi területeiről beszélnek, ahol igenis jól megkülönböztethető a lélek két funkciós területe, az, amelyik a testet működteti, és az, amely túlmutat a testen, a transzcendencia felé; sőt ez a megkülönböztetés rendkívül nagy jelentőségű a Bibliában. Mint a Katekizmus tanítja: „A »szellem« azt jelzi, hogy az ember teremtésétől fogva a természetfölötti cél elérésére rendeltetett, és lelkének megvan az a képessége, hogy Isten egyenesen fölemelje a vele való közösségre” (KEK 367). Vagyis a „szellem” nem más, mint a lélek a maga Istenre nyitottságában. Ugyanaz a valóság, más szempontból tekintve. Ezt szem előtt tartva aztán jogosultak a pszichikus és pneumatikus működések között fölállított különbségek, amelyek olyan nagy szerepet játszanak a lelki élet teológiájában.

Meg kell még jegyeznünk, hogy a „lélek” és „szellem” magyar szavak nem tehetők teljes következetességgel a görög „psziché” és „pneuma” helyébe. A „szellem” ugyanis nyelvújítási szó, Kazinczy csinálta a 19. században. Akkorra már a „psziché” (spiritus) számtalan helyen léleknek volt fordítva és így gyökeresedett meg. Ezt a megszilárdult nyelvhasználatot nem lehet mindenestül felforgatni. Nem beszélhetünk lelkigyakorlat helyett szellemi gyakorlatról, szellemi munkás helyett lelki munkásról, lelkiatya helyett szellemi atyáról, szellemóriás helyett lélekóriásról stb. anélkül, hogy kerékbetörnénk a magyar nyelvet. A szabadegyházaknak az a fáradozása, hogy a „pneuma” helyébe mindig „szellemet” tegyenek („szellemi ember”, „Szent Szellem”), menthetetlenül egy körülhatárolt szubkultúra zsargonjára korlátozódik. Komikus, ha ezt katolikusok utánozni kezdik. Mint mondani szoktam: szellemes ugyan, de nem vagyok lelkes híve. Sok évszázados nyelvi tényeket nem lehet tetszés szerint átalakítani. A katolikus Egyház továbbra is „az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében” fog keresztelni, föloldozni, áldani, nem „az Atya és a Fiú és a Szent Szellem nevében”. A magam részéről, ha el akarom kerülni a félreértést, egyszerűen a görög szavak magyaros alakját használom: psziché, pszichikus, pneuma, pneumatikus.

A trichotomizmus azért veszélyes, mert utat készít a reinkarnáció tanának. Ha ugyanis van az embernek olyan konstitutív eleme, amely a testtől független, már semmi akadálya nincs annak, hogy ez a „szellem” vagy akármi egy másik testbe költözzék. A „testtől független belső tér” állításának éppen ez a rejtett tendenciája. A biblikus hit szerint azonban az ember egységes lény, szellem és anyag egymásra utalt egysége, ellentétben az angyallal, aki anyagtól független szellem. Örök sorsunk az ember egyszeri földi életében dől el: „Az ember számára az a rendelkezés, hogy egyszer haljon meg, és utána ítéletben legyen része” (Zsid 9,27). Ebben az örök sorsban a lélek és a test egyaránt részesülni fog.

(El)vérző Eucharisztia

FÉLTÉKENY ISTEN

(21)

(El)vérző Eucharisztia

A racionalista gondolkodás a karizmatikus princípium föladására ösztönzi a mai embert, vagyis arra, hogy a testi szférát elkülönítse a transzcendenciától. Innen származik Jézus szűzi születésének tagadása, vagy halál utáni sorsunk immanens, reinkarnációs elképzelése. Ugyanez a forrása az Eucharisztiával kapcsolatos tévtanoknak. A kenyér és bor átváltoztatásával szellemi és természetfölötti módon jelenik meg közöttünk Jézus Krisztus kereszten halálra kínzott teste, kereszten kiontott szent vére, már föltámadás utáni, megdicsőült állapotában, és így válik táplálékunkká. Itt a testi valóság misztikus egységet alkot a pneumatikus szférával. Ez próbára teszi a hitet; már az első tanítványok is azt mondták rá: „Kemény beszéd” (Jn 6,60). Kísértve vagyunk, hogy egy huszárvágással szabadulni próbáljunk a misztériumtól, és az egészet jelképként fogjuk föl.

Annál meglepőbb a határozottság, amellyel az ókori keresztény források vallják a valóságos jelenlétet. „Azt tanultuk, hogy ez az étel, miután ama könyörgés után, amely az Ő szavát tartalmazza, Eucharisztiává alakul át: nem más, mint a megtestesült Krisztus teste és vére” (Szent Jusztinusz). „Krisztus teste és vére táplálja testünket, hogy a lélek Isten által kövéredjék” (Tertullianus). „Mikor tehát ő maga mondotta a kenyérről: Ez az én testem, ki mer habozni? És mikor ő maga biztosított: Ez az én vérem, ki mer kételkedni? ... Arra tanít bennünket a hit, hogy ami kenyérnek látszik, nem kenyér, habár az ízlelő érzék annak érzi, hanem Krisztus teste; és ami bornak látszik, nem bor, bárha az ízlés annak véli, hanem Krisztus vére” (Jeruzsálemi Szent Cirill). Ezek a tanúságok a 2-4. századból valók, élő cáfolataként annak a hiedelemnek, hogy a kenyér és bor átváltozásának tana valami középkori torzulás, amelyből vissza kell térni az „ősi hithez”. A valóságos jelenlét az ősi hit.

Az első komoly kísérlet az Egyház történetében, amely Jézus testének és vérének eucharisztikus jelenlétét jelképesen próbálta értelmezni, Berengarius Tours-i püspöké volt a 11. században; de ez akkora felháborodást váltott ki, hogy hamarosan visszavonta. 1079-ben Szent VII. Gergely pápa előtt Berengarius letette a hitvallást, hogy a kenyér és bor lényegi mivolta szerint („substantialiter”) Krisztus testévé és vérévé változik. Ugyanebben az évben keletkezett egy Hildebertus Lavardinusnak tulajdonított írás, amely a kenyér és bor átváltozására először alkalmazza a transsubstantiatio (átlényegülés) kifejezést. 1215-ben a IV. Lateráni Zsinat már hitvallásában használja a szót (pontosabban a megfelelő igét): „Ugyanaz a pap és az áldozat, Jézus Krisztus, akinek testét és vérét az Oltáriszentség a kenyér és bor színe alatt valósággal tartalmazza, miután Isten erejénél fogva átlényegült a kenyér testté, a bor pedig vérré (transsubstantiatis pane in corpus, et vino in sanguinem)” (Denzinger-Hünermann 802). Ebben az évszázadban dolgozza ki Aquinói Szent Tamás rendkívüli szabatossággal és mélységgel a transzszubsztanciáció (átlényegülés) tanát: a kenyér és bor lényege (szubsztanciája) átváltozik Krisztus testének és vérének lényegévé (szubsztanciájává), miközben a kenyér és bor járulékai (akcidensei) változatlanul megmaradnak. Amikor a 16. században a reformáció kétségbevonta a transzszubsztanciáció tanát, a Trentói Zsinat már Tamás tanítására épített, amikor (egyebek mellett) dogmaként fogalmazta meg: „Ha valaki azt állítaná, hogy a legméltóságosabb Oltáriszentségben megmarad a kenyér és bor szubsztanciája is, együtt a mi Urunk Jézus Krisztus testével és vérével, és tagadná, hogy a kenyér és bor egész lényege csodálatos és egyedi átváltozással Test és Vér lett, míg a kenyérnek és bornak csupán külső színe marad, amely átváltozást a katolikus Egyház igen megfelelően átlényegülésnek (transsubstantiationem) nevez: legyen kiközösítve” (Denzinger Hünermann 1652). Az Egyház azóta is a trentói dogmákból él, ha az Oltáriszentségről van szó.

A II. Vatikáni Zsinatot követő teológiai krízisben egyes teológusok fölvetették, hogy a transzszubsztanciáció a mai ember számára már nem alkalmas kifejezés, mert az arisztotelészi filozófia fogalmai ma már nem közkeletűek, és a szubsztancia kifejezés a mai nyelvben már anyagot jelent (mint az angolban: „substance”). Helyette a transzfinalizáció (célváltozás) és a transzszignifikáció (jelentésváltozás) kifejezéseket javasolták. Csakhogy a kenyér és bor célja és jelentése a szentmisében éppen azért változik át, mert maga a kenyér és bor átváltozik. Ezt az ontológiai változást a javasolt kifejezések elsikkasztják. VI. Pál pápa 1965-ben megjelent Myterium fidei enciklikája szót emelt a tévtan ellen, hangsúlyozva, hogy bár az Egyház az arisztotelészi filozófiát nem kívánja dogmatizálni, a belőle kiépített transzszubsztanciáció fogalmát nem nélkülözheti. „Miután megtörtént az átlényegülés, a kenyér és bor színei kétségtelenül új jelentést öltenek magukra és új célt, midőn többé nem közönséges kenyér és közönséges ital, hanem szent dolog jele és lelki táplálék jele; de azért öltenek magukra új jelentést és új célt, mivel új »valóságot« tartalmaznak, amelyet joggal mondunk ontológiainak. A mondott színek alatt ugyanis nem rejtőzik már az, ami előbb volt, hanem egy teljesen más dolog; éspedig nemcsak azért, mert az Egyház hite annyiba veszi, hanem tényszerűen, minthogy miután a kenyér és bor szubsztanciája ill. természete átváltozott Krisztus testévé és vérévé, semmi, ami kenyér és bor, nem marad, hanem egyedül a színek; alattuk az egész és csorbítatlan Krisztus van ott jelen, a maga fizikai »valóságában« testileg is, jóllehet nem azon a módon, ahogy a testek jelen vannak egy helyen” (Denzinger-Hünermann 4413).

Néhány éve levelezőlistámon valaki azt a sajátos véleményt fejtette ki, hogy az átváltozás már a szentmise elejével megkezdődik és fokozatosan alakul ki, vagyis nem egyedül a pap konszekráló szavainak következménye. Rákérdezve kiderült, hogy kétségbevonja a transzszubsztanciáció dogmáját. A transzszignifikációt képviselte. Utána néztem állításainak, és éppúgy szinte szóról szóra megtaláltam azokat a Schneider-féle Dogmatika kézikönyvében, mint ahogy a 19. pontban említett, Jézus szűzi fogantatását tagadó szöveget; ezúttal a második kötet 312-313. oldalán. „A megváltozott megértési horizontnak megfelelően megpróbálják az eucharisztikus átváltozást a történés összefüggéséből, a viszony-szerkezet változásából kiindulva értelmezni. Például egy gyűrű, amelyet aranytartalma és eladási értéke alapján megfelelően meg lehetett határozni, lényegében mássá válik, ha valaki szerelme jeléül kedvesének ajándékozza: a gyűrű ajándékozásában saját magát ajándékozza oda ... Ezekkel az újabb megfogalmazás-kísérletekkel teljesen megőrizhető az áthagyományozott tanítás tartalma, ha valóban és kövekezetesen a relácionális ontológiából indulunk ki. Ebben az esetben a »jelentés« szó nem kevesebbet mond, hanem inkább többet, mint a »szubsztancia« szó.”

Nos, ezt lehet mondani, a papiros türelmes, de az ellenkezője áll. Ha elhagyjuk a szép, tudományos díszleteket, mint „megértési horizont”, „a viszony-szerkezet változása”. „relácionális ontológia”, akkor ebből az elméletből annyi marad vissza, hogy az Eucharisztia nem valóság, hanem csak jelkép. Ahogy a felhozott példában a gyűrű nem válik fiúvá, úgy a megváltozott reláció vagy jelentés nem teszi a kenyeret és bort Krisztus testévé és vérévé. Ha a szentmisében csak a kenyér és bor jelentése változik, akkor a kenyér és bor valósága nem változik. A „relácionális ontológia” amolyan „nesze semmi, fogd meg jól”. Minden jelentés valaminek a jelentése, minden reláció valaminek a relációja. Ha ez a valami az átváltozás után is csak kenyér és bor, akkor a katolikus hit nem igaz. Ha viszont ez a valami az átváltoztatás után már Krisztus teste és vére, akkor transzszubsztanciáció történt. Mert ezt az alanyt, ezt a valamit nevezzük szubsztanciának. Ha a szónak egyéb jelentései is vannak, akkor meg kell mondani, hogy itt „alany” jelentésben használjuk, de emiatt nem kell lemondani róla.

Több helyen találkoztam az említett dogmatika-kézikönyvben azzal a módszerrel, amit itt is alkalmaz: először korrekt módon előadja a szóbanforgó dogma történetét, utána pedig „szisztematikus reflexió” címen előadja a dogma ellenkezőjét. Ez csak látszólag interpretáció, valójában tagadás. A hitetlenség itt a hit oktatásának látszatába van burkolva. A Mysterium fidei enciklikát meg sem említi a könyv. Kissé kínos volna.

Ismeretes a bolsenai csoda (1263). Amikor a miséző pap megtörte az átváltoztatott ostyát, abból vér folyt az oltárkendőre, még a templom köveire is.

Vér. Nem „jelentés”.

Próféta-átvilágítás

FÉLTÉKENY ISTEN

(22)

Próféta-átvilágítás

Egy darabig volt egy angol nyelvű keresztény levelezőlistám. Mikor ezen egy alkalommal szóba került Vassula Rydén neve, megjegyeztem, hogy a Hittani Kongregáció figyelmeztetést adott ki Vassula magánkinyilatkoztatásaival kapcsolatban. Kissé meglepődtem, amikor egy katolikus (talán Fülöp-szigeteki?) levelezőtárs fölháborodottan tiltakozott, amiért rágalmaztam egy olyan jó keresztény asszonyt, mint Vassula. Nem rágalmaztam senkit, a hölgy személyéről, életéről, jelleméről a világon semmit nem állítottam. Csak hivatkoztam egy dokumentumra, amely megtalálható az Apostoli Szentszék hivatalos lapjában, és mindmáig érvényben van. Akkor még nem foglalkoztam annyit a témával, hogy tudtam volna: ebben a dologban nem lehet tárgyilagosságot várni. Ha csak előkerül, szenvedély és fanatizmus lobban lángra.

Azóta ezt bőségesen volt alkalmam megfigyelni. Vassula egyik komoly kritikusa, Maria Laura Pio, korábban lelkesedett Rydén asszony „Igaz Élet Istenben” (IÉI) címmel megjelenő üzeneteiért. Erről a korszakáról írja: „Abbahagytam az evangéliumok olvasását is, mert végül azt gondoltam, hogy az üzenetek az evangélium fölött állnak, hiszen Jézus ezekben most beszél. Hamarosan rájöttem, hogy a legtöbb ember, aki olvasta az üzeneteket, ugyanúgy érez, mint én. G. asszony elmondta nekem, hogy mindennap olvassa az üzeneteket, és ha van fölös ideje, azt az első kötet újraolvasására használja. Három-négy hónap IÉI után viselkedésem annyira megváltozott, hogy szüleim is észrevették. Képtelen voltam elviselni a legkisebb kritikát is Vassulával kapcsolatban, és sűrűn voltak borzalmas veszekedéseim anyámmal. Azonkívül nagyon érzékennyé váltam mindenre, gyakran sírtam. Iszonyú bűntudatom volt, amikor nem volt kedvem az üzeneteket olvasni. Nem néztem többé tévét, nem olvastam regényeket, mint azelőtt. Ha alkalmam volt vakációra menni, mindig megpróbáltam egy kolostorba visszavonulni lelkigyakorlatozni (természetesen IÉI könyvekkel). Barátaimmal csak akkor mentem el programokra, amikor úgy gondoltam, alkalmam lesz az üzenetek terjesztésére.”

Mi ez a szélsőséges mentalitás? Maria Laura édesanyja így ír ugyanerről a korszakról: „Lányom jelleme kezdett megváltozni. Mindennap több mint egy órát töltött szobájába zárkózva és az üzeneteket olvasva. Kezdett eltávolodni a családtól, amely próbálta megláttatni vele, hogy az egyetlen bizonyosság az Evangéliumban és az Egyház tanításában van. Ezek nagyon nehéz idők voltak mindnyájunk számára, és az ő számára is, hasonló következményekkel, mint amilyenekben a szektákhoz csatlakozók szenvednek.” Itt hangzik el a döntő szó: szekta. Ez a szekták mentalitása. Tárkányi Ákos szociálpolitikus mondja: „Egy ilyen egyetlen személy köré épülő, zárt, túlfűtött, és lényegében felekezetközi, tehát kívülről nemigen kontrollálható mozgalom szociológiai szempontból a legrosszabb értelemben vett szektának tűnik.”

Jelen soraim nem Vassula üzeneteinek értékelésére szolgálnak (ezt megtettem máshol), hanem általános figyelmeztetésre a magánkinyilatkoztatások veszélyeivel kapcsolatban. Katolikus templomainkban, a szentmisén naponta résztvevő és szentáldozáshoz járuló hívek között is, ott húzódik egy „földalatti egyház”, az ellenőrizetlen magánkinyilatkoztatások vakonhívőinek szektája. Terjed az „egyházi szamizdat”, a felelőtlenül sokszorosított állítólagos kinyilatkoztatások szövege. Volt alkalmam látni egy ilyen szöveget, mely azt jövendölte, hogy „egy idegen hatalom tankjai Rómáig hatolnak”, s ez még az ezredforduló előtt be fog következni. A szöveget az ezredforduló után terjesztették, amikor a tapintatosan meg nem nevezett „idegen hatalom” már összeomlott. Az utóbbi időben beléptem az Interneten a hi5 kapcsolatteremtő hálózatba. Hol ennek, hol annak a magánkinyilatkoztatásnak hívei próbálnak „barátjuknak” meghívni. Volt, hogy rákérdeztem: hogyan nyilatkozott a szóbanforgó magánkinyilatkoztatásról az Egyház? Hallgatás volt a válasz.

A magánkinyilatkoztatások, mint minden prófétai megnyilatkozás, megkülönböztetésre szorulnak. „Ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, hogy Istentől származnak-e, mert sok hamis próféta ment ki a világba” (1Jn 4,1). Bronislaw Dembowski püspöktől hallottam, hogy a karizmatikus megújulás legnagyobb problémáját világszerte a hamis próféciák jelentik. Ahol rendkívüli jelenségektől kísért, az egész Egyháznak szánt üzenetekről van szó – az ilyenekre szoktuk a „magánkinyilatkoztatás” kifejezést használni – , ott joggal várhatjuk, hogy azok természetfölötti eredetével kapcsolatban a megkülönböztetésben legilletékesebb hierarchia is nyilatkozzék. Először a helyi püspök, a következő szinten a püspökkari konferencia, és legfelső szinten a Hittani Kongregáció.

A hivatalos egyházi állásfoglalások háromféle formulát használnak a magánkinyilatkozások eredetére nézve.

1.) Megállapítható a természetfölötti eredet (constat de supernaturalitate);

2.) Nem állapítható meg a természetfölötti eredet (non constat de supernaturalitate);

3.) Megállapítható a nem természetfölötti eredet (constat de non supernaturalitate).

Az első bátorít, hogy az illető magánkinyilatkoztatást hitelesnek tartsuk (bár nem kötelez rá); a második meghagyja a szabad vélekedés jogát, de nem biztat arra, hogy a jelenség vagy üzenet isteni eredetében higgyünk; a harmadik viszont óvja a hívőket attól, hogy isteni eredetet tulajdonítsanak a szóbanforgó magánkinyilatkoztatásnak. (Fölhívnám a figyelmet arra, hogy démoni eredetet megállapító külön hivatalos formula nincs, tehát a démoni megtévesztések is a harmadik kategóriába esnek.)

Weblapomon több hivatalos egyházi állásfoglalást közzétettem magyar nyelven. Érdemes tudni: Fatima ügyében legmagasabb szintű döntés született az 1.) pont szerint; Vassula ügyében nincs „ítélet”, csak figyelmeztetés, de az a 3.) pont szerint; Medjugorje ügyében püspökkari szinten van döntés, a 2.) pont szerint; Garabandal ügyében megyéspüspöki szinten született ismételt döntés, mindig a 2.) pont szerint.

Gyakran hivatkoznak rá, hogy ezek a döntések „nem tévedhetetlenek”. Legtöbbször valóban nem. Csakhogy, mint a 7. pontban kifejtettem, a nem tévedhetetlen döntés is lehet biztos és kötelező.

A magánkinyilatkoztatásokért való rajongás mindenképpen elvetendő. Hitünk a nyilvános kinyilatkoztatásra épül. A magánkinyilatkoztatások szerepe az, hogy támaszt és eligazítást nyújtanak, de a hit nem rájuk irányul. A Hittani Kongregáció idézi Prospero Lambertini bíboros, a későbbi XIV. Benedek pápa sorait: „A katolikus hit beleegyezése nem jár ki az ily módon jóváhagyott kinyilatkoztatásoknak; ez mégcsak nem is lehetséges. Ezek a kinyilatkoztatások inkább az emberi hit beleegyezését igénylik, amely igazolhatóként és a jámborság számára hihetőként állítja őket elénk”.

A hiteles prófécia visszautasítása természetesen járhat veszélyekkel. Mondjuk, széttépi az embert egy oroszlán (1Kir 20,35-36). A hamis próféciák hirdetése azonban sokkal nagyobb veszélyekkel jár. „A hamis prófétát ... elevenen bevetették ... a kénköves, tüzes tóba” (Jel 19,20). Ezt célszerű lesz elkerülni.

Se tündér, se lóláb

FÉLTÉKENY ISTEN

(23)

Se tündér, se lóláb

Az Egyház hisz az angyalokban, mint tisztán szellemi, az embertől függetlenül létező, az embernél magasabbrendű teremtményekben. Hisz a szent angyalokban, akik imádják Istent, üzeneteit közvetítik az embereknek, és támogatják az embert az üdvösség útján. Hisz a bukott angyalokban is, akik bűnre és kárhozatba próbálják rántani az embert. A Szentírásban számtalanszor fordulnak elő jó és rossz angyalok; ha minden olyan helyet kivágnánk a Szentírásból, amely angyalokról szól, telistele volna lyukakkal. Az ókorban és középkorban az angyalokban való hit általános volt.

A probléma a reneszánszban kezdődött, amikor a festők elkezdték női formában ábrázolni az angyalokat. Szellemi lények lévén, az angyaloknak természetesen nincs nemük; a Bibliában azonban az angyalt jelentő szavak hímneműek, ugyanígy az angyalok nevei is. A nőként való ábrázolás alkalmat adott a festőknek arra, hogy szép nőket fessenek egy olyan korban, amikor az egyházi megrendelések voltak leggyakoribbak. Ez a szex-motívum megjelenését jelenti egy olyan közegben, amelynek szakrálisnak kellene maradnia, és veszélyesen közelíti az angyalokról alkotott képet a mesevilág tündéreihez.

A természetfölöttit tagadó felvilágosodás és racionalizmus már nem igen tett különbséget angyalok és tündérek között; a kettőt egyformán tagadta. A teológia defenzívába ment át az angyalok kérdésében. A II. Vatikáni Zsinat utáni teológiai krízisben megjelent az a teológiai vélemény, amellyel – mint a már ismételten emlegetett Schneider-féle Dogmatika kézikönyve fogalmaz – „az angyalok és a démonok »személyességéről« szóló tanítást úgy fogjuk fel, mint arról való meggyőződést, hogy hatékonyságukat az ember személyes-egzisztenciális síkon tapasztalhatja meg” (I. kötet, 244. o.). Vagyis az angyaloknak az embertől független személyessége nincs.

Ez tévtanítás. A IV. Lateráni Zsinat hitvallása (1215) kimondja: „Egy igaz Isten van, aki ... a mindenség egyetlen kezdeti elve, minden láthatónak és láthatatlannak, szelleminek és testinek a teremtője, aki mindenható erejével az idő kezdetétől egyaránt a semmiből teremtette mindkét alkotását: a szellemit és a testit, vagyis az angyalit és evilágit; végül pedig az embert, aki szellemből és testből mintegy közösen van megalkotva. Az ördögöt ugyanis és a többi démont Isten természetüknél fogva jónak teremtette, de aztán önmaguktól rosszakká lettek. Az ember pedig az ördög sugallatára vétkezett” (Denzinger-Hünermann 800). A dogma elsősorban a manicheizmus ellen irányul, vagyis azt akarja kizárni, hogy létezik valamilyen öröktől való ős-rossz. Közben azonban nyilvánvalóan kimondja azt is, hogy a szellemi vagyis angyali valóságot Isten megteremtette. Sőt azt is, hogy az ördögöt (sátánt) és a többi démont Isten eredetileg jónak teremtette, és „önmaguktól”, vagyis szabad akaratukból lettek rosszá. Márpedig a szabad akarattal rendelkező szellemi lény személy. Éppen a szellemi alanyt nevezzük személynek. Boethius definíciójával élve a személy „rationalis naturae individua substantia”, „értelmes természetű egyedi alany”. Amit Boethius „egyedi alanynak” mond, azt a skolasztika később „szubzisztenciának” nevezte, az értelmes természet pedig a szellemi lényeket jellemzi, ezért a személyt röviden így definiálhatjuk: „szellemi szubzisztencia”. Ezt szoktam röviden „szellemi alanynak” nevezni, hogy a definíció ne tartalmazzon skolasztikus műszót. Ilyen szellemi alany az ember is, de az embertől függetlenül az angyal is. Ha nem volna az, az angyalok bukásának dogmája nem lehetne igaz.

Az angyalok önálló, személyes létezése tehát az Egyház hitéhez tartozik. Azok a dogmatika-tankönyvek, beleértve Schneiderét, amelyek az angyalok személyességét olymódon értelmezik át, hogy az semmi másban nem áll, mint az ember személyességében, az Egyház hitét rombolják. Ez a jelenség – az írástudók árulása – elterjedt, de igen szomorú vonása korunk Egyházának. A Tanítóhivatal azonban ebben a kérdésben nem enged. A Katolikus Egyház Katekizmusa (amely biztos és kötelező mécéje hitünknek) a következőkben foglalja össze az Egyháznak az angyalokra vonatkozó hitét:

„Hitigazság, hogy szellemi, test nélküli lények, akiket a Szentírás általában angyaloknak nevez, léteznek. Ezt a Szentírás éppoly világosan bizonyítja, mint az egybehangzó Szenthagyomány” (KEK 328).

„Mint tisztán szellemi teremtményeknek, értelmük és akaratuk van; személyes és halhatatlan teremtmények. Tökéletességük fölülmúlja minden látható teremtményét. Ennek bizonysága dicsőségük ragyogása” (KEK 334).

„Az Egyház egész élete az angyalok titokzatos és hatalmas segítségét élvezi” (KEK 334).

„Az emberi életet kezdetétől a halálig körülveszi őrségük és közbenjárásuk” (KEK 336).

Mindent összevéve: az Egyház hisz az angyalokban, mint tisztán szellemi, az embertől függetlenül létező, az embernél magasabbrendű teremtményekben.

Jól vigyázzunk azonban arra, hogy ennek a hitnek nincs köze a babonához és okkultizmushoz. A New Age egy okkult angyalhitet propagál, amely nem felel meg sem a józan észnek, sem a kinyilatkoztatásnak. Ezek a modern tündérmesék éppúgy rombolják a keresztény hitet, mint a racionalizmus. Ha meg akarjuk különböztetni a bibliai és New Age angyalhitet, két dologra kell figyelnünk. Mindenekelőtt arra, hogy a keresztény angyalhit mindig krisztocentrikus. Krisztus az angyaloknak is feje, egy tőle elszakított angyalvilág csak a rossz angyalok világa lehet. Másodszor arra, hogy a hiteles angyalok nem manipulálhatók. Mint jó barátainkhoz szólhatunk hozzájuk, de semmiféle szertartás vagy trükk nem létezik, amellyel rábírhatjuk őket, hogy nekünk engedelmeskedjenek. Ők vezetnek minket.

A New Age angyalok valójában démonok. Ha már azt olvassuk, hogy Lucifer is jó angyal, ez eléggé nyilvánvalóvá válik; de a kereszténynek meg kell éreznie a New Age illatot, már mielőtt kibújna a szög a zsákból.

Vagy, hagyományos kifejezéssel: mielőtt kilógna a lóláb.

Mechanika? Metafizika!

FÉLTÉKENY ISTEN

(24)

Mechanika? Metafizika!

Még egyszer visszatérek az angyalok témájára, de ezúttal más összefüggésben. Amit ebben a pontban kifejtek, az nem tartozik az Egyház kötelező tanításához. Csak teológiai vélemény, méghozzá kisebbségi vélemény. Mégis rendkívül fontosnak tartom, mert egész valóságszemléletünk múlik rajta.

Az angyalok – mind a jó, mind a rossz angyalok – e világban kifejtett tevékenységéről van szó. A közkeletű felfogás az, hogy ott kell angyali tevékenységgel számolnunk, ahol nincs természetes (fizikai, biológiai, pszichikai) magyarázat. Arisztotelésznek a skolasztikától is átvett felfogását, hogy az égitesteket intelligenciák (a mi nyelvünkön: angyalok) vezérlik, egy csillagász így parodizálta: „A középkorban azt hitték, hogy a bolygók azért mozognak pályájukon, mert az angyalok tolják őket.” Ebben benne van, hogy mi, felvilágosultak, akik ismerjük a mechanika törvényeit és ezek alapján ki is tudjuk számítani az égitestek mozgását, ma már mosolygunk ezen a naiv hiten. Hasonlóan viszonyulnak az exegéták a Szentírás állításaihoz, melyek a pestisjárványt (2Sám 24,16) vagy egy időszaki forrás felbukkanását (Jn 5,4) angyali működésre vezetik vissza, vagy az epilepsziát démoni befolyásnak tulajdonítják (Mk 9,17-27). „Mi, felvilágosultak” már ismerjük a természetes okokat, és nincs szükségünk angyali tevékenység feltételezésére. Egy depressziós személyről azt írta valaki, hogy nem kell nála démoni befolyásra gyanakodni, a depresszióra „elégséges magyarázat” a depresszió.

Magam is azt gondolom, hogy a szellemi teremtmények közvetlen befolyását nem kell kiterjesztenünk azokra az esetekre, ahol rendelkezünk természetes magyarázattal; de létezik közvetett befolyás is, amely nem hagyja ki a természetes magyarázatot, hanem értelmezi. A jelenségek fizikai-biológiai-pszichológiai leírása még nem értelmezés. Szabatos megfogalmazását adja a jelenségeknek és azok egymás közötti összefüggéseinek, de az egész összefüggésrendszer még mindig a levegőben lóg, s nem is értelmezhető a fizikán, biológián vagy pszichológián belül. A jelenségeken túl az eszmei rendre mutat. Eszmékre, amelyek a dolgok fizikai-biológiai-pszichológiai rendjében kifejezésre jutnak, amelyeket azonban az ember nem létrehoz, csak fölismer és leír. Ez az állítás abban különbözik Platón idea-tanától, hogy nem tulajdonít az eszméknek/ideáknak önálló létet, hanem elismeri, hogy azok csak egy értelemben létezhetnek. Minden eszme valakinek az eszméje. De itt nem elegendő Isten teremtő eszméire hivatkozni, mert a megvalósult eszme a teremtés rendjében is létezik. Viszont az embert megelőzően létezik, az ember nem uralkodik fölötte. Azt az embert megelőzően létező szellemi valóságot, amely a termetésben megvalósult eszmék alanya, bibliai kifejezéssel angyalnak nevezzük. (A szellemi alanyt mondjuk személynek, mint az előző pontban láttuk.)

Így kapnak értelmet számunkra Aquinói Szent Tamás megállapításai: „Omnia materialia in ipsis angelis praeexistunt”, vagyis: „Minden anyagi dolog már előbb létezett magukban az angyalokban” (STh I 57,1c); és: „Omnia corporalia reguntur per angelos”, vagyis: „Minden anyagi dolgot az angyalok irányítanak” (STh I 110,1c). Ez nem azt jelenti, hogy az angyalok mechanikus tevékenységgel „tolják” pályájukon a bolygókat, hanem hogy szellemi tevékenységgel érvényben tartják az eszméket, amelyeket mi aztán a mechanika törvényeivel írunk le. Az előbbi parodisztikus elképzelés mitológiai szintre szállítja le az angyalokról alkotott képünket, ami tragikus félreértés, és utolsó előtti lépcsője annak a (megelőző pontunkban tárgyalt) folyamatnak, amely a személyesen létező angyaloknak a kinyilatkoztatásból való kiiktatásához vezetett. Annyira féltünk a mitológiától, hogy a hittől is „megszabadultunk”.

Akinek túl elvont a kifejtett gondolatmenet, segítségül hívhatják XVI. Benedek pápa Jézus-könyvének az exorcizmusról szóló részét (A názáreti Jézus. Szent István Társulat, Bp. 2007. 152-154. o.), amely a sötétség angyalait, a démonokat mint a szellemi környezetünkben jelenlévő erőket írja le. Ebben nincs semmi, ami a mitológiára emlékeztetne, viszont – természetesen – nincs olyan kijelentés sem, hogy ezek a szellemi valóságok csak az emberen keresztül válnak személyessé. Személyesek azok önmagukban, csak személyességüket nem szabad mitologikusan elképzelni. Az angyal nem láthatatlan ember, hanem szellemi hatalom. Személyessége és eszmeisége között nincs olyan távolság, mint az embernél. Nem elvont eszme, de nem is tündér vagy manó.

Ha ezeket a felismeréseket magunkévá tesszük, láthatóvá válik, hogy az angyalok szerepe nem korlátozódik kivételes esetekre (a közvetlen beavatkozás eseteire, amikor nincs természetes magyarázat), hanem olyan átfogó, ahogy Benedek pápa a fent említett helyen ábrázolja. Ez a Biblia szemlélete is. Isten tevékenysége minduntalan megnyilvánul angyali tevékenységben is, a sátán pedig nem mumus, hanem a „világ fejedelme” (Jn 14,30; 16,11). Mi az „angyalok ezreihez” járulunk (Zsid 12,22), s „fejedelemségekkel és hatalmasságokkal” (Ef 6,12) állunk harcban. Nem rendkívüli esetekben, hanem naponta, nulla órától huszonnégy óráig.

Éppen az állandóan folyó szellemi harc miatt tartom ezt a témát a katolikus tanítás forró pontjának. Még egyszer világosan mondom, hogy ez a kérdés a Tanítóhivatal szintjén nincs eldöntve. Ha azonban nem fogadjuk el az itt mondottakat, egész valóságképünk ellaposodik, a Bibliát akaratlanul is racionalista korrekciókkal fogjuk olvasni, és a szellemi harcban kiesik kezünkből a fegyver: elveszítjük a lelkek megkülönböztetésének képességét. Az angyalokról alkotott hibás képünk – ha nem is tudatosan – valamiképpen istenképünkre is rávetítődik: Isten angyalai, akik „föl- s leszállnak az Emberfia fölött” (Jn 1,51), visszamennek az égbe és becsukják maguk mögött az ajtót, hogy csak olykor-olykor ránduljanak le közénk. Isten „bezár”. Hányan vannak hívő katolikusok, akiknek szemléletében ezt a bezárt eget lehet érzékelni...

Ideje, hogy ebben a kérdésben megnyíljék a szemünk. Amikor Elizeust sereg veszi körül és szolgája ijedezik, a próféta így imádkozik: „Uram, nyisd meg a szemét, hogy lásson!” A szolga szeme megnyílik, s látja, hogy Elizeus körül a hegy tele van tüzes lovakkal és szekerekkel (2Kir 6,17).

Körülöttünk is.

Nevetés

FÉLTÉKENY ISTEN

(25)

Nevetés

Korábban említettem a karizmatikus princípiumot, azt az elvet, hogy a természetfölötti valóság, bár túlmutat az emberi tapasztalat határain, mégis megjelenik a tapasztalati szférában, az érzékelhető valóságban is. A megtestesülésben való hit eleve ennek az elvnek elismerése. Tulajdonképpen az angyalok szerepéről szóló eszmefuttatás is ezt az elvet védelmezi. Néhány szót kívánok még ejteni a karizmatikus megújulásról, amelyben ez a princípium meglehetősen kézzelfoghatóan testet ölt.

A pünkösd-mozgalom vagy karizmatikus megújulás a Szentlélek megtapasztalásának jelensége a 20. században. Korántsem állítom, hogy a történelem más időszakaiban a Szentlélek nem volt megtapasztalható, sem pedig azt, hogy a 20. században a Szentlélek egyedül ezen a módon jelentkezett. Azt viszont nagyon is állítom, hogy a karizmatikus megújulás valóban a Szentlélek megtapasztalásának jelensége, nem pedig valamilyen szubjektív túlzás vagy eretnekség.

Tegyünk itt különbséget. A karizmatikus megújulásban előforduló hibákat vagy tévedéseket világosan el kell ismerni. Szubjektivizmus, élmény-központúság, hiszterikus túlzások, liturgikus visszaélések, hamis ökumenizmus, fundamentalista Biblia-értelmezés, trichotomizmus, Mária és a szentek tiszteletének elutasítása, illuzórikus csodavárás és még számtalan más elhajlás férkőzött be ebbe a nagymértékben spontán mozgalomba a katolikus Egyházban is. Ezzel tökéletesen tisztában vagyok, amikor azt hangoztatom, hogy a karizmatikus megújulás magva mégis egy hiteles pünkösdi tapasztalat, amit nem lehet megtagadni anélkül, hogy meg ne szomorítanánk a Szentlelket. Súlyosan ellentétbe kerül Isten igazságával, aki a karizmatikus megújulást mindenestül irreális rajongásnak vagy szektának minősíti.

A Tanítóhivatal legfelső szinten nem ad tanítást a karizmatikus megújulásról mint olyanról. Nyilatkozott viszont a lelkiségi mozgalmakról, amelyek között ott van a karizmatikus megújulás. II. János Pál pápa 1988-ban megjelent Christifideles laici apostoli buzdítása mondja: „A legutóbbi időkben sajátos fejlődés tanúi lehetünk. Ez tűnik ki a sokféle egyesület, például: társulások, csoportok, közösségek, mozgalmak születéséből és terjedéséből. A világi hívek társulásainak új korszakáról beszélhetünk, minthogy ma a hagyományos társulások mellett és gyakran azok gyökereiből sarjadva, más, új mozgalmak és új társulások születnek, sajátos arcéllel, céllal: amilyen nagy az erőforrások gazdagsága és sokfélesége, melyekkel a Szentlélek az Egyházat táplálja, világi híveinknek olyan változatos mind a találékonysága, mind a nagylelkűsége az új helyzetekben” (29. pont). A keletkező lelkiségi társulások természetesen a hierarchia kontrollja alá tartoznak. A teljes Egyházra érvényes hivatalos elismerést nyert a Világiak Pápai Tanácsától több katolikus karizmatikus szervezet, melyek közül leginkább központi szerepet játszik a Rómában székelő ICCRS (International Catholic Charismatic Renewal Services). E szervezet szabályzatában szerepel a karizmatikus megújulás kulcsfogalma, a „Szentlélekben való megkeresztelkedés”. Ezzel a katolikus karizmatikus megújulás lényegi magva hivatalos egyházi elismerést nyert, az egész világegyházra kiterjedő hatállyal. Ez pedig kötelező. Egyetlen hívőnek, papnak, püspöknek vagy püspöki karnak sincs joga a karizmatikus megújulást általánosságban elutasítani.

A konkrét szervezeteket, programokat, rendezvényeket természetesen külön-külön kell felülbírálnia a hierarchiának, és ezekről hozhat negatív döntést is, amit engedelmesen kell fogadni. A fent felsorolt negatív jelenségek sajnos valóban előfordultak a katolikus karizmatikus megújulásban. De nem szabad általánosítani, és világos különbséget kell tenni a tudatlanságból fakadó tévedések és a gőgből fakadó szándékos önkényességek között. Utóbbiak már kifelé vezetnek a katolikus Egyházból.

Mindent összevéve a katolikus karizmatikus megújulás mérlege pozitív. Nemrég olvastam egy TV közvetítésről, ahol a húsvéti allelujás szentmisén csupa fáradt, levert, csüggedt arcot mutatott a kamera, amikor a híveket pásztázta. A sátánnak gyakran sikerül ellopnia a hívők örömét. Rossz az Egyházat meddőnek látni. A karizmatikus megújulásban Isten visszadja nekünk az örömöt, ami a Szentlélek gyümölcse, s amiről VI. Pál pápa azt mondja, hogy „már a földön elkezdődik és jellegzetes vo­nása az Isten-ország tagjainak”.

A Teremtés Könyvében Isten megígéri a meddő Sárának, hogy szülni fog (Ter 18,10-15). Amikor a valószínűtlen szülés bekövetkezik, Sára azt mondja: „Isten nevetést szerzett nekem” (Ter 21,6). Ilyen valószínűtlen megtermékenyülés a karizmatikus megújulás is. Isten nevetést szerzett népének.

Új teremtés

A Katolikus Karizmatikus Megújulás országos találkozóján,
2002. október 19-én az esztergomi bazilikában elhangzott előadás

Farkasok, medvék, méhek

Az Egy zarándok elbeszélései c. orosz lelki könyv hősét, a félkarjára béna zarándokot, egy alkalommal megtámadja az erdei úton egy nagy farkas. Jobb híján olvasójával védekezik, amelyet szentéletű sztarece halála után örökölt. A farkas megugrik, az olvasó a nyakára tekeredik, és beleakad a bozótba. A zarándok utána megy, és ha szakadtan is, de visszaszerzi olvasóját, a farkas pedig elmenekül. Az esetet később egy tanító így magyarázza:

A sztarec, akié ez az olvasó volt, szent volt. Nos, mit is jelent a szentség? Semmi mást, mint az első ember ártatlanságába való visszatérést, jámbor gyakorlatok segítségével. Ha megszentelődik a lélek, szent lesz a test is. Az olvasó állandóan a kezében volt, következésképpen a kéz érintése és sugárzása által szent erőt kapott, az első ember bűntelen állapotának erejét. Ez azonban a szellemi természet titka! Ezt az erőt minden állat megérzi mind a mai napig. (A zarándok elbeszélései. Bencés kiadó, Pannonhalma, 1994. 56. o.)

Ha valaki kétségeket táplál, hogy ez a (végeredményben fiktív) történet helyesen ábrázolja-e az állatvilág viselkedését a szentség sugárzásával szemben, vitán felül megtörtént eseteket sorolhatunk fel, amelyek ugyanezt mutatják. Szárovi Szent Szerafimot például gyakran egy medve társaságában ábrázolják.

Szent Szerafim éppúgy beszélt az állatokhoz, mint Assisi Szent Ferenc. Egy nap két apáca látta, amint hosszadalmasan beszélget egy medvével. Az orosz őserdei medvék nagyon vadak, és a két nő nagyon megijedt, Szerafim azonban megnyugtatta őket, és megmutatta nekik, hogy aki meg van szentelve, olyan békében él az egész teremtéssel, mint Ádám a bűnbeesés előtt. (Krisztus közöttünk. Szent István Társulat, Budapest, 1984. 100. o.)

Egy másik 19. századi szent, az első boldoggá avatott arab, Betlehemi (vagy, származási helyéről, Abellini) Boldog Mirjam, a Keresztrefeszített Jézusról nevezett Mária kármelita nővér életrajza följegyzi:

Mint egyes más nagy szenteknél, úgy nála is tapasztalhatjuk, hogy bizonyos fokig helyreállt közte és az állatvilág között az a paradicsomi állapot, amidőn még minden egyéb teremtmény engedelmeskedett az embernek.

Különösen szerette a méheket, s valahányszor elment a méhkasok előtt, nem mulasztotta el ezeket a kis rovarokat arra inteni, hogy buzgón szolgálják az Úristent, és dicsőítsék Őt a maguk módja szerint. Egy alkalommal észrevette, hogy az egyik kasból raj készül kifelé. Így szólt hozzájuk: „Kis állatkái az Úristennek, ha olyankor találtok kirepülni, amikor mi nem vagyunk itt, akkor szálljatok szépen a földre, amíg csak én ki nem jövök, s akkor azután felszállhattok a fára.” Másnap a raj csakugyan kirepült, s a pázsiton foglalt helyet. Mikor pedig Mária nővér kijött, akkor fölemelkedett onnét és egy fára szállt, de úgy látszott, mintha el akarna széledni. Mária erre felszólította a vele lévő nővéreket, hogy mondják el vele együtt a Veni Creator himnuszt, s így szólt a méhekhez: „Jézus nevében menjetek be a kasba.” S csakugyan, mire a himnuszt elvégezték, a méhek szép egymásutánban bementek az odahozott üres kasba. (Miriam. Sarutlan Kármelita Zárda, Keszthely, 1934. 68. o.)

Assisi Szent Ferenc viszonya az állatokhoz közismert. Mindennek bibliai alapjaként pedig a Kísértő elutasítása után a Márk-evangélium így ábrázolja Jézust a pusztában:

A vadállatokkal volt, és az angyalok szolgáltak neki (Mk 1,13).

Ez a paradicsom fölvillanása a bukott világban.

Helyreállított paradicsom?

Mondhatjuk-e mindezek alapján, hogy akik egész lényükkel a Megváltó Jézushoz tartoznak, azok számára visszaáll a paradicsomi állapot, az eredeti szentség és igazság állapota, s vele a természettel való harmónia, amelyet az emberiség az ősbűnnel elvesztett?

Egész határozottan: nem. Csak annyit mondhatunk, hogy a megváltott emberi egzisztencia számos közös vonást mutat föl az eredeti, paradicsomi állapottal. Minden vonása azonban nem közös vele. Könnyű rámutatni, hogy bár a megváltás eltörli a bűnt és visszaadja Isten kegyelmét, nem adja vissza a rendetlen vágyaktól való mentességet; a belső harmóniáért a megigazult embernek is meg kell küzdenie, s bármennyire megküzdött is valaki érte, a teremtés továbbra is halált hordoz méhében, a szentek számára is. (Az említett Mirjam nővér nagy kínok közt halt meg, bár végülis boldog mosollyal az arcán.) Éden kertjét kerubok őrzik villogó lángpallossal (Ter 3,24); aki be akar jutni, arra a lángoló kard lecsap. Nincs számunkra többé paradicsom a halálon innen. Amikor Jézus azt mondja a megtért gonosztevőnek: „Ma velem leszel a paradicsomban” (Lk 23,43), a mindkettőjük halála utáni állapotról beszél. A halhatatlanság paradicsoma nem áll vissza.

Isten nem mozdítja hátrafelé a dolgokat, hanem mindig előre.

Ne gondoljatok a régi dolgokra, és az elmúltakra ne figyeljetek! Íme, én újat cselekszem. Most sarjad; talán nem tudjátok? (Iz 43,18-19)

Agnes Sanford találó hasonlata szerint Isten úgy cselekszik, mint a keleti kézi szőnyegszövő, akinek egész családja résztvesz a munkában. Ha valamelyikük hibázik a mintában, a mester nem fejti föl az elkészült szövést, hanem módosítja a mintát, belekombinálva az eltérést is; így még gazdagabb minta születik. Isten belekombinálta tervébe az ember bukását. Nem törölte el a bűn következményeit, hanem Egyszülött Fiát küldte a bűn következményeivel terhes világba. Csodálatos szeretetében Jézus azonosult a bűnös emberrel és magára vette sorsát, a halált. Kereszthalála áldozat, amelyben megjelent a földön Isten tökéletes imádása, s amely a föltámadás dicsőségébe vezet. Hittel be kell lépnünk Jézus kereszthalálába, hogy föltámadásában is részesedjünk (Róm 6,3-4). A föltámadás dicsősége nem azonos az eredeti paradicsommal, több és más. Isten fiainak megnyilvánulását, Isten színről színre látását jelenti (1Jn 3,1), ahol Isten mindent áthat jelenlétének fényével (Jel 22,5), és Ő lesz minden mindenben (1Kor 15,28).

Addig a teremtés várakozik és vajúdik.

A teremtett világ sóvárogva várja, hogy Isten fiai megnyilvánuljanak. Hiszen a teremtett világ hiábavalóságnak van alávetve, nem önként, hanem az által, aki alávetette a reménység ajándékozásával. Mert a teremtett világ is felszabadul majd a romlottság szolgaságából Isten fiai dicsőségének szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy minden teremtmény együtt sóhajtozik és vajúdik mindaddig (Róm 8,19-22).

Ám ez nem a jelen univerzum fizikai keretei között valósul meg.

Az egek elégnek és szétfoszlanak, az elemek pedig a tűz hevétől elolvadnak. Mi azonban – az Ő ígérete szerint – új eget és új földet várunk, ahol igazság lakik (2Pt 3,12-13).

A jövendő paradicsom tehát transzcendens, nem helyezhető el történelmünkben, bár szerves folytatása annak. Minden ellenkező elképzelés mitológia.

Hát Jézus ezeréves uralma, amelyről Jel 20,1-6 beszél? Tudnunk kell, hogy a régi egyházatyák közül többen visszautasították, nem tartották kánoninak a Jelenések könyvét, mert azt gondolták, hogy ezt a helyet szószerint kell érteni, és ezt az értelmezést nem tartották összeegyeztethetőnek az evangéliumi jövőképpel. Végülis az Egyház elfogadta a Jelenések sugalmazottságát, de azzal a fenntartással, hogy a szóbanforgó helyet jelképesen kell érteni. A Jelenések könyve amúgy is telistele van jelképekkel, mindvégig szimbólumnyelven beszél (gyertyatartó, királyi szék, villámok, hét fáklya, üvegtenger, hétpecsétes könyv, Bárány, lovasok, tömjén, lezuhanó csillag, repülő sas, mélység kútja, sáskák, asszony, sárkány, fenevadak, nagy parázna asszony, aranycsészék, mennyei Jeruzsálem, tizenkét kapu, élet vizének folyója – a felsorolás korántsem teljes). Az ezeréves ország is jelkép, szimbóluma elsődlegesen az üdvözült vértanúk állapotának, másodlagosan az Egyház állapotának a történelem végéig. Szószerinti értelmezését, a millenarizmust vagy chiliazmust az Egyház mindmáig tévtanként elutasítja (KEK 676).

Amikor a föltámadt Jézus dicsőségben újra eljön, a teremtés jelen formája nem tudja befogadni dicsőségét.

Elmúlik ennek a világnak a formája (1Kor 7,31).

A nap elsötétedik, a hold nem sugározza fényét, a csillagok lehullanak az égről, s az ég erői megrendülnek (Mt 24,29).

Ég és föld elmúlnak (Mt 24,35).

De ez mégse megsemmisülés.

Mikor pedig ezek elkezdődnek, egyenesedjetek fel és emeljétek fel a fejeteket, mert közel van a ti megváltástok (Lk 21,28).

A teremtés vajúdása a föltámadt Jézus eljövetelekor megszüli az új eget és új földet, amit a hívők várnak. Ez nem a régi paradicsom, hanem transzcendens megújulás a húsvéti misztérium törvénye szerint. Isten ellenségeinek kárhozat, Isten barátainak azonban boldogság.

Tartsatok tehát bűnbánatot és térjetek meg, hogy eltöröljék bűneiteket, s hogy az enyhülés idői eljöjjenek az Úr színétől, és elküldje azt, akit hirdettek nektek, Jézus Krisztust. Őt ugyan az égnek kell befogadnia minden dolog helyreállításának az idejéig... (Csel 3,19-21)

Lesz tehát „nagy helyreállítás”, de az nem visszatérés lesz valami régihez, hanem ítélet (Jn 5,28-29) és transzcendens beteljesülés, amit a 2. vatikáni zsinat így fogalmazott meg:

Nem tudjuk, mikor teljesedik be a föld és az emberiség ideje, és nem ismerjük a módot, ahogyan a mindenség átalakul. Elmúlik ugyan ez a bűn miatt eltorzult világ, de tanítást kaptunk, hogy Isten új lakóhelyet és új földet készít, az igazságosság hazáját, amely a maga boldogságával betölti, sőt felülmúlja mindazt a vágyat, ami feltör a békét szomjazó szívekből. Akkor vereséget szenved a halál, Isten fiai pedig feltámadnak Krisztusban, és romlatlanságba öltözik mindaz, ami erőtlenségben és romlandóságban mag módjára a földbe került. A szeretet és művei megmaradnak, és a múlandóság szolgai állapotából mindenestül fölszabadul az a világ, amelyet Isten az emberért teremtett.

Amikor tehát Isten Jel 21,5-ben így szól: „Íme, megújítok mindent”, szószerint: idu kaina poió panta, „Íme, újjá teremtek mindent”, ez a történelem beteljesülését, az új ég és új föld születését jelenti:

Új eget és új földet láttam, mert az első ég és első föld elmúlt, és a tenger sem volt többé (Jel 21,1).

A krisztusi élet radikális újdonsága

Az „újjá teremtek mindent” kifejezés Izajás 43,19 görög szövegére megy vissza: idu egó poió kaina, „Íme, új dolgokat teszek/teremtek”. (A poieó ige kettős jelentésén – cselekszik, létrehoz – alapuló jelentésmódosulás.) A figyelemreméltó az, hogy az Újszövetség a fogalmat nem csupán a végső állapotra alkalmazza, hanem (a ktizó, „alapít”, „teremt” igéből képzett főnév segítségével) a megigazult ember állapotára is a jelen világban.

Aki Krisztusban van, új teremtmény (2Kor 5,17).

A rabbinikus irodalom a prozelitákat nevezte új teremtésnek/teremtménynek (kainé ktiszisz), Pál azonban a kifejezés használatát a körülmetélés helyett a Krisztusban való újjászületéshez köti:

Sem a körülmetélés nem ér semmit, sem a körülmetéletlenség, csak az új teremtmény (Gal 6,15).

A kifejezés használata azért jogos, mert az újjászületett, megigazult ember valamiképpen már magában hordja az örök életet (Jn 6,47); töredékesen és elveszíthetően, de már birtokolja azt, amit teljességében és véglegesen fog birtokolni a mennyei boldogságban. Még nem mondhatja el, hogy Isten lett minden mindenben (1Kor 15,28), de már részese az isteni természetnek (2Pt 1,4). Emberségének megistenülése, hogy a görög egyházatyák szavával éljünk, megkezdődött. Ez az állapot radikálisan új a bűnállapothoz képest; nagyobb változást jelent, mint a világ teremtése; teljes joggal mondható új teremtésnek, mert a teremtmény és a végtelen Isten közötti távolság nagyobb, mint a semmi és a véges valóság közötti távolság. Jézus halálának és föltámadásának húsvéti misztériuma Istenbe helyez bennünket, a lélekben Isten megközelíthetetlen világossága árad.

Ez a szellemi változás kihat a pszichére, kihat a testre, kihat a külvilágra. Karizmatikus változásokat produkál, melyeket nem az elveszített paradicsom nosztalgiájából kell értelmeznünk, hanem az új ég és új föld reményéből. A jövendő dicsőség első jelei fölragyognak mostani mulandó állapotunkban, amelyet a kereszt és a föltámadás húsvéti misztériuma pecsétel meg. Így kell értelmeznünk a testi vagy lelki egészség, továbbá az emberi kapcsolatok helyreállását a hívő életében. Nem szűnik meg a szenvedés és a halál uralma, de az új ég és új föld (amely anyagi értelemben is megkezdődött a föltámadt Úr testében) már polgárainak ismer bennünket, s ez nyomokat hagy életünkön. Előrejelzéseket kapunk.

1978-ban mondtam ki Jézus Krisztusnak, hogy egészen az övé akarok lenni. Örömben és lelkesedésben tapasztaltam meg a Szentlélek pünkösdi érintését. Nem sokkal utána rá kellett ébrednem, hogy a „régi ember” nagyon is él még bennem, félelmeivel, önzésével és bűnös vágyaival. Többször is imádkoztak belső gyógyulásomért. Nem tapasztaltam semmilyen azonnali változást. Egyszercsak azonban különös dolog történt. Akkoriban vidéken működtem, vonattal jártam hetenként Budapestre. A vonatról, tavasszal és nyárelő idején, megláttam a töltésen, réteken viruló vadvirágokat. Nyilván azelőtt is láttam őket, de mint afféle elvont agy, nem törődtem velük. Most a pipacsok és lila virágok szépsége szinte ujjongással töltött el, Isten szépségét sejttette meg velem. Ez azóta is így van. Nemrég fedeztem föl a virágágyakat a budapesti Erzsébet-téren, a Danubius-kút előtt. Az ősszel nyíló virágok már szinte elvirultak, de még megvolt a színpompájuk. Valósággal elbűvöltek engem. Kétszer is visszamentem, hogy gyönyörködjem abban a mélybíbor varázsban, amelyről úgy éreztem, nem ebből a világból való.

A másik változás még lassabban érkezett, de fontosabb: megtanultam gyönyörködni az emberekben is. Ez különösen szembetűnő a gyóntatószékben. A gyóntatás azelőtt rettenetesen fárasztó és terhes feladat volt számomra. Mintegy hat évvel ezelőtt fedeztem föl, hogy élvezem. Mély tisztelet tölt el a bűnbánókkal szemben, valóságos csodálat és megrendülés, és ajándékként élem át, hogy szolgálhatok nekik. Arra is rájöttem, hogy nem kell okosnak lennem a gyóntatásban, még kevésbé hosszadalmasnak: hiszek abban, hogy a föloldozás a legnagyobb ajándék, amit rajtam keresztül kapnak, mert abban Isten újjáteremti őket. Ezt a hitet próbálom bennük is fölkelteni és megerősíteni. Nem egyszer észreveszem, hogy visszatérnek, és növekszik bennük a reménység. Ez a tapasztalat úgy hat rám, mint a bor. A gyóntatás teherből élvezet lett.

Isten újjáteremtette kapcsolatomat a természettel és embertársaimmal.

Ízleljétek

– Isten megtapasztalása a keresztény hit szerint –

„Ízleljétek meg és lássátok, milyen édes az Úr” (Zsolt 34,9)

„Örvendezzetek, igazak, az Úrban” – biztat bennünket a zsoltáros (Zsolt 33,1). Számos helyen éreztetik velünk a zsoltárok, hogy Isten közelsége kellemes, örvendetes, hogy „édes az Úr” (Zsolt 34,9).

Ugyanakkor a Szentírás nem kevésbé hangoztatja, hogy Isten lénye, közelsége félelmetes. Idézzük csak fel a tragikus esetet, amikor Óza megragadja a frigyládát – jó szándékkal, hogy le ne essen a szekérről – , és azon nyomban szörnyet hal vakmerőségéért, amiért Isten ládájára kinyújtotta a kezét (2Sám 6,6-7). Úgy tűnik, Isten szentségének két arculata van: egyfelől gyöngéden jó és kívánatos, másfelől ijesztően fenséges és idegen.

Ha a kettőt egyszerre akarjuk elfogadni, Isten transzendenciájára kell gondolnunk: az ő jellemvonásai nem egyszerűen a teremtmények rávetített tulajdonságai, hanem egy olyan, minden teremtményi sajátságot határtalanul meghaladó másság hordozói, amelyben már nem uralkodnak a véges lét ellentmondásai, s a teremtményekben egymást kizárónak tűnő vonások egy magasabbrendű harmóniában egyesülnek. Ez a válasz azonban újabb nehézséget vet fel: lehetséges-e a teremtmény számára a Teremtő valóságos érintését tapasztalni, nem nyeli-e el azt mindenestül az isteni transzcendencia, a teremtetlen lét határtalan mássága? Létezhet-e a földön élő ember számára érvényes és hiteles Isten-megtapasztalás?

„Videtur, quod non” – mondhatjuk Aquinói Szent Tamással: „Úgy látszik, hogy a földön nem lehetséges az ember számára valóságos istentapasztalat.” Isten színről színre látása csak az örök életben fog boldoggá tenni bennünket. A földi életben „tükör által, homályban látunk” (1Kor 13,12). Ez azt jelenti, hogy amit közvetlenül tapasztalunk, az mindig teremtmény, és a Teremtőt csak a teremtmények analógiáján át ismerjük.

Ez a kétségtelen igazság egyeseket arra vezet, hogy ne törekedjenek Istent személyesen megszólítani, hanem csak embertársaikon keresztül. Elvégre Jézus arra tanít bennünket, hogy amit a legkisebbek közül egynek is tettünk, neki tettük (Mt 25,40). A szeretet isteni erénye, mint a teológia tanítja, egyetlen: ugyanazzal a szeretettel szeretjük Istent és az embereket, ha az egyik hiányzik, mindkettő hiányzik (pl. ha gyűlölök csak egyet is embertársaim közül, Istent sem szerethetem), viszont ha egyik megvan, mindkettő megvan. Ha tehát valóban szeretjük embertársainkat, Istent is szeretjük, bennük Istennel találkozunk. E felfogás szerint képzelődés arra törekedni, hogy Istent mint személyes partnert megszólítsuk: az embereket kell megszólítanunk, és őrajtuk keresztül találunk Istenre.

E tetszetős és gyakorlatiasnak látszó elmélet azonban éppen a gyakorlatban mond csődöt. Az a humanizmus, amely nem Isten szeretetéből indul ki, mint humanizmus is elégtelennek bizonyul. A nagy francia forradalom a szabadság, egyenlőség és testvériség humanista jelszavával gyalulja százával a fejeket. Az Isten nélküli humanizmus üres szólammá válik. Dosztojevszkij ír valahol arról az emberről, aki féktelenül gyűlöli körülötte élő embertársait, s közben szenvedélyesen szereti az emberiséget; minél inkább rajong az emberiségért, annál jobban gyűlöli az embereket. Korunk humanizmusa, az anya jogait védelmezve, lehetővé teszi a magzati élet kioltását az anyaméhben, s milliószámra pusztulnak el az ártatlan emberi életek a humanizmus nevében. Bármennyire igaz, hogy a szeretet isteni erénye egy és ugyanaz, s egyszerre vonatkozik Istenre és az emberekre, az is igaz, hogy Jézus az istenszeretetet mondja első és legfőbb parancsolatnak, és ebből vezeti le másodlagosként az emberszeretet törvényét, nem megfordítva.

Lehetséges Istennel találkozni embertársainkban. Nem olyan régen történt velem egy eset. A West End City egyik olcsó éttermében megebédeltem, a műanyag tálcát és evőeszközöket elvittem a gyűjtőládához, és készültem szabályszerűen elhelyezni: a használt evőeszközöket a láda belsejében lévő műanyag hulladékzsákban, a tálcát pedig a láda tetején. Ez összetett művelet, egy lengő fedelet benyomva kell tartani s közben a tálcáról be kell rázni az egyszer használatos tárgyakat a zsákba. Vállamon táskámmal, karomon kabátommal minden ügyességemet össze kell szednem, hogy ezt jól csináljam. Nem egyszer megtörténik, hogy egy helyi dolgozó kiveszi kezemből a tálcát, és megkönnyebbülésemre ő maga diszponálja. Ez a helyi dolgozó általában idősebb hölgy. Most is kivették a kezemből a tálcát, de a segítőkész helyi dolgozó ezúttal egy fiatal fiú volt. Meglepetve mondtam köszönetet; bár semmi többet nem mondtam, mint a szokásos „Köszönöm szépen” szavakat, azt hiszem, hanghordozásom és arckifejezésem elevenen metakommunikálta örömteli meglepetésemet, és azt, hogy ezek nem csupán a sablonos köszönet szavai, hanem igazi hálát fejeznek ki. A fiú se mondott mást, mint annyit, hogy „Szívesen”, még csak nem is mosolygott rám, de arcának elváltozása, ajkának egy mosolyig el nem jutó rándulása tökéletesen kifejezte: „Értem, hogy nemcsak sablonosan köszönted meg, hanem valóban hálát érzel, én pedig örülök, hogy segíthettem neked”. Kölcsönösen értettük egymást, szavakon túli találkozás történt, az interszubjektivitás ritka pillanata valósult meg, amit halálig hordozni fogok magamban. Nem ismerem a fiú világnézetét. Bennem tudatosult, hogy ennek az interszubjektivitásnak van egy szakrális tere, hogy embertestvéremben Istennel találkoztam. De ez azért van így, mert ismerem Istent hitemből, imáimból; a szakrális tér máshonnét is ismerős nekem. Lehet, hogy az ő számára ez csak emberi találkozás maradt. Emberi találkozás, amely önmagában meghatározatlan és többértelmű. Igen, lehetséges Istennel találkozni embertársainkban; de hogy egy profán interszubjektivitásból átlépjünk a szakrálisba, ahhoz nem elégséges az, ami emberi az emberben.

Ha azonban a szakrális térről szóló tapasztalatunkat istentapasztalatnak tekintjük, fölmerül a kérdés, nem sodródunk-e mitológiába? Isten transzcendens, és bármilyen tapasztalatilag körülhatárolható képet alkotunk róla, visszaesünk a mitológia világába. Abba a világba, amelytől Isten ábrázolásának szigorú tilalmával a mózesi törvény el akarta határolni az ószövetségi hívőt. A bálványimádás világába. Ez az ember soha meg nem szűnő kísértése: a végtelen, minden teremtményi korlátot meghaladó Isten helyébe véges, fogható, emberi korlátok közé szorított Istent tenni. Ha megtapasztalható Istent imádunk, mondhatjuk-e még, hogy a transzcendens Istent imádjuk?

Erre a kérdésre adott válaszunk rendkívül fontos, egész keresztény hitéletünket mélyen érinti; történetileg a képromboló mozgalom és a reformáció hitvitáival kapcsolatban segít eligazodni. Az ember természeténél fogva szimbólumhasználó lény. Testből és lélekből, szellemből és anyagból vagyunk összetéve. Ez a két összetevő bennünk egységes lényt képez, nem külön-külön működnek; arisztotelészi nyelven a lélek a test „formája”, azaz meghatározó tényezője, ahogy a vienne-i zsinat dogmaként definiálta. Minden, ami bennünk szellemi, egyúttal agyunkat, idegrendszerünket, testünket is érinti; bennünk a tisztán szellemi ismeretek is egyúttal anyagi jelenségek. Való igaz tehát, hogy Isten transzcendens valóság, de amikor erről fogalmi ismeretet alkotunk, ez az ismeret is anyagi-szellemi összetettségben jelenik meg bennünk, és nem tiszta szellemiségben, mint az angyalokban. Mivel emberek vagyunk, testi formát adunk a tisztán szellemi dolgoknak is, amelyekről közben nagyon jól tudjuk, hogy nincs testi formájuk. Istenről se tudunk másképp gondolkozni, mint szimbólumhasználat kíséretében. Tehát nem akkor követjük el a hibát, amikor Istenhez anyagi képzeteket alkotva közeledünk, hanem csak akkor, amikor ezeket a képzeteket összetévesztjük magával Istennel. Amíg tudatában vagyunk, hogy mindaz, amit el tudunk képzelni, legföljebb szimbóluma lehet az istenségnek, de nem lehet azonos vele, el tudjuk kerülni a bálványimádást. Ezért hangsúlyozza a keleti ikonok teológiája, hogy az ikon nem ábrázolás, hanem szimbólum. Ami az isteni dolgokból fogható és ábrázolható – pl. Jézus emberi teste – , az nem maga az istenség, még ha személyes egységben van is az istenséggel, és ezért, mint Jézus emberi teste, imádandó is. Az imádás ugyanis az isteni személynek szól akkor is, amikor Jézus emberi természetét imádjuk. Jézus látható és fogható embersége a személyes egység kegyelménél fogva magába az istenségbe beleépült szimbólum, látható és tapintható megjelenése a láthatatlan és felfoghatatlan Istennek. A megtestesülés révén tehát a szimbólumhasználat kinyilatkoztatás lesz, és ennek nyomán olyan szimbólumvilág épül ki, amely a szentségekben és szentelményekben fogható formát ad a Megfoghatatlannak.

Tekintsünk ezek után a Szentírásnak egy olyan jelenetére, ahol úgy érezzük, közelről kísért a mitológia.

(Jákob) egyedül maradt. És íme, egy férfi küzdött vele egész virradatig. Amikor azt látta, hogy nem tud erőt venni rajta, megérintette csípőjének inát, s a vele való küzdelemben kificamodott Jákob csípőjének ina. Aztán arra kérte: „Eressz el, mert elérkezett már a hajnal!” Ő azt felelte: „Nem eresztelek el, amíg meg nem áldasz!” Erre a férfi megkérdezte: „Mi a neved?” Ő azt felelte: „Jákob.” A férfi ekkor így szólt: „Ne Jákobnak hívjanak ezentúl, hanem Izraelnek! Mert küzdöttél Istennel és az emberekkel, s győzedelmeskedtél!” Erre Jákob megkérdezte tőle: „Mondd meg nekem, mi a neved?” Az így felelt: „Miért kérdezed a nevemet?” És azzal megáldotta őt azon a helyen. Erre Jákob elnevezte azt a helyet Penuelnek, mondván: „Színről-színre láttam itt Istent, mégis megmenekült a lelkem!” (Ter 32,25-31).

A penueli kultuszhelynek ez az eredetmondája önmagában akár mítosz is lehetne, de ha a történetet a bibliai monoteizmus transzcendens istenképének összefüggésébe helyezzük, szimbólumként nyer gazdag jelentést. Kiderül belőle, hogy a transzcendens Isten nem marad távoli és közömbös teremtménye iránt, beavatkozik életébe és abban konkrét tapasztalatként lép fel, ami az ember számára küzdelmet is, áldást is jelent. Más ószövetségi helyeken is gyakran találkozunk azzal a jelenséggel, hogy egy mítosz – gyakran a monoteista teológiai mondanivalónak megfelelően átfogalmazva – más összefüggésben, teológiai szimbólummá alakítva jelenik meg. A mítosz irreális, a szimbólum megragadható realitás. Jákob éjszakai harca az ismeretlennel üdvtörténeti üzenet Isten érthetetlen és mégis áldásosztó jelenlétéről sorsunkban. Isten színről-színre látását, amiről Jákob beszél, természetesen nem szabad szószerint venni, mert ez a földön nem lehetséges; ám igenis lehetséges olyan közeli istentapasztalat, amely az ószövetségi nyelvezetben közvetlennek van mondva, mert messzemenően közvetlenebb a hétköznapinál és megszokottnál.

Minderre azt lehet mondani: jó, természetesen vannak pszichológiai tapasztalatok, amelyek kapcsolatosak Istennel, de ezek nem magának Istennek megtapasztalásai. Tapasztalhatom az eseményekben Isten áldását, tapasztalhatom a „birkózást” a sötétben rejtőzködő transzcendenciával, de ezek a tapasztalatok az emberi psziché alakulatai, teremtett dolgokról szólnak, és csak értelmezésük mutat a Végső Valóságra. Más szóval: valláspszichológiai tények léteznek, de természetfölötti tapasztalatok nincsenek; a természetfölötti mindig a természetesben jelentkezik. Senki sem állíthatja, hogy a természetfölöttit mint olyat tapasztalja meg.

Erre az ellenvetésre egy jelentéktelennek látszó részlettel felelek az Újszövetségből. Márk evangélista, amikor leírja a színeváltozás jelenetét, ezt mondja Jézusról: „A ruhái fényesek lettek és ragyogó fehérek, mint a hó, ahogy semmiféle ruhafestő a földön nem tudná megfehéríteni” (Mk 9,3). Vagyis hangsúlyozza, hogy nem földi fehérségről van szó; mennyei fehérségről, természetfölötti fehérségről; arról, amiről Avilai Szent Teréz is beszél látomásai leírásánál. Ez a természetfölötti jelleg az érzékletes tapasztalaton belül jelenik meg, és mégis túlmutat azon. Ezért mondanak csődöt a filmművészet kísérletei, hogy a színeváltozás jelenetét visszaadják. Tudnak nagyon fehér fényt produkálni, de az is csak földi fehérség. A természetfölötti érzékeltetése előtt megtorpan a technika. Isten viszont tudja érzékeltetni velünk az ő egészen-más, természetfölötti valóságát. A misztikus tapasztalat erről beszél. Van misztikus élmény, misztikus megragadottság, misztikus gyönyörűség, amelyben igenis a természetfölöttit mint olyat tapasztaljuk. A misztika leggyakorlatiasabb tanítója, Avilai Szent Teréz nagy gondot fordít arra, hogy megkülönböztesse a pusztán pszichikai eredetű lelki örömöket a „szellemi”, vagyis természetfölötti örömöktől. Ez utóbbiakat mi magunk nem tudjuk létrehozni, nem vezethetők le az előzményekből, egyedül Isten szuverén tetszéséből részesülünk bennük. Megtartani sem tudjuk őket, addig maradnak, amíg Istennek tetszik. Súlyos tévedés ezeket a misztikus élményeket, amelyek gyakran lépnek föl a karizmatikus megújulásban is, egyszerűen pszichológiai jelenségként könyvelni el. Ezek természetfölötti tapasztalatok, természetes úton nem magyarázhatók, magukon hordján az isteni „egészen más” bélyegét.

Jó, mondhatja erre valaki ismét. Rendben van, létezik misztika. De a misztikus élmény még mindig nem maga Isten. El is téved lelki útján a misztikus, ha az ilyen megtapasztalásokat önmagukért keresi. Keresztes Szent János nem ok nélkül írja föl a Kármel-hegy útjáról szóló híres ábráján az égi javakkal kapcsolatban: „Ezeket keresve keveset szereztem, időt vesztettem s nem jutottam sokra, jobb a szűk út.” Ha valaki csak a lelki élvezetekért keresi Istent, őt magát nem találja meg. Istent magát csak az önkiüresítés, a kereszt szűk útján lehet megtalálni.

Nos, ez valóban így van. A misztikus tapasztalat jelzi számunkra Isten lényét, de nem azonos Istennel magával. Halálunk előtt nem is lehet részünk olyan Isten-megtapasztalásban, amely teljesen közvetlen. „Nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon” (Kiv 33,20). Itt a földön mindig csak valamilyen közvetítő közeg jelzi számunkra Isten lényét. A misztikus tapasztalat, ha mégolyan mértékben magán viseli is Isten egészen-más voltának sajátos jellegét, a „szent” karakterét, még mindig csak útjelző tábla, szimbólum, közvetítő közeg, de nem maga Isten. Ám ez nem jelenti azt, hogy nem Isten-megtapasztalás. Tételünk nem az, hogy itt a földön lehetséges Isten színről-színre látása, ez nyilvánvalóan téves állítás volna. A tétel, amit tartani és védeni kívánunk, így hangzik: létezik a földön olyan emberi tapasztalat, mely egyértelműen és kizárólagosan Istent közvetíti nekünk. Tehát nem közvetítés nélküli istentapasztalatot kívánunk bizonyítani (a földi élet során), hanem közvetett, de egyértelműen, bensőségesen, meggyőzően és kizárólagosan Istenről szóló tapasztalatot. Márpedig a misztikus élmény ilyen.

Újabb ellenvetés, hogy bármilyen gyönyörűséget jelent is a misztikus számára az Isten boldogító lényével való kommunikáció, ez egy leszigetelt, behatárolt élmény, nem terjed ki a valóság teljes spektrumára; ám Isten a teljes valóság abszolút oka. A hétköznapi élet annyi frusztrációt, szenvedést, romlást hord magában, hogy egészen más képet mutat a valóság teljességéről, mint a kolostorfalak közé temetkező misztika. Jöjjön ki a misztikus önző magányából, és nézzen körül a földön; lássa a mérhetetlen testi és lelki nyomorúságot, a háborúkat, a terrort, a kínzásokat, a betegségeket, a haldoklók vergődését, az emberi méltóság lealacsonyítását, az anyaméhben megölt magzatokat, a gyűlöletet, a lelkiismeretlenséget, a kéjvágy önző tobzódását, a prostitúcióra kényszerített gyermekek sorsát, a kábítószer rabjait, a rossz házasságok poklát, az öngyilkosságra készülők lelki sötétségét, az éhséget, a katasztrófákat, a lassú kínhalált; ha ezeket kizárja istenélményéből, megcsonkítja a valóságot és ezzel megcsonkítja Istent magát, vagyis istenélménye elveszti hitelét; ha viszont ezeket is beleveszi istenélményébe, ezek felülírják és elfojtják a misztikus örömöket.

Erre a nehézségre az a válasz, hogy Isten nem maradt hideg kényúrként távol a szenvedő emberiségtől, hanem vállalta sorsunkat, amikor emberré lett. Jézus a kereszten alászállt az emberi bűn és kín mélyvilágába, alászállt a „poklokra”, az emberi egzisztencia abszolút zéruspontjára, a halálba. Mennyei dicsősége nem eltekint az emberi nyomorúságtól, hanem válasz az emberi nyomorúságra. A föltámadt Jézus testén viseli a keresztrefeszítés sebeit, a Bárány „mintegy megölve” áll Isten trónusa előtt. A misztikus nem elvontan élvezi Istent, hanem a megfeszített és föltámadt Jézuson keresztül, alászállva vele együtt a poklokra, és élvezve vele együtt a győzelmet, a pokoli rejtvény fölényes és meggyőző megoldását.

A 14. századnak egy misztikusa, Norwichi Juliána, akinek életéről nagyon keveset tudunk, leírta tizenhat látomását, amelyekben 1373-ban részesült. A negyedik látomásban Jézus megostorozott testét látta, amelyből bőven ömlött a vér, olyan bőven, hogy a pokol láncait megsemmisítette és a mennybe is fölhatolt az üdvözültek örömére. Az ötödik látomás a sátán vereségéről szólt. Istenben nincs harag, de a győztes harcot megharcolta, a sátán gonosz hatalmát semmivé fokozta le.

Ezt látva nevetésben törtem ki, ezt tették a körülöttem lévők is; nevetésük nagy örömmel töltött el. Azt szerettem volna, hogy minden keresztény felebarátom lássa, amit én látok, hogy velem tudjanak nevetni. Megértettem: azért nevethetünk, hogy megvigasztalódjunk és szabad folyást adjunk Istenben való örömünknek, hiszen a gonosz lélek vereséget szenvedett.1

Ez a nevetés olyan istentapasztalat, amely nem fordul el önző módon a világ szenvedésétől, a sátáni hatalom tombolásától, hanem annak legyőzéséig hatol. A misztikusok is elszenvedik a maguk pokolraszállását, „a lélek sötét éjszakáját”. A diadalmas nevetésért meg kell fizetni. De ez a nevetés Isten szívéből fakad, aki szemléli a népek háborgását, a történelem vérzivatarait, az emberi gonoszság fékevesztett tombolását, és közben, a 2. zsoltár szerint, nevet a mennyben. Ezért lehetséges a misztikus nevetés; nem profán, nem szentségtörő, hanem isteni nevetés, Isten boldogságának megtapasztalása az emberi szenvedés mérhetetlen sötétségének legyőzése árán, Jézus megváltó Vére árán.

Újabb ellenvetésként megkérdezheti valaki, hogy a tapasztalat hangoztatásával nem azt a messzalianizmust képviseljük-e, amelyet a Hittani Kongregációnak a keresztény elmélkedésről kiadott dokumentuma kifogásol. Az irat két ellentétes irányú hibás irányzatot említ a keresztény imában, amelyek már a keresztény ókorban jelentkeztek, egyik a pszeudognózis, a másik a messzalianizmus formájában. A pszeudognózis teljesen el akart szakadni az anyagtól, a messzalianizmus viszont az érzékelhető tapasztalatot tekintette a hitélmény fokmérőjének.

A IV. század hamis karizmatikus személyiségei a Szentlélek kegyelmét a lélekben való jelenlétének pszichológiai megtapasztalásával azonosították. Velük szemben az atyák kitartottak a tény mellett, hogy a könyörgő lélek Istennel való egyesülése titok keretében teljesedik be, mindenekelőtt az egyházi szentségek révén. Ez a továbbiakban még a bánat és vigasztalanság megtapasztalásával is megvalósulhat. Ellentétben a messzaliánusok véleményével, ezek az állapotok nem szükségképpen annak a jelei, hogy a Szentlélek elhagyta az emberi lelket. Ehelyett, mint ahogyan a lelki tanítók mindig egyértelműen vallották, a mi Urunk keresztfán való elhagyottságában való hiteles részvétel lehet, amely mindig mintája és közvetítője az imának.2

Ez az, amit itt ki kell emelni, nemcsak az ókori messzalianizmussal, hanem egyes jelenkori pünkösdi-karizmatikus irányzatokkal szemben is: negatív tapasztalatok is valóságos istentapasztalatok lehetnek. Az a „sötét tűz”, amely Keresztes Szent János tanítása szerint a passzív tisztulás állapotában emészti a lelket, éppúgy Isten jelenlétének és szeretetének megtapasztalása, mint a Norwichi Juliánával kapcsolatban említett boldog nevetés. Ha így kitágítjuk az istentapasztalat fogalmát, nem esünk messzalianizmusba. A Szentlélek egy és ugyanaz, de a lélekben való működésének különböző hatásai lehetnek. Mindegyiket el kell fogadnunk, ahogy Loyolai Szent Ignác is úgy írja le a lelki életet, mint consolatio és desolatio, vigasztalás és lelki szárazság váltakozását. Fontos azonban tudni, hogy a kezdőknél nagyon pozitív szerepet játszik a consolatio, Isten szeretetének, békességének és örömének élvezetes megtapasztalása. A lelki életnek ez a naivan örvendező szakasza valóban a kezdők élménye, ahogy Keresztes Szent János írja. Csak epigonok kötötték később a lelki élet magasabb szintjéhez, nyilván azért, mert ők maguk nem ízlelték meg, hanem unalmas penzumot csináltak a lélek csodálatos kalandjából, Isten fölfedezéséből. A karizmatikus megújulás visszahelyezte jogaiba azt a szemléletet, hogy az Istennel való találkozás öröme a lelki élet kezdetéhez tartozik. II. János Pál pápa is azt írja az üdvözítő szenvedésről szóló apostoli levelében, Szent Pállal kapcsolatban: „Az Apostol előbb, a damaszkuszi úton, Krisztus feltámadásának erejét tapasztalta meg, s csak azután, a húsvét fényében jutott el a szenvedésében való részesedésig”.3 Csak ha megismertük Isten örömét, akkor lesz bátorságunk vállalni a keresztet, mert akkor már látjuk az értelmét.

Tehát az első istentapasztalat a dolgok rendje szerint pozitív. Ez látszólag ellenkezik az úgynevezett „negatív teológiával”, melynek alaptételét Aquinói Szent Tamás (Pseudo-Dionysius nyomán) gyakran hangoztatja: „Istenről nem tudjuk megmondani, hogy mi, csak azt, hogy mi nem.” Ez azonban csak a sajátos ismeretekre áll: itt a földön nem vagyunk képesek Istenről pozitív sajátos fogalmat (conceptus univocus) alkotni. Képesek vagyunk azonban analóg fogalmakat alkotni róla, amelyek pozitívak lehetnek, hiszen a teremtmények, ha korlátozottan is, de tükrözik Isten lényét. Tükör által homályban látunk; de látunk. Az analogia entis filozófiája ment meg bennünket egy mindenestül negatív teológiától, attól a „radikális apofaticizmustól” (tagadáselvűségtől), amit a Hittani Kongregáció Anthony de Mello műveivel kapcsolatban kifogásol, s amely szerint „semmit sem lehet mondani Istenről; az egyetlen megismerés a meg-nem-ismerés. Már az Ő létezésének kérdését felvetni is értelmetlenség.”4 Így gondolkodhat a hindu vagy a zen-tanítvány, de a keresztény nem így gondolkodik. Istenről szóló beszédünk értelmes beszéd. Jóságát, szépségét, közelségének gyönyörűségét szabad hangoztatni. Van értelme a felszólításnak (Zsolt 34,9): „Ízleljétek meg és lássátok, milyen édes az Úr.”

 

1 PUSKELY Mária: Ezer év misztikájából. Szent Gellért, Szeged, 1990. 222. o.

2 Hittani Kongregáció: A keresztény elmélkedés néhány szempontja, 9. pont

3 Salvifici Doloris, 21. pont

4 Hittani Kongregáció: Közlemény Anthony de Mello SJ atya írásaival kapcsolatban. Lásd: http://www.karizmatikus.hu/mello.htm — 2006. november 5.

Kamikaze

IV. Károly magyar király (osztrák császárként I. Károly) 2004. október 3-án történt boldoggáavatása többekből megütközést váltott ki. A „dicsőségesen uralkodó” Habsburg-ház legutolsó trónrakerült sarja bizony dicstelen szerepet kapott: amikor 1916. december 30-án fejére tették a magyar koronát, annak az első világháborúnak rettentő örökségét kellett vállalnia, amit ő mindig ellenzett, és ami, a még hátralevő átmeneti sikerek ellenére, a döntő erőviszonyok tekintetében már akkor el volt veszítve. Károly azonnali békekötéssel próbálkozott, de kísérletei meghiúsultak. A háborút elveszítettük, jött az összeomlás és a forradalom lidérces káosza. 1918. november 12-én Ausztria köztársasággá alakult. 1918. november 13-án Károlyt küldöttség kereste föl a magyar parlament részéről, hogy rábírja az uralkodásról való visszavonulásra. Károly úgy gondolta, koronázási esküje visszavonhatatlanul kötelezi, de a kialakult helyzetet éppen a magyar nép iránti felelősségből tudomásul kell vennie. A nyilatkozatban, melyet könnyezve írt alá, ez állt: „Trónra lépésem óta mindig arra törekedtem, hogy népeimet minél előbb megszabadítsam a háború borzalmaitól, amely háború keletkezésében semmi részem nem volt. Nem akarom, hogy személyem akadályul szolgáljon a magyar nemzet fejlődésének, mely iránt változatlan szeretettel vagyok áthatva. Ennélfogva minden részvételről az államügyek vitelében lemondok, és már eleve elismerem azt a döntést, mellyel Magyarország jövendő államformáját megállapítja.” Mint láthatjuk, a nyilatkozat rendkívül diplomatikus: nem tartalmazza a trónról való lemondást (már amennyiben lesz magyar trón), valamint azt sem, hogy a benne foglalt visszavonulás végleges.

Károlyt 1919. márciusában svájci száműzetésbe vitték. Magyarországon egymást követték a forradalmi zűrzavar véres és szinte áttekinthetetlen fejleményei: a levegőre épült Károlyi-féle köztársaság, Kun Béláék vörös terror-tanácsköztársasága, a külföldi katonai megszállás, a tiszavirág-életű Peidl-kormány, a puccsal „hatalomra” került Friedrich-kormány, a Horthy Miklós vezette nemzeti hadsereg bevonulása Budapestre 1919. november 16-án (végre valódi hatalom!), a koalíciós Huszár-kormány (amelyet már az antant is elismert), a nemzetgyűlés megválasztása 1920. január 25-26-án, s ezt követően az immár parlamenti úton létrejött Simonyi-Semadam kormány; aztán a történelem hétmérföldes lépései: Horthy Miklós kormányzóvá választása 1920. március 1-én és a trianoni békeszerződés kényszerű aláírása 1920. június 4-én. Az 1920. július 19-én hivatalbalépett Teleki-kormány már rendet tudott teremteni (megfékezve az „ébredők” garázdálkodásait), az 1921. április 14-től működő Bethlen-kormány pedig türelmes kompromisszumokkal megnyitotta a politikai konszolidáció útját. Magyarország mindeme fejlemények során végülis megtartotta a királyság államformáját, éspedig anélkül, hogy hivatalosan a Habsburg-ház uralkodói jogai ellen döntött volna: az államfő jogait a kialakult helyzetben a királyt helyettesítő kormányzó gyakorolta. 1921. elejére Károly úgy ítélte: a magyar helyzet eléggé megszilárdult ahhoz, hogy visszatérjen a trónra, és diplomáciailag is elérkezett a kedvező pillanat. Az antant hivatalos álláspontja az volt, hogy a Habsurg-ház semmiesetre sem uralkodhat, de Károly, saját családi diplomáciájával élve, a színfalak mögött bátorítást kapott Briand francia miniszterelnök-külügyminisztertől. A pápa is óhajtotta a katolikus királyság visszaállítását Magyarországon. Bizonyára környezete is biztatta Károlyt, beleértve feleségét, a bátor szívű Bourbon-Pármai Zitát.

1921. március 27-én, húsvét vasárnapján, Károly fegyvertelenül, magyar tiszti egyenruhában megjelent Budapesten, és felszólította Horthy Miklós kormányzót, hogy helyezze őt vissza királyi jogaiba.

Kétségkívül kamikaze-akció volt. Károly tudta, hogy sokat kockáztat, többek között saját életét. De felelősséget érzett Magyarország jövőéért, és bízott Horthy királypárti érzelmeiben. Amit svájci száműzetéséből valószínűleg nem látott tisztán, az volt, hogy az antant-hatalmak és a „kisantant” államai mennyire eltökélten ellenzik a Habsburg-restaurációt. Magyarország nem rendelkezett kellő katonai erővel ahhoz, hogy a kisantant fenyegetését figyelmen kívül hagyja. Horthy a francia egyetértésről diplomáciai úton érdeklődött; a titokban megígért támogatást természetesen letagadták, és a hivatalos álláspontot ismételték, ami megegyezett az angol és olasz állásponttal: Habsburg-királyság szóba se jöhet, minden rendelkezésre álló eszközzel megakadályozzák. Horthy nem adta át a hatalmat. A királynak (akit bátor felesége elkísért kamikaze-bevetésére) néhány napos közbejött gyöngélkedés után vissza kellett utaznia Svájcba. Károly látszólag barátságban vált el a kormányzótól, de ekkor már tudta, hogy amennyiben királyként akar hazatérni, legközelebb fegyveres csapatok élén kell megjelennie. Még mindig bízott abban, hogy ha sikerül megragadnia a tényleges hatalmat, az antant bele fog nyugodni a bevégzett tényekbe (sok nyugati politikus éppenséggel Károly hazatérésétől remélte a Duna-medence stabilitását), s a nagyhatalmak ellenében aztán a kisantant se tehet semmit.

Az akció nem látszott lehetetlennek. Királyhű csapatok voltak Magyarországon, bár a kormányzó igyekezett azokat lehetőleg az ország keleti felén állomásoztatni. Ám báró Lehár Antal ezredes (a világhírű zeneszerző testvére) és Ostenburg-Moravek Gyula őrnagy, Sopron katonai parancsnoka készek voltak fellépni a király mellett, s nem volt irreális a várakozás, hogy a király serege lavinaként fog növekedni, ha híre megy megérkezésének. Károly meg volt győződve arról, hogy koronázási esküje kötelezi a hazatérésre. „Megesküdtem és eskümet nem szegem meg, még ha az életembe kerül is. Amíg élek, gondoskodnom kell országomról és enyéimről, és cselekednem kell értük. Ha nem követem a hívást, megfosztom Magyarországot attól a fegyvertől, amelytől ellenségei legjobban tartanak: saját magamtól. A magyaroknak szükségük van rám. Mennem kell.”

A király megírta végrendeletét, és megkezdődött a második, végzetes kamikaze-berepülés. 1921. október 20-án, ismét Zitával együtt, Károly bérelt repülőgépen magyar földre érkezett, Cziráky gróf dénesfai birtokára. Sopronban (a rossz előkészítés miatt késlekedve) vonatra szálltak, s Budapestig haladtukban a helyőrségek sorra fölesküdtek a királyra. A royalista kormány miniszterelnöke, Rakovszky István, zsebébe süllyesztette Horthy kétségbeesett levelét, melyben könyörgött Károlynak, hogy ne legyen oka Magyarország pusztulásának elhamarkodott hazatérésével. A kormányzóval és a kormánnyal Rakovszky telefonon közölte: ha nem akadályozzák őfelsége csapatainak bevonulását Budapestre, enyhe bánásmódban lesz részük, ellenkező esetben a katonák szabad kezet kapnak.

Károly nem tudta, hogy a magyar külügyminisztériumban a kisantant követei fenyegetően tiltakoztak. Nem tudta, hogy Anglia, Franciaország és Olaszország nagykövetei jegyzékben követelik azonnali távozását a magyar földről. Nem tudta, hogy Csehszlovákia és Jugoszlávia máris mozgósít. Nem tudta, hogy Hegedűs Pál altábornagy, akit csapatai fővezérének kinevezett, elárulja Horthyéknak katonai mozdulatait. Azt sem tudta, hogy a Magyar Véderő Egylet tagjait azzal tüzelik harcra: a király csehszlovák és kommunista csapatok élén érkezik, akiktől meg kell őfelségét menteni. 1921. október 23-án hajnalban Biatorbágynál a király, felesége és kísérete társaságában, a vasúti sínek mellett térdelve, részt vett Ostenburg tábori lelkészének szentmiséjén. Buda határában golyók fogadták. Horthy lövetett a királyra.

„Még az éjjel kiadtam szükséges parancsaimat arra, hogy minden fegyveres vállalkozást fegyveres erővel megakadályozzunk” – írja Horthy emlékirataiban. – „Hogy ezt milyen érzéssel tettem, úgy hiszem, felesleges ecsetelnem. Természetesen azt a kérdést is felvetettem magamban, nem vonhatnám-e ki magamat ebből a szörnyű összeütközésből akként, hogy lemondok. Ez azonban a hazát fenyegető végveszély idején gyávaságnak látszott előttem, és ezt a felfogásomat Bethlen miniszterelnök nyomatékosan megerősítette.”

Horthy politikai helyzetértékelése pontosabb volt, mint Károlyé. Teljességgel elhihetjük neki, hogy nem kormányzói méltóságát, hanem hazáját féltette. Az otrantói tengeri csata hőse, a cattarói matrózlázadás leverője, a nemzeti hadsereg megteremtője nem volt diktátor, sem „fasiszta”, sem náci. Nem volt zsidógyűlölő sem, Hitler szövetségeseként is hetente együtt bridzselt egy zsidó textilgyárossal. Konzervatív hazafi volt, kitűnő katona, istenhívő református, mérsékelt nacionalista, reálpolitikus. Sokat tünődtem IV. Károly és volt flottaparancsnoka konfliktusán. Nem vagyok történész, az adatokat az ismeretterjesztő irodalomból merítem. Nem vagyok államjogász sem, hogy eligazodjam a vitatható elvi kérdésekben: kötelezte-e még Horthyt a királyra tett tiszti hűségesküje, vagy milyen jogi normák érvényesek a király és a kormányzó kapcsolatában. Mint hívő és állampolgár azonban érteni szeretném, mi történt.

Két jellemes, bátor férfi küldte harcba csapatait egymás ellen a budaörsi csatában. Mindkettő kötelességét akarta teljesíteni. Mindkettőt Magyarország sorsa és nem saját hatalmi ambíciója motiválta. Horthy képviselte a pragmatikus elvet. Tudta, hogy amennyiben a király átveszi a hatalmat, azonnali cseh, szerb, talán román invázió várható. Meg akarta menteni hazáját. Fájdalommal lövetett a királyra, de nem látott más megoldást.

Károly király a törhetetlen elvek embere volt. Egész életét mély istenélmény hatotta át. Az imádság, a szentmise éltette. Számára koronázási esküje kőtáblára vésett kötelezettséget jelentett. Hűsége és bátorsága hozta haza. Az ő szemszögéből Horthy hatalombitorlónak, árulónak látszott. Hiányos informáltságáért nem ő, hanem környezete felelős. Azt tette, amit meggyőződése szerint tennie kellett, és nem törődött saját sorsával.

Ismétlem, amennyire utólag meg lehet állapítani, Horthy reálisabban látta a helyzetet, mint Károly. Mégse tudok egyetérteni azzal, amit a kormányzó tett. Magyarország királyság volt, és IV. Károly volt Magyarország megkoronázott királya. (A trónfosztás később, a hazatérési kísérletek után történt.) Úgy gondolom, saját megkoronázott királyára ne lövessen az ember. Akármilyen nagy bajt hárítson is el vele. A cél nem szentesíti az eszközt.

Sietek elkerülni egy félreértést. Mindezt nem azért mondom, mintha királypárti volnék. A köztársasági államforma híve vagyok. Szerintem társadalomfilozófiailag nem igazolható, hogy egy országot örökölni lehessen, mint egy földbirtokot vagy cipőgyárat. Az államfői tisztség mint születési előjog idegen az egyetemes emberi méltóságról vallott nézeteimtől.

Igaz, barátaim fölhívták figyelmemet arra, hogy a királyságnak más funkciója is van, mint a hatalomgyakorlás. Szerb Antal VII. Olivér c. tréfás regényének egyik hőse ezt így magyarázza el a címszereplőnek (nem tudva, hogy az király): „Az emberiség sivár esztendejében a király a vörösbetűs ünnep. A munkaszünet és a szemek áhítatos égre emelése. Voltak nagy királyok, akik tetteikkel váltak emlékezetessé, akik ellenséges országokat aláztak meg, és akik jóságosan gondoskodtak a tyúkokról, amelyek a parasztok fazekában főttek. De nem ez a fontos, és nem ez az igazi. A királyságot nem a tettek és nem a jószándékok adják meg. A király nagy emberi hivatását azzal teljesíti, hogy van. Más minden embert a tettei és az alkotásai dicsérnek, a királynak csak az a feladata, hogy a világon legyen. Mint a hegyeknek. Fiatal barátom, a síkságot meg lehet művelni, a folyók hátán hajók járhatnak, a hegyeknek csak az a dolguk, hogy magasan álljanak és hallgatagon, síkságok és folyók, emberek és országok fölött. Csak álljanak és létezésükkel figyelmeztessék az embereket az örök értékekre. Ha nem volnának hegyek, és nem volnának királyok, fiatal barátom, az emberek azt hinnék, hogy minden lapos és praktikus ezen a világon. A király azért van, hogy figyelmeztesse a nemzetet az embersors ormaira és tiszta magaslati levegőjére. Ő a megtestesült legenda, a nagy megnyugtatás és biztosíték. Az, hogy van, nagyobb jótét a nemzetre, mint ötven kaszárnya, és nagyobb erőforrás, mint ötven hadihajó. És hogy sorsa magaslatára emelje nemzetét, nem is kell mást tennie, mint árasztani magából azt a furcsa, kegyelemszerű ajándékot, amit úgy hívnak, hogy királyiság.” Szerb Antal itt, profán terminusokban, lényegében azt mondja ki, hogy a király szerepe a nemzettudat valamilyen szakralizálása. Ilyen értelemben a királyság intézménye a modern demokráciákban is működik; az angol királyi család afféle nemzeti ereklye. De nem olyan egyszerű ez, mert éppen a szakralizálás egyik tényeként az angol uralkodónak az anglikán egyház fejének is kell lennie, és csak anglikánnal köthet házasságot. A pluralista társadalomban az ilyen direkt szakralizálás problematikussá válik. Károly fejére Csernoch hercegprímás és a református Tisza István miniszterelnök együtt helyezte a koronát; ennyi pluralizmus még elmegy, de mi lesz a koronázás katolikus szentelményéből, ha, tegyük fel, a király Krisna-hitű és a miniszterelnök muszlim? Ahol történetileg kialakult az „uralkodó, de nem kormányzó” király szerepe, ott a megfelelő formák is adva vannak, ahol viszont – mint hazánkban – egy irreverzibilis történeti fejlődés másfelé vezetett, ott meg kell elégedni azzal az áttételesebb szakralizálással, ami azért az államelnök közjogi méltóságában is ott bújkál. Mert minden törvényes hatalom Isten helyettese, éppen ezért meg is kell találni működéséhez a megfelelő ünnepélyes formákat, az áttételes szakralizálás profán eszközeit.

Annakidején se IV. Károly, se Horthy nem látta, de utólag könnyű megállapítani: az Isten kegyelméből való királyság eszméje, amely a középkorban annyira áthatotta Európát, a 20. század elejére már lejárt. Kettőjük konfliktusának igazi történelmi tartalma a középkori királyság-eszme végvonaglása. Az Egyház egy darabig megpróbálta favorizálni a katolikus királyságot, de – minthogy természetfölötti lényegénél fogva fölötte áll a politikának – mára akceptálni tudta a demokratikus köztársaság eszméjét is.

Nem a royalista beszél tehát belőlem, amikor Horthy fegyveres akcióját bírálom, hanem egyszerűen a törvénytisztelő polgár. Petőfi kiáltását: – „Akasszátok fel a királyokat!” – mint a köztársaság híve sem teszem magamévá. Hazánk akkor még királyság volt, és IV. Károly volt a király. Fegyvereket fordítani a törvényes uralkodó ellen törvénytelenség. Lehet, hogy valakinek házsártos a felesége, de attól még nem csalhatja meg. Lehet, hogy a király rosszkor jött haza, de attól még nem lett volna szabad lövetni rá. Horthyban a pragmatikus győzött az elvek embere fölött, míg Károlyban mindig is az elvek embere uralkodott a pragmatikus fölött.

A „csehek” ellen kivezényelt, hevenyészett fedezékek mögött hasaló puskás egyetemisták természetesen nem tudták volna föltartóztatni Ostenburg tűzben próbált seregét. De Horthy óráról órára több kormánypárti csapatot tudott összevonni, és tüzérséget is bevetett. Károlynak be kellett látnia, hogy nem vonulhat be Budára éljenző tömegek között. A budaörsi csatában csak a vereség vagy az elhúzódó polgárháború között választhatott. Ahogy az őszirózsás forradalomnak is inkább engedett, mintsem egyetlen csöpp vért is kiontson hiába, most is habozás nélkül megtiltotta a további harcot. Horthy nyert, megmentette az országot. Megmentette – törvényes uralkodójától. Megmentette – két évtizedre. Megmentette – a Hitlerrel kötött szövetség számára.

A kamikaze feláldozza önmagát. Tárgyalások következtek, a királyi pár Horthy, majd az angolok foglya lett. Károly nem volt hajlandó lemondani a trónról, viszont 1921. november 6-án a magyar parlament az antant nyomására kimondta a Habsburg-ház trónfosztását. 1921. november 19-én Károly feleségével megérkezett száműzetése helyére, a Portugáliához tartozó Madeira szigetére (az Atlanti Óceánban, Afrika észak-nyugati partvidéke mellett), ahova nemsokára gyermekei is követték. Sem ő, sem Zita nem panaszkodott soha, de a királyi család nyomorban élt, mert a győztes hatalmak késlekedtek ellátásával; fűteni a hideg hegytetőn csak gyűjtögetett erdei fával tudtak. 1922. március 9-én a király megfázott, majd tüdőgyulladást kapott, és vértanúi hősiességgel viselt nagy szenvedések után 1922. április 1-én meghalt.

Madeira népe ekkor már tudta, amit sokan még nem sejtettek: hogy egy szent távozott el köréből. Károly mélyen áhítatos, férfiasan fegyelmezett, türelmes, önzetlen egyéniség volt, boldog férje Zitának, szerető apja nyolc gyermeknek, következetes lelkiélettel és panasztalan áldozatkészséggel. Uralkodóként semmi mást nem tartott szem előtt, mint népe javát. Visszatérési kísérletei nem személyes becsvágyból fakadtak, hanem abból a meggyőződéséből, hogy a magyarok visszavárják, és esküje kötelezi. Lehet politikailag egyet nem érteni vele, de személyiségének sugárzását észre nem venni vakság. A boldoggáavatás nem politikájának jóváhagyását jelenti, hanem hősies erényeinek példaképül állítását, valamint mennyei közbenjárásának elismerését. 1960-ban a brazíliai Curitiba városában egy lengyel származású szerzetesnő, Maria Zita Gradowska lábát az orvosok amputálni akarták, mert egy érszűkület miatti szövetelhalás menthetetlenné tette. A nővér, Habsburg-ellenes érzelmei miatt, nem akart IV. Károly boldoggáavatásáért imádkozni, de egy rendtársa a párnája alá csempészte Károly képét. Maria Zita egy éjszaka alatt meggyógyult, orvosilag megmagyarázhatatlan módon. Károly halálának 50. évfordulóján, 1972. április 1-én egyházi bizottság nyitotta föl a száműzött király sírját a funchali székesegyházban, a család képviselőinek jelenlétében. Testét romlatlan állapotban, épen találták.

A kamikaze meghal, de halála dicsőség.

* * *

Írásom több hónapja fenn volt a Hálón, amikor elolvastam Ablonczy Balázs Teleki Pálról írott monográfiáját. A könyv tárgyalja Károly király mindkét hazatérési kísérletét, bővebben az elsőt, amelynek idején Teleki volt a miniszterelnök. Örömmel tapasztaltam, hogy megállapításaimat e tárgyilagos és alapos munka fényében sem kell módosítanom. Viszont beláttam egy kiegészítés szükségességét. Nem tettem említést ugyanis a szabad királyválasztókról. A köztársaságot a konszolidálódó Horthy-rendszer parlamentje elvetette, de a királyság tekintetében 1921-ben három irányzat létezett: a) a legitimistáké, akik a Habsburg-trón hívei voltak, b) a szabad királyválasztóké, akik elfogadták a királyságot, de a Habsburgok trónigényét nem, c) azoké, akik a királykérdés megoldását az antant-nyomás miatt későbbre akarták halasztani. Ez utóbbiak voltak a reálpolitikusok, közéjük tartozott Teleki, Bethlen és maga Horthy. A szabad királyválasztás híve volt példának okáért Gömbös Gyula, aki a Véderő Egyletet harcba vitte a király csapatai ellen. Mindezek a múlt problémái; a történelem eljárt a királyság fölött. E sorok írója mélyen tiszteli Boldog Károlyt, ugyanakkor elégedett jelenlegi köztársasági államformánkkal.

2005. november 13.

Beszélő sas

Amikor a spanyol hódítók 1519-ben Mexikóba érkeztek, ott fejlett kultúrát, nagy városokat találtak, egyúttal azonban sötét pogányságot, amely emberáldozatokkal hódolt isteneinek. Quetzalcoatl, a tollas kígyó tiszteletére évente sok ezer embert öltek meg, Huitzilopochtli had- és napisten templomának felszentelésére a 15. század végén húszezer harcost áldoztak fel. Az áldozatok mellkasát felhasítva, eleven szívüket kitépték, máskor élve megnyúzták, vagy még ezeknél is borzalmasabb módon végezték ki őket. Az azték birodalom összeomlása után a spanyolok lerombolták a bálványimádás kultuszhelyeit, és az országot misszionáriusok árasztották el. V. Károly király a buzgó ferences Juan Zumárraga személyében püspököt is nevezett ki Mexikóvárosba. Az indián őslakosság azonban bizalmatlan volt a gyarmatosítók vallásával szemben, és viszonylag kevesen keresztelkedtek meg. A démonok már nem ölhették meg áldozataikat testileg, ám lelküket változatlanul hatalmukban tartották. Nem csekély része lehetett az őslakosság ellenállásában a gyarmatosítók túlkapásainak sem, amelyektől a kiszolgáltatott indiánok szenvedtek.

Egyike azoknak, akik felvették a keresztséget és lelkes követői lettek a krisztusi hitnek, Juan Diego volt, eredeti indián nevén Cuauhtlatoatzin, ami „beszélő sast” jelent. Ez az egyszerű indián 1474-ben született. Szegény ember volt, földet művelt, gyékényt szőtt és napszámosmunkát vállalt. Már mint pogányt is csöndes, szerény, elmélyülő, vallásos hajlamú férfinak ismerték. A ferences hithirdetőktől hallott evangélium igazsága hatalmas erővel ragadta meg. 1529-ben elvesztette feleségét, gyermeke nem volt, nagybátyjával lakott együtt Tolpetlacban. Tizennégy kilométert kellett gyalogolnia, hogy szentmisében és katekézisben részesüljön, de nem sajnálta a korai fölkelést és a fáradságot. 1531. december 9-én szentmisére indult. Akkor ezen a napon ünnepelték a Szeplőtelen Fogantatást. Dogmaként csak 1854-ben került kihirdetésre, de a ferences áhítat már régóta kultiválta és hirdette. Az ünnep csípős hajnalán a gyékényből készült tilmájában (általvető köpenyében) szívósan gyalogló, ötvenhét éves Juan Diego a Tepeyac dombhoz ért útjában, ahol valamikor Tonantzin azték anyaistennő szentélye állt. Tonantzin szobrát ma is őrzik a mexikóvárosi antropológiai múzeumban. A szobor a mai szemlélő számára ijesztő és undorító, haját, ruháját tekergő kígyók alkotják, tekintete megkövült reménytelenséget tükröz. A földanya megnyilvánulásának tekintették, aki világra hoz és eltemet. Mint az anyaság és a szülés istennőjének, fontos helye volt a pogány indiánok életében. Emberáldozattal tisztelték őt is. A spanyolok felszámolták a vérontó kultuszt, és lerombolták Tonantzin templomát. A Tepeyac dombja ekkorra üresen állt.

Vagy mégsem? Juan Diego fölkapta a fejét. Zenét hallott, halk, elbűvölően szép zenét. Képzelte volna csupán? Nem, a varázslatosan örömteli hang a Tepeyac csúcsa felől áradt. Fölnézett, és fénylő fehér felhőt látott a csúcson, szivárványszínű fénytől övezve. A zene hirtelen elhallgatott, és egy kimondhatatlanul kedves, mégis átható női hang szólította az indiánt:

– Juantzin! Juan Diegotzin!

A -tzin végződés Juan Diego indián anyanyelvén, a nauhatli nyelven gyöngéd tiszteletadás kifejezése. A kicsinyítő képző elégtelen ahhoz, hogy a -tzin jelentését visszaadja; gondoljunk arra, hogy az istennő neve is így végződik. Az indián érezte, hogy a szeretetteljes hívásra hallgatnia kell.

Juan Diego fölment a Tepeyacra.

Lenyűgöző szépségű fiatal nőt látott, azték királynői ruhában, amely napként ragyogott. Térdre ereszkedett a fenséges látomás előtt.

– A szeplőtelen és mindig Szűz Mária vagyok – szólt gyöngéd és határozott hangján a jelenés. – Anyja az igaz Istennek, aki által minden él, aki mindennek ura földön és égen. Az a kívánságom, hogy itt egy teocalli (istenháza – így nevezték a piramisszerű azték templomépítmények tetején lévő kultuszhelyet) épüljön. Itt akarom megmutatni az embereknek szeretetemet, együttérzésemet és irgalmamat. Itt akarom megajándékozni őket segítségemmel és oltalmammal. Itt akarom meghallgatni panaszaikat és gondjaikat, itt akarom enyhíteni és gyógyítani fájdalmaikat és nyomorúságaikat. Menj el Mexikóvárosba, és mondd meg a püspöknek, hogy ez a kívánságom: építsenek ezen a dombon egy teocallit.

– A püspöknek? - gondolta magában Juan Diego. – Én? Éppen én?

– Hálás leszek neked – folytatta a hölgy. – Menj, és tedd meg.

Az indián meghajolt.

– Szent Úrnőm – mondta – , minden úgy lesz.

Mexikó püspökéhez! Juan Diego még sosem járt ilyen magas úrnál. A püspök embere, aki kaput nyitott neki, gyanakodva nézte szegényes külsejét. Az indián szerényen, de állhatatosan ismételte: bocsássák a püspök elé, mert beszélnie kell vele. Végül a szolga nagy kelletlenül bevitte egy belső udvarba, és ott leültette. Várnia kellett, időtlen időkig. Tagjai meggémberedtek a hidegben. Végül szólították. Zumárraga püspök tolmács jelenlétében fogadta. Az indián térdenállva adta elő a Szent Szűz üzenetetét. A püspök fejét ingatta. Barátságosan és kedvesen kikérdezve látogatóját, meggyőződött róla, hogy szerény, őszinte, ráadásul a keresztény hitben jártas ember. De hogy a Boldogságos Szűz Mária megjelent neki... Egy ilyen állítást hivatalból fenntartással kellett fogadnia.

– Még egyszer vissza kell jönnöd, kedves fiam. Addig jól átgondolom a dolgot.

Juan Diego a kudarc érzésével távozott, a püspöki személyzet gúnyos megjegyzései közepette.

Amikor nehéz szívvel hazafelé gyalogolt, belső bizonyosság fogta el, hogy az Úrnő újból várja a Tepeyac dombon. Úgy is volt. Az indián beszámolt fogadtatásáról, és arra kérte az Istenanyát, hogy küldje üzenetét valaki mással, fontosabb személlyel, mert ő túl jelentéktelen erre a megbízásra. „Én egy senki vagyok, egy vékony kötél, egy alacsony létra, a farok vége, egy falevél” – mondta nauhatli ékesszólásával. Csakhogy Isten éppen a kicsinyeket tudja jól használni. A Szűzanya mosolygott.

– Pontosan te kellesz erre a feladatra – mondta kedvesen. – Nagyon kérlek, menj holnap ismét a püspökhöz.

És Juan Diego nem vitatkozott.

Másnap a püspök házanépe még bosszúsabban fogadta az okvetetlenkedő benszülöttet. Őexcellenciájának fontosabb dolgai vannak, ma lehetetlen vele beszélni. Őindiánsága azonban konokul kitartott: neki szólnia kell a püspökkel. Nagy ingerülten ismét bebocsátották a belső udvarra. Több óra hosszat váratták. Amikor nagysokára a püspök színe elé vezették, térdre borulva, összekulcsolt kezét fölemelve, könnyek között kérlelte Zummárragát, hogy higgyen neki, és teljesítse a Szent Szűz kívánságát. A püspök meghatódott nyilvánvaló őszinteségén és mély alázatán. Alaposan kikérdezte látomásáról, és látta, hogy semmi sem szól annak hitelessége ellen. Mégis, templomot építeni egy indián puszta szavára...

– Valami jelre volna szükség, kedves fiam.

– Miféle jelet kívánsz, uram? – kiáltotta boldogan az azték. – Megyek és megmondom az Úrnőnek!

Ez a magátólértődőség meglepte a főpapot. Némi habozás után kijelentette: a Szűzanyára bízza, hogy milyen jelet ad.

Zummárraga szerepét nem szabad negatívan értékelni. Kötelessége volt a lelkek megkülönböztetése, annak eldöntése, hihet-e az ismeretlen bennszülött szavainak. Hogy mennyire nem racionalista önkénnyel viseltetett a természetfölötti iránt, azt éppen ez mutatja: nem akart diktálni az égieknek, hanem engedelmes eszközként rábízta magát a misztériumra. Ugyanakkor a racionális kontrollt is gyakorolta (teljesen indokoltan): néhány emberét Juan Diego nyomába küldte, hogy észrevétlenül kövessék, figyeljék meg, hova megy és kivel beszél. A Tepeyac közelében azonban az indián eltűnt előlük. Végigkutatva a terepet, azzal tértek haza, hogy ügyes szélhámossal van dolguk. Ám a püspök egyelőre tartózkodott attól, hogy végleg határozzon. Várt a Jelre.

Mialatt nyomonkövetői hasztalanul keresték, Juan Diego a fényes ködbe burkolózva állt, amely a mennyei jelenést körülvette, és őt is elrejtette a kémlelők tekintete előtt. Előadta, hogy nem hisznek neki, ha a Szűzanya nem ad jelet.

– Nagyon jó így – felelt az Úrnő. – Gyere vissza holnap, és megkapod a Jelet.

Csakhogy másnapra Juan Diego nagybátyja súlyosan megbetegedett, az indián nem mehetett a Tepeyacra, betegét ápolta. Úgy látszott, a nagybácsi halálán van; a következő nap hajnalán Juan Diego azért sietett el hazulról, hogy papot hívjon hozzá. A Tepeyacot, némi lelkifurdalással, de elkerülte. Megdöbbenve kellett azonban látnia, hogy az ismerős fényesség lefelé halad a dombról, és útját keresztezve eléje áll. Az indián szemközt találta magát Máriával, akivel egyelőre halasztani szerette volna a találkozást.

– Hová mégy, kedves fiam? – kérdezte jóságosan az Úrnő.

Juan Diego zavarodottan és megszégyenülten adta elő, hogy nagybátyjához akar papot hívni, ez most nem tűr halasztást, de holnap eljön újból, és a Szent Szűz rendelkezésére áll.

– Figyelj rám, kedves fiam – mondta a Hölgy szívhezszóló hangján. – Ne ijedj meg semmitől. Ne aggódj semmiért. Semmi se szomorítsa el arcodat és szívedet. Ne félj se ettől, se semmiféle más betegségtől, se gondtól, se fájdalomtól. Hát nem vagyok itt én, a te anyád? Nem állsz talán az én árnyékomban, az én oltalmam alatt?

Mosolyogva hozzátette:

– Nagybátyád nem ebben a betegségben fog meghalni. Ebben a pillanatban gyógyult meg.

És Juan Diego hitt a látomásnak. Nem hívott papot betegéhez, hanem a Szent Szűz utasítását követve, fölment a Tepeyac ormára, hogy megkapja a Jelet. Meglepetésére a dombtetőn illatos virágok sokasága pompázott. Azon a köves talajon ez mindképpen csoda lett volna, de ráadásul a mexikói fennsíkon hideg december volt, és a dombon Amerikában ismeretlen virágfajták jelentek meg, köztük nemesített castiliai rózsák. Az ámuló indián kötényt formált tilmájából, és teleszedte mindenfajta virággal.

– Vidd el a püspöknek – mondta a Boldogságos Szűz. –De addig ne ereszd le senki előtt a tilmát, amíg a püspök elé nem jutsz.

December 12-e volt. Az indián harmadízben kereste föl Mexikó püspökét. Csakhogy a püspök szolgái, akik két nap előtti eltűnése óta végképp csalónak tartották, ezúttal egyáltalán nem voltak hajlandók beengedni. Könyörgött nekik, de ez mit sem használt. Ott állt a csukott kapu előtt, tilmájában a virágokkal, és nem tudott bejutni a püspökhöz.

Ami most következik, mindent fölidéz bennem, amit gyerekkoromban Coopernél és Maynál az indiánok csodálatos hűségéről és kitartásáról olvastam. A kalandregényekben ez talán idealizált, romantikus kép; Juan Diegónál viszont valóság volt. Az alázatos, de szívós indián elhatározta, hogy marad, és ha szükséges, akár egész nap is ott áll a kapu előtt. Mozdulatlanul állt, tilmája csücskeit felemelve, ölében a Jellel, halálos indián elszántsággal. Az állhatatosság eleven szobra, arccal a remény bezárt kapujának.

Juan Diego Isten embere volt. A kapunak meg kellett nyílnia.

Telt az idő. Úgy egy óra múlva valakinek mégiscsak föltűnt, hogy az indián tilmája titkot rejt. Tudni akarták, mi az; ellenállt, de rángatni kezdték; egy pillantás a virágokra, és nem volt többé akadálya, hogy a püspök elé vezessék.

A történet csúcspontja ezután következik. Juan Diego néhány előkelő úr társaságában találta a püspököt. A tolmács is ott volt. Az indián meghajolt, és elbeszélte a történetet.

– A mennyei úrnő saját kezével rendezte el a virágokat. Itt vannak. Nézzék meg és vegyék el őket.

Elengedte köpenye két csücskét. Az illat kiáradt, a virágok a földre estek. Mindenki csodálkozott. De a tekintetek nem a padlón heverő virágokra szegeződtek. Hanem a leengedett tilmára. A tilma felületén megjelent a Jel, az igazi.

Az agavérostokból szőtt köpenyen láthatóvá lett a mennyei Hölgy ragyogó képmása, úgy, ahogy Juan Diego előzőleg a Tepeyacon találkozott vele.

A püspök térdre ereszkedett. Vele a spanyol urak. A csoda megrázta Mexikóvárost. Másnap Juan Diego lovagok és papok díszkíséretében érkezett haza falujába, ahol nagybátyját – a Szent Szűz szavai szerint – teljesen egészségesen, gyógyultan találta.

Ezután már nem volt több ellenvetés a látomástól kívánt teocalli megépítésével szemben. A szentély – akkor kápolna, azóta bazilika – elkészült, és Juan Diego lett az őre. Elmélyült imádságban élt ott, a lakosság szent embernek tartotta. Mindennap résztvett a szentmisén. A püspök engedélyével hetenként háromszor volt szabad szentáldozáshoz járulnia, ami akkoriban ritka kivételnek számított. A templomot fölkereső indiánoknak saját nyelvükön beszélte el újra meg újra a vele történt csodát. Amit nem hittek el a spanyol hódítóknak, elhitték indián testvérüknek. A Beszélő Sas, íme, megszólalt, és hangját egész Mexikó meghallotta. Szavai sasszárnyakon emelték az őslakosságot az evangélium magaslataira. A jelenés idején a meghódított benszülöttek veszedelmesen forrongtak, lázadás kitörését lehetett várni. Nem lehetetlen, hogy Juan Diego nagybátyjának „betegsége” se volt más, mint egy lándzsadöfés, amit a lázadók egy csoportja ejtett rajta, mint kollaboránson (az adatok e tekintetben nem egészen biztosak). A mennyei Úrnő szentélyének megépülése után azonban a felkelés elmaradt, és az indiánok tömegesen tértek meg. Néhány év leforgása alatt kilencmillió azték keresztelkedett meg, erejük határán túl is terhelve a misszionáriusokat. Juan Diego tanúságtétele az inkulturáció csodája. A Beszélő Sas indián mivolta természetfölötti misztériummá lényegült, a Cuauhtlatoatzin hódított.

Vannak, akik éppen az inkulturációs jelleg miatt támadják a guadalupei jelenések hitelességét. Arra hivatkozva, hogy a Tepeyac a pogány időkben Tonantzin anyaistennő dombja volt, azt állítják, hogy a guadalupei Úrnő nem más, mint Tonantzin mítoszának katolikus „átfestése”. Változó helyszínekkel és nevekkel ez a vád állandóan ismétlődik, különösen fájóan azon keresztény testvéreink részéről, akik sokszor szinte gyermekesen szószerint értik a Szentírás szemléletes, szimbolikus képeit, de ugyanakkor tagadják, hogy a Lk 1,28-ban szereplő kekharitómené (kegyben részesült, ingyen kiválasztott, „kegyelemmel teljes”) és a Lk 1,42-ben található „áldott az asszonyok között” címeknek bármilyen ontológiai tartalma volna Szűz Máriára nézve. Mária megjelenéseit démoni szemfényvesztésnek tulajdonítják, s ha kapcsolatba tudják hozni valamely pogány istennő kultuszával, úgy gondolják, már tudják is a szereplő démon nevét. Ők nem számolnak azzal, hogy mind az isteni, mind a démoni befolyások, amelyek az embert érhetik, feltételeznek egy harmadik elemet: az emberit. Isten és az ő szent angyalai, de a szentségtelen angyalok is, mindig valamely meglévő pontján érintik az embert, amely magával a teremtéssel van adva, nem pedig a kegyelemmel vagy a kárhozat erőivel. Az anyaság ilyen pont. Az életfakadás természetes csodája mélyen érint bennünket (gondoljunk az „anyák napja” laikus ünnepére), és ezt a természetes megérintettségünket mind a pogány anyaistennő-kultusz, mind a keresztény Mária-kultusz magában foglalja és értelmezi. A pogány értelmezések – az egyiptomi Ízisz, a közel-keleti Astarte-Istár, az efezusi Artémisz kultusza és hasonlók – a keresztények számára elfogadhatatlanok, a bálványimádás kategóriájába tartoznak. Ezek elutasítása után azonban még mindig visszamarad az ember természetes vágya, hogy az anyaság misztériumát a numinózum fényes felhőjébe burkolva szemlélhesse. Ezt a vágyat elégíti ki hiteles módon a katolikus-orthodox Mária-kultusz, kitöltve azt az űrt, amelyet a bálványok ledöntése hagy maga után. Tonantzin szentélyét lerombolták a Tepeyacon, de az új teocalli, amely helyébe épült, ugyanazt a természetes és önmagában jó emberi vágyat elégítette ki, amely Tonantzin istennőt is népszerűvé tette: az Anya utáni vágyat. A pogány vallásokban sok hamisság van, de azért nem minden hamis bennük. Ami pedig hitelesen emberi és helyénvaló bennük, az a keresztény hitben túláradó módon teljesül be. A mexikói indiánok megtalálták anyjukat a guadalupei Szűzben. Még sokáig használták a Tonantzin szót a kultuszhely megjelölésére, de ez a szó csak annyit jelent (gyöngéd tisztelettel): anyácska. Nem jelentette többé a nyüzsgő kígyókkal borított, vérivó termékenység-démont, hanem a tilma csodás képén megjelent szelíd Istenanyát. A Szentlélek minden nyelven tud beszélni, az anyaképhez mélyen kötődő emberi tudattalan mélyvilágának nyelvén is.

Az aztékok nem ismerték a betűírást, képírást használtak. Juan Diego tilmáját az új szentélyben megcsodálva, a képből az indiánok sok mindent ki tudtak olvasni. A képen az Úrnő a Nap előtt áll: ebből az aztékok azt olvasták ki, hogy a kép Hölgye nagyobb, mint Huitzilopochtli, a vérszomjas napisten. Egyik lábát a félholdra helyezi, ami az azték főisten, a Tollas Kígyó, Quetzacoatl szimbóluma volt: ebből az indiánok látták, hogy Szűz Mária legyőzte a kegyetlen kőarcú Kígyót. Köpenyének kékeszöld árnyalata megegyezett az azték királyok ruhájának színével, ez pedig királynői méltóságra mutatott. A köpenyén szétszórt csillagok azt fejezték ki, hogy a Hölgy nagyobb hatalom az égbolt csillagainál, melyekben az aztékok szintén istenséget láttak. Alázatosan lehajtott feje, imára kulcsolt keze kifejezte, hogy maga a Hölgy nem istennő, hanem valakit imád, aki nagyobb nála. A nyakán viselt csaton látható fekete kereszt megegyezett azzal, amit a spanyol katonák zászlóin és sisakján láttak az indiánok, s ebből megértették, hogy a Hölgy a hódítók vallásának elfogadását kívánja tőlük. A Szentlélek minden nyelven tud beszélni – Isten képnyelven szólt azték gyermekeihez.

A Kígyó legyőzésével kapcsolatban érdekes az új szentély spanyol nevének keletkezése. Guadalupe eredetileg egy ismert spanyolországi Mária-kegyhely neve. Helen Behrens kutatásai azt valószínűsítik, hogy a Szűzanya nauhatli nyelven így nevezhette önmagát: Coatlaxopeuh, azaz: Aki a Kígyót Eltapossa. A Coatlaxopeuh név (magyar kiejtése kb.: „kvatlaszupe”) a spanyol fülekben úgy csenghetett, mint az általuk jól ismert Guadalupe név. Ez a félrehallás lehetett forrása a kegyhely mai elnevezésének. (Guadalupe egyébként egy texasi város neve is.) A Szűz, igazolva a Coatlaxopeuh név jelentését, valóban összezúzta a tollas kőrém uralmát.

A kígyó összezúzásának gondolata tágabban is értelmezhető. Ebben a tágabb értelmezésben a kígyó a sátán, és a Szűzanya a sötétség fejedelmét tapossa el, a „protoevangélium” értelmében: „Ő széttiporja fejedet” (Ter 3,15). Csakhogy vigyáznunk kell ezzel a lelőhellyel: az „ő” névmás a bibliai szövegben hímnemű, és így nem az asszonyra, hanem ivadékára vonatkozik, vagyis nem Máriára, hanem Jézusra. A nyugati Egyházban gyakori kép, amely szerint a Boldogságos Szűz tapos az Őskígyó fejére, egy fordítási hiba folytán terjedt el, t. i. a sokáig kizárólagosan használt latin bibliafordítás, a Vulgata, tévesen nőnemű névmást alkalmaz a szóbanforgó mondatban. A Nova Vulgata, a jelenlegi hivatalos latin fordítás, már kiküszöböli a tévedést. Mindazonáltal úgy gondolom, ezt az általánosabb értelmezést nem kell elvetni a hibás fordítás miatt. Az „asszony” és az „ivadék” szerepe ugyanis szorosan összefonódik a protoevangéliumban, Mária üdvtörténeti szerepe szerves része az Úr Jézus megváltó művének, s Jézusnak a sátán fölött aratott győzelmében az egész Egyház részesedik, kiemelten Szűz Mária, az Egyház Anyja. A vicsorgó tollas kőszörny legyőzése csak a sátán minden terepen való legyőzésének 16. századi mexikói fejezete. A győzelem teljesen Jézusé, de éppen mert teljesen az övé, szükségképpen Máriáé és az egész Egyházé is, hiszen mi Krisztus teljessége vagyunk, egy testet alkotunk a Megváltóval, vele ülünk az Isten jobbján. „Nem tudjátok, hogy a szentek fogják a világot megítélni? ... Nem tudjátok, hogy angyalok fölött fogunk ítélkezni?” (1Kor 6,2-3). Függetlenül tehát a közvetlen szövegértelemtől, jó helyen van ábrázolva a Kígyó a Szűz lába alatt.

Még egy adalék az inkulturációhoz. Axtilxohiti azték krónikája szerint a 15. században Texcoco azték királya szentélyt építtetett „az ismeretlen istennek, minden dolog alkotójának”, akit Tloque Nahuaque néven neveztek meg. Neve így fordítható: „aki hozzánk egészen közel van”, „aki minden dologban benne van”, vagy egyszerűen: „aki jelen van”. Másik neve, amely a nép ajkán élt: Ipalnemohuani („aki által minden él”). Nem állítjuk, hogy ezzel az aztékok eljutottak a Teremtő helyes megismerésére, hiszen Ipalnemohuaninak is bálványt állítottak, és ő is csak egyik istene volt az azték panteonnak. Mindazonáltal, ha ezek az adatok pontosak, Ipalnemohuani alakjában a Teremtő megsejtése van jelen, és a Szent Szűz szavai, melyek szerint ő Anyja „az igaz Istennek, aki által minden él”, a fejlett azték kultúrának e csúcspontjára, erre a tiszta szellemiség irányába mutató kultuszra utalnak, a zsidókeresztény monoteizmust ebben a kultúrában helyezik el. Isten nem várt a II. Vatikáni Zsinatra, hogy az inkulturáció eszközével éljen.

Juan Diego 1548. május 30-án, hetvennégy évesen halt meg. II. János Pál pápa 1990-ben boldoggá, 2002. július 31-én pedig szentté avatta – utóbbi Mexikóban történt, a Guadalupei Miasszonyunk bazilikájában. Szent Juan Diego Cuauhtlatoatzin emléknapját december 9-én tartja az Egyház, a Guadalupei Boldogasszony emléknapját pedig december 12-én. Előbbi az első jelenés, utóbbi a csodás kép megjelenésének dátuma.

Vannak, akik elégtelennek tartják a Beszélő Sas történetének dokumentációját, különösen hiányolják Zummárraga püspök hivatalos iratait az esetről. Csakhogy a kérdéses időszakban Mexikó papiros-mizériában szenvedett. Az Újvilágban nem gyártottak papírt, az utánpótlás Spanyolországból érkezett virtoláshajóval. Ha egyetlen hajó kimaradt vagy késett, már nehézséget jelentett az írás, emiatt csak a legszükségesebbeket tették papírra. Az ügy amúgy se szorult hivatalos eljárásra: a püspök illetékes volt a jóváhagyásra, s a nyilvánvaló csoda után ez élőszóban magátólértődően megtörtént, bármiféle további huzavona nélkül. Akik itt több dokumentációt követelnek, lebecsülik a szóbeli hagyomány értékét, márpedig az írástudatlan indián népnél az élőszó fontosabb volt bármilyen papirosnál. Helen Behrens kutató a huszadik században járt Tolpetlacban, Juan Diego falujában, s ott a lakosokkal beszélgetve az egykori események élőszóban továbbadott eleven hagyományát találta.

Mindazonáltal elegendő írásos anyag is rendelkezésünkre áll ahhoz, hogy biztosan kijelenthessük: Juan Diego személye és története nem mítosz, mint egyes szkeptikusok állítják. Boldoggáavatása után egy weboldal 34 írott dokumentumot sorolt föl, amelyek történetiségét igazolják. Ezek közül a legnevezetesebb a kortárs azték tudós, Don Antonio Valeriano, Montezuma császár unokaöccse nauhatli nyelven (de latin betűkkel) írt emlékirata, a Nican Mopohua. Valeriano személyesen ismerte Juan Diegót és nagybátyját, és művét 1540 és 1550 között írta meg. Ugyanazt a csodákban gazdag történetet, amelyet fentebb elbeszéltem. Egykorú tanúság, maga a Beszélő Sas írhatta volna.

Ha tudott volna írni.

De a legékesebben szóló bizonyíték maga a tilma, amely ma is megvan. Az agáve-rostokból szőtt anyag élettartama mintegy húsz év. Juan Diego tilmája kivétel. Több mint négyszázhetven év alatt nem ment tönkre, nem rohadt szét, mint annak természetes úton történnie kellett volna. A csodás virágok elenyésztek, de a tilma megvan. És ott a rajta lévő színes kép – a tudósok, akik megvizsgálták, nem tudnak természetes magyarázatot adni keletkezésére. Félreértés ne essék: vannak kétségtelenül festett részek is a tilmán, ezek azonban feltehetően későbbi sérülések vagy foltok javítgatására keletkeztek, és a felületnek csak kis részére terjednek ki. Az eredeti kép azonban nem festmény. Nincsenek rajta ecsetvonások, és sem az anyag szálain, sem azok belsejében nem található semmiféle festékanyag. A guadalupei kegykép: csoda.

Fokozza a csodát, hogy fölfedezték: erős nagyítással a tilmán lévő kép szemében három arc tükröződik, Juan Diego, a tolmács Juan Gonzales és az események idején frissen kinevezett mexikói kormányzó, Ramirez y Fuenleal arca. (Őket festmények nyomán azonosították.) Kísérleti tény, hogy a szemben tükröződnek az arcok, de döbbenetes, hogy a kép szeme úgy viselkedett, mint a szobában tartózkodó élő személy szeme. A kis falusi indián köpenye hozzánk, a természettudományos kor gyermekeihez is beszél.

Juan Diego jelentéktelen személye éppen jelentéktelenségében vált jelentőssé. A Beszélő Sas, mély alázatában, eléggé semmivé vált ahhoz, hogy rajta keresztül az Ige beszéljen. Az Ige, amely kezdetben volt, és Istennél volt.

Az Ige, amely Isten maga.

Jól imádkozni – rosszul imádkozni

Lehet egyáltalán rosszul imádkozni?

Igen. Lehet.

Rosszul imádkozik, aki azt gondolja, hogy imádságával szívességet tesz Istennek. Ez alapjaiban elhibázott attitüd. Az imádságra mi szorulunk rá, nem Isten.

Rosszul imádkozik, aki az imádságot kínzásnak érzi. Különösen a gyónási elégtételül kapott imákban forog fönn ez a veszély. Az elégtétel nem büntetés, hanem jóvátétel, megajándékozása az Egyháznak valamivel, annak fejében, amit bűneinkkel ártottunk. Az imádság ünnepi állapota a léleknek. Azt jelenti, hogy bensőnkben égnek a lámpák.

Rosszul imádkozik, aki csak egy szöveget reprodukál. A szöveg segítség az imádságban, de önmagában nem imádság. Nem kommunikáció. Szöveget reprodukálni olyan telefonba is lehet, ahol senki nincs a vonal túlsó végén. Ha a hittanos diák leckeszerűen felmondja a Miatyánkot, azzal még nem imádkozik.

Az imádság kommunikáció. A latin communis szó azt jelenti: „közös”. (Innen „kommunista” = a közös tulajdon híve.) Kommunikáció = közössé tétel, közössé válás. Isten önmagát kommunikálja a kinyilatkoztatásban. Az imádkozó ember erre válaszol önmaga kommunikálásával. Ha ő maga nincs benne a szövegben, amit felmond, nem imádkozik. Ha viszont, akár csöndben is, jelen van Isten számára, akkor az imádság állapotában van.

Az „Isten jelenlétébe helyezkedés”, amit az imádság tanításánál említeni szoktak, nem előkészületi gyakorlat, hanem az imádság lényege. Két szerelmes, aki csöndben nézi egymást, vagy egy gyermekét karjában tartó édesanya, vagy egy barátjával kezet szorító férfi szavak nélkül is jelen van a másik számára. Kölcsönösen egymás személyes erőterében vannak, pontosabban: egyetlen közös erőtérben egyesülnek. Ez az erőtér nem teremthető meg semmiféle technikával. A tudatmanipulációkhoz semmi köze. Személyes szólításra adott személyes válaszból születik. Két szabadság találkozása: a határtalan isteni szabadság megtalálja az ember határolt szabadságát, és az emberi szabadság válaszol, odaadással az odaadásra, szeretettel a szeretetre. Ez a szeretet ajándék. Isten műve, nem a mienk.

A személyes szólítás: Jézus, az Ige. Az örök Ige jelen van az univerzumban, őbenne teremtetett minden. Jelen van embertársunkban, aki az ő képmása. Jelen van a Szentírásban, egy-egy zsoltársorból szívet rendítően meg tud szólalni. Jelen van a liturgiában, mint cselekvő, újjáteremtő Ige. Aki „misét hallgat”, nem jól imádkozik. Az Eucharisztiában az Ige cselekszik köztünk: bevon bennünket egyszeri golgotai áldozatának sodrásába, hogy mi is belekerüljünk az Atyának való határtalan önátadásába, és ezzel föltámadásának dicsőségébe is. Aki „hallgatja” ezt, mint egy műsort, ásíthat, bámészkodhat. Aki benne van, izgul, hogy neki is sikerüljön. Aki „hallgatja”, rosszul imádkozik, aki benne van, jól.

Ez nem attól függ, hogy mennyire tudunk koncentrálni. Egy édesanya, aki síró kisgyermekét csitítva ki-be sasszézik a templom küszöbén, hogy ne zavarja a szentmise résztvevőit, de ő maga valahogy mégis részt tudjon venni a szent cselekményben, anyaságának vállalásával sokkal jobban „benne lehet” a köztünk megjelenő húsvéti misztériumban, mint aki a padban követi az Adoremusból a miseszöveget. Egyéni imánkban is hasonló a helyzet. Avilai Szent Teréz, aki pedig az elragadtatásig „benne volt” az isteni jelenlétben, egy levelében azt a tanácsot adja az imádkozónak: „Az értelemmel pedig ne törődjék, mert az egy kiállhatatlan fecsegő.” Amit ő itt értelemnek nevez, az inkább a fantázia. A fantázia kalandozása elkerülhetetlen kísérőjelensége az imádságnak, csak a rendkívüli kegyelmek magasabb fokozatain küszöbölődik ki. Alázattal és minden lelkifurdalás nélkül tudomásul kell vennünk, hogy ezt mi se kerülhetjük el. Mihelyt észrevesszük, hogy elszórakoztunk, segítségünkre jön a nyelvünk: az Üdvözlégyek ismételgetése a rózsafüzérben ezt a célt szolgálja, hirtelen fölfigyelünk arra, hogy mit is mondunk, és ezzel tudatunk felszíne is visszatalál az isteni jelenlétbe. Ha csöndben imádkozunk, elszórakozás esetén újból beszélni kezdhetünk Urunkhoz, legalábbis kimondjuk Jézus nevét. De a nem-akaratlagos elszórakozás nem akadálya annak, hogy lelkünk mélye Isten felé forduljon. Ez nem koncentrálóképesség, hanem életirányultság kérdése. Legyen ez vigasztalás a munkában hajszoltaknak, az álmatlanságban szenvedőknek, a súlyos beteget ápolóknak, a kisgyermekes anyáknak. Ők is tudnak jól imádkozni, hozzák meg bátran az áldozatot.

Érdemes vállalni a fáradságot, vállalni a száraz periódusokat. Akár érezzük, akár nem, az isteni jelenlét magába öleli az imádkozót. „Balkeze a fejem alatt, és jobbjával átölel engem” – mondja az Énekek énekének jegyese (Én 2,5). Nem egy telefonvonal két távoli végéről érintkezünk, az isteni transzcendencia a hiteles imádságban saját közegünkké válik. Az imádság egyesülés és beteljesülés. Istenben vagyunk otthon.

Ez fa

„Kimegyek, s hazug lélek leszek valamennyi prófétája szájában” – így beszél egy „lélek” Áchábról, Izrael királyáról (1Kir 22,22), akit aztán a halálba prófétál.

A hazugság a halál útja. A sátán „gyilkos” és „a hazugság atyja” (Jn 8,44). Mind az egyházi életben, mind a magyar társadalomban a hazug lelkek erős jelenlétét érzékelem. Az Egyházban megdöbbentően mutatkozik a gyanútlanság a pogány New Age támadásaival szemben, valamint a katolikus erkölcstan önkényes fellazítása. A közéletben lassan odáig jutunk, hogy minden képtelenséget szemrebbenés nélkül el lehet mondani. Szellemi téren társadalmunk veszedelmes mértékben sebezhető az áltudomány és a mágia hazugságaival szemben. Mintha az átlagember elveszítette volna egészséges képességét az „igaz” és a „hamis” megkülönböztetésére.

Tévedések mindig voltak, de most mintha megbolondult volna az iránytű. Talán a bolsevista rémuralom tette. Szolzsenyicin mutat rá, hogy a náci és a sztálinista titkosrendőrség működése között elvi különbség volt. A Gestapo azért kegyetlenkedett, hogy kiderítse a tényeket. A szovjet kínzókamrákban viszont a vallatók olyasmire akartak bizonyítékokat kicsikarni, amiről maguk is jól tudták, hogy nem igaz. A paranoiás grúz diktátor leleplezett összeesküvéseket akart látni, másképp az állambiztonsági szervek dolgoznak rosszul. Így a gyilkos gépezet önmagát falta. Arthur Koestler irodalmilag örökítette meg azt az „igazságszolgáltatási” (hazugságszolgáltatási) folyamatot, amelyben egyik agyrém produkálta a másikat – a befejező tarkólövésig (Sötétség délben). Ez a méreg még itt van a levegőnkben, ez a hazugság-démon még nem hagyott el bennünket.

Török Sándor Valaki kopog c. regényében van egy mozzanat, amikor az elbeszélő (a szerző?) az őrültséget érzi közeledni. Mikor már azon a ponton van, hogy végképp szétfoszlik a dolgok koherenciája, megfogja a széket, és azt mondja: „Ez fa!” És a megmarkolt anyag masszív realitása visszahozza a valósághű gondolkodásba. Nekünk is meg kell ragadnunk valami fát: Jézus keresztjét. Ez fa; ez valóság; sőt ez minden realitás tengelye. A kereszt véresen komoly felkiáltójele teremtő erejű „igen” az igazságra és megsemmisítő „nem” a hazugságra. „Jézus Krisztus ... nem volt »igen« is meg »nem« is, hanem az »igen« valósult meg benne” (2Kor 1,19). A krisztusi hit nem vélekedés, nem ködös teória, nem liberális kerekasztal, hanem egyszerű, vérrel megpecsételt bizonyosság. Ahogy Sík Sándor mondja:

Semmi csűrés és semmi csavarás,
Ínyeskedés és köntörfalazás:
Hiszem és vallom, szeretem és élem,
Amit az Egyház hinni ad elébem.
Ebben a hitben élek és halok:
Katolikus vagyok.

Ez – fa. Minden más illanó levegő.

Gyónni

Gyónni kellemetlen. Sok katolikus valahova a tudata peremére száműzi a gyónást. Ünnepek közeledtével nagyot nyög és rászánja magát, hogy aztán minél hamarabb visszatérjen a „rendes” kerékvágásba, ahol nincsenek ilyen kényelmetlen dolgok.

Mások áhítják a gyónást és egyet-földet bejárnak, amíg találnak papot, aki hajlandó fogadni őket és óraszám hallgatni vallomásaikat, amelyekben nem annyira bűneik, mint pszichológiai állapotuk játssza a főszerepet. Ha aztán ezt a megértő gyóntatót távolabbra helyezik vagy netán Isten magához szólítja, beszüntetik a gyakori gyónást.

A két típusban egy közös: egyiknek se változtat életén a gyónás. Csak emberi kielégülést nyújt. Egyik eleget tett a törvénynek és hagyománynak, a másik jól kibeszélte magát és megkönnyebbült. De Isten maradt, ahol volt, és ők is maradtak, ahol voltak.

Pedig a bűnbánat szentségének az volna a rendeltetése, hogy Isten belépjen életünkbe és megváltoztassa azt. Kövessük a feloldozás szövegét: „Isten, a mi irgalmas Atyánk, aki Szent Fiának kereszthalála és feltámadása által kiengesztelte önmagával a világot és kiárasztotta a Szentlelket a bűnök bocsánatára, az Egyház szolgálata által bocsásson meg neked és adja meg a békét; és én feloldozlak téged bűneidtől az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében.” Előfordulhat, hogy a gyóntató időnyerés céljából elhagyja a bevezető mondatot és csak a szorosan vett feloldozás szavait mondja el, vagy lerövidíti a formulát. A feloldozás természetesen ilyenkor is érvényes. A bevezető mondat azonban mégis nagyon fontos, mert föltárja a tartalmát annak, ami történik. Az Egyház szolgálata révén a bűnbánóban Jézus kereszthalának és föltámadásának ereje lép működésbe, és kiárad rá a mindent megújító Szentlélek. Nem az elkövetett bűnök puszta sztornírozása megy végbe, hanem Isten újjáteremtő műve. Aki bűnösként térdelt le, szentként kel föl. Aki a pusztulással volt eljegyezve, most a Szentháromság életét hordja magában. A csődre ítélt egzisztencia már a teremtő Szeretet edénye. „Aki Krisztusban van, új teremtmény” (2Kor 5,17).

A gyóntatószék az új teremtés műhelye. A gyóntató pap az új teremtés – személyében jelentéktelen – eszköze. A kiengesztelődés szentségének lényege, hogy Isten csodát művel a megtérő szívében, magához ragadja őt és áthatja önmagával. A bűnök azért törlődnek el, mert nem férnek össze Isten szentségével, aki behatolt a gyónó életébe, és szeretetének perzselő csókjával birtokába vette azt. Természetesen kívánatos, hogy a gyóntató olyan személy legyen, aki előtt a gyónónak nem esik nagyon nehezére föltárni lelkét. Mégis szögezzük le világosan, hogy ami a gyóntatóból igazán fontos a gyónásban, az nem a személyiség, hanem az apostoli hatalom: „Akiknek megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek; akiknek pedig megtartjátok, azok bűnei megmaradnak” (Jn 20,23). Nagyon nagy hiba azért halogatni a gyónást, mert nem vagyunk megelégedve a gyóntatókkal. A pap gyarló ember, ne akarjuk piedesztálra emelni, és ne várjunk tőle angyali tökéletességet. Egyszersmind azonban indokolt, hogy olyan gyóntatót keressünk, aki szolgálatával a feloldozáson túl lelki vezetést is nyújt. Bár a lelki vezetés szolgálata elválasztható a gyóntatói szolgálattól, mégis lehetetlen a gyóntatói működés egy minimális lelkivezetői tevékenység nélkül: a gyóntatónak nyilatkoznia arról, mi bűn és mi nem, milyen feltételek mellett adható egyáltalán feloldozás, és ha sok ideje nincs is egy-egy gyónásra, az esetek túlnyomó többségében indokolt egy-két lelki tanáccsal szolgálnia, sőt már a kiszabott elégtétel is mutat valamilyen irányt. Ha a gyónó ezenkívül lelki dolgokra vonatkozó kérdéseit is fölteszi a papnak, és kellő gyakorisággal járul a kiengesztelődés szentségéhez, a gyóntatás és lelkivezetés szolgálata minden nehézség nélkül összeköthető. Ilyen kapcsolat természetesen nem akármelyik gyóntatóval lehetséges, meg kell találnunk a megfelelő személyt, akihez bizalommal tudunk lenni, és akinek állásfoglalásait megbízhatónak tartjuk. Ez vidéken nagyobb nehézséget jelent, mint a nagyvárosban. Saját plébánosuk előtt sokan nem tudják föltárni intim világukat. Ilyenkor megközelíthető távolságban kell találni egy másik papot, és azt meghatározott időközökben fölkeresni. Ha a lelkivezető túl távol lakik vagy túlságosan ritkán keressük föl, a lelkivezetés névlegessé válik. Amennyiben diakónust, szerzetest vagy érett hitű világi személyt választunk lelkivezetőnknek, akkor is célszerű állandó gyóntatóhoz járnunk, éspedig olyanhoz, akinek tanácsai nem ütik élesen a lelkivezető tanácsait. Hogy olykor-olykor nem ítélik meg a dolgokat egyformán, az természetes és elkerülhetetlen. Éppen ezért vagyok annak a híve, hogy a lelkivezető és a gyóntató lehetőleg azonos személy legyen. Ő se tévedhetetlen, mégis nagyobb biztonságot tud adni, mintha rendszeresen ellentétes tanácsok között kell választanunk. Ha meggyőződtünk arról, hogy gyóntatónk hit és erkölcs dolgában töretlenül képviseli az Egyház tanítását, és tűrhetően tudunk kommunikálni vele, a gyóntatószéki szolgálat kereteiben kielégítő lelkivezetéshez juthatunk. Így azt a veszélyt is elkerüljük, hogy a lelkivezetés lelki fecsegéssé torzul.

Ahhoz, hogy állandó gyóntatóra leljünk, természetesen mindenekelőtt gyónnunk kell, mert csak a gyakorlat mutathatja meg, kinél találunk kellő megértésre és vezetésre. Elkerülhetetlen tehát, hogy benyissunk olyan papok gyóntatószékébe, akiket nem ismerünk. Hogy erre rá tudjuk szánni magunkat, tudatosítanunk kell a kiengesztelődés szentségének fent leírt lényegét. Nem azért megyünk gyónni, hogy pszichológiai kielégüléshez jussunk, nem is azért, hogy tanítást kapjunk, vagy kapcsolatot ápoljunk a gyóntatóval. Ezek mind következményei lehetnek (s remélhetően lesznek is) gyónásunknak, de nem képezik annak fő tartalmát. A fő tartalom az, hogy Jézus Egyházában és saját lelkünkben az isteni élet új hulláma árad ki, amely begyógyítja a bűneink ütötte sebeket. Ehhez részünkről szükséges a hit, a megtérés elhatározása és a bűnvallomás. A gyóntató részéről egy szükséges: a feloldozás. Ezzel teszi értünk a legtöbbet, minden más csak kísérőjelenség. Kellemetlen tud lenni egy ballábbal felkelt gyóntató, és a papnak természetesen mindent meg kell tennie, hogy fáradtságát, rossz kedvét, személyes vergődéseit ne vigye bele a gyóntatásba, hanem szeretetteljes érdeklődést és megértést tanúsítson a bűnbánók iránt. De egy goromba pap, sőt egy hitetlen pap is rázúdítja gyónóira a teljes mennyet, ha a feloldozást előírásszerűen elimádkozza. A gyónás szertartása szentség. Isten cselekvése, nem a papé.

Mint mondottam: szükséges a gyónó részéről a hit. Nemhívőket nem szabad gyónásra kényszeríteni, esküvőjük előtt sem. A hit nélkül végzett gyónás nem adja meg a bűnök bocsánatát, sőt Isten szentségét sérti. A gyakorló katolikusnak se szabad azzal a hátsó gondolattal gyónnia, hogy „ez úgyse fog használni semmit”. Istennek vallja meg bűneit, és Isten mindenható. A jó gyónás nemcsak eltörli a bűnöket, hanem megadja a szükséges kegyelmet a bűnök jövőbeni elkerüléséhez is. Számos gyónó ebben nem hisz, és ezért megreked bűneiben. Ha hinne, haladna.

Szükséges továbbá a megtérés elhatározása. Mondhatnám úgyis: szükséges a bűnbánat. Két okból fogalmazok másképp. Egyrészt: a „bánat” szó érzelemre látszik utalni, jóllehet itt az akarat aktusáról van szó. Másrészt: ebben az elhatározásban benne van az elégtétel elvégzésének szándéka is. Az ősegyházban csak vezeklés után kaptak feloldozást a bűnbánók, a jelen gyakorlat viszont később elvégzendő elégtételt szab ki. Hangoztatni kell, hogy ez lényeges része bűnbánatunknak. Bűnünk sebet ütött az Egyházon, és legalább jelképes cselekedettel ki kell fejeznünk, hogy készek vagyunk gyógyítgatni ezt a sebet. Az elégtétel elvégzésének szándéka nélkül végzett gyónás érvénytelen. Ha nem értjük az elégtételt vagy problémát jelent az elvégzése, szólnunk kell a gyóntatónak. Amennyiben a gyónás után mégse végezzük el az elégtételt, ez nem teszi visszamenőleg érvénytelenné a gyónást, de vétkes mulasztás. Ha addig halogattuk, amíg elfelejtettük, mi is volt az elégtétel, következő gyónásunkban (vagy ugyanattól a gyóntatótól gyónáson kívül is) másik elégtételt kérhetünk. Mindezek fényében lényeges, hogy a gyóntatószékből távozva számontartsuk és mielőbb elvégezzük a penitenciát.

A „megtérés elhatározása” azonban sokkal több az elégtétel elvégzésének szándékánál. Szükséges, hogy a gyónás megtérést jelentsen, vagyis elfordulást a bűntől és odafordulást Istenhez, akit a jövőben teljes szívünkből törekszünk szeretni. Találkozni lehet olyan gyónókkal, akik a feloldozást csak a múltbeli bűnök sztornírozásának tekintik, de nincs szándékuk változtatni életükön. Nem mondanak le a politikai ellenfél iránt táplált gyűlöletükről, fönn akarják tartani házasságon kívüli szexuális kapcsolatukat, szenvedélybeteg létükre nem hajlandók elvonókúrára, vagy ragaszkodnak súlyos közeli bűnalkalmakhoz (pl. szerelmesek egy lakásban, tanúk nélkül, kulcsrazárt ajtók mögött). Az ilyen gyónás érvénytelen és szentségtörő. Ha történetesen föloldozást kapnak egy kevésbé figyelmes vagy liberális felfogású gyóntatótól, ez nem törli el bűneiket, mert a bűnbocsánat objektív feltételei hiányoznak. A gyóntatónak csak alkalmazni van joga a katolikus erkölcstant, nem megváltoztatni. A kegyelmet ugyan közvetíti, de nem ő adja.

Szomorú típusa az ilyen megtérés nélküli gyónónak, aki saját erkölcstant csinál magának, mondván, hogy „az ő lelkiismerete szerint” megengedett az, ami a katolikus Egyház szerint tilos. Mint II. János Pál pápa tanítja, a szabadság csak akkor szabadság, ha az igazságban gyökerezik. Az igazságot pedig nem a mi vélekedésünk állítja elő. Nem mi rendelkezünk az igazsággal, az igazság rendelkezik velünk. Sem az egyedi hívő, sem a gyóntató vagy teológiai tanár nem teheti túl magát azon az igazságon, amit a Katolikus Egyház Katekizmusa biztos és kötelező módon elénk ad. „Jaj azoknak, akik a rosszat jónak mondják, és a jót rossznak; akik a sötétséget világossággá teszik, és a világosságot sötétséggé” (Iz 5,20). A megtérés a tévtanokból a hit igazságához való visszatérést is jelenti.

Szükséges továbbá a gyónó részéről a bűnvallomás. Ha ez valamilyen okból gyakorlatilag lehetetlen (eszméletlen betegnél, süllyedő hajón vagy egyéb szükséghelyzetben), el is maradhat; ha a hit és a megtérés elhatározása megvan, a feloldozás célba fog találni. Átlagos esetben azonban szükséges, hogy a gyónó legalábbis minden halálos bűnét fajta és szám szerint megvallja. Ha nem vagyunk biztosak benne, hogy egy bűn halálos volt-e, jól tesszük, ha meggyónjuk, de nem vagyunk erre okvetlenül kötelezve, és tökéletes bánatot indítva áldozhatunk gyónás nélkül is. Egészséges lelkiismeretű embernél azonban nem lesz probléma annak megkülönböztetése, hogy hátat fordított Istennek (halálos bűn) vagy csak megbotlott a feléje vezető úton (bocsánatos bűn). Ha valaki lelki életet él és sűrűn gyónik, annak életében a halálos bűn kivételes tragédia, mindennapi botlásai általában nem halálosak. Még tárgyilag súlyos bűnök esetén is, amilyen például a maszturbáció, gyakran fönállnak olyan szubjektív enyhítő körülmények (pl. a kellő pszichológiai szabadság hiánya), amelyek a bűnt bocsánatossá teszik. Az aggályosságnak nevezett kényszerneurózis mindenütt halálos bűnöket lát, de az aggályosnak egyáltalán nem szabad arra hallgatnia, amit lelkiismeretének vél, holott valójában szorongásos kórtünet; neki kizárólag a gyóntató utasításaira szabad hallgatnia.

A lelki élet azonban a gyakorlatban nem fog működni a bocsánatos bűnök megvallása nélkül. Aki Istent mindenek fölött akarja szeretni (márpedig az evangélium erre kötelez bennünket), annak valamennyi gyarlóságával föl kell vennie a harcot, leghatékonyabb fegyverünk pedig éppen a szentgyónás. Három-négy hetente, de legalább havonta gyónnunk kell, hogy előre tudjunk haladni. Akik csak rendkívüli alkalmakkor jönnek el gyónni, aligha akarnak az üdvösség útján járni. Hetente többször gyónni már többnyire egészségtelen túlzás, de a heti gyakoriság még normális és hatékony. Aki úgy gondolja, nincs mit gyónnia, sürgősen olvassa el a hegyibeszédet.

A jó bűnvallomás annak megvallásával kezdődik, hogy mikor gyóntunk utoljára. Így kell kezdenünk, mindjárt a köszönés után. Ez nem szükséges ugyan a gyónás érvényességéhez, de szükséges a gyóntató tájékoztatására. Hogy úgy mondjam: ez adja meg bűneink „helyi értékét”. Nem mindegy például, hogy valaki két héten át hanyagolta el az imádságot, vagy két hónapon át. Természetesen elegendő az utolsó gyónás időpontját azzal a pontossággal megjelölni, amellyel emlékszünk rá. De túl kevés azt mondani: „Régen gyóntam utoljára”. Ez jelenthet két-három hónapot, de jelenthet húsz-harminc évet is. Mondjunk számot, még ha hozzávetőlegeset is. Ha valaki az utolsó gyónás helyett azzal kezdi a bűnvallomást: „Mit is mondjak”, vagy „Hát...”, bennem kétely ébred helyes szándéka felől. Úgy tűnik, nem tudja, mit akar.

Miután elsoroltuk bűneinket (nem részletezve, csak megnevezve), fejezzük be a bűnvallomást a „Másra nem emlékszem” formulával. (Ha a gyónó itt csak hallgat, a gyóntatót zavarba hozza, hogy vajon újabb megvallani való bűnön töpreng, vagy befejezte a sort.) Ezután a gyóntató veszi át a szót, fölteszi kérdéseit, elmondja tanácsait és elégtételt ad. Ne szakítsuk félbe, akkor se, ha újabb megvallani való bűn jutott eszünkbe. Miután megkaptuk az elégtételt, újból miénk a szó, pótolhatjuk, ami közben eszünkbe jutott (emiatt esetleg az elégtétel is változhat, de ha a gyóntató ezt nem említi, akkor elegendő a már adott elégtétel). Ha nincs pótolni valónk, fogadjuk el az elégtételt egy „Igen” vagy „Jó” szóval, és fejezzük ki bűnbánatunkat. Erre a célra nincs kötelező formula, a tanult bánatimák csak minták, de mindenképpen mondjuk ki hangosan, hiszen az Egyház színe előtt tartunk bűnbánatot. Amikor vége a bánatimának, a pap feloldozást ad a fent idézett formulával. A végén feleljünk „Amen” szóval, ez a hit szava, Jézus anyanyelvén. Az Eucharisztia vételekor is ez a hitvallásunk. A befejező formulák már nem tartoznak a lényeghez, a „Magasztaljuk Istent...” csak egy fakultatív szöveg több közül. Ha a pap használja, adjuk meg a választ, de ha elköszön, köszönjünk mi is és menjünk. Részemről a „Menj békével” szóval szoktam elköszönni, amire alkalmas válasz: „Istenek legyen hála” – ezután már további elköszönés nem szükséges.

Egy új, természetfölötti élet kalandja áll előttünk, a sátán vereséget szenvedett, Isten öröme lakik bennünk. Merítsünk a kincsből, amelyet hordozunk!

Akció

A második vatikáni zsinat már 1962-ben meghirdette, hogy a szentmisén aktívan kell résztvennünk. Ennek ellenére sokan még ma is „misehallgatásról” beszélnek, és akciót csak abban látnak, hogy elmennek a templomba. Ez engedetlenség (vagy inkább: közömbösség) az egyházi tekintéllyel szemben. A zsinatot komolyan kell(ene) venni.

De hát milyen egyéb akciót vár el az Egyház a szentmise résztvevőitől?

Mindenekelőtt természetesen azt, hogy kövessük a liturgikus cselekményt, folyamatosan reagáljunk rá testtartásunkkal, mozdulatainkkal, az imák mondásával és éneklésével. Hogy azonban ne csupán a jogi előírásnak tegyünk eleget, hanem annak is, amit Urunk az Eucharisztia alapításával szándékolt, több szükséges. Ki kell vennünk a magunk részét nemcsak a külső formákból, hanem az eucharisztikus cselekvés lényegéből is.

Az természetesen kizárólag a celebráns feladata, hogy Jézust az eucharisztikus cselekményben én-formájúan megjelenítse: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre” (1Kor 11,24). Ezt a megbízást a tizenkettő kapta, s akiknek ők vagy utódaik az ordinációban (az egyházi rend szentségében) ezt tovább nem adták, ebben a cselekvésben nem vehetnek aktív részt. A hívek egyetemes papsága és a fölszentelt áldozópap szolgálati papsága között nem fokozati, hanem lényegi különbség van. Az eucharisztikus imát, amely a kenyér és bor Krisztus testévé és vérévé való átváltoztatását tartalmazza, csak fölszentelt áldozópapok mondhatják (leszámítva persze a hívek hitvalló akklamációját: „Halálodat hirdetjük, Urunk...”). Ordináció nélkül senki sem konszekrálhatja érvényesen a kenyeret és a bort.

Ha ez így van, mi módon vegyenek aktív részt a világi hívek az eucharisztikus cselekmény lényegében? A válasz kulcsa az áldozati adományok előkészítésében, a kenyér és bor felajánlásában van. Adományaink szimbólumok. A vallástörténetben az áldozati adományok mindig az áldozat bemutatójának odaadását fejezik ki az istenség iránt, így az étel- és ital-áldozat is. A felajánlott kenyér és bor a szentmisében is bennünket képvisel: annak jeléül adjuk Istennek, hogy önmagunkat is neki adjuk. A kenyér szükségleteinket, a bor a fölösleget képviseli; a kenyér a hétköznapot, a bor az ünnepet; a kenyér a prózát, a bor a költészetet; a kenyér a józan logikát, a bor a lélek mámoros szárnyalását. Mindenünket odaadjuk.

Ez az odaadás akció, a szó legteljesebb értelmében. Ha a profán környezetből az áldozat bemutatásának helyére beléptél, még csak fizikailag vagy jelen a szakrális térben. Szükséges, hogy tudatilag is belépj Istent jelenlétének celebrációjába: ez történik meg a szentmisét bevezető keresztvetésre hittel adott „Amen” válaszban. Szükséges, hogy az áldozatbemutató közösség tudatos tagjává válj: ez valósul meg a hívek köszöntésére adott jól hallható válaszodban, mely után a melletted ülő vagy álló személy nem egy „másik templomlátogató” többé, hanem veled együtt meghívott társ egy közös feladatban. Szükséges, hogy elhatárold magad minden hűtlenségtől, amelyet Isten ellen valaha elkövettél: ez következik be a szentmise bűnbánati imájában és az „Uram, irgalmazz”-ban. (A gyónás helye nem itt van. Már a szentmise kezdetén a kegyelem állapotában kell lennünk. Másképp hogyan válhatnánk Istennek kedves áldozattá?) Látható, hogy aki a miseliturgia bevezető rítusait elmulasztja, ezzel saját aktív részvételét akadályozza. Nem mondom, hogy ezek tartalma nem pótolható; ám feltétlenül hiba és hátráltató körülmény, ha utólag kell felzárkóznunk.

Előkészületünket – mely ünnepi alkalmakkor még a Dicsőséggel is a Szentséges szférájába törekszik – a pap Könyörgése emeli „hivatalból” Istenhez. Az erre felelt „Amen” arra mond igent, hogy személyes áldozati készülődésünk az Egyház közös imájának részeként, hivatalos imaként, liturgiaként történik, az Egyház ünnepélyes Istenhez emelkedésének szerves eleme. A Könyörgés azonos a szentmisében és a zsolozsmában, mintegy összefogja a liturgiát. Amenünk azt jelenti: benne vagyunk.

Így, felkészülten, várjuk Isten üzenetét, amely a szentírási olvasmányokban és (ha van) a homiliában megszólít bennünket. Eddig is készülődtünk (Isten kegyelméből, persze), de most Isten maga veszi át a szót teremtő Igéjével. Szívünk válasza a hit, amely főünnepeken a Hitvallás szavaiban is kifejezésre jut. Ezzel már szakrális, Istennel kommunikáló, őhozzá emelkedő állapotba kerültünk. Ha van Egyetemes könyörgés, az ebben az állapotban hangzik föl, a biztos meghallgatás hívő tudatában: „Kérjetek és adnak nektek” (Mt 7,7). Ha nem felszított hittel imádkozzuk az Egyetemes könyörgést, nem lesz az a hatalmas fegyver, aminek szánva van. Különösen nem szerencsés ilyenkor a figyelmet visszairányítani saját szubjektumunkra, egymás közti megosztást csinálva az Istennel való kommunikációból. Istennél kell maradnunk, őeléje tennünk kívánságainkat. Ha levesszük róla tekintetünket, süllyedni kezdünk, mint a vízen járó Péter (Mt 14,28-31).

Az igeliturgia tehát, ha aktívak voltunk benne, szakrális közegbe és a várakozó hit állapotába helyezett bennünket. Ez a liturgia „első kozmikus sebessége”; már nem földi szinten mozgunk. Most, amikor a celebráns a papi széktől az oltárhoz megy, és Istenhez emeli az egész életünket jelképező kenyeret és bort, egy bátor és nagylelkű belső aktussal kiengedjük kezünkből saját életünket, és mindenestül átengedjük Teremtőnk bölcsességének és szeretetének. „Fogadja el az Úr kezedből az áldozatot...” Nem Jézus Krisztust protezsáljuk ebben az imában, hanem a magunk számára kérjük, hogy önmagunk odaadása sikerüljön. Szent Padre Pio mondta: „Fölajánláskor szakad el a lélek a világtól.” Ez nem negatívum, hanem fölemelkedés. A Felajánló könyörgés ismét hitelessé, az Egyház aktusává minősíti szubjektív lényünk emelkedését, ezt a „második kozmikus sebességet”, amellyel kilépünk földi vonzásközpontunk hatósugarából. Amenünk hívő beleegyezés abba, ami most fog történni.

A szentmise rubrikái lehetőséget adnak a celebránsnak, hogy ami most következik, azt saját szavaival röviden bevezesse. Kevesen élnek ezzel a lehetőséggel, de maga a szabály jól mutatja, hogy itt valami új kezdődik. A Prefáció az Egyház imakincsének varázslatos szépségű eleme. Most kiderül, hogy eddigi emelkedésünk csupán bevezetés volt. „Emeljük föl szívünket!” Nemcsak szakrális közegbe lépünk, nem csupán elszakadunk a teremtményektől, hanem behatolunk a Megközelíthetetlen Világosságba. A Prefáció költői hálaadó ének hitünk legmélyebb titkairól. Az Egyház imáján keresztül a kinyilatkoztató Isten ragad meg bennünket és emel a mennybe. A Prefáció a „harmadik kozmikus sebesség”. Egyszercsak Isten trónjánál, az elragadtatott szeráfok társaságában találjuk magunkat, és velük énekeljük a Háromszorszent éneket.

Térdre borulunk, a teofánia fényes felhője ölel körül bennünket. A Triszágion után nincs már szavunk. A celebráns szól, az apostol-utód, előbb harmadik személyben idézve Jézust, majd áttér első személyre. „Ez az én testem”, „Ez az én vérem kelyhe”. A liturgia kedvelt szavával „csodálatos csere” történik: a kenyér és bor, amit önmagunk képviseletében az oltárra helyeztünk, a megfeszített és föltámadt Jézus testévé és vérévé változik. Nem étel- és italáldozat már ez, hanem a golgotai áldozat, itt, közöttünk, hogy részesedjünk belőle. Jézus testének és vérének föláldozása, amely a Golgotán egyszersmindenkorra megtörtént, a második isteni személy időtlenségében állandóan az Atya előtt áll. Most, a szent test és vér szimbolikus szétválasztása (ténylegesen nem válnak szét többé, Jézus nem hal meg újból) valóságosan megjeleníti köztünk ezt a történelmileg egyszeri, de az istenség időtlenségében örökkévaló aktust. A mi aktusunk annyi volt, hogy a kenyér és bor odaadásában önmagunkat adtuk; most viszont térdenállva fogadjuk Isten cselekvését, a „csodálatos cserét”, amely saját odaadásunkat hirtelen az Egyszülött Fiú odaadásává változtatta. Ezt nem mi csináljuk: ingyen kapjuk, és hittel magunkévá tesszük. Hitünket aktívan ki is fejezzük egyetlen mondatban, az átváltoztatás utáni akklamációban: „Halálodat hirdetjük, Urunk...” (Más változatok is vannak, azonos tartalommal.) Aztán egyszerűen sodródunk a teofánia forgószelében, a pap imája mennyei keretet ad ahhoz, hogy „együtt lakjunk az emésztő tűzzel” (Iz 33,14). A forgószél elragad, a tűz áttüzesít anélkül, hogy erőlködnünk kellene. Fölragyog a fényen túli fény, a halálon diadalmas Jézus dicsősége: „Őáltala, ővele és őbenne...” Az erre adott válasszal, a hit újból megismételt „Amen” szavával megerősítjük pozíciónkat: az angyalok társaságában állunk Isten trónusa előtt.

Mivel ez megtörtént velünk, most már mennylakónak tekintjük magunkat, és a „Mindenható örök Isten” és hasonló megszólítások helyett Jézus tanítása nyomán merészeljük mondani Istennek: „Mi Atyánk!” Az Úr ünnepélyes imája a biztos meghallgatás tudatában hangzik föl: a Név megszenteltetik, az Ország eljön, a Gonosztól megszabadulunk. Ez a kirobbanó aktivitás már a szentáldozás előkészülete. Jézus valósággal jelen van az oltáron, de mi még csak szimbolikusan helyeztük oda magunkat. Az egyesülés, a communio, a megdicsőült Testtel és Vérrel való táplálkozás szükséges ahhoz, hogy ne csak szándékban, hanem fizikailag is egyesüljünk a Báránnyal, a végtelen értékű Áldozattal. Ősi szövegeket imádkozik a celebráns, és mi kinyúlunk a testvér keze után. Legyen békesség! És mindaz, amiért jöttünk, fizikailag is beteljesedik. „Íme az Isten Báránya...” Ő fehér korong, mi sötét foltokként nyüzsgünk előtte. „Krisztus teste!” A fényen-túli fény fehér nyalábja megközelítette a sötét foltot. „Amen.” „Úgy van.” A menny érvényes. Nyeljük, emésztjük Istent. Igazából ő asszimilál bennünket. „Amit veszel, azzá leszel” – mondja Szent Ágoston. „A kenyér esz meg minket” – írja Prohászka.

Most már visszatérhetsz önmagadba. Hálaadásod fáradt elpihenés Abban, aki sose fárad el. Az Áldozás utáni könyörgésre válaszolt „Amen” mindannak a megpecsételése, ami – az Egyház hivatalos aktusaként, de a te legszemélyesebb részvételeddel – végbement.

Jöhetnek a hirdetések. Jöhet már a világ. Jöhet a záróüdvözlés, a záróáldás, az elbocsátás. Missa est: küldve vagy. Magaddal viszed a mennyet. Ahova mégy, ott az evangéliumi forradalom, a mindent fölforgató isteni érintés tűzfészke lángol. Tagja vagy a kommandónak, amely parancsot kapott a világ lángbaborítására.

Tűz



Kivonat egykori Karizmatikus című weblapom anyagából. Úgy 2000 táján írtam le ezeket a gondolatokat, s bár némileg átdolgoztam a szöveget, adataikban aligha naprakészek. De az elvi megállapítások ma, 2007-ben is érvényesek.



Ha tetszőleges úton eljuthatsz hozzá, képzelt isten. A valóságos Isten szuverén.

Ha nem jelent valami nagy különbséget az életedben, képzelt isten. A valóságos Isten mindent megváltoztat.

Ha szexuális lény, mint az emberek, képzelt isten. A valóságos Isten szeretete a létezés magasabb szintjére visz.

Ha hallgat, képzelt isten. A valóságos Isten szól és megnyilvánul.

Ha nem más, mint saját mélyebb éned, képzelt isten. A valóságos Isten úgy viszonyul hozzád, mint Abszolút a relatívhoz, mint Teremtő a teremtményhez.

Ha azonos a mindenség óceánjával, amelynek te is egy cseppje vagy, képzelt isten. A valóságos Isten minden dolgok fölött álló titok.

***

Nézem egy fiatalasszony fotóját, most született gyermekével. Arcán áhítatos boldogság. Az élet misztériuma érintette őt.

Hallgatsz egy Brahms-szimfóniát. A szépség titka érint meg téged.

Valami van ezek mögött. Egy megfoghatatlan titok jelenlétét érzékeljük, egy szépségét, amely több annál, hogy láthatnánk.

De mi történik, ha ez a titok megnyilvánul?

***

A férfi ott állt a pusztában. A nap lemenőben volt. Napi munkájával végzett, az éjszakára készülődött.

Találkozni akart valakivel. Nem tudta, hogy az honnan fog érkezni, sőt azzal se volt tisztában, milyen a másik. Csupán a hangját ismerte annak, akit várt. Az minden más hangtól különbözött.

A férfi adni is szándékozott valamit vendégének. Nyájából jónéhány állat hevert ott, leölve. Ragadozó madarak szálltak le a húsra, de elzavarta őket.

Ott állt, és az éjszaka sötétsége mind sűrűbben és sűrűbben vette körül. Aztán erős félelem fogta el. Nem valami rossz dologtól való félelem; inkább a félelem valami ijesztően különbözőtől. Valamitől, ami teljesen kiszámíthatatlan, és megrettent hatalmával anélkül, hogy ellenséges volna.

Az éjszaka sötétebbnek tűnt, mint bármikor. És akkor történt.

Füstölő-lángoló valami, ami égő kemencéhez hasonlított, vonult át a húsdarabok között.

És újból hallotta azt a bizonyos hangot.

„Utódaidnak adom ezt a földet” – szólt a hang.

A férfi megdöbbenve állt.

Most már tudta.

***

Igen, a férfi neve Ábrahám volt (pontosabban: lett később). Az éjszakai látogató pedig Isten.

A történet a Genezis (Teremtés könyve) 15. fejezetéből származik (lásd a 7-18. verseket). Olyan módon adtam elő, hogy hangsúlyozzam ezeknek az oldalaknak a lényeges mondanivalóját: Isten tűzben jelenik meg. A tűz félelmetes és áthatolhatatlan közege kifejez valami Isten megközelíthetetlen és kifürkészhetetlen lényéből. Istennel találkozni valamiképpen a tűzben való megmerülést jelenti.

Blaise Pascal, a 17. század nagy francia matematikusa és gondolkodója, mindig ruhájának bélésébe varrva hordott egy feljegyzést, amely Istennel való találkozásának emlékét őrizte. Többek között ez állt benne:

1654. november 23. Tűz. Ábrahám, Izsák és Jákob Istene nem a filozófusok és tudósok Istene. Bizonyosság. Bizonyosság. Tapasztalat. Öröm. Békesség. Jézus Krisztus Istene. Az én Istenem és a te Istened. A te Istened az én Istenem. Megfeledkezni a világról és mindenről, Istent kivéve.

Az Istennel való találkozás – lángoló titok.

Nyilvánvalóan nagy élmény volt ez Pascal számára. És a legelső szó, amit ennek kifejezésére használt, a tűz volt.

A Szentírás azt mondja: „A mi Istenünk emésztő tűz” (Zsid 12,29).

***

Az emberi gondolkodás zavarba jön, amikor Isten felé tapogatózik. Az emberi beszéd tehetetlen. Ő meghaladja emberi képességeinket. Isten egészen más, magasan fölötte áll mégoly éles felfogóképességünknek is.

Nem része az univerzumnak, és az univerzum sem része neki. Mindenütt jelen van, de „az ég s az egek ege” (2Krón 6,18) sem képes őt befogadni.

Az ember sem része Istennek. Határtalan különbség van a Teremtő és a teremtmény között. Az ember csak „por és hamu” (Ter 18,27) Isten félelmetes fölsége előtt.

Isten, a Teremtő, végtelen. Nem csupán matematikailag végtelen, ami még nem zárná ki, hogy a végtelennek véges részei legyenek. Ő minőségileg végtelen, tulajdonságai határtalanul különböznek minden teremtett tulajdonságtól.

Isten kifürkészhetetlenül és kimondhatatlanul más lényét fejezi ki a tűz képe. Egyedülálló minőségét így próbáljuk kifejezni: szent. Ő a Szent.

***

Izajás 6,3-ban a szeráfok – ezek a misztikus, hatszárnyú lények – szüntelenül kiáltoznak Isten trónusa előtt:

Szent, szent, szent a Seregek Ura, betölti az egész földet dicsősége!

A tömjénezés Isten szentségét fejezi ki. A keresztény liturgia Triszágionja a szeráfok imádó szavának visszhangja, amely megrendíti a küszöbök alapjait. A liturgiában használt tömjénfüst Isten szentségének képe, amely megtölti a templomot füsttel. Izajás könyve itt egy teofániát ír le. A keresztény imádás is teofánia. A félelmetes és mégis vonzó titok, a Szent kinyilvánítja önmagát.

Részünkről természetes magatartás imádni Őt, létezésünk forrását és célját.

***

Pál apostol írja Istenről Róm 1,20-ban:

Azt, ami láthatatlan benne: örök erejét, valamint istenségét tapasztalni lehet a világ teremtése óta, mert az értelem a teremtmények révén felismeri.

Az emberi értelem nem tudja fölfogni Isten titkát, de képes bizonyítani, hogy létezik ilyen titok. A látható dolgok létezéséből következtetni tud arra, hogy valami Abszolút rejlik mögöttük.

A teremtés Istenre utal. Relatív dolgok léteznek; de minden, ami relatív, valami Abszolútra mutat. A viszonylagosság (relativitás) függés, de képtelenség, hogy minden mástól függjön. Ha „minden mástól függ”, akkor ez a „más” az az Abszolút, amitől minden függ.

Az Abszolút pedig meghatározója, forrása, magyarázata mindannak, ami tőle függ. Következésképpen tartalmaz is mindent, ami létezik vagy létezhet, bármiféle megszorítás nélkül; így tartalmazza a személyességet is. Márpedig éppen a személyes Abszolútum az, akit Istennek nevezünk.

***

Két vagy több Abszolútum lehetetlen. Ha különböznek, maga a különbözés kölcsönös függést, azaz relativitást jelent. A politeizmus képtelenség. Kialakulásának oka a természeti jelenségek és erők istenítése.

A bálvány utálatos. Isten azt mondja a Bibliában (MTörv 5,7):

Rajtam kívül más isteneid ne legyenek.

A bálványról így beszél (MTörv 7,25):

Utálatos az ilyesmi az Úr, a te Istened előtt.

Csak egyetlen Isten van.

A Szentháromság keresztény tana nem jelent három istent. A triteizmust az Egyház egész történelme során visszautasította. A Szentháromság az egyetlenség és közösség misztikus azonosságát jelenti Istenben, két olyan tökéletességét, amelyek a teremtményekben összeférhetetlenek, de Isten kifürkészhetetlen titkában összetartoznak.

A pogány gyakorlatok bálványimádást jelentenek, amelyek démonizálnak, és megengedhetetlenek a keresztény számára.

***

Ma különösen elterjedt az a szemlélet, amely a különböző vallások isteneit tetszés szerint felcserélhetőnek gondolja. Ilyen irányzatokról többször esik szó a Hagiosz weblapon: a Szavászana a jógáról, a By-bye bűbáj a transzecendentális meditációról beszél. Ide tartozik Anthony De Mello vallási relativizmusa, Badiny Jós Ferenc pogány fantazmagóriáival egyetemben. A New Age irányzat egyetemes támadást jelent az egyetlen, transzcendens, teremtő Istenbe vetett hit, a monoteizmus hitvallása ellen.

A karizmatikus megújulást, úgy tűnik, Isten többek között azért adta az Egyháznak, hogy a lelkek megkülönböztetésének adománya feléledjen, és a Szentlélek erejével képesek legyünk újból hatékonyan megvallani a bibliai istenhitet a bálványimádás széltében divatba jövő formáival szemben.

***

Karizmatikus? Mi az?

Karizma görög szó, jelentése kegy, ingyenes ajándék. A kereszténység nem más, mint az üdvösség ingyenes ajándékként való elfogadása a szuverén Isten szabad szeretetéből. Kereszténynek lenni tehát annyi, mint karizmatikusnak lenni. Ez nem valami tetszőleges ráadás, hanem a hit lényegéhez tartozik.

Szorosabb értelemben véve a karizmák a Szentlélek látható adományai, amelyek a keresztény közösség építését szolgálják.

A lelki adományokra nézve pedig, testvérek, nem akarom, hogy tudatlanok legyetek ... A kegyelmi adományok különfélék ugyan, de a Lélek ugyanaz ... A Lélek megnyilvánulásait mindenki azért kapja, hogy használjon velük (1Kor 12,1.4.7).

A kereszténynek ebben a szűkebb értelemben is karizmatikusnak kell lennie, mert hivatása van arra, hogy az Egyház javát szolgálja. Mózes azt óhajtotta, hogy Isten egész népe karizmatikus legyen:

Bárcsak az egész nép prófétálna, s az Úr nekik adná Lelkét! (Szám 11:29)

Joel próféciája szerint ez be is következik:

Kiárasztom Lelkemet minden emberre, és prófétálni fognak fiaitok és leányaitok; álmokat álmodnak véneitek, és látomásokat látnak ifjaitok. Sőt szolgáimra és szolgálóimra is kiárasztom azokban a napokban Lelkemet. (Joel 3:1-2).

Az első keresztény pünkösdkor Péter kijelentette, hogy ez már be is következett:

Az történt, amit Joel próféta megmondott (Csel 2,16).

Ez az újszövetség kora, az a kor, amelyben élünk.

***

Törvényemet a bensejükbe adom és a szívükre írom. Istenük leszek, ők pedig az én népem lesznek. Nem fogja többé így tanítani egyik a másikat, senki a testvérét: „Ismerjétek meg az Urat!” Mert mindnyájan ismerni fognak engem, a legkisebbtől a legnagyobbig – mondja az Úr (Jer 31,33-34).

Ez a karizmatikus korszak, Isten megtapasztalásának korszaka, nem valami speciális korszak az Egyház idején belül, hanem ez az Egyház ideje. Most van. Mindnyájunk számára van.

Pál Efezusban azt kérdezi néhány tanítványtól:

Megkaptátok-e a Szentlelket, amikor hívők lettetek? (Csel 19,2).

Mindenkinek, aki Jézus Krisztusban hisz, meg kell kapnia a Szentlelket, ahogy az ősegyház megkapta Jeruzsálemben pünkösd napján (Csel 2,1-4). Ez korántsem volt az apostolok privilégiuma:

A Szentlélek leszállt rájuk, ahogyan miránk is kezdetben (Csel 11,15).

A Szentléleknek ezt a leszállását gyakran kíséri a dicsőítés, a prófétálás, a nyelvek adománya. A Szentírás normálisnak tekinti ezeket a jelenségeket.

***

A pünkösdi történés lényege a következő szavakban van kifejezve:

Néhány nap múlva Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni (Csel 1,5).

„Megkeresztelkedni” azt jelenti: „megmerítkezni”. Ez a keresztség (megmerítkezés) a Szentlélekkel (vagy: Szentlélekben) olyan tapasztalat, amely ott van a karizmatikus tevékenység gyökerénél. Isten tűzben való megtapasztalásáról van szó. Ez lehet erősebb vagy halványabb, jöhet lassan vagy hirtelenül, de mindenképpen valóságos tapasztalat, nem pedig pusztán egy láthatatlan kegyelem befogadása minden külső következmény nélkül. Arra késztet bennünket, hogy meginduljunk és tanúságot tegyünk.

A rátok lejövő Szentlélek ... erővel tölt el majd benneteket, hogy tanúságot tegyetek rólam (Csel 1,8).

A pünkösd-mozgalom olyan emberek között kezdődött, akik tanúságot akartak tenni Jézusról.

***

1901. január 1-én este 11 óra tájban, Topekában (Kansas, USA), egy Agnes Ozman nevű fiatal hölgy arra kérte bibliaiskola-vezetőjét, a metodista Charles Fox Parhamot, hogy kézrátétellel imádkozzék érte a Szentlélekben való megkeresztelkedésért, a nyelvek adományával együtt. Parham megtette, és Agnes érezte, hogy betölti Isten dicsősége, úgy törve föl lénye mélyéről, mint az élő víz. Ismeretlen nyelven kezdett imádkozni.

Parham mindenfelé hirdetni kezdte ezt az újra felfedezett tapasztalatot, és tanítványainak egyike, egy fekete prédikátor, William Joseph Seymour Los Angelesbe vitte tanítását. Ott, az Azusa Street 312-ben, az új mozgalom világhírűvé vált. Ezrek és ezrek tapasztalták meg ott a Lélek keresztségét a nyelveken szólással és a lelki jelenségek bőségével együtt. Innen vitte a metodista lelkész, Thomas Ball Barratt a pünkösd-mozgalmat Európába.

A pünkösdiek különféle új egyházi testületeket alkottak, mivel korábbi egyházaik nem fogadták be őket, de egymás között sem tudtak minden tanbeli kérdésben megegyezni. Ilyen pünkösdi egyház, sok más mellett, az Evangéliumi Pünkösdi Közösség.

Csak a második világháború után következett be, hogy a pünkösdi tapasztalat megérintette a hagyományos egyházakat is.

***

A 20. század ötvenes éveinek vége felé a Szentlélekben való megkeresztelkedés és a lelki adományok megtapasztalása, amelyet a „klasszikus” pentekosztalizmus fedezett föl újonnan, beszűrődött a nem-pünkösdi egyházi testületekbe is, amilyenek az episzkopálisok, anglikánok, evangélikusok, reformátusok, presbiteriánusok, metodisták, baptisták stb.

Ez a folyamat majdnem észrevétlenül kezdődött, de amikor Dennis Bennett, a Van Nuys-i (California) episzkopális rektor lemondott hivataláról a pünkösdi tapasztalattal szemben plébániáján támadt erős ellenállás miatt, a tömegkommunikáció az egész Egyesült Államokban ismertté tette az esetet. Bennett nem lett kiközösítve. Új plébániát kapott Seattle-ben, Washington államban, és ott nagy lelkipásztori sikerrel folytatta munkáját.

A pentekosztalizmusról írott Más nyelveken szólnak c. könyv, az episzkopalista John Sherryill tollából, egy sor további könyv ugyanettől a szerzőtől, valamint Dennis Bennett Nem részegek ezek c. munkája nagy hatást gyakorolt a történelmi egyházak keresztényeire. A pünkösdi/karizmatikus mozgalom átlépett egy szociológiai Rubicont. A hatvanas években, hála a 2. vatikáni zsinat ökumenikus elkötelezettségének, az „új pünkösd” képessé vált arra, hogy katolikus platformját is létrehozza.

***

Beköszöntött az este 1967.február 18-án a Bárka és Galamb lelkigyakorlatos házban, a pennsylvaniai Pittsburgh mellett, amikor Patti Gallagher, a katolikus Duquesne University hallgatója, a kápolnába lépett. Azért jött, hogy összegyűjtse lelkigyakorlatozó társait egy születésnapi partira. Mivel erősen érezte Isten jelenlétét, letérdelt egy rövid imára az Oltáriszentség előtt. A következő pillanatban, önmaga számára is váratlanul, arcra borulva feküdt, egész testében remegett, és teljes szívéből imádkozott. Isten szeretete átjárta lényét, olyan erővel, amit azelőtt soha nem tapasztalt.

Erő volt jelen a kápolna levegőjében. Egy másik egyetemi hallgató, David Mangan, arcra esett, mihelyt átlépte a küszöböt. Hogy ellenőrizze a jelenséget, kétszer is visszament, és mindkét alkalommal menthetetlenül előrezuhant.

Természetfölötti hatalom működött a lelkigyakorlatozó katolikusok között. Azon az éjszakán sokan közülük váratlan módon tapasztalták Isten szent jelenlétét és kimondhatatlan szeretetét. Sírtak és nevettek az örömtől. Ez volt a katolikus karizmatikus megújulás születésnapja, amelynek nyomában számos majdnem elfelejtett lelki adomány (példának okáért a nyelvek adománya) újraéledt.

Azóta ez a kegyelem több mint 70 millió embert érintett meg a katolikus Egyházban, erőt és reményt öntve a kiéhezett lelkekbe a föld minden táján, és elfogadva a legmagasabb egyházi tekintély által is.

***

A pünkösdi/karizmatikus megújulás egyik nagy fölfedezése a dicsőítés ereje.

Isten dicsőítése nem valami különlegesség. Ez az imádság lényege, sőt ez létezésünk értelme. Pontosan azért vagyunk a földön, hogy megdicsőítsük Istent, hogy kifejezzük az ő végtelen szentségét életünkben. Boldogságunk és tökéletes istendicsőítésünk egy és ugyanaz a dolog.

Isten szavakkal való dicsőítése ezt a célt szolgálja az emberi élet egyik nagy jelentőségű területén: a beszéd területén.

Mutassuk be Istennek mindenkor a dicséret áldozatát, azaz ajkunk gyümölcsét, amely az ő nevét magasztalja (Zsid 13,15).

A dicsőítés szavai nem érzelmeink kifejezésére valók. Áldozatot jelentenek. Isten azt várja tőlünk, hogy mindenkor dicsőítsük nevét a dicséret áldozatával.

Egy karizmatikus imaösszejövetel, ahol mindenki egyszerre dicsőíti az Urat saját szavaival, nagyon is észszerű tevékenység. Isten elfogadja az imádást mindenkitől egyidejűleg, és az imádkozók bátorítást merítenek a többiek hangos imájából.

Ahol Isten kimondhatatlan dicsősége túllépi az imádkozók nyelvén az emberi megfogalmazás határait, a nyelvek adománya áll elő.

***

Birtokomban van egy idős hölgy tanúságtétele, akit kisgyermekként a híres Prohászka Ottokár püspök vett egyszer a karjára, és kezét rátéve hosszan imádkozott érte.

Első áldozása után a kislány különös, érthetetlen szavakkal kezdett énekelni Jézusnak, és ezt tette, ahányszor csak magához vette az Urat az Oltáriszentségben. Csakhogy, miután megbérmálkozott, úgy döntött, hogy „felnőtt módon” fog imádkozni, és fölhagyott a játékos énekléssel.

Tömérdek idő telt el, amíg egyszer a karizmatikus megújulás valahogy fölkeltette érdeklődését. Akkor Milanóban lakott. Bement egy katolikus könyvesboltba, és félénken érdeklődött valami karizmatikus irodalom után. „Ja!” – mondta az eladó – „Azok a bolondok, akik kiterjesztett karral imádkoznak?” „Pontosan” – felelte ő boldogan. Karizmatikus imaösszejöveteleken kezdett résztvenni, Isten megérintette szívét Szentlelkének boldog lángjával, és újra fölfedezte az imádságnak azt a játékos formáját, amit gyermekkorában gyakorolt. A nyelveken való éneklés volt az.

Létezik a nyelvek rendkívüli adománya: olyan nyelven szólalsz meg, amit sose tanultál. De létezik a nyelvek rendes adománya is: egyszerűen átadod nyelvedet a Léleknek és kimondasz bármilyen eszedbe jutó szót, amit nem értesz. Az előbbi ritka. Az utóbbi a nyelvkarizma közönséges formája, amelyről részletesen szól 1Kor 14, és amely általánosan elfogadott a karizmatikus megújulásban.

Vannak sokkal fontosabb karizmák, például a gyógyítás adománya. De még ez a „jelentéktelen” karizma, a nyelvadomány is csodálatos eszköze Isten imádásának.

Aki nyelveken szól, nem embereknek beszél, hanem Istennek; senki sem érti, hanem a Lélek által beszél titkos dolgokat (1Cor 14,2).

***

A prédikátor kínai származású ausztráliai volt, névszerint Ezekiel Choong. Már befejezte kedves beszédét, és imádkozni kezdett hallgatóságával.

Hirtelen így szólt: „Valakinek itt problémája van a hátával.” És egyenesen Erzsi nővérre nézett.

Erzsi nővérnek valóban volt problémája a hátával, de ide azzal a szándékkal jött, hogy másokért imádkozzék, és mégcsak eszébe sem jutott, hogy a prédikátor őróla beszélhet. Csak imádkozott tovább, nem törődve Ezekiel testvér ismételt felszólításaival.

Az összejövetel vége felé a prédikátor mindenkit előre szólított, aki valamiért imát óhajtott. Erzsi nővér kiment, mások ügyei jártak a fejében, és Ezekiel rátette a kezét. „Power of Jesus Christ” – ismételte a kínai testvér. – „Jézus Krisztus ereje... Power, power, power of Jesus Christ...”

Az erő kiáradt. Erzsi nővér érezte, hogy a hátgerince elmozdul és helyreáll. A földre esett, és amikor fölállt, a háta rendben volt.

Jézus gyógyított régen, és gyógyít ma is. A gyógyulások nagyon hatékony eszközök az evangelizáció feladatának végrehajtásában.

Azokat, akik hisznek, jelek fogják kísérni: ... a betegekre teszik kezüket, és azok meggyógyulnak (Mk 16,17-18).

***

Jézus mondja:

Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, és harmadnapon feltámadni a halálból. A nevében megtérést kell hirdetni a bűnök bocsánatára Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek. Én majd elküldöm nektek azt, amit Atyám ígért. Ti csak maradjatok a városban, amíg el nem tölt az erő benneteket a magasságból (Lk 24,46-49).

Ennek a kijelentésnek három eleme van:

(1) A húsvéti misztérium: Jézus a Krisztus, a Fölkent, az Üdvözítő, aki üdvösséget szerzett minden nép számára drága vérével és dicsőséges föltámadásával.

(2) Az evangelizáció kötelessége: ezt a Jézus nevében való üdvösséget mindenkinek hirdetni kell.

(3) A keresztség a Szentlélekben: ennek a jó hírnek a hirdetéséhez az Egyháznak szüksége van a Szentlélek erejére, amelyet ingyen ajándékként kap meg Istentől.

Így könnyen tudunk válaszolni a kérdésre: mi a célja és haszna a pünkösdi/karizmatikus megújulásnak. Az erő a tanúságtételre. A hitvallás. Az evangelizáció.

A kereszténység magátólértődősége, amely a középkor európai kultúráját jellemezte, nem létezik többé. Új történelmi helyzetben vagyunk, új evangelizációra van szükségünk.

Minden kereszténynek tanúskodnia kell Jézusról, ezért minden kereszténynek szüksége van az erőre a magasságból. Minden keresztény megkaphatja a Lélekben való keresztséget, vagyis a tanúságtételhez szükséges erőt.

Adja a Szentlelket mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle! (Lk 11,13).

***

Hogyan keresztelkedhet meg valaki a Szentlélekben?

Először és mindenek fölött: higgy. Higgy az egy igaz Istenben, aki Jézus Krisztusban teljesen kinyilvánította önmagát.

Másodszor: térj meg. Bánd meg minden bűnödet, és fogadd el Jézust mint egyedüli Uradat és Megváltódat.

Harmadszor: kérj. Kérd az Úrtól a Szentlélek ajándékát, hidd, hogy kérésed meghallgatásra talált, és máris kezdd el dicsőíteni Istent.

Ha mindezt megteszed, kétségen kívül elnyered a Szentlélekben való keresztséget. A tapasztalat késhet, de az alapvető tény jelen van. Ismételd meg elköteleződésedet mindennap, és Isten hűségesnek fog bizonyulni ígéreteihez.

Viszont ez csak a kezdet. Okvetlenül találnod kell egy közösséget, ahol a Lélek adományait gyakorolják, hogy megtanulhass élni velük.

Ha katolikus vagy, vagy az akarsz lenni, meg kell tanulnod élni az Egyház szentségeivel. Vannak plébániák, ahol jól működik a Felnőttek Katekumenátusa azok számára, akik még nem részesültek mindhárom beavatási szentségben (keresztség, bérmálás, Eucharisztia). Iratkozz föl egy ilyenre, ha szükséges.

Jézus szeret téged. Arra vágyik, hogy megoszthassa veled dicsőséges életét. Fogadd el őt és ajándékait. Leírhatatlan örömmel jár.

***

Isten Lelke új és új hullámokban árad ki a világra, hogy erőt és örömet öntsön a hívőkbe.

A pentekosztalizmust és neopentekosztalizmust (vagyis a – protestáns vagy katolikus – karizmatikus megújulást) követően a Szentélek kiáradásának egy harmadik hulláma következett be, amely nem használta a „pünkösdi” vagy „karizmatikus” jelzőt, de annak az erős hitnek jegyében állott, hogy az evangéliumi kereszténység a Szentlélekkel való eltelést jelent, s jelek és csodák művelését Jézus hatalmas nevében. Ez az új hullám John Wimber szolgálata révén alakult ki a Fuller Theological Seminaryban, 1981-ben. Jellegzetes képviselője az Association of Vineyard Churches. 1990-ben ez a mozgalom mintegy 33,000,000 tagot számlált világszerte.

E harmadik hullámban az evangéliumi keresztények felismerték, amit a katolikus karizmatikus megújulás is hangsúlyoz, hogy kereszténynek lenni és karizmatikusnak lenni nem két különböző dolog. A kereszténység karizmatikus. A Szentlélek radikálisan mozgott és működött a 20. század vége felé.

***

Dr Rodney Howard-Browne dél-afrikai pünkösdi családban nőtt föl, az élő hit atmoszférájában. Gyermekként szemtanúja volt annak, hogyan gyógyult meg édesanyja törött karja prédikátoruk imájára. Mint fiatal evangelizátor, 1979-ben imádság közben a nyelvek adományát, könnyeket, nevetést, remegést kezdett tapasztalni, amit Isten jelenlétének és szeretetének erős érzése kísért. Nagy erővel prédikált Dél-Afrikában, majd 1987 decemberében az Egyesült Államokba tette át evangelizátori szolgálatának színhelyét. Az 1989-es év kezdetétől a Szentlélek erőteljes kiáradása jellemezte összejöveteleit. A résztvevők osztoztak a prédikátor tapasztalatában. Sokan közülük a földre estek Isten ereje alatt.

Az ilyen jelenségek se nem abnormálisak, se nem hallatlanok. Sírás (2Krón 34,27), remegés (Jer 23,9), nevetés (Lk 6,21) és elesés (Jn 18,6) teljesen biblikus és a különböző korok misztikusainak ismerős jelenségek. Az a radikális mód, ahogy tömegmegnyilvánulásokon előfordulnak, meglepő vagy akár sokkoló lehet, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az ősegyházat pünkösd napján részeg bandának nézték (Csel 2,13). Amikor fenntartás nélkül Jézus Krisztusnak adtuk magunkat, testünket-lelkünket igazi radikalitásban szolgáltattuk ki Istennek – a Szentléleknek pedig más tervei lehetnek, mint mesterségesen felöltött méltóságunk őrzése.

Hasonló jelenségek az 1980-as évektől fogva világszerte fellépnek. Szélesebb nyilvánosságuk 1994 januárjából, Torontóból (Kanada) származik.

***

1994 januárjában a Toronto Airport Christian Fellowship (akkori nevén Toronto Airport Vineyard Church) alapítója és pásztora, John Arnott, meghívta prédikálni Randy Clarkot, aki korábban a nagy argentínai ébredésben evangelizált. Randy összejövetelein az emberek nagy számban kezdtek a földre esni, rázkódtak, sírtak és leküzdhetetlenül nevettek, miközben új szabadságot és mély belső gyógyulásokat tapasztaltak. Isten friss ereje érintette, sőt meg is részegítette őket.

Az esemény híre elterjedt. A Toronto Airport templom látogatott lett. Ellie Mumford, egy brit pásztor felesége, elment oda 1994 májusában, és az új élmény rajta keresztül drámai módon érintette a Holy Trinity Brompton londoni templomot, majd sok különböző felekezetű templomot az Egyesült Királyságban. A brit sajtó nevezte el a jelenséget Toronto Blessingnek, torontói áldásnak.

Emberek ezrei és ezrei érkeztek az USA minden tájáról és mindenhonnan a világból. A Szentlélek fantasztikus erejét és jelenlétét tapasztalták, olyan némileg sokkoló megnyilvánulások kíséretében, amelyek a jelenséget vitatottá tették. A torontói Airport Church távozott az Association of Vineyard Churches-ből, és fölvette mostani nevét. A Toronto Blessing, amelyet Revival (Újjáéledés, nálunk használt szóval: Ébredés) vagy River (Folyam) néven is emlegetnek, átlépett a felekezeti határokon és korunk élő kereszténységének egyik fontos ága lett.

***

A torontói hullám úgy söpört végig a világon, mint egy lángfolyam, megérintve különböző felekezeteket (köztük a római katolikust is), és életre szólítva a híres Brownsville Revivalt (Pensacola, Florida, USA), amelyben hatalmas tömegek adják életüket Jézusnak. Gyümölcsei: bűnbánat, mélyebb hit, szabadulás démoni befolyásoktól, új lendület az evangelizálás munkájában. Ezek a fejlemények hiteles ébredésről tanúskodnak.

A Toronto-típusú összejövetelek erővel teljesek. Belső és fizikai gyógyulások mennek végbe. Váratlan jelenségek hívják föl a figyelmet Isten cselekvésére: aranyfogak az emberek szájában, hulló aranypelyhek, aranypor. Ez különös lehet (és az arany nem okvetlenül valódi a szó kémiai értelmében), de az lehetetlen, hogy mindez csalás legyen. Túl sok a szemtanú.

Mindazonáltal a River számos kritikusa hamis ébredésről beszél. Bizonyos jelenségek tagadhatatlan furcsasága ellenállást ébreszt. Nehéz elfogadni Isten szeretetét, amikor áttör az emberi szabályozás határain.

***

Az emberi szeretet kreatív; de Isten szeretete kreáció, teremtés. Ő megteremti azt, amit szeret bennünk.

Mi mindig azt kérdezzük: miért? De a szeretetnek nincs miértje, a szeretet önmagát motiválja. Istenen nem lehet számonkérni, miért szeret, vagy miért éppen így szeret.

A teremtményben lehet szeretet, de Isten a szeretet. A szeretet végtelen misztérium és végső cél.

Isten szeretetét nem érdemeljük meg, és nem tudjuk megérdemelni. Szeret bennünket bűneinkben, és szeretete szentté tesz minket. Szeret bennünket csúnyaságunkban, és szeretete megszépít.

Isten szeretete emésztő tűz, és egyszersmind leírhatatlanul gyöngéd. „Ha ez nem múlik el, belehalok” – mondja a misztikus ennek a félelmetes szeretetnek égető ölelésében – , „de nem akarom, hogy elmúljék”.

Amikor „Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által” (vö Róm 5:5), megértettük, hogy sohasem fogjuk megérteni. Milyen drog lehetne részegítőbb? Miféle szerelem tudna jobban forradalmasítani?

Ez a szerelem könnyen lehet botrányos. Assisi Szent Ferenc két fadarabon hegedül. Árpádházi Szent Margit nem mosakodik és tetves lesz. Copertinói Szent József a levegőbe emelkedik, a Keresztrefeszítettnek a meglátogatott kolostor folyosófalán lévő képéhez, és akarata ellenére huzamos ideig ott marad.

Az Énekek Éneke mondja (8,1):

Bár testvérem lennél,
aki anyám keblén szopott!
Akkor, ha az utcán rádtalálnék, megcsókolnálak,
és senki sem vetne meg érte engem.

Isten szerelmét megvetik. Azokat, akik elfogadják, extravagánsnak, sőt démonizáltnak mondják.

Mindez nem szól a józan megkülönböztetés ellen. De gondoljuk meg: a Názáreti Ács a kereszthez van szegezve és mi Istenünkként imádjuk őt. Igenis, botrányosak vagyunk.

***

Isten szeretetének korlátozás nélküli elfogadása nem jelenti azt, hogy megkülönböztetés nélkül magunkévá teszünk bármilyen lelki jelenséget.

Ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, vajon Istentől vannak-e (1Jn 4,1).

A Lelket ki ne oltsátok! A prófétai beszédet meg ne vessétek! Mindent vizsgáljatok meg; ami jó, azt tartsátok meg! Mindenfajta rossztól óvakodjatok! (1Tessz 5,19-22).

A lelkek megkülönböztetése a Szentlélek adományainak egyike (1Kor 12,10). Működik bennünk mint logikus gondolkodásunk isteni vezetése és mint lelki intuíció. A Lélek kenetének befolyása alatt békességet érzünk, amikor Isten dolgaival találkozunk, és nyugtalanságot, zavart, amikor a sátán műveivel szembesülünk. Minden keresztény tevékenység során szükségünk van a megkülönböztetés ajándékára, mert „a sátán is a világosság angyalának tetteti magát” (2Kor 11,14).

***

A Világhálót tanulmányozva azt találtam, hogy a keresztény nyilvánosság tele van a Toronto-típusú ébredés elleni tiltakozással. A szerzők visszataszító jelenetekről beszélnek, nyílt színen maszturbáló emberekről, a látogatókat megtámadó démonokról. Természetes, hogy amikor és ahol ez így van, a dolog nem származhat Istentől. De úgy gondolom, a visszaélések nem tehetik tönkre magának a mozgalomnak a hitelét. Ezek olyankor fordulnak elő, amikor az emberi psziché foglalja el Isten Lelkének helyét. Ennek a hamis felcserélésnek veszélye állandóan fennáll minden karizmatikus tevékenység során, és csak józan éberség és hozzáértő vezetés óvhat meg tőle.

Mindazonáltal értelmetlennek tartom azt a feltevést, hogy az Úr őszinte és komoly keresői az isteni kegyelem helyett démoni erőben részesülnének. Talán a mennyei Atya követ ad gyermekeinek, amikor kenyeret kérnek tőle? Senki sem mondhatja: „Jézus az Úr”, csakis a Szentlélek által (1Kor 12,3).

Túl ezen az egyszerű logikán, anélkül hogy résztvevője volnék a mozgalomnak, sokat olvastam ezekről a jelenségekről, és közben imádkoztam. Azt találtam, hogy az ellenséges tanúságtételek gyakran sértődöttséget árultak el a szerzők részéről korábbi egyházi vezetőikkel szemben, és így inkább emberi fájdalmakról tettek bizonyságot, mint a megkülönböztetés isteni ajándékáról. Amikor viszont Toronto Blessing tanúságtételeket olvastam, a Szentlélek öröme töltött el. Greg Makeham (Perth, Australia) email cikkei és weboldalai számomra rendkívül meggyőzőek voltak; olyan világosan tanúskodtak a jó gyümölcsökről, hogy ezt döntő érvnek tekintem.

Greg ugyan kijelenti, hogy oldala nem „seeker-friendly”, de én keresőként mentem oda, és Isten Lelkének boldog izgalmát éreztem magamban, miközben Greg legvadabb élménybeszámolóit olvastam. Meggyőződéseink különböznek, minthogy Greg egy harmadik-hullámos evangéliumi egyházhoz tartozik, magam pedig megátalkodott katolikus vagyok; de az Istenünk ugyanaz, és mindketten képesek vagyunk fölismerni Őt.

A Toronto Blessing Istentől való. Mint Isten sok más ajándékával, vissza lehet élni vele. Némely megnyilvánulás, például a szent nevetés további kifejtésre szorul. De tény marad, hogy a Folyam a Jó Pásztor szívéből fakad.

***

Lehet a nevetés isteni ajándék? Vagy tilos nevetni, ahogy Nagy Szent Bazil és Szent Benedek Regulája mondja? Vagy a nevetés emberi dolog, amely se nem jó, se nem rossz önmagában? A Toronto Blessing nevetés-özönben jelentkezett, és ellenfelei, úgy tűnik, mindenre elszántan cáfolják a nevetés létjogosultságát.

Az Úr azt mondja nekünk:

Boldogok vagytok, akik most sírtok, mert nevetni fogtok (Lk 6,21).

Ez csakis akkor lehet igaz, ha a nevetés önmagában jó dolog. Másképp hogyan lehetnének boldogok, akik nevetni fognak? Mindnyájan ösztönösen érezzük, hogy nevetni jó. A nevetés az öröm kifejezése, és az öröm a Szentlélek gyümölcséhez tartozik (Gal 5,22).

De mi van azokkal, aki most nevetnek?

Jaj nektek, akik most nevettek, mert majd gyászoltok és sírtok! (Lk 6,25).

Megtiltott ezzel Jézus minden nevetést földi életünkben? Ha elképzelsz egy csapat szerzetest szent szilenciumban vagy zsoltározás közben, akik közül egyesek ellenállhatatlanul nevetnek, bizonyára érteni fogod, miért ellenezték a nagy Regulák szerzői a nevetést. De általános keresztény normák szerint a nevetés sohasem számított bűnös dolognak. A lukácsi boldogságok és jajok helyes értelmezése az, hogy a „most” azt jelenti: ehhez a világhoz tartozó, a jövő idő pedig az „örök élethez tartozó” kifejezése. Most nevetni olyan nevetést jelent, amely a bűnös világ értékein alapul, a jövőben nevetni pedig olyan nevetést, amely az eljövendő világ értékein alapul. A világ öröme jajhoz vezet, az igazak szenvedése a világban pedig örömhöz. Az a nevetés, amely a menny elővételezéseként látogatja meg az igazat, nincs megtiltva Jézus fenti szavaival.

De ez a nevetés létezik. Amikor először tapasztaltam a Szentlélek örömét, mosollyal és könnyű nevetéssel érkezett. És ha a nevetés ellenállhatatlan hullámában jelentkezik, ez csak azt mutatja meg, milyen nagy az isteni erő , amely törékeny lényünkben működik.

***

Lesújt a Lélek, Lélekben nyugszol, padló-időben, szőnyeg-időben részesülsz: ilyen elnevezéseket kapott az a jelenség, hogy a földre esel a Szentlélek ereje alatt. Minden bizonnyal az erő demonstrációja ez. De ami több ennél, az isteni erő működik is benned, néha elveszi az eszméletedet is, máskor nem tudsz megmozdulni, vagy pedig egyszerűen részeg vagy a Lélektől, talán váratlan mozdulatokat teszel... Nagyobb változások mehetnek végbe ilyenkor, belső gyógyulás, fizikai gyógyulás, szabadulás, átalakító kegyelmek, lelki felismerések.

Mindez teljesen biblikus. Előfordul a Getszemáni kertben, Jézus letartóztatásának jelenetében (Jn 18,3-6) vagy Saul megtérésénél a damaszkuszi úton (Csel 9,3-9).

Egyesek azt bizonygatják, hogy bár biblikus arcra esni, a hátraesés Biblia-ellenes. Ez az állítás szerintem komolytalan. Olyan, mintha valaki azt mondaná, hogy biblikus dolog kereszten vagy megkövezéssel vértanúságot szenvedni, de nem biblikus puskalövések által. Vajon a jelenségek lelki lényege számít, vagy a külső körülmények?

Más állítás szerint ez a jelenség nem specifikusan keresztény. Mormonok is produkálják. Nos, ugyanez áll a nyelvek adományára vagy más karizmákra is. Minden valóságos lelki jelenségnek megvan a démoni utánzata. De a hamis pénz miatt nem kell eldobnunk a valódi pénzt.

A lelki megnyilvánulások sosem tisztán isteniek. Jelen van bennük az emberi lény is, a hús és vér, amely a maga módján reagál, sőt manipulálható is. Nekünk a szellemi tartalmat kell keresnünk.

***

A Toronto-típusú összejöveteleken sokan olyan robbanó erőt tapasztalnak önmagukban, hogy körbe-körbe futnak a feszültség levezetésére. Ez nem testgyakorlás, hanem annak külső jele, hogy valami nagy erő tartja befolyása alatt a résztvevőket.

Persze a futkosás nem imádság. Inkább emberi reakció az isteni tényezőre. Valami, ami önmagában a pszichológiai szinthez tartozik, nem a lelkiséghez. Mégis egy lelki valóságra mutat, kifejezve annak hatalmas töltését.

Lelki szempontból ez a futkosás peremjelenség. Az összejövetel vezetőinek a peremen kell tartaniuk. Jó példa ez az isteni és emberi tényezők egyidejű jelenlétére és kölcsönös viszonyára a karizmatikus összejöveteleken. Az emberi tényező látható és hallható lehet, de nem szabad dominálnia.

Újabb figyelmeztetés a vezetők felelősségére.

Minden tisztességesen és rendben történjék (1Kor 14,40).

***

A Toronto Blessing leginkább sokkoló jelensége, hogy a résztvevők olykor állathangokat adnak ki. Ordítanak, mint az oroszlán, ugatnak, mint a kutya, kukorékolnak, mint a kakas, vonítanak, mint a farkas, sőt sziszegnek, mint a kígyó. A legtöbb szemlélő számára ez elfogadhatatlanul torz, lealacsonyítja az emberi személyt, démoni tevékenységre utal.

Ami a démonokat illeti, ők valóban lealacsonyítani törekszenek a befolyásuk alatt álló személyeket. Ugyanakkor azonban a démonok távozásakor is előfordul, hogy az ember állati hangokat bocsát ki. Az ilyen manifesztációk egy részének ez lehet a magyarázata. Saját feltevésem szerint azonban nagyon valószínű, hogy a legtöbb esetben egyszerű emberi jelenségről van szó. Újabb példájáról az isteni erőre való emberi reagálásnak. Amikor az erő extrém, az emberi hús és vér sem bírja ki szélsőséges reakciók nélkül. A tudattalan föl van kavarva, s belőle meglepő, sőt diszharmonikus melléktermékek származhatnak, miközben az esemény lényege teljesen harmonikus, építő lehet.

A Toronto Blessing gyakorlói közül egyesek azt mondják, hogy az állathangok prófétai megnyilvánulások. Ahogy Mikeás prófétánál olvassuk:

Keservemben üvöltök, mint a sakálok,
és gyászomban sivítok, mint a struccmadarak (Mik 1,8).

Nos, talán így is van. De azért nem gondolnám, hogy az állathangok túl gyakran prófétai jellegűek. Ez nem fejezné ki eléggé Isten bölcsességét. Inkább úgy vélem, hogy az ilyen hangoknak a peremen van a helyük. Fontos alapelv, hogy a külső megnyilvánulások ne kerüljenek a főhelyre.

***

A megújulás és ébredés lelkesedést jelenthet, de nem szabad egyensúlyvesztést jelentenie. Ha őrizni akarjuk az egyensúlyt és nem megengedni az Ellenségnek, hogy kiforgassa összejöveteleinket, három alapelvhez kell ragaszkodnunk.

(1) Egészséges tanítás, középpontban a megfeszített és föltámadt Úr Jézussal.

(2) A manifesztációkat nem szabad célnak tekinteni, csupán eszköznek a cél elérésében. A cél Isten dicsősége és az emberek üdvössége.

(3) Elengedhetetlen az irányítás, a rend és a fegyelem.

Ha megfeledkezünk ezekről az alapelvekről, az először hisztériához, később démoni támadásokhoz vezet. Ha megtartjuk őket, az az egyensúly megőrzését jelenti.

Nem az a legfontosabb ügyünk, hogy jól érezzük magunkat. Legfontosabb ügyünk az imádás, még amikor áldozatot jelent is. Minden karizmatikus jelenségnek az imádást kell szolgálnia.

 

Hét tézis a celibátusról

1.) Az egyházi rend szentsége és a házasság a katolikus Egyház szerint nem zárja ki egymást. Az apostolok egy része, valószínűleg többsége nős volt, beleértve Pétert is. A jelen katolikus gyakorlat is ismer nős papságot, intézményesen a keleti katolikus egyházakban, kivételként a nyugati katolikus egyházban. (Pl. ismételten előfordult, hogy családos anglikán papokat, akik áttértek a katolikus Egyházba, engedéllyel latin rítusú pappá szenteltek.) Az Egyház tehát tudatában van annak, hogy az intézményes papi celibátus nem támasztható alá belső szükségszerűséggel, hanem csak mély belső megfeleléssel a papság természetfölötti hivatása és a celibátus természetfölötti életformája között. Éppen ezért fölösleges a celibátus ellen azzal érvelni, hogy a Szentírásból kimutatjuk a nős klérus kétségtelen létét. Ezt a katolikus Egyház soha nem tagadta.

2.) Amikor az Egyházban intézményesedett a celebsz életforma, jelentkezett az az igény is, hogy a klérus a celibátusra kötelezett férfiakból származzék. Ez az igény az 1.) pontban említett mély belső megfelelésből származott, nem evilági megfontolásokból. Amikor a Szentlélek megmutatja, milyen intim mélységben képes lefoglalni Isten az embert a szűzi állapotban, egyúttal kívánatossá teszi ezt az állapotot azoknál, akiknek küldetése az embereket Istenhez irányítani. Ennek eredményeképpen fejlődött ki az a törvényi szabályozás, amely jelenleg érvényben van: a keleti egyház áldozópapnak fölszentel nős férfiakat is, viszont csak olyan áldozópapokat szentel püspökké, akik celibátusra kötelezték magukat; a nyugati egyház diakónusnak fölszentel nős férfiakat, is, de csak olyan diakónusokat szentel áldozópappá, akik celibátusra kötelezték magukat.

3.) A keleti egyház és a nyugati egyház nem versenytársak, hanem egymás kiegészítői. (Amikor "nyugati egyházról" beszélünk, a latin rítusú katolikus egyházat értjük rajta. Amikor "keleti egyházról" beszélünk, a nem-latin rítusú keresztényeket értjük rajta, akár katolikusok, akár orthodoxok. A katolikus Egyházon belül a különböző rítusú részegyházak egyenrangúak.) Semmi, amit a nyugati egyház sajátos értékeiről és karizmáiról mondunk, nem jelentheti a keleti egyház sajátos értékeinek és karizmáinak kétségbevonását. „Mindenkinek saját ajándéka van Istentől” (1Kor 7,7). Nem megsemmisíteni, hanem gazdagítani akarjuk egymást.

4.) Papok nősülése sem a keleti, sem a nyugati egyházban nem lehetséges. Püspökké mindkettőben csak celebsz férfiakat szentelnek. A két gyakorlat között ott van a különbség, hogy a keleti egyház olyan férfiakat szentel föl pappá, akik már életreszóló döntéssel elkötelezték magukat vagy egy hitvestárs, vagy a celebsz életforma mellett, míg a nyugati egyház kizárólag olyan férfiakat szentel föl pappá, akik már életreszóló döntéssel elkötelezték magukat a celebsz életforma mellett. Az Egyház oldó és kötő hatalmához hozzátartozik, hogy megválaszthatja a papszentelés feltételeit, mert a papi hivatás senki számára nem jog, hanem olyan ajándék, amit Isten az Egyházon keresztül és az Egyház szolgálatára ad..

5.) „Kötelező celibátus” nincs. A celibátus mindig szabad választás eredménye, éppúgy, mint a házasság. Az egyszer életreszólóan meghozott szabad döntés azonban már kötelez, nem egy kívülről származó jogi kötöttség erejéből, hanem az Isten előtt való belső elköteleződés erejéből. Amint a házasember visszavonhatatlanul elkötelezte magát hitvestársa mellett, ugyanúgy a celebsz visszavonhatatlanul elkötelezte magát Isten mint élete intim társa mellett. Ha valaki a celibátusban csak egy kívülről származó jogi kötelezettséget lát, annak lényegét hibázza el, és nincs esély rá, hogy helyesen élje meg.

Szent Padre Pio mise közben6.) A papi nőtlenségnek a nyugati egyházban kialakult gyakorlata természetfölötti érték, a Szentlélek ajándéka az egész Egyház számára. Ha az Egyház úgy döntene, hogy a nyugati gyakorlatot a keletivel konformizálja (ami jogilag lehetséges), egy karizmát utasítana vissza, amelyet a történelmi fejlődés folyamán kapott az őt vezető Lélektől, s amely az előforduló számos hűtlenség ellenére is természetfölötti erő forrása. Az Istennel való intim eljegyzettség megkövetelése a papságnál prófétai jel, amely messze láthatóan mutatja föl Isten szeretetének természetfölötti gazdagságát és e világ értékei fölé emelő hatalmát. E jel elvetése veszteség volna az Egyház számára, nem nyereség. Értékét jól szemléltetik azok a papok, akik az áldozat életformáját élik, mint Szent Padre Pio.

7.) A celibátus mindig botrány lesz a világ szemében. Akik az Egyházon belül követelik a celibátus nyugati formájának eltörlését, a test bölcsességét, a szekularizmus gondolkodásmódját követik, amely az Egyház természetfölötti lényegét kezdi ki. Ha az Egyházat csupán evilági, szociológiai képződményként kezeljük, bőven találunk érveket a celibátus ellen, de „az ilyen nem felülről jövő bölcsesség, hanem földi, érzéki, ördögi” (Jak 3,15). Az Egyház hűsége Jegyeséhez nemcsak az eleve bűnös dolgok elutasítását követeli meg, hanem a Lélek vezetéséhez és adományaihoz való hűséget is. A celibátus nyugati formája ilyen. „Nem a világ lelkét kaptuk, hanem azt a Lelket, amely Istentől van, hogy megismerjük, amit Isten nekünk ajándékozott” (1Kor 3,12).

 

Zsidóság

Az, amit el szándékozom mondani, nem a zsidóságról szól, hanem a kereszténységről. Nem olyasmiről szólok, amivel egyes kíváncsi érdeklődők elszórakozhatnak, hanem valamiről, ami a kereszténység szerves része. A zsidóságról csak annyiban, amennyiben a zsidóság a kereszténységre tartozik.

Rá tartozik-e egyáltalán? Létezik-e keresztény felelősség a zsidóságért?

Rónay György Példázat Pilátusról c. versét idézem, melynek alcíme: Azokról, akiket nem érdekelt az elhurcoltak sorsa. Nyilvánvaló, hogy a zsidóság tömeges deportálása idején született.
„Mi lesz már!” – sürgették. Pilátus
kezét mosta; hogy nem az ő
bajáról van szó, és ha nő
a veszély: nőjön – csak a tál hús

s hozzá a jó bor ott legyen
az asztalán; a többivel
nem sokat törődik, mivel
zsidó ügyben érdektelen

a római. „Borotvaéles
okfejtéssel szőtt érvelés ez” –
így bólogattak jó nagyot
a báránybőrös farkasok

s a pokolgépet, mintha csak
valami hitvány kődarab
volna, berugdosták Pilátus
alá, és mentek. Ő nagy árkus

papírt vett elő, s hogy a szóból
bölcsen okuljon az utókor,
körmölni kezdte: „Nagy szamár,
akinek a más feje fáj,

s ki már akkor kikel magából,
ha csak a szomszéd háza lángol,
én mondom nektek: ostoba.”
Szólt; s felrobbant a palota.

A vers tétele a sorsközösség, amely a zsidók és keresztények között fönnáll. Ez a sorsközösség vitathatatlan mint történelmi, demográfiai, ökológiai adottság; ugyanakkor azonban teológiai adottság is.

Ha a gyökér szent, az ágak is azok. Ha egyik-másik ág le is törött, téged pedig vadolajfa létedre beoltottak közéjük, s így részese lettél az olajfa gyökerének és dús nedvének, ne kérkedj az ágak ellenében. Ha kérkedsz, tudd meg, hogy nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged.

(Róm 11,16-18)

A Római levél e helye szerint Izraellel való sorsközösségünk a gyökér és az ágak sorsközössége; az olajfának létérdeke, hogy gyökerét ki ne vágják. A kereszténység egyszerűen definiálhatatlan a zsidóság nélkül. Ennél szorosabb sorsközösség nehezen képzelhető.

Mégis történnek próbálkozások a gyökér amputálására. A magyar nacionalizmus fáradhatatlanul kísérletezik azzal, hogy a zsidó gyökeret őspogány gyökerekkel helyettesítse. Ezek a kísérletek szánalmasan tudománytalanok, de művelőiket ez zavarja legkevésbé. Motivációjuk nem az igazság keresése, hanem egy irreális magyar öntudat megalapozása – a hazugság atyjának csábítását követve. Jézus zsidó voltának, a kereszténység zsidó eredetének megkérdőjelezése túlesik a tárgyilagos érvelés határain. A nemzet önimádása éppolyan bálványimádás, mint bármelyik, amelyet Isten prófétái az Ószövetségben ostoroznak. Választanunk kell a nacionalista népbálványozás és az igaz Isten iránti engedelmesség között. Mióta a világ bűnbe merült, Isten, aki végtelen szeretetében mégis meg akarta ismertetni magát az emberiséggel, egy nép választására alapította üdvözítő tervét. A zsidó nép választásának alapja nem a zsidóság felsőbbrendűsége. „Nem azért lépett kapcsolatba veletek és választott ki titeket az Úr, mintha számra nézve minden népet meghaladnátok, hiszen minden népnél kevesebben vagytok, hanem azért, mert szeretett titeket az Úr” (MTörv 7,7-8). Isten szeretete megelőzi az emberi értékeket. „Szeretlek titeket – mondja az Úr – , de ti azt mondjátok: ‘Miben mutatod meg szeretetedet irántunk?’ – Nemde, Ézsau a testvére volt Jákobnak? – mondja az Úr – , és én mégis Jákobot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem, és hegyeit pusztává tettem” (Mal 1,2-3). Még világosabban szól a Római levél: Rebekka fiai „mielőtt még megszülettek volna, s akár jót, akár rosszat tettek volna – azért, hogy Isten szabad választása megmaradjon – , nem a tettekért, hanem a meghívó akaratából ezt a kijelentést kapták: ‘a nagyobb lesz a kisebbnek a szolgája’, amint írva van: ‘Jákobot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem’” (Róm 9,11-13, vö. Ter 25,23; Mal 1,2-3). Ez kihúz minden alapot nemcsak a magyar, hanem a zsidó nacionalizmus alól is. A zsidó nép választásának alapja Isten kifürkészhetetlen szabad tetszése, amely előtt az igaz Isten minden imádójának alázattal meg kell hajolnia. A keresztény számára a helyzet egyértelmű: aki Jézus mellett döntött, egy zsidó mellett döntött; aki az apostolokra épít, zsidó férfiakra épít; aki a Boldogságos Szüzet tiszteli, egy zsidó szüzet tisztel. A világot teremtő Isten imádása egyúttal Ábrahám, Izsák és Jákob Istenének imádása, aki a Szináj hegyen szövetségre lépett Izrael népével.
Erre azt lehet mondani: igen, de az a szövetség már megszűnt, hiszen az újszövetségben élünk. Valóban az új szövetséget valljuk mindannyian, akik az evangéliumi üzenetet elfogadjuk. De vajon az új szövetség a régi megszűnését jelenti-e? „Vajon elvetette Isten az ő népét? Szó sincs róla!” – olvassuk a Szentírásban (Róm 11,1). – „Hiszen én magam is izraelita vagyok, Ábrahám utóda Benjamin törzséből. Isten nem taszította el népét, amelyet eleve magáénak ismert” (Ró m 1,1-2). Máshol: „Azt kívánnám, hogy magam legyek átkozottként távol Krisztustól testvéreimért, test szerint való rokonaimért, az izraelitákért, akiké a gyermekké fogadás, a dicsőség, a szövetségek, a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek. Övék az atyá k, és test szerint Krisztus is közülük való, aki mindenek fölött álló, örökké áldott Isten” (Róm 9,3-5). Ha Isten szövetsége Izraellel megszűnt volna, érvénytelennek kellene tekintenünk az egész ószövetségi Szentírást; de így az újszövetségi Szentírással is ellentétbe kerülnénk. „Ne gondoljátok – mondja Jézus – , hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a prófétákat; nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy beteljesítsem” (Mt 5,17). Az újszövetség az ószövetség beteljesedése, nem érvénytelenítése. Bármennyire fontosnak tartjuk is Pál szabadságharcát a Tóra rituális előírásainak fenntartása ellen, vagy bármilyen kemény szavakat olvasunk is az Újszövetségi Szentírásban a Jézust elutasító zsidósággal szemben, azokat mind ennek az alapelvnek fényében kell értelmeznünk. „Isten ugyanis nem bánja meg adományait és hívását” (Róm 11,29). Külső formák elveszíthetik jelentőségüket, a hitetlenség eredményezhet elvettetést, de az ószövetségi hit alapja marad az újszövetségi hitnek, és a zsidóság gyökérként viszonyul az Egyházhoz, nem idegen testként.

A zsidóság és az Egyház viszonyát keresztények háromféleképpen képzelik el.

 

  1. A zsidóság nem Isten népe többé. Helyébe lépett az Egyház, mint Isten új népe. (Behelyettesítés-elmélet.) Ez az elmélet figyelmen kívül hagyja a fönt idézett részleteket a Római levélből.

  2. A zsidóság továbbra is Isten népe, és az Egyház is Isten népe, mintegy egymás mellett. (Parallelizmus.) Magam hallottam ilyen szellemű előadást az Autonóm Gyülekezet egyik teológusától. Ezzel azonban az újszövetségi kinyilatkoztatás többé-kevésbé elveszíti jelentőségét.

  3. Istennek csak egyetlen népe van, amely az ószövetségben Izrael, az újszövetségben az Egyház formáját ölti; de a kettő szerves egységet alkot, s gyökérként a jelenlegi Izrael is az Egyházhoz tartozik. Izrael az Egyház embrionális formája, az Egyház Izrael beteljesedése.
Ez a harmadik látszik a legvalószínűtlenebbnek, mert szociológiailag az Egyház és Izrael két jól elkülönült valóságot alkot. Gondoljuk meg azonban, hogy ilyen elkülönült entitások a keresztény felekezetek is, és mégis csak egyetlen Egyház van. Egyedül a harmadik elgondolás tesz eleget maradéktalanul az Újszövetségi Szentírás félreérthetetlen kijelentéseinek. Isten új népe az Egyház, de ez a nép olyan egységet képez Izraellel, mint az élő fa a gyökérrel.
„Jézus Krisztusban – mondja az Efezusi levél a pogány-keresztényeknek – ti, akik egykor távol voltatok, közel jutottatok Krisztus vére által. Mert ő a mi békességünk, aki a két népet eggyé tette, és a közöttük lévő válaszfalat, az ellenségeskedést lebontotta saját testében” (Ef 2,13-14). Jézus vérének tehát egész más szerepe van Izrael sorsában, mint amit az antiszemiták tulajdonítanak neki, féremagyarázva Mt 27,25-öt: „Az ő vére rajtunk és gyermekeinken!” Mint a 2. vatikáni zsinat tanítja:
Kétségtelen, hogy a zsidó hatóságok és párthíveik Krisztus halálát követelték; mégsem lehet megkülönböztetés nélkül minden akkori zsidónak vagy éppen a mai zsidóságnak rovására írni azt, amit ővele kínszenvedésekor műveltek. És ha az Egyház lett is az Isten új népe, mégsem szabad úgy szólni a zsidókról, mintha kárhozatra szánta vagy megátkozta volna őket Isten, és mintha ez a Szentírásból következnék.
(Nostra Ætate 4).

Jézus imája mindazokért, akik keresztrefeszítésében vétkesek: „Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34). Vére áldás lett és nem átok: azt eredményezte, hogy a pogány népek mint vad olajágak beoltattak a nemes szőlőtőbe, Izraelbe (vö. Róm 11,17). A keresztény magatartást Izraelért való hálaadás, Izrael iránti különös megbecsülés és szeretet kell hogy jellemezze.

Mindez nem zárja ki, hogy legyenek zsidó bűnök, mint ahogy minden bizonnyal vannak magyar, baszk vagy maláj bűnök is. De, mint mondtam, itt a keresztény felelősség kérdésével foglalkozunk. Ha megértettük az Egyház és Izrael viszonyát a hit fényénél, azt is meg fogjuk érteni, hogy kötelességünk megfontolni a sajátos zsidó sorsot. A szörnyű római-zsidó háborúk azt eredményezték, hogy a zsidó egzisztencia formája évezredes távlatban a teljes szétszóratás lett. A keresztény Európa csak megtűrte a zsidókat, megérteni nem próbálta őket. Az újabb és újabb zsidó generációk nem tehettek arról, hogy szórványba születtek, amelyet ellenséges keresztény tenger ölelt körül. Fogcsikorgatva őrizték saját kultúrájukat, mert nem volt földrajzi hazájuk, hagyományaikban voltak otthon. Időnként a zsidóság számára érthetetlen viharok támadtak: pogromok, vérvádak, száműzetések. A zsidóság védtelen volt. Polgári és vallási emancipációja nem oldotta meg igazán helyzetét. Antiszemita hullámok ébredtek, látszólag teljesen irracionálisan (ilyen volt pl. a hírhedt tiszaeszlári vérvádper 1882-83-ban). A budapesti születésű Theodor Herzl az egyetlen megoldást a zsidó állam létrehozásában látta. Heltai Jenő beszélgetett egyszer Herzllel: „Tudod, én magyar nemzetiségűnek érzem magam.” „Igen – válaszolta Herzl – , de egyszer majd a magyarok nem fogadnak el magyar nemzetiségűnek.” Neki lett igaza.

Az elvesztett első világháborút és a kommunista diktatúrát a magyar köztudat mindenestül a zsidók bűnének kezdte tekinteni. Nemrég olvastam Domán István „A talmudiskolák titkai” c. visszaemlékezését, amely félelmetesen mutatja be, hogyan szorult a zsidók körül a hurok a második világháborút megelőző években. Határrevíziós törekvései Magyarországot Hitler szövetségesévé tették, sorra születtek az egyre hátrányosabb zsidótörvények (1938, 1939, 1941). 1941-ben bevezették a munkaszolgálatot. 1942-ben hatálytalanították a zsidó vallás befogadását. 1944-ben bevonultak a német csapatok, a zsidókat gettókba tömörítették és megkezdték elhurcolásukat. Mintegy 600 000 zsidó pusztult el Magyarország területéről a koncentrációs táborokban (pontos számadat nincs), részben a trianoni Magyarországról, részben a visszacsatolt területekről. A vidéki zsidóságot gyakorlatilag teljes egészében kiirtották. A budapesti zsidóság csodával határos módon megmenekült a teljes pusztulástól, bár sokan nem élték túl az éhséget, a járványokat, a bombázásokat és a nyilas milícia garázdálkodásait. Horthy kormányzó 1944 július elején leállította a zsidók deportálását, és a nyilas hatalomvétel után már nem maradt idő a budapesti zsidók elhurcolására. De a vasúti sínek ott voltak a gettó bejáratánál, a gettó lakói állandó rettegésben éltek...

Világméretben hatmillió zsidó pusztult el a Sóában. A német nemzeti szocialisták először a zsidók kivándorlását szorgalmazták, de nem volt nyugati állam, amely a német zsidóságot befogadta volna. Konferenciákat tartottak a problémáról, de nem nyitották meg határaikat. Még 1944-ben is Eichmann egymillió zsidót akart „eladni” a nyugati szövetségeseknek tízezer teherautóért, de nem álltak szóba vele. A 180 tonnás Struma teherhajó Romániából 769 zsidó menekültet mentett meg, de ezeket sem Isztambulban a törökök, sem Palesztinában a britek nem engedték partraszállni. Kétségbeesetten indultak Bulgária felé, de két nap múlva a nem tengerre való hajó a Boszporusznál elsüllyedt. Egyetlen utasa menekült meg. Nem volt, aki befogadja őket.

Akik a zsidók megsemmisítését elhatározták, keresztények voltak – legalábbis szociológiai értelemben. (Adolf Hitler megkeresztelt katolikus volt.) Akik a zsidók befogadását megtagadták, többségükben szintén keresztények voltak – legalábbis szociológiai értelemben. A zsidók ezt nem tudják elfelejteni. A keresztényeknek nem szabad elfelejteniük. Sok keresztény hősiesen mentette az üldözötteket, Salkaházi Sára szociális testvér vértanúja lett a zsidók bújtatásának. De a botrány abban áll, hogy a Sóa megtörténhetett.

Lázadás előkészítéséért több zsidót felakasztottak egy koncentrációs táborban. Köztük egy fiatal fiút. A kiéhezett gyerek testsúlya nem volt elég, hogy megfulladjon, ott vonaglott és fuldoklott sokáig. „Hol van most az Isten?” – súgta egy fogoly a másik fülébe. Az visszasúgott: „Ott lóg az akasztófán.” Isten szolidáris Izraellel, és a kereszténynek szolidárisnak kell lennie Istennel.

A Holokauszt borzalmai után a nemzetek lelkiismerete végre hazát adott a világ zsidóságának. Mióta Izrael állam fennáll, állandóan támadják és meg akarják semmisíteni. Az izraeli polgár nem tudhatja, melyik pillanatban robbantja fel egy öngyilkos merénylő. Izraelnek az orgyilkosság tűzfészkei ellen indított akcióit Magyarországon többen aggressziónak minősítették és tüntetést szerveztek ellenük. Hogy ekkora vakság lehetséges, az önmagáért beszél. Az antiszemitizmus itt van, köztünk, a keresztények, a katolikusok, a papok között. Miközben hivatalos egyházi részről világos deklarációk határolják el a katolikus kereszténységet mindenfajta antiszemitizmustól, egyházi köreinket belengi egy nem éppen auschwitzi stílusú, finom, tréfálkozó, de mégis nagyon jól érezhető zsidóellenesség. Világosan ki kell mondanunk, hogy ez egyúttal Isten-ellenesség is: bűn, amelyből meg kell térnünk. Isten számon kéri rajtunk Izraelt.

Hit és politika

Az Emmánuel Közösség lelkinapján 2002. november 8-án tartott előadás

Politizált-e Jézus?

Sokan úgy gondolják, hogy bizonyos jézusi kijelentések a hit és a politika teljes szétválasztását jelentik.

Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené (Mk 12,17 pp).

Az én országom nem ebből a világból való (Jn 18,36).

E felfogás szerint Isten világa és a politika világa két külön, egymástól független terület. Politikai felfogásunkba „ne szóljon bele a pap”. Nyugodtan járulhatunk szentáldozáshoz, és szavazhatunk a szocialistákra.

Annyi igaz: Jézus nem foglalkozott aktuálpolitikával, és kitért a messiási küldetés politikai értelmezése elől. De ez egyáltalán nem jelenti, hogy nem nyilvánított véleményt politikai kérdésekben. Amikor például rókának nevezte Heródest (Lk 13,32), erélyesen leleplezte a galileai uralkodó hatalmat, és gyakorlati példát adott a politikai véleményszabadságra. Amikor elismerte az adófizetés jogosságát (Mk 12,17 pp), a reálpolitika szellemében foglalt állást a megszálló pogány hatalommal szemben; még határozottabban cselekedte ezt, amikor a vízen járva távozott azok közül, akik egy nemzeti felkelés élére akarták állítani (Jn 6,15-19). Ennél is egyértelműbbé tette állásfoglalását a jeruzsálemi bevonulás, amelynek békés szándékát a szamáron ülés demonstrálta (Mk 11,1-10). (A szamár ugyanis nem használható ütközetben, megmakacsolja magát.) Jézus meg akarta óvni nemzetét a rómaiak elleni fegyveres felkeléstől. (A felkelés mégis kitört és 70-ben Jeruzsálem iszonyú pusztulásához vezetett.) Akárhogy is nézzük, ez politikai szándék. Jézust politikai indítékból kívánta eltenni láb alól a szadduceus-párt (Jn 11,47-53), ami végül is, a farizeus-párt teológiailag inkább motivált asszisztenciájával, sikerült. Nincs kizárva, hogy Judás is azért árulta el Jézust, mert csalódott Messiás-értelmezésében.

Lehet-e a hit politikától független?

Amikor az Egyház történetéről olvasunk, mindig szemünkbe tűnik az események erős politikai motiváltsága. Ez korántsem csak a római, hitleri, sztálini vagy Mao-Ce-tung-i üldözésekre áll. A középkorban is állandóan ott szerepelnek a pápaságra érdekeiknek megfelelően nyomást gyakorló világi uralkodók (még Szent Lászlónak is akadt konfliktusa a pápával a horvát trón elfoglalása miatt). Gondoljunk Szent Gellértre, aki békés, visszavonult szerzetesként indult a Szentföldre, s egyszercsak abban a helyzetben találta magát, hogy a magyar király fiát kell oktatnia, majd Aba Sámuel királyt kell dorgálnia magyar nemesek lemészárlása miatt (amit félelem nélkül meg is tett), még később királyválasztásra indulva, pogány lázadók fogták körül a kocsiját... Ott látjuk a történelemben Sienai Szent Katalint, aki háborúban álló városállamokat békít ki egymással, majd szinte a hajánál fogva rángatja vissza a pápát Avignonból Rómába... Kapisztrán Szent János nemcsak kereszteseket toborzott a török hódítók ellen, hanem bátor helyzetfelismerésével ténylegesen a nándorfehérvári csata eldöntője lett... (Talán az 1956-os nemzeti felkeléshez is van némi köze, mert október 23-a az ő emléknapja, és ez a mennyben is jelent valamit.) Brindisi Szent Lőrinc, ez a ragyogó teológus és meggyőződéses békeszerző, feszülettel a kezében ott volt Székesfehérvár visszafoglalásánál, és a keresztény katonák esküdtek rá, hogy nem fogja a fegyver... Még az 1. vatikáni zsinat is, amely pedig időben a pápai állam megsemmisülésével esett egybe, gondot okozott a politikai hatalmaknak a pápai tévedhetetlenség dogmájának meghirdetésével; a „katolikus” Ausztria pl. e dogmára hivatkozva mondta föl a Szentszékkel kötött konkordátumot. Ha valaki keresztény lelkiismerettel akart élni a kommunizmus éveiben, nyomban tapasztalhatta, hogy nem maradhat apolitikus, mihelyt munkahelyén közölték vele, hogy ilyen kiváló embernek ott a helye az MSzMP soraiban. Ma pedig azt látjuk, politikai kérdéssé lett, sérti-e az emberi jogokat, ha a Krisna-tudatú hívek nem kapnak ugyanolyan támogatást az államtól, mint az államalapító Szent István egyháza.

Mari néni, aki azt gondolja, nagyobb nyugdíjat fog kapni, ha Kádár pártjának jogutódjára szavaz, és amellett minden litánián buzgón kántál, talán nem is sejti, hogy politizált, de attól még azt tette. Isten nem rezervátumban él, az egek egei nem tudják befogadni őt; a szavazóhelyiség is az ő területe, nemcsak a templom.

A hit politikai értelmezése

Elhatároltuk magunkat attól a felfogástól, hogy a keresztény hit teljességgel apolitikus. Ugyanakkor el kell határolnunk magunkat attól a felfogástól is, hogy a hit maradéktalanul értelmezhető a politika síkján. Láttuk, hogy Jézus nem tette magáévá a zsidó nacionalisták Messiás-képét. Ezért kellett sokáig titkolnia, hogy ő a Messiás, majd pedig a Szanhedrin előtt ezzel a formulával felelnie: „Te mondtad.” (Mt 26,64). Ez olyasmit jelent: „Nem mondom, hogy nem úgy van, de azt se én mondtam, hogy úgy van.”

Egyesek szerint ez tagadás: „Te mondtad, de én nem mondom.” Ez azonban könnyen cáfolható egy párhuzammal. Mikor Jézus bejelenti, hogy valaki elárulja őt, Júdás megkérdezi: „Csak nem én vagyok az?” Jézus válasza: „Te mondtad.” (Mt 26,25). Vagyis az állítást elfogadja, csak azt hangsúlyozza, hogy nem ő mondta ki elsőnek.

Jézus azért beszél ilyen két irányba mutató formulával, mert maga a Messiás kifejezés is két irányba mutat. Az egyik irány vízszintes: ez a nacionalista értelmezés. A másik irány a transzcendenciába mutat, s Jézus ezt az irányt félreérthetetlenül meg is határozza: „De mondom nektek: most már látni fogjátok az Emberfiát a Hatalmasnak jobbján ülni, és eljönni az ég felhőin” (Mt 26,64). A Főtanács előtt tett messiási önkinyilvánítása így egyenértékű azzal, amelyet a János-evangéliumban Pilátus előtt tesz, a nem e világból való országról.

Ha a transzcendenciába vezető értelmezés helyébe evilági értelmezést csúsztatunk, a keresztény hit hamis interpretációja jön létre. Jézus, a magyar Messiás (e felfogás igazán nagyon mulatságos volna, ha nem volna tragikus); Jézus, a világszabadság hirdetője (magam hallottam Tőkés László prédikációjában a Petőfitől megénekelt világszabadság egybemosását Isten gyermekeinek szabadságával); Jézus, a szociális próféta (Upton Sinclair: Az ács fiának hívnak). A nacionalizmus, liberalizmus és szocializmus egyaránt megtette kísérleteit, hogy magáénak követelje Jézust, ő pedig egyiküké sem. Egyetemes országot hirdet, nem akar felkelést a zsarnokok ellen, és kijelenti, hogy nincs mit aggódnunk a kenyérgondok miatt.

A keresztény hit politikai értelmezése mindig hamis, mert a hitvalóság elvileg és lényegileg fölülmúlja azt, amit politikai kategóriákban ki lehet fejezni. Az az igehirdetés, amely a politikát egyáltalán nem érinti, hiányos igehirdetés, álomvilágban jár; de az az igehirdetés, amely nem haladja meg a politikai szintet, árulás az evangélium ellen.

A teremtett értékek ambivalenciája

A hit Istenre irányul. A teremtett értékek csak úgy szerepelnek benne, mint Isten felé mutató, relatív értékek. Ezért beszélhetünk a nacionalizmus, liberalizmus, szocializmus démonairól. Hogy mire képesek ezek a démonok, az szemlélhető a hitleri nemzeti szocializmus, a franciaországi jakobinus diktatúra és a nemzetközi bolsevizmus irracionális rémtetteiben. Ezek az értékek ambivalensek: amíg Istenre irányítjuk őket (vagyis relatív értelmezést adunk nekik), pozitívak, mihelyt azonban önmagukért keressük őket (vagyis abszolút értelmezést nyernek), negatívak. Sem a nemzetet, sem az emberi jogokat, sem a gazdasági jólétet nem szabad bálvánnyá emelni. Ha bálványokká válnak, a bálványimádás démonizál.

A politikai értékek teremtett, relatív értékek. Ezért nem gondolható el kortól és néptől független, abszolút érvényű politikai irányzat sem. A körülmények számítanak a politikában. Innen az Egyház történetében megfigyelhető egészséges opportunizmus a politika kérdéseiben. Hogy a legfeltűnőbbet említsük, a középkorban az Egyház az „Isten kegyelméből való királyságot” támogatta, mióta azonban az euro-amerikai kultúrában eluralkodott a liberális demokrácia, az Egyház annak kétségtelen értékeit is kész elismerni. Éppen ezért könnyű elképzelni azt is, hogy két azonos hitű személy más és más felfogást vall a politika egyes kérdéseiben, mint ahogy más nézeteket vallhat a Húsvét-szigeti benszülöttek eredetéről vagy a rákbetegség okairól is, hitének minden sérelme nélkül. Ez a rugalmasság azonban nem korlátlan; nem terjedhet olyan párt támogatásáig, amelynek jogelődje évtizedeken keresztül tűzzel-vassal irtotta a hitet. Nem minden politikai kérdés elvi kérdés, de vannak a politikában elvi kérdések is.

Prófétai nép vagyunk, prófétai kötelességünk, hogy Isten igazságára mutassunk akkor is, amikor a politikai érdek mást diktál. A teremtett értékek ambivalenciája fölött az isteni igazság egyértelműségének kell kiáltania. Olvassuk el 1Kir 22,1-38 tragikus történetét. Mikeás prófétát felpofozzák, tömlöcbe vetik, nyomorúságos kenyéren és szűk vízen tartják, mert kimondta Isten igazságát. Négyszáz próféta hirdeti ugyanakkor a nemzeti hiúságot legyezgető hazug ígéreteket. És kutyák nyalják fel Izrael királyának vérét, aki a hazug léleknek hitt... Hasonló „hazafiatlan” módon viselkedett Jeremiás próféta is a salamoni templom pusztulása előtt, és a názáreti Próféta is a második templom pusztulása előtt. Nekik lett igazuk. Semmilyen pártérdek, politikai érdek, nemzeti érdek nem tarthat vissza bennünket Isten igazságának kimondásától, amikor szólnunk kell. Ez minden nemzet igazi érdeke, nacionalizmus nélkül; ez hozza az igazi szabadságot, liberalizmus nélkül; ez emel igazán szót a szegényekért, szocializmus nélkül. A keresztény politikusok csak politizáljanak, de a szabadító igazság nem politikai program, hanem Jézus.

Magánkinyilatkoztatások

A kinyilatkoztatás, amely a keresztény hit tárgyát képezi, az apostoli időkkel lezárult (DS 3421). „Mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek” (Jn 15,15). Mint a 2. vatikáni zsinat tanítja, „a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőséges eljöveteléig már nem kell várnunk semmiféle új nyilvános kinyilatkoztatást” (DV 4). Ez azonban nem jelenti azt, hogy Istennek nincs joga szólni az emberhez, ahányszor csak akar, hanem csak azt, hogy Isten Jézus Krisztusban történt végérvényes önkinyilvánításához már nem lehet többletet adni. Ha Isten ma is szól az emberhez, az konkretizálása, alkalmazása, történelmivé tétele a már adott kinyilatkoztatásnak. Nem tesz hozzá semmit a Szentírásban és Szenthagyományban bennfoglalt igazságokhoz, hanem abban segít, hogy azok gyakorlativá, életté váljanak. Az ilyen ú.n. magánkinyilatkoztatások elfogadása soha nem válik az egész Egyházra kötelezővé. Aki meggyőződött arról, hogy valóban Isten szólt bennük, természetesen köteles elfogadni őket, de az Egyház hithirdetéséhez csak annyiban tartoznak, amennyiben a nyilvános kinyilatkoztatást erősítik meg. A rendes karizmákat nem szoktuk magánkinyilatkoztatásnak nevezni. Azok a vezetések, prófétai szavak, megkülönböztetések, ismeretek, amelyek a karizmatikus megújulással a hívők hétköznapi életének részévé váltak, mindig bőségesen keverednek emberi mozzanatokkal (a pneumatikus elem a pszichikussal), és ezért inkább csak több-kevesebb valószínűséget tulajdoníthatunk nekik, mint bizonyosságot; semmiképpen sem a hit feltétlen bizonyosságát. Ezek rendes karizmák, a Szentlélek természetes képességeinken keresztül működik bennük. Tud azonban Isten rendkívüli módon is közölni igazságokat, olyan látomások, szózatok, belső élmények formájában, amelyeknél világosan tapasztaljuk, hogy nem belőlünk jönnek, hanem természetes adottságainkat meghaladó erőtől származnak. Az így közölt igazságok a magánkinyilatkoztatások. Ilyenek mindig is előfordultak az Egyházban, mint a szenttéavatási akták bőségesen bizonyítják. A legismertebb újkori példák Alacoque Szent Margit Jézus Szíve-kinyilatkoztatásai Paray-le-Monialban a 17. században, Soubirous Szent Bernadett lourdes-i jelenései a 19. és a fatimai pásztorgyerekek (Ferenc, Jácinta és Lucia) látomásai a 20. században.

A magánkinyilatkoztatások – mivel rendkívüli és gyakran igen nagyhatású jelenségek – alapos megkülönböztetésre szorulnak. Mérlegelni kell a bennük szereplő személyek pszichikai kiegyensúlyozottságát, erkölcsi életvitelét, jámborságát, alázatát, a közlések tartalmát, viszonyát az Egyház hitéhez, és főképpen a rendkívüli történések eredményét, gyümölcseit. Démoni lelkektől hamis magánkinyilatkoztatások származhatnak, amelyek kezdetben talán megörvendeztetik a lelket, de végül zavart és békétlenséget hoznak létre benne. Bolognai Szent Katalinnak (1413-1463) pl. – sok hiteles misztikus élménye mellett – néhányszor látomásban megjelent a megfeszített Jézus alakja és kivihetetlen kívánságokat közölt vele. A jelenség démoni eredetű volt, a gonosz így akarta elkedvetleníteni a szentet. Nem lehetnek Istentől valók az olyan magánkinyilatkoztatások, amelyek szeméremsértő részleteket tartalmaznak. A 19. sz. közepén egy Cantianilla nevű látnoknő olyan látomásokat közölt egy buzgó püspökkel, amelyek behatóan részletezték az egyházmegye papjainak a tisztaság ellen elkövetett állítólagos bűneit. A püspök hitelt adott a kinyilatkoztatásnak és közzétette azt, amivel nagy botrányt okozott. Róma lemondatta a püspököt.

A magánkinyilatkoztatások sem függetlenek az ember természetes képességeitől, nevezetesen a fantázia működésétől. Ezért még szentéletű emberek is könnyen tévedhetnek a magánkinyilatkoztatások tartalmában vagy értelmezésében. Szent Norbert (1080-1134) magánkinyilatkoztatásból tudni vélte, hogy az Antikrisztus még az ő korában eljön, Ferreri Szent Vince (1350-1419) pedig meghirdette, hogy közel van az utolsó ítélet. A Jézus kínszenvedését leíró látnokok rendszeresen ellentmondanak egymásnak a részletekben.

Fatima: hiteles magánkinyilatkoztatás

ImageA hívőnek igyekeznie kell a megkülönböztetés gyakorlásával véleményt alkotni a magánkinyilatkoztatások hitelességéről, de egészen nyugodt csak akkor lehet, ha ezt már az Egyház illetékes szervei is megtették. Róma viszonylag hamar hallatja szavát, ha nyilvánvaló, hogy egy jelenség nem isteni eredetű; ez történt a közelmúltban Vassula Ryden magánkinyilatkoztatásaival. Pozitív ítéletet nehezebben, lassabban hoz az Egyház (pl. mindmáig nincs hivatalosan eldöntve a medjugorjei jelenések hitelességének sokat vitatott kérdése). De még a pozitív ítélet sem kötelezi a hívőket arra, hogy a kérdéses magánkinyilatkoztatást hitelesnek fogadják el, hanem csak megnyugtatja őket, hogy biztonsággal hihetnek benne. A hiteles magánkinyilatkoztatások viszont Isten megnyilvánulásai, amelyek figyelmeztetnek és vezetnek. Amilyen hiba volna szenzációhajhász módon minden rendkívüli (vagy annak látszó) jelenségben isteni beavatkozást látni, ugyanolyan hiba racionalista módon kételkedni, amikor Isten valóban, igazolhatóan szól. A fatimai jelenések egyes próféciái a szemünk láttára teljesedtek be történelem-rendítő erővel, például a szovjet (és azt követően a kelet-európai) kommunizmus összeomlásában.

Az áruló keze

„Íme, az áruló keze az enyémmel együtt van az asztalon” (Lk 22,21)

Az itt következő rövid írások eredetileg külön weboldalak voltak, jobbnak látom azonban egyetlen kisbetűs oldalon egybegyűjteni öket. Akkor írtam ezeket, amikor plébánosként fájdalmasan szembesültem az Egyházban grasszáló tradicionalizmussal és szekularizmussal. Nem részletesen dokumentált analízisekről van szó, hanem egyetlen panaszos kiáltásról. Kissé összecsapottak; de mondanivalójukat ma, két évvel később is vállalom.

A ZSINAT ELÁRULÁSA

Nem kedvelem a vészmadarakat. A reménykedő, biztató, pozitív hozzáállást szeretem, nem a denunciáló, inkvizitorkodó írásokat. Ha most mégis kiáltok, nem egyszerűen azért van, mert szenvedtem; hanem azért, mert rádöbbentem: most van időm és alkalmam szólni, és ha elmulasztom, bűnrészes leszek.

Folyamatban van a katolikus Egyházban a 2. vatikáni zsinat elárulása. Nem úgy értem, hogy megtámadása; a lefebvristák, jól tudjuk, támadják a zsinatot, de ők ezt skizmaként teszik, kívülről. Árulásról ott van szó, ahol valaki szájával felesküszik ugyan a zsinatra, magatartásával azonban akadályozza végrehajtását.

A 2. vatikáni zsinat az az esemény, amelyben az Egyház megszűnt konzerválni a középkort és elfogadta az újkort. De nem adta föl önazonosságát, nem változtatta meg hitét, nem vezetett be új evangéliumot. A zsinat óhaja szerint megújult Egyház: azonos tartalom, új megjelenési formában. A tartalom: Jézus Krisztus. A megjelenési forma: az újkor kommunikációs nyelve.

Kik árulják el a zsinatot? Azok, akik tudomásul veszik intézkedéseit, de igyekeznek minél kevesebbet végrehajtani belőlük; továbbá azok, akik a megújulás ürügyén kicserélik a mondanivalót. Az előbbiek a tradicionalisták, akik a régi formákhoz a lényeg árán is ragaszkodnak. Az utóbbiak pedig a szekularisták, akik nem a megjelenési formát, hanem a hirdetett hitet szabják a világhoz.

Vannak, akik konzervatívokról és progresszívekről beszélnek; de ez nem ugyanaz. Konzervatív, akinek a régi tetszik, progresszív, akinek az új tetszik. Az egyik gregoriánt kíván a liturgián, a másik gitáros dalokat, de hitében mindkettő teljesen ortodox lehet. A tradicionalisták viszont készek föláldozni a hit tartalmát a megszokott formákért, a szekularisták pedig az új tartalmakért. Ez az árulás.

Bűnös, gyönge ember vagyok, egész biztosan nem különb azoknál, akiket árulással vádolok. De az Egyház hitét vallom és hirdetem. S közben verejtékezve ébredek arra, hogy egy csatasorban állok olyanokkal (papokkal és világi katolikusokkal), akik mást hirdetnek. „Íme, az áruló keze az enyémmel együtt van az asztalon” (Lk 22,21).

Senki jóhiszeműségét nincs jogom kétségbe vonni. De valami megérlelődött bennem, beszélnem kell. „Olyan lett szívemben, mint égő tűz, bezárva csontjaimba; és hiába erőlködtem, hogy magamban tartsam, nem győzöm” (Jer 20,9).

HOVA LETT A LÉNYEG?

Fiatal pap voltam, amikor kijött Rómából egy instrukció, amely szerint a személyes bűnbevallás igen fontos, és a pap ne hanyagolja el a gyóntatást, még akkor se, ha más teendőinek rovására megy. Az úgynevezett ájtatossági gyónások, amelyekben nem halálos bűnöktől akar valaki szabadulni, hanem gyarlóságaiból tökéletesedni vagy egy-egy szent alkalomra jól felkészülni, jelentősek, nem szabad elvenni tőlük a hívek kedvét.

Ez az állásfoglalás egyenes következménye a 2. vatikáni zsinat egyik legfontosabb tanításának, amely szerint az életszentségre minden keresztény hivatást kapott. Életszentségre viszont csak az juthat, aki becsületesen birkózik bűneivel. Aki megalkuszik a benne lévő rosszal, abból nem lesz szent. Márpedig Isten színről színre való látására csak a szentek jutnak el. Aki nem lett szent a földön, amennyiben nem halálos bűnben halt meg, a tisztítótűzben válik szentté, passzív módon, sok szenvedés árán.

A tényleges gyóntatási gyakorlat más. Jártam plébánián, ahol havonta egyszeri gyóntatás van kiírva. Hangadó, rendszeresen áldozó világi hívek nem egyszer alig gyónnak. Mások abban a hiszemben élnek, hogy a keresztény normális állapota a halálos bűn, és abból csak ünnepi alkalommal kell kilépni egy szentáldozás erejéig, aztán jöhet az eddigi életforma. Hogy az ilyen gyónások nélkülözik a változás akarását (erősfogadás) s emiatt nem érvényesek, azt Vianney Szent János világosan látta és erélyesen hirdette. Plébánosok mégis nem egyszer belekényszerítik a jegyeseket az ilyen hamis gyónásba esküvő előtt, és más híveknél is megelégszenek hatástalan, csak az alkalomra szóló karácsonyi, húsvéti gyónásokkal. Ez tradicionalizmus: forma lényeg nélkül. Ugyanakkor nyugaton már tombol a szekularizmus: a katolikusok nem gyónnak, csak általános feloldozásban vesznek részt. Ez viszont a lényeg megváltoztatása. A bűn személyes dolog, nem intézhető el egy szertartáson való részvétellel. Jézus megtérést hirdetett, az evangélium belső fordulat nélkül nem lép életbe.

Az a kereszténység, amelynek nem az életszentségre való törekvés a tartalma, csak nevében kereszténység, lényege hiányzik. A zsinat szelleme nem a bűnbánat mellőzésének szelleme. Éppen ellenkezőleg: az Egyház a zsinaton azt deklarálta, hogy kész változni, mert így jobban szolgálhatja az emberek üdvösségét. Hogyan hivatkozhatnak a zsinatra, akik nem készek változni – és változásra szólítani, még ha ez kevéssé népszerű is?

ELÁRULT ERKÖLCSTAN

A zsinat semmit nem változtatott a katolikus erkölcstanon. Amit kíván (Optatam totius 16), az erősebb biblikus megalapozás, a Krisztusban való hivatás magasztosságának és a világ életéért vállalt szolgálatnak hangsúlyozása. Végzetes félreértés, hogy

a) a biblikus megalapozás a józan ész megfontolásainak és a tanítóhivatal megnyilatkozásainak elhanyagolását jelentheti,

b) Krisztusban való hivatásunk mellőzheti az áldozatot, a kereszt nagylelkű vállalását,

c) a világ életéért vállalt szolgálat jegyében az Egyház célja megszűnik természetfölötti lenni.

Ez a félreértés pedig jelen van napjaink egyházi életében. A csodálatos Veritatis splendor enciklika ellenére sokan gyakorlatilag tagadják, hogy vannak olyan cselekedetek, amelyek önmagukban rosszak, körülményeiktől függetlenül, és ezért minden esetben tilosak: a cél nem szentesíti az eszközt. Jól szemlélhető ez a családtervezés ügyében. Sokan elfelejtik, hogy nem egyszerűen hasznosságról, eredmények eléréséről van szó, hanem az eszközök belső természetéről. A családtervezés megengedett eszközei (a szexuális érintkezésről való részleges vagy teljes lemondás) nem tartalmaznak semmit, ami önmagában rossz volna. A többi, sok katolikus által „lelkiismereti alapon” követelt eszköz viszont (a nemző aktus művi megfosztása nemzőképességétől) belső ellentmondást tartalmaz, a cselekedet természetes (tehát a Teremtő által meghatározott) céljának szándékos meghiúsítását.

A katolikus tanítás elfogadása természetesen áldozatot követel a hitvesektől. Ne kerteljünk: ez keresztrefeszítés. De, látva a házasélet súlyos feszültségeit, gyakori boldogtalanságát és a rengeteg válást, miért habozzunk kimondani, hogy éppen a keresztrefeszítés vállalása volna a boldog házasélet titka? Amíg azt keressük, hogyan élvezhetjük minél zavartalanabbul az életet, minden téren kudarcot vallunk. „Magasztos hivatásunk Krisztusban” az, hogy áldozattá legyünk. „Adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul ... Ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem alakuljatok át értelmetek megújításával, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata” (Róm 12,1-2). A kereszt vállalásából fakad a föltámadás öröme – a házaséletben is.

Az Egyháznak nem szabad a világ szolgálatát úgy értelmeznie, hogy átveszi a világ értékrendjét, és csupán annak szélsőségeit nyirbálja le. Alapvetően más, a húsvéti misztériumon alapuló értékrendet hirdetünk, ezzel szolgáljuk a „világ életét”, a megváltás művének terjedését. A tanítóhivatal megnyilatkozásai lelkiismeretben kötelezőek a 2. vatikáni zsinat szerint (Lumen Gentium 25). Mindazok a hívők, katekéták, teológusok, diakónusok, papok, püspökök és püspöki karok, akik lelkiismereti kibúvókat hirdetnek Péter utódának kötelező erkölcsi tanítása alól, akár a családtervezés kérdésében, akár más területen, nem követik, hanem elárulják a zsinatot. A lelkiismeretet kell a hithez igazítani, nem a hitet a lelkiismerethez.

ÁRULÁS A KATEDRÁN

Rendkívül nagy a hivatásos teológusok felelőssége. Ők alakítják a jövendő papi generációk gondolkodását. Konkrét kérdésekben a püspökök is hozzájuk fordulnak, hiszen nem lehetnek személyesen mindenben szakemberek.

A katolikus teológus feladata nem az, hogy az Egyház tanítását felülbírálja, hanem hogy ismertesse, bizonyítsa és értelmezze. Amelyik pillanatban személyes véleményét a tanítóhivatal álláspontja fölé helyezi, elárulta hivatását.

Ez az árulás jelenleg széles körben jelen van a teológiai katedrákon. A fogamzásgátlásról szóló katolikus tanítás „lelkiismereti” felülbírálása már közhelyszerű. Ugyanez érvényes sok más erkölcstani területen is. De a dogmatikában sem sokkal jobb a helyzet. Jól emlékszem az esetre, amikor egy nagynevű (már elhúnyt) magyar katolikus professzor egy interjúban nyíltan szabelliánus (azaz: eretnek) módon magyarázta a Szentháromság dogmáját. Mikor ez ellen valaki tiltakozott, azzal dorongolták le a sajtóban, hogy a saját véleményét helyezi minden más fölé. Pedig a tiltakozó dogmát védett.

A legkényesebb dogmatikai területek közé tartozik az angelológia. Nyugati (és nyugaton végzett) professzorok lesajnálják az angyalokban való naív hitet. Az angyalok mint személyes szellemi lények szerintük nem léteznek. Ezek szerint persze a démonok és a sátán sem valóságosak... A katolikus tanítás ezzel szemben az, hogy az angyalok teremtése és a rossz angyalok bukása a hit tartalmához tartozik. A sátán félelmetes valóság, s mint ordító oroszlán jár körül, keresve, akit elnyeljen.

De a lapos kúszást is ismeri. Ősi kép rá a kígyó képe is. Jézus megkísértésének jelenetében pedig teológusként mutatkozik be, s jelenleg figyelemreméltó teológiai asszisztenciával álcázza magát.

MIT CSINÁLUNK A LEGSZENTEBBEL?

„Ez az én testem...” „Ez az én vérem kelyhe...” A katolikus Egyház egyik fontos jellemzője az a hit, hogy az eucharisztikus kenyér valóbanvalóban az Úr vére van. Ez a hit hozta létre a szentségimádást, az Úrnap ünnepét, az Oltáriszentség előtti térdhajtást és sok más – liturgikus és liturgián kívüli – megnyilvánulást. az Úr teste, és az eucharisztikus kehelyben

Nekem úgy tűnik: ez a hit inog. Jellemző példa, hogy egyre inkább elhagyják a térdhajtást a liturgiából. A szentmise rubrikái ma is előírják, hogy ahányszor elhaladunk az Úr testét őrző tabernákulum előtt, térdet kell hajtanunk. De ezt nem tartják meg a püspöki székvárosokban sem. A papnövendékek úgy tanulnak segédkezni, hogy az Oltáriszentség előtt csak meghajlást végeznek, kivéve a szentmise elejét és végét. Ezt tanítják meg aztán a papok a ministránsoknak, és a térdhajtás kimegy a divatból. Önmagában ez csak egy liturgikus szabály megsértése, de a tendencia figyelemreméltó.

Ugyancsak ma is előírás, hogy a papnak az eucharisztikus kenyér morzsáit le kell tisztogatnia az áldoztató edényekről és magához vennie. Megint „csak” liturgikus szabálytalanság, hogy sokan ezt elmulasztják, sőt elterjedt a valótlan hír, hogy ma már ez nem kötelező. De a tendencia itt is ugyanaz: a valóságos jelenlétre fordított figyelem csökkenése.

Az Egyházi Törvénykönyv utasítása szerint az Oltáriszentséget senkinek sem szabad magával vinnie vagy magánál tartania, hacsak a főpásztor, szükség esetén, erre engedélyt nem ad. Ezzel szemben a papok sokszor felhatalmazva érzik magukat, hogy saját elhatározásukból odaadják a Legszentebbet házi őrzésre a világiaknak. Kórházi éjjeliszekrényekben is ott az Úr teste, a beteg érdekében bizonyára, de olyan helyen, ahol bárki hozzányúlhat, nincs része tiszteletadásban, és ki tudja mi történik vele a beteg halála esetén... Mintha elfelejtettük volna a lelki áldozást is, az engedelmességet is... Ez a beteg valódi érdeke? Inkább további lépés az Eucharisztia iránti tisztelet lerombolására.

Legsúlyosabb probléma azonban szentségkiszolgáltatási gyakorlatunk. Nyugaton évszámra nem gyónó „hívők” veszik rendszeresen az Eucharisztiát, s közben talán aláírásokat gyűjtenek az Egyház hite ellen, a női papságért vagy a homoszexuálisok jogaiért... Ausztráliában egy alkalommal egy homoszexuális szervezet jelvényét viselő hívők akartak áldozni, és föl voltak háborodva, amiért az érsek nem áldoztatta meg őket. Magyar egyházunk még nem tart itt, de úgy tűnik, errefelé halad. Kirívó esetei vannak a méltatlan áldozásnak és a meg nem engedett interkommúniónak. Legalapvetőbb problémánk a hit nélküli áldozás: elsőáldozók, akik szülői örökségként hitetlenséget hoznak magukkal, elsőáldozás előtt csak kényszerből járnak misére, utána pedig egyáltalán nem. Még botrányosabb a felnőtt elsőáldozók ügye, akik pusztán esküvőjük kedvéért, hit nélkül vannak a szentség vételére ráerőltetve, holott már előírás volna részükre a katekumenátus. Nem is beszélve arról az esetről, amikor a pap „megengedi”, hogy újraházasodott elváltak (azaz: házasságtörésben élők) vegyék az Oltáriszentséget. (Ehhez senkinek sincs joga, mert a házasságot nem teheti felbonthatóvá, a házasságtörést megengedetté.)

Csoda, ha sok templomban a szentmise előtt beszélgetés folyik imádság helyett? Ijedten tapasztalom: néha a szentmise közben is. Úgy érzem: eláruljuk az Eucharisztia misztériumát, ha ezen az úton haladunk tovább. Megszentségtelenítjük a Legszentebbet.

MI A MÉRCE?

Aki olvasta az Eucharisztiáról szóló cikkemet, talán könnyen besorol azok közé, akik a kézbeáldozás és az állva áldozás ellen tiltakoznak. Pedig nem tartozom közéjük. Miért? Mert az Egyház ezeket a dolgokat megengedte. És az Egyház oldó hatalmat is kapott Jézustól, nemcsak kötő hatalmat. Amit megenged, az biztosan meg van engedve a mennyben.

Tradicionalista kiadványok különböző híreket közölnek: hogy II. János Pál pápa nem áldoztat kézbe, nem szívesen áldoztat kézbe... Utóbbit elhiszem, a Szentatya ebben konzervatív érzelmű lehet, de a mi eljárásunk számára nem az ő érzelmei jelentik a mércét, hanem az érvényes egyházi törvények. (Különben II. János Pál korántsem minden téren konzervatív; figyeljük meg ökumenikus magatartását.)

Szívesen vagy nem, azokban az országokban, ahol a püspöki kar kérésére a Szentatya engedélyezte a kézbeáldozást, a papok kötelesektérdelve áldozók provokációjára mi a pap korrekt válasza, azt még nem sütöttem ki (talán be kellene hívni őket a sekrestyébe), de az övékhez hasonló kihívó viselkedést perverz dolog egyházhűségnek vélni. Nyilvánvaló lázadás az egyházi tekintély ellen, amely pedig Istentől való. [Azóta változott a helyzet. A Szentatya rendelkezése nyomán a Magyar Püspöki Kar megengedte a térdelve áldozást. Ez az intézkedés a feszültségek további élezésének elkerülésére történhetett. Természetesen engedelmesen fogadom és a jövőben megáldoztatom a térdelőket is, de továbbra is az a véleményem, hogy a térdelve áldozók provokálnak és a szektásodást mozdítják elő. (2005. február)] kézbe áldoztatni, ha ezt az áldozó megfelelő formában (helyes kéztartással) kéri. Hogy a

Az ilyen tradicionalisták gyakran hivatkoznak magánkinyilatkoztatásokra. Ez végzetes fölcserélése a normáknak. „Jézus mondta”, „a Szűzanya mondta”, ismétlik vak hittel. Pedig alapvető szabály, hogy ne higgyünk minden léleknek, hanem vizsgáljuk meg a lelkeket (discretio spirituum). Isten az Egyház fölött áll; de Isten szava az Egyházon keresztül jut el hozzánk. Igazság igazsággal nem lehet ellentmondásban, ezért kizárt eset, hogy az Egyház oldó és kötő hatalmával megengedett dolgot (ami meg van engedve a mennyben is!) Isten magánkinyilatkoztatásokkal megtiltson. Ez önellentmondás volna. Az Egyház intézkedéseivel ellentétes magánkinyilatkoztatások nyilvánvalóan hamisak.

Szomorú olvasni, hogy a fatimai harmadik titoknak a Hittani Kongregáció által kibocsátott – prófétai és meggyőző – értelmezését egyes tradicionalisták elutasítják, mert nem jövendő konkrét események forgatókönyve áll benne, ahogy az ő borzongó és szörnyülködő várakozásuknak megfelelne. Az ilyen „katolikusok” saját véleményüket a tanító Egyház szava fölé helyezik, s ebben teljesen egy húron pendülnek a szekularistákkal, akiket annyira kritizálnak.

PÁSZTORBOT ÉS VAKOLÓKANÁL

Tradicionalista források az Egyházba befurakodott szabadkőművesség ijesztő befolyásáról beszélnek. Vannak, akik elhiszik az – adatokkal megcáfolt – rémhírt, hogy I. János Pál pápa nem természetes halállal halt meg, hanem a szabadkőművesek tették el láb alól. Mások ijesztgetnek bennünket a következő konklávéval: ha, mondják, egy eretnek pápát találnának azon megválasztani, nekünk akkor is a mostani Szentatya tanításához kell hűségesnek maradnunk.

A pápai tévedhetetlenség dogmája természetesen kizárja, hogy törvényesen megválasztott pápa megváltoztassa az Egyház örökérvényű tanítását. Ettől nem kell tartanunk. Rémhír jellegű gyanúsításokban nem szabad hinnünk, mert ezek kimerítik a rágalmazás fogalmát. De valóban olyan erős-e a szabadkőműves aknamunka az Egyházon belül, ahogy számos forrás állítja?

A történelemből tudjuk, hogy a szabadkőművesség próbálkozik behatolni az egyházi körökbe; ismert magyar szabadkőművesek voltak Horváth Mihály püspök, Hock János plébános, Nagy Töhötöm jezsuita. Semmi okunk nincs föltenni, hogy a szabadkőművesek a jelenben fölhagytak volna ezzel a taktikával, vagy hogy törekvéseik teljesen eredménytelenek lettek volna. A részletekről – ne szólj szám, nem fáj fejem. Bizonyítani bajos bármit is. De legalábbis megalapozott gyanúval kell élnünk, hogy nem csupán a múltbeli apostolok közt akadt Júdás.

Egészen más kérdés azonban, hogy a szabadkőműves befolyás olyan mértékű-e az Egyházban, mint egyes tradicionalista rémhírterjesztők állítják, vagy hogy a szabadkőműves klerikusok olyan tudatos összeesküvést szőnek-e, mint az Egyháznak ezek a kétes barátai igyekszenek elhitetni. Terjesztenek egy iratot, amely a szabadkőművesség állítólagos programját tartalmazza a katolikus Egyházra nézve. Erről az a véleményem, hogy maguk a tradicionalisták írták. Egy megfontoltan egyházellenes összeesküvés, még ha létezne is, nem szerkesztene ilyen naiv programokat.

Arról beszéltem, amit tudok, és nem beszéltem arról, amit nem tudok. Az Egyházat fenyegető szabadkőműves veszélyt véleményem szerint se túlbecsülni, se lebecsülni nem volna szabad. A többi nyilvánosságra fog kerülni az ítélet napján.

A sátán füstje és Don Amorth füstje

- Hozzászólás egy interjúhoz -

Don Gabriele Amorth, a római egyházmegye exorcistája, egy Stefano Maria Pacinak adott interjúban élesen bírálja az Exorcizmus új rituáléját. E bírálat során fontos és figyelemreméltó dolgokat mond, amelyeket nagyon komolyan kell vennünk. Mégis úgy gondolom, bírálata más szempontokból egyoldalú és túlzott.
Előre kell bocsátanom: nagyon tisztelem Amorth atyát. Mélyen hívő, hivatásának élő embernek látom, aki ezreknek és ezreknek szolgált eredményesen a manapság olyannyira elhanyagolt szentelménnyel, az exorcizmussal. Könyve, az „Egy ördögűző tapasztalatai” (Ecclesia, Bp. 1994.), szemkinyitó olvasmány volt sokak számára, magam is rengeteget tanultam belőle. Ami az exorcizmus gyakorlatát illeti, őhozzá képest sehol sem vagyok, egyszerűen nem vagyunk egy súlycsoportban. Ő sokezer exorcizmust végzett, én soha egyet se. Szabadító imát végeztem ugyan, de nem olyan sokat, és minden drámai jelleg nélkül. Nincsenek tapasztalataim rendkívüli démoni jelenségekről.
Mivel azonban magam is foglalkozom démonológiával, továbbá mivel Amorth atya bírálata nem kizárólag az exorcizmussal kapcsolatos, jogosnak tartom, hogy általános teológiai alapon néhány megjegyzést tegyek, amellyel bírálatát nem megcáfolni, hanem bizonyos éleitől megfosztani szeretném.

Vegyük szemügyre Amorth atya nyilatkozatának alábbi sorait:

A II. Vatikáni Zsinat azt kívánta, hogy bizonyos szövegeket átdolgozzanak. Azonban nem ezt tették, ehelyett teljesen újakat írtak. Anélkül, hogy gondoltak volna arra, hogy így csak sokmindent elrontanak kijavítás helyett. Sok rítust, mely kiállta az idő próbáját, e mánia alapján elvetettek, elrontottak, mintha az Egyház egészen a mai napig hazudott volna vagy csaló lett volna, s csak most érkezett volna el a zsenik, a szuper-teológusok és szuper-bibliakutatók, szuper-liturgikusok kora, akik pontosan tudják, hogy mi a jó az Egyháznak. Hát ez hazugság. A Zsinat egész egyszerűen a szövegek átdolgozását akarta, s nem azok elvetését.

Nem szükséges gyakorlattal rendelkezni az exorcizmusban, hogy lássuk: liturgikus tradicionalizmussal van dolgunk. Amorth atya itt úgy beszél, mintha a zsinat által megkívánt átdolgozás kizárta volna új szövegek alkotását, vagy mintha a liturgikus reform minden régi szöveget elvetett volna, vagy mintha a pápa oldó és kötő hatalmába nem férne bele a zsinati koncepció határainak túllépése (ami kétségkívül meg is történt, hiszen a zsinat meg akarta tartani a latin misét). Ez három téves feltételezés, mindhárom benne lappang az idézett interjú-szövegben, és azonfelül a keserű indulat füstölgése is, amit a hemzsegő bántó szavak fejeznek ki. Ez nem a sátán füstje; ez Amorth atya füstje.
Most képzeljük el: valakinek, aki így érez a liturgikus újításokkal kapcsolatban, kezébe adnak egy új exorcizmus-szöveget, ami radikálisan eltér az eddig használttól, amit ő már kívülről tudott. Ráadásul ő mindent megtett, hogy ne ez a szöveg szülessen, és tiltakozását figyelmen kívül hagyták. Keserűséggel, szíve háborgásában „kipróbálja” az új rituálé szövegeit, és megállapítja, amit a riportban olvashatunk:
Olyan fegyvert adtak a kezünkbe, ami nincs megtöltve. Kihúztak hatékony imákat, melyek a 12. század óta használatban voltak, s olyan új imákat alkottak, melyek teljesen hatástalanok.

Mi, azok az exorcisták, akik az új átmeneti Rituálé imáit kipróbáltuk, egyöntetűleg megállapítottuk, hogy azok teljesen hatástalanok.

Ma nincs oltalom a sátán ellen. Nincs eszköz, nincs ima.

Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy a hittel, Jézus nevében végzett ima „teljesen hatástalan” lehessen, különösen ha az az Anyaszentegyház jóváhagyott liturgikus szövege. Teljesen hatástalan lehetett azok kezében, akik eleve háborogtak ellene, és nem hitték, hogy hatékony lehet. De azt nem hiszem, hogy ennyire formula-függő lenne a keresztény ima. Nem vagyunk mágusok. Don Amorthnak teljes joga van azt kívánni, hogy más, jobb imákat alkossanak az exorcizmus céljaira, s teljes joga van a régi formulát használni, ha azt az Egyház megengedi neki. De nincs joga azt mondani, hogy a jelenlegi liturgikus szövegek nem hatékonyak. Ez ugyanolyan, mint amikor a szélsőséges tradicionalisták megállapítják, hogy az új mise átváltoztatása nem érvényes. A tradicionalizmus hűtlenség az Egyházban mindig működő Szentlélek ellen.

Tárgyi tévedés azt mondani, hogy a gyermekkeresztelésből kimaradt az exorcizmus. Talán kimaradt egy ördögűző szöveg, de a lényeg megvan. Ugyancsak tévesnek tartom Amorth atyának azt a megállapítását, hogy az Exorcizmus új rituáléja szerint rontás esetén tilos exorcizmust alkalmazni. Tilos exorcizmust alkalmazni pusztán azért, mert valaki úgy gondolja, rontás, szemmelverés stb. áldozata; ez ugyanis sokszor csak babonás gyanú. Ha viszont az exorcista valóságos démoni jelenlétet érzékel, akkor véleményem szerint nyugodtan alkalmazhat ilyen esetekben is exorcizmust, ez nem ütközik az előírásba. A démoni jelenlét megállapítását pedig a régi szertartás szerint se lehetett azzal végezni, hogy megkezdjük az exorcizmust, hanem előbb meg kellett bizonyosodni a megszállottság tényéről. Amit tehát Amorth „a tudatlanság mesterművének” nevez, megvolt a régi előírásban is, még akkor is, ha Don Amorth gyakorlata ettől eltért. Továbbá az új rituálé se „teljes bizonyosságot” követel, hanem „morális bizonyosságot”, ami azt jelenti, hogy döntőnek látszó jelek szólnak a megszállottság mellett, nem pedig azt, hogy az ellenkezője teljesen kizárt. Ilyen jeleket kaphatunk akkor, ha az illetővel beszélgetünk és saját szavainkkal szabadító imát végzünk, nem szükséges hozzá a szentelményi exorcizmus megkezdése. Amorth atyának, aki kitűnő exorcista, elég tapasztalata van ahhoz, hogy valakinek fejére téve a kezét, megállapítsa a démoni jelenlétet. Ez a morális bizonyossághoz és az exorcizmus megkezdéséhez elég. Más esetekben, amikor nem kijelölt exorcista végzi az exorcizmust, esetre szóló engedélyt kell kérni a főpásztortól, és nagyon érthető, hogy ehhez bizonyítékok kellenek az exorcizmus szükségességére nézve. Végül, az új rituálé valamennyi formuláját és a megszállottság fogalmának rugalmasságát figyelembe véve, elesik szerintem az a vád is, hogy ellentmondás van a Katekizmus és az Exorcizmus szövegei között.

Amorth atya könyvéből és interjújából az tűnik ki, hogy harcias, konfliktus-kereső, kveruláns egyéniség. Nem kezdtek kampányt, mondja; de ez az interjú nekem nagyonis úgy tűnik, mint egy megkezdett kampány folytatása. Amit az exorcisták üldözéséről mond, abban meg kellene hallgatni a másik oldal véleményét is. Az ilyen emberektől ugyanis félni szoktak, és igyekeznek távol tartani őket az ügyektől. Főként, ha az egész liturgikus reformról destruktív véleményük van.

Most pedig, miután őszintén elmondtam, miben nem értek egyet Amorth atyával, elmondom azt is, mi az, amiben egyetértek vele. Ez pedig – minden kritikám ellenére – több és lényegesebb, mint amiben nem értek egyet. Tompítani kívántam támadását az új Exorcizmus ellen, amelyen Krisztus Szent Egyházának jóváhagyó pecsétje van, de nem kívántam cáfolni fő mondanivalóját: hogy a sátán füstje valóban behatolt az Úr házába.

Egyetértek Amorth atya következő állításaival:

1.) Súlyos mulasztás volt, hogy az új Exorcizmus összeállításánál nem vették figyelembe a gyakorló exorcisták véleményét.

2.) A papokat, akik az exorcizmussal vagy általában a démonokkal foglalkoznak, kollégáik és püspökeik igen gyakran exaltáltaknak tekintik.

3.) Felháborító, hogy az exorcisták nemzetközi kongresszusának képviselőit kizárták egy általános pápai kihallgatásról, és még a magyarázattal is adósok maradtak.

4.) A klérus többsége, beleértve a püspököket, vagy nem hisz a sátán és a démonok létezésében, vagy legalábbis nem tekinti ezt olyan dolognak, amivel komolyan kellene foglalkozni.

5.) A sátán legnagyobb sikere: elhitette magáról, hogy nem létezik.

6.) Az exorcizmus gyakorlása a katolikus Egyházban félelmetes mértékben lehanyatlott.

7.) Mint a Szentatya mondotta: aki nem hisz az ördög létezésében, az az evangéliumban nem hisz.

8.) Korunkban ijesztően terjed a sátánizmus, az okkultizmus, a mágia.

9.) A sátán behatolt az Egyházba, az Egyház vezetésébe és intézményeibe.

10.) Mindezek ellenére a katolikus Egyház, melynek jelenleg II. János Pál pápa és a vele egységben lévő püspökök állnak az élén, Krisztus igaz Egyháza, amelyet nem hagy el a Szentlélek, és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta.

Ez a megfontolt, tiszta lelkiismerettel vallott véleményem, és örülnék, ha minél több pap, teológus és püspök atya olvasná.

Három vezércikk

A korábban webfolyóiratként megjelent Hagiosz vezércikkei.

ODAADÁS PÁRATLAN EDÉNYE

A Lorettói Litánia így szólítja meg a Boldogságos Szűz Máriát: „Vas insigne devotionis”, amit így szoktunk fordítani: „Ájtatosság jeles edénye”. Talán jobban kitűnik a lényeg, ha így fordítjuk: „Odaadás páratlan edénye”. A Szűzanyában mélységes odaadás volt Isten és az anyaságában rábízott Titok iránt. Gyermekkorától teljes önátadásban élt, ezt fejezte ki az angyali üdvözletre adott hívő válasza, ezt szenvedte lelki vértanúságában a kereszt alatt. Szavai: „Legyen nekem a te igéd szerint” – kifejezésre juttatják ezt az odaadást, amellyel Mária egész lénye mindmáig csordultig van. Az odaadás páratlan edénye ő, az odaadásé Izrael Istene iránt, a Fiú iránt, akit világra hozott, a Háromszor Szent iránt, a kimondhatatlan Szeretet iránt.

Történetileg nem igazolható az a hagyomány, hogy a Szent Szűzet gyermekkorában a jeruzsálemi Szentély szolgálatára adták. Ilyen női szolgálat, azt mondják, nem is létezett. Mégis ősi keresztény ünnep Szűz Mária bemutatásának napja, november 21-e. 543-ban ezen a napon szentelték föl Jeruzsálemben az új Mária-templomot, amely az egykori Szentély közelében épült. A templomszentelés ünnepe annak a belső odaadásnak, elkötelezettségnek ünnepe lett, amellyel a Szent Szűz gyermekkorától Istennek szentelte magát. Isten szent, és a szentség imádást kíván, teljes odaadást, egész életünkben kifejezésre jutó hódolatot. Ennek jegyében indítom most útjára ezt az elektronikus folyóiratot, melynek címe, HAGIOSZ, görögül „Szentet” jelent, vagy inkább „a” Szentet jelenti. Megáldom és fölszentelem Istennek ezt az elektronikus templomát, amely azt a célt kívánja szolgálni, hogy mindnyájan az odaadás edényei lehessünk.

IKON

„Ne készíts magadnak faragott képet, se hasonmást semmiről, ami fenn az égen vagy lenn a földön van, vagy a föld alatt, a vizekben lakik. Ne imádd, s ne tiszteld ezeket, mert én, az Úr, a te Istened, féltékeny Isten vagyok” (MTörv 5,8-9). Sokan idézik ezt a katolikusok fejére, hogy a szentképek és szobrok tisztelete miatt bálványimádással vádolhassák őket.

A dolog egyáltalán nem új. Már a 8. században a hatalom csúcsát érték el a képtiszteletet ellenző kereztények: a bizánci császár, III. Leó minden képet bálványnak tekintett, és 730-ban rendeletet adott ki a szentképek ellen. Az ikonoklaszták (képrombolók) elleni harc szellemi feje Damaszkuszi Szent János († 753) lett.

János Damaszkuszban született, ahol apja a kalifa pénzügyminisztere volt. János jómódban és műveltségben nevelkedett, s valószínűleg apja utóda volt egy ideig. Mikor új kalifa került trónra, aki bizalmatlanságot tanúsított a keresztényekkel szemben, János Jeruzsálembe emigrált, s ott 700 körül Istennek szentelte életét, mint a Mar Szabbasz kolostor egyszerű szerzetese.

Nagy műveltsége nem maradhatott rejtve. A jeruzsálemi pátriárka pappá szentelte és teológiai tanácsadójaként használta. Ekkor kezdett írni is, cáfolva kora tévedéseit. Három vitairatot írt a képrombolás ellen. Főműve „A tudás forrása”, a katolikus hit nagyszabású összefoglalása. Neve alatt számos szép himnusz maradt fenn, amelyeket a keleti liturgia máig használ. Egyháztanítóként tiszteljük, emléknapja december 4-én van.

Az ikonokkal kapcsolatban János két dolgot hangsúlyoz. Az első a képtisztelet relativitása: az nem a képmásra, hanem az ábrázolt személyre vonatkozik. A másik: az ikonok tiszteletének végső alapja az a viszony, amely az Atya és a Fiú között fönnáll, az Őskép és a Képmás viszonya. Krisztus „a láthatatlan Isten képmása” (Kol 1,15), aki őt látta, az Atyát látta (vö. Jn 14,9). Az Ige megtestesülésében Isten maga oldja fel a képtilalmat.

Valóban, az Ószövetség sem kötötte magát a képtilalom betűszerinti értelmezéséhez. Fokozatosan eltért attól. Mint a Katekizmus mondja: „Isten már az Ószövetségben is megparancsolta vagy engedélyezte olyan képek használatát, melyek jelképesen az Üdvösséghez vezetnek a megtestesült Ige által: ilyen a rézkígyó (vö. Szám 21,4-9; Bölcs 16,5-15), a frigyláda és a kerubok (vö. Kiv 25,10-22; 1Kir 6,23-26)” (KEK 2130). Az ószövetségi képtilalom pedagógiai eszköz volt a bálványimádás ellen, de a megtestesülés mélyen megfelel a test-lélek ember természetének, és a „képek új üdvrendjét” alapozza meg.

A művészet és a hit az ikon alkotásában egyesül, hogy megszentelje az anyagot, átszellemítse, a Szentlélek eszközévé tegye. Az ikonban az anyag fölemelkedik a természetfölötti valósághoz, és a szépség nyelvén Isten titkát közvetíti. Az ikon nem ábrázolja az ábrázolhatatlan Misztériumot, hanem jelképezi. Benne maga a Szentlélek beszél, aki minden nyelven tud: nemcsak a beszélt nyelveken, hanem az ikonok szimbólumnyelvén is.

787. október 23-án a 2. nikaiai (VII. egyetemes) zsinat kimondja: „Mi elfogadjuk, hogy a képeket tisztelni kell. Mi azokat, akik nem így vélekednek, kiközösítéssel sújtjuk” (DS 605). A zsinat világos különbséget tett tisztelet (proszkünészisz) és imádás (latreia) között, és nyomatékkal hangsúlyozta a képtisztelet relatív jellegét: a tisztelet a képmásról áthárul az eredetire. A zsinatot I. Hadrianus pápa nyugaton is támogatta Nagy Károly császárral és udvari teológusaival szemben.

Advent a Megtesülés ünneplésére való készület. A Gyermekben, akit Jézusnak neveznek, az Ősképpel azonos lényegű Képmás lép közénk, akit minden más ikon csak tökéletlenül közelít. Benne istenül meg az emberi természet és az anyagi univerzum. Az ő ikonjává kell válnunk, hogy a mindenség hódolatát Lélek-sugárzó szépségben vihessük az Őskép elé az örök liturgiában.

TŰZOSZLOP

Modestus, a császári követ, kezdett ideges lenni. A kappadókiai Cezárea érseke a császár parancsára sem volt hajlandó átállni a Jézus istenségét tagadó ariánus tanokhoz. A követ fenyegetően szólt:

– Ha makacskodsz, megvannak az eszközeim, hogy jobb belátásra bírjalak.

– Milyen eszközeid vannak? – kérdezte ártatlanul Bazil, az érsek.

– Vagyonelkobzás. Kínzás. Száműzetés. Halálbüntetés – vágta ki aduit a félelmetes követ.

– Engem egyik se érint – válaszolta Bazil. – Vagyont nem tudsz elkobozni attól, akinek nincs semmije. Kínzás? Megszoktam, kínoz a testem eleget. (Vesegörcsei voltak.) Száműzetés? Olyan helyre nem küldhetsz, ahol Istent nem találom. Halál? Szívességet teszel: hamarabb jutok Istenhez. Valami jobbat nem tudsz kitalálni?

Modestus megdöbbent.

– Így még senki sem beszélt velem – hápogta.

– Akkor még nem láttál püspököt! – csattant fel Bazil.

A követ elment, és Bazil maradt. Maradt az igaz hitben, és maradt érseki székében, ahol úgy állt meg, mint egy oszlop, az igazság oszlopa. Ezt az elnevezést is kapta az utókortól: TŰZOSZLOP. Ő Nagy Szent Bazil (†379. január 1.), a három nagy kappadókiai egyházatya egyike, akik a nikáiai hitvallást elmélyítve, a Szentháromságról szóló tanítás máig érvényes formulázását megtalálták. Fiatalon saját elhatározásából megkeresztelkedő lelkes diák, később Istenért mindent elhagyó szerzetes és tanító, végül az igazságért harcoló püspök Kis-Ázsia egyik legjelentősebb pontján, a Szentlélek teológusa, atyja a szegényeknek és félelmetes pörölye az ariánusoknak, gránitkemény és lángként lobogó. A Szentségesnek egyszer odaadott élete ingadozás és megalkuvás nélkül égett el a féltékeny Isten szeretetének emésztő tüzében.

Ma nem divat az igazság, és nem imponál a hűség. „Jogom van a véleményemhez” a jelszó, és „jogom van a boldogsághoz”. Ezek a „jogok” azonban hamuvá égnek az Emésztő Tűzzel való találkozásban, aki maga az Igazság és maga a Boldogság. Január 2-án Nagy Szent Bazilt ünnepli a római liturgia (barátjával, Nazianzoszi „Teológus” Szent Gergellyel együtt). Ihlessen bennünket ez a nap arra, hogy az Igazsághoz való hűségért könyörögjünk. Nyárspolgári tradicionalizmus sivataga, kicsinyes vélekedések porfelhője, szekularista teológiák mocsara, gyanús magánkinyilatkoztatások rózsaszínű köde, egyéni erkölcstanunk és dilettáns teóriáink csigaháza helyett a Tűzre tekintsünk, az Egyetlenre, a Lélek tüzére, amelyben Isten Igéje világít, úgy, ahogy az Egyház fölfogja és befogadja, ugyanazon Lélek erejében.

Öregúr tamburája

TamburaValószínűleg élemedett korom jele, hogy egyre inkább csak rövid cikkeket írok. Ha kellően komolytalan, akkor blog, ha komolyra sikerült, akkor Kavicsos ösvény avagy Törmelék. De most már mindkettőből sok van, jövendő rövid cikkeimnek tehát új rovatot nyitok. Arany János még csak hatvan éves volt, amikor ezt írta magáról:

Az öreg úrnak van egy tamburája,
S mikor az íhlet s unalom megszállja,
Veszi a rozzant, kopogó eszközt
S múlatja magát vele négy fala közt.

Én már kis híján hetven vagyok, hát joggal tisztelem magam öregúrnak. Arany meg se érte ezt a kort, hatvanöt éves korában hagyta árván „tamburáját” (gitárját). Az én tamburám a rövid cikk. Rozzant, kopogó eszköz, elismerem. De hadd jegyezzem meg szerénytelenül, Arany remekül játszott a gitáron.

Gótika

Pilinszky János Gótika c. verse így hangzik:

A csúszó-mászó, belefeledkezve
vállra omló hajadba, figyeli
romolhatatlan, veszendő tökélyed.

A senki néz.
A semmi néz.
Az ízeltlábú nézi a napot.
A tört, a gyűrt, a szaggatott
a kereket, lángolót, mozdulatlant.

Most minden egy. Együtt van. Egybeolvad.
A mindenség modellje, áll a templom.

Első reakciónk: groteszk ez, elején a csúszómászóval és végén a templommal. Az eleje a női szépség dicsérete, egy lány vállra omló hajába belefeledkező valakivel... A költővel, hiszen ő mondja ezt, megszólítja a lányt, jelen van. Önmagát érzi csúszómászónak, alsórendű lénynek a lány tökéletes szépsége előtt. Sőt, ezt fokozva, ízeltlábúnak és senkinek–semminek mondja magát.

A fokozásba azonban beleszól egy ellentét: „romolhatatlan, veszendő tökélyed”. A tökély romolhatatlan, mert tökély, mert véglegesen érvényes érték. A szépség visszavonhatatlan. De ugyanez a tökély veszendő, mert egy teremtmény tökéletessége, egy széteső, pusztulásra ítélt valóságé, egy halandóé. A Kreatúra paradoxona ez.

A Kreatúra könyörög,
leroskad, megadja magát.
A Kreatúra, Az-Ami
könyörög, mutatja magát.

(Pilinszky: Nagyvárosi ikonok)

A teremtmény örök értékek hordozója, de tört-gyűrt-szaggatott, körülhatárolt valóság, Az-Ami, szemben Isten határtalan, töretlen, gyűretlen és teljesen ép valóságával, véges a végtelennel, relatív az Abszolúttal szemben... A bűntudatos féreg, szemben a kerekkel, lángolóval, mozdulatlannal... Az-Ami, szemben Az-Aki-Van csipkebokorként lobogó jelenlétével. Az ízeltlábú nézi a napot.

A nap az istenség. Lángoló tökéletességébe nézünk, mint a pogány napimádók, de minden műveleti terv nélkül, hogy a Titkok Titkát befolyásoljuk. Ebben különbözik a Biblia Istenének imádása a pogány imádástól. Itt az első és utolsó szó is Istené. Pilinszky vallásossága feltétlenül mágia-mentes. Megsemmisülten áll az Abszolút előtt, ám ez a megsemmisülés nem törli a teremtményt, csak áttetszővé teszi, relativizálja. A szép lány végig jelen van a versben. A szimbólum, szemben az allegóriával, nem tűnik el, hogy átadja helyét a jelentésnek. Mikor a jelentést többé-kevésbé világosan felfogtuk, a szimbólum továbbra is megtartja önálló életét, mintegy egybeolvadva jelentésével. A madár fiaihoz allegória: a madarak eltűnnek, mikor megjelennek a költők. De a Disznófejű Nagyúr szimbólum, birkózni kell vele, még aztán is, hogy megértettük: a Tőkéről van szó. Vagy Kungl György szurikátái plasztikai valóságok, hegyimacskák maradnak, ha látjuk is, hogy emberi helyzeteket és érzelmeket fejeznek ki.

A szimbólum egybeolvad jelentésével. A szép lány egybeolvad Istennel, akinek jelenlétét vállra omló hajával kifejezte. Most minden egy.

De ez nem őseredeti egység. Amit olvasunk, nem monizmus. Nagyon is érzékeltetve volt a végtelen különbség teremtmény és Teremtő között, ahhoz, hogy valami problémamentes, egyszerű egységet tételezzünk föl. Minden úgy egy, hogy „együtt van” és „egybeolvad”. Egybeolvadni csak az tud, ami kettő. A lángoló nap úgy foglal bennünket egységbe saját mozdulatlanságával, hogy közben állandó mozgásban vagyunk feléje. Ez ugyanaz a paradoxon, mint a „romolhatatlan” és a „veszendő” paradoxona a vers elején. Őseredeti egység helyett őseredeti paradoxon, a teremtettség paradox volta. A csúszómászó, az ízeltlábú paradoxona.

Most minden egy. Együtt van. Egybeolvad.
A mindenség modellje, áll a templom.

Ősi gondolat, hogy a templom a világmindenség kicsinyített mása. Pilinszky is fejtegeti ezt, prózában is. A gót templom ég felé szökellő csúcsívei a mindenség hódolatát képviselik a Teremtő előtt. A templom nem a Teremtő, a szép lány nem az Isten. De most minden egy. A költő fölépítette templomát, féregből és rajongásból. 

Analóg pokol

Amit itt mondok, nehéz megérteni. Elvont és távoli, bármilyen életfontosságú. Ne magadat okold, ha nem érted. A nehézség magában a témában van. Csak dadogva tudok szólni róla, bár törekszem a világosságra. Ne okolj hát engem sem, kérlek. Igyekszem nagyon gondosan fogalmazni, ám az emberi beszéd törékeny.

Saját véleményemet mondom el, mint kutató teológus beszélek, tehát tévedhetek. Nagyon remélem, hogy álláspontom az Egyház hitének határain belül esik. Ha nem így volna, eleve visszavonom. Tudom, hogy az abszurdumig feszítem a nyelv határait. De kérlek, légy méltányos, és ne vesd el állításaimat csak azért, mert merészen fogalmazok. A jóindulatú olvasóhoz beszélek.

A téma a következő. A kinyilatkoztatás alapján hisszük, hogy van örök kárhozat. Kérdés, hogyan tudjuk ezt elviselni, ha – Isten irgalmából – üdvözülünk, míg mások elkárhoznak? Nem zavarja meg Isten színről színre látásának boldogságát, ha tudjuk, hogy embertársaink – köztük talán szeretteink is – kínban és kétségbeesésben élnek mindörökké? Erre a kérdésre keresem a választ.

Vigyázni kell a szóval. Élnek? A Szentírás csak az üdvösséget nevezi életnek. „Jobb csonkán bemenned az életre, mint két kézzel a kárhozatra jutni” (Mk 9,43). A kárhozatot halálnak nevezi: „A tüzes tó a második halál” (Jel 20,14). Nem azt akarja mondani, hogy a kárhozottak öntudata kialszik, hiszen a „sírás és fogcsikorgatás” tudatos szenvedés. Minden olyan elmélet, amely arról szól, hogy a kárhozottak nem is szenvednek,  vagy nem szenvednek örökké, csak gyámoltalan kitérő. „Az Egyház tanítása állítja a pokol létét és örökkétartó voltát” (KEK 1035). Viszont azt se lehet minden további nélkül mondani, hogy a kárhozottak „élnek”. A kárhozat nem egyszerűen negatív töltésű szimmetriapárja az üdvösségnek. „Isten dicsősége az élő ember, az ember élete pedig Isten látása” – mondja Szent Iréneusz (Adversus haereses: 4, 20). Már a földön elkezdjük látni Istent a hitben, jóllehet „tükör által, homályban”. Az üdvösségben beérkezünk a „színről színre” való látásba, vagyis Isten közvetítő közeg nélküli befogadásába. Istent, a végtelen értéket, a gyönyörűség teljességét, korlátozás nélkül birtokoljuk. Csak véges befogadóképességünk szab korlátot ennek a birtoklásnak. A kárhozat ezzel szemben boldogságvágyunk fusztrációja, hiszen természetszerűen vágyunk a boldogságra, és nincs számunkra boldogság máshol, mint Istenben. A hit célirányos lét, az üdvösség beteljesült lét, a kárhozat meghiúsult lét. A kárhozottak önellentmondásban léteznek, természetszerűen vágyódnának Istenre, de szabad döntésükből kifolyólag elutasítják őt. Ez az egzisztenciális önellentmondás a kárhozat lényege. Külön pokoltűz nincsen, a kárhozottat Isten szeretete égeti, valamint a teremtett valóság, mert gyűlöli azt, AKI VAN, és gyűlöl mindent, ami van. Létezik ugyan, de belső frusztrációja folyamatosan sztornírozza létét. „Minden csak küszködik veled, mintha a semmiben mutálna” (Pilinszky).  Bizonyos szempontból létezik, más szempontból nem.

Bármennyire tótágast áll itt az emberi agy, meg kell értenünk, amit a Katekizmus mond: „Egyedül Isten van” (KEK 213). Ez nem panteizmus, hanem a lét analógiájának tana. Isten, aki „azonos a létével, és önmagától az, aki”, gyökeresen más értelemben „van”, mint a teremtmények. S a teremtmények is mind a maguk módján vannak. Egyfelől léteznek és különböznek Istentől, másfelől Istenhez képest semmik. Lényük jobban megvan a Teremtőben, mint rajta kívül, hiszen minden teremtett valóságnak Isten a forrása, önmagából merített mindent. A zsidó teológia ezért azt mondja, hogy a teremtmények részei Istennek. De ez panteizmus volna. Mi az analogia entis tanítását fogalmazzuk meg: a teremtmények tökéletesebben megvannak Istenben, mint önmagukban, saját létezésük nem egyenértékű Isten létezésével. A semmihez képest léteznek, Istenhez képest nem léteznek.

De az üdvözültek Istent látják, és Istenben látják a teremtményeket. A kárhozottakat is. Tündöklő valóságukat látják Isten teremtő eszméiben, ahol valóságosabbak, mint önmagukban. A kárhozott, mint mondtuk, „bizonyos szempontból létezik, más szempontból nem”. Az üdvözült Istenben látja őket, tehát abból a szempontból, amelyből nézve léteznek. Innen nézve a kárhozat irreális.  Az üdvözültnek nincs miért szomorkodnia.

Nem azt mondom, hogy az üdvözült nem tud a kárhozatról, hogy Isten irgalmasan befogja a szemét. Azt mondom, hogy Isten, a végtelen gyönyörűség, aki az üdvözültet boldoggá teszi, azonos saját teremtő eszméivel, szeretteink teremtő eszméjével is. Ezek az eszmék mind Isten boldogító lényével azonosak. Az üdvözült ezt a boldogító eszmét fogadja be, ha szeretteire gondol. A frusztrációt nem tudja befogadni, mert Isten határtalan boldogsága betölti minden vágyát. A poklot irreálisnak látja. A kárhozat Istenből nézve képtelenség.

A kárhozottak ebben a képtelenségben vergődnek. „Egyedül Isten van”, és ők kívül vannak Istenen. Ez a képtelenség tüzes tó és második halál. Létezni létezik, de annyira nem létezik, hogy az üdvözültek boldogságát megzavarhatná.

Nem minden hasznos

Kedves Barátom!

Elküldtél nekem egy tíz pontba foglalt elcsendesedési gyakorlatot, amelyen Jálics Ferenc atya stílusát vélem érzékelni. Azt kérdezed, nem ütközik-e az Imádság és értelem c. előadásomban kifejtett elvekkel. A jezsuita lelkigyakorlatokon – más ellazulási technikákkal együtt – széltében használják.

A mondott előadás tartalma az, hogy azok az imamódok, amelyeknek célja a logikus gondolkodás felfüggesztése valamilyen elváltozott tudatállapotban, nem keresztények. A keresztény nem próbálja kikapcsolni az értelem használatát.

Mindjárt az elején ki kell jelentenem, hogy a tíz pont nem ütközik ebbe az elvbe. Nem törekszik szellemi mámorra, nem próbál elváltozott tudatállapotot előidézni, nem kell benne mereven egy pontra bámulni. Kérdésed az: "Ezt szabad-e alkalmaznom arra, hogy rákészüljek az imára, megérkezzek Isten jelenlétébe?" Válaszom: szabadnak szabad. Nem tartalmaz semmi tilos dolgot. Pusztán azért, mert ezt a tíz pontot végigcsináltad, nem kerülsz démoni befolyás alá.

Csakhogy... "Minden szabad nekem, de nem minden hasznos" (1kor 6,12). A kereszténység programja nem az, hogy elkerüljük, ami tilos. A kereszténység programja Isten országa. Isten országának tartalma pedig az, amit a jelenlegi pápa valamelyik könyvében így fogalmazott meg: "Gott Gott sein lassen", engedni Istent Istennek lenni. Szabad teret biztosítani Isten működésének. Ez magában foglalja a tilos dolgok elkerülését, de egy lelkigyakorlat célja nem lehet az, hogy ne csináljunk semmi rosszat. A cél az Istennel való egyesülés.

Én nem a "szabad" és "tilos" kategóriáiban gondolkodom. Kérdésem: milyen szellemi tendencia nyilvánul meg a tíz pontban (vagy bármilyen más ellazulási technikában)? És itt érzékelek egy végzetes kétértelműséget.

A tíz pont a figyelmet saját testünkre irányítja. Ez bizonyára jó a szétszórt gondolatok lenyugtatására, a "magunkba szállásra". A kérdés az, hogy miután magunkba szálltunk, kitalálunk-e önmagunkból? A mi Istenünk transzcendens. Önnön mélységeinkben szól, de nem azonos önnön mélységeinkkel. Jelen van azokban, de jelen van azokon túl is. A keleti meditációk tragédiája, hogy egy panteista hátteret képviselnek. Minden egy, én is egy vagyok Istennel. Ez nem igaz. Isten végtelenül meghalad engem.

A tíz pont saját testünk érzékeléséből odáig jut el, hogy a lélegzetben véli felfedezni Istent. "A  lélegzet élet. Isten élete bennem." Ez még nem panteizmus, csak szimbolikus gondolkodás. De a szimbólumok kétértelműek. Össze lehet téveszteni őket azzal a tartalommal, amit képviselnek. A kérdés az: megmaradunk-e az önismeret szintjén, vagy kilépünk önmagunkból egy másik Személy felé?

Képzeljük el Jézust, amint tanítványai kérésére: "Uram, taníts minket imádkozni!", így kezdi válaszát: "Nézd, Péter, először is helyezkedj el jól a széken..." Nos, miközben Izrael földjét taposták, nem vittek magukkal székeket. Itt kibukik az ellazulási technika elégtelensége. A lényegtelen dolgokra irányítja a figyelmet. Más lesz a helyzet, ha valaki szól hozzám. Akkor nem a széken igyekszem jól elhelyezkedni, hanem arra figyelek, ki szól és mit mond. Az imádság a Katekizmus tanítása szerint ajándék. Nem produkálom. Más Valakitől kapom. Ez a Valaki, akire figyelnem kell, nem azonos a lélegzetemmel. Nem azonos a tudatommal sem. Ez a valaki – Valaki Más. Valaki Egészen Más.

Az ellazulás lehet eszköz a szétszórtság ellen, de sokkal könnyebb lesz figyelmemet összpontosítani, ha szólnak hozzám, és arra igyekszem válaszolni. A keresztény imádságban egy Istentől megszólított személy válaszol az őt megszólító Istennek. A teremtett szabadság találkozik a Teremtő Szabadsággal. Ez a találkozás az imádság. Történhet – horribile dictu – akár szék nélkül is.  Tudtommal Szent Antal se vitt magával széket, amikor a sivatagba vonult.

Ellenben zsoltárokat énekelt a magányban. Ez felel meg a zsidó-keresztény hagyománynak. A zsoltár Szentírás. A Szentírásban Isten szól.

Saját közösségem lelkigyakorlatain a csöndes szentségimádás bevezetéseként a szentségkitétel után először eléneklünk egy imádó zsoltárt. Utána felolvasunk egy rövid elmélkedési anyagot, hogy az értelem ne maradjon üresen. Ezt a kármelita elmélkedési módból merítettük. A téma fakultatív. Nem kötelező vele foglalkozni, de ha Isten ebben szólít meg, akkor ebből indulunk ki. Innen merülünk a csöndbe. Figyelmünk az imádásra kihelyezett Oltáriszentségre irányul. Jelenlétében fürdünk, ölelését élvezzük. Ennek a bensőséges, de önmagunkból kilépő imának nem a teljes ellazulás, hanem az enyhén kényelmetlen testtartás (térdelés vagy fegyelmezett ülés) felel meg. Tehénkedni, lábat keresztbe tenni nem jó. A Szentséges színe előtt vagyunk.

Avilai Szent Teréz lelki könyvet olvasott és abból merült imába. A tökéletesség útját a Miatyánkot elemezve tanította. Alkantarai Szent Péter is szöveges imát ajánl az elmélkedés bevezetéséül. Ha jól emlékszem, Loyolai Szent Ignác is.

Akik az Imaórák Liturgiáját egyénileg imádkozzák, abból merülhetnek személyes imába. A zsoltárok jelentősége felbecsülhetetlen. A Szentlélek évezredei szólnak bennük.

A tíz pont tendenciája önmagunkba vezet. A zsoltár kivezet önmagunkból és Isten elé állít.

Levelem első változata itt végződött, de úgy látom, nem voltam elég világos. Tény az, hogy a tíz pont nem bűntény, nem eretnekség, nem varázslás, nem kell attól tartanod, hogy amennyiben részt veszel egy így kezdődő lelkigyakorlaton, nyomban elvisz az ördög. De egyáltalán nem mondtam olyasmit, hogy csak élj nyugodtan a tíz ponttal. Ha a tendencia rossz, hogy fordulsz vissza később? Isten az utolsó pontban van említve első alkalommal, és ott is úgy, mintha azonos volna a hindu pránával, életerővel. Legalábbis így lehet félreérteni a szöveget.  Mikor lesz a félreértés tisztázható? Mikor lesz kimondva, hogy Isten nem csupán immanens erő, hanem tűzben megjelenő, szuverén személyes hatalom, aki előtt megremeg a bensőd és le kell borulnod a porba?

Az öndédelgetés langyos pocsolyájából én ki szeretnélek vezetni a zsoltárok világába, a Tábor és a Hermon éles hegyi levegőjére, Isten színe elé, aki emésztő tűz. Minél előbb kijössz, annál jobb. De legjobb, ha be se fekszel a pocsolyába.  

Köszöntelek, Barátom.



Az olvasóban joggal merülhet föl a kérdés, miért nem idézem a szóbanforgó tíz pontot. A válasz egyszerű: egy A4-es terjedelmű szövegről van szó, amit nem digitális formában kaptam kézhez. Le kellene gépelnem, vagy a szövegfelismerővel – aminek használatában gyakorlatlan vagyok – kínlódnom. Előbb-utóbb bizonyára megszületik a digitális változat, mert vannak nálam kevésbé lusta emberek is. De az írás nem a tíz pontról szól, az csak alkalmat adott rá. Minden ellazulási gyakorlatra vonatkozik.

Kis figyelmeztetés

Ismeretes Urunk figyelmeztetése az idők végéről: „Vigyázzatok, nehogy elnehezedjék szívetek a mámorban, a tobzódásban meg az élet gondjaiban, és készületlenül érjen benneteket az a nap, mert mint a tőr, úgy fog lecsapni a föld színének minden lakójára. Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül, hogy megmeneküljetek attól, ami majd bekövetkezik, és megállhassatok az Emberfiának színe előtt" (Lk 21,34-36). „Legyetek hát készen, mert az Emberfia abban az órában jön el, amelyikben nem is gondoljátok!” (Mt 24,44). „Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát” (Mt 25,13). Ez a figyelmeztetés két dolgot foglal magában: 1.) a végítélet bizonyosságát, 2.) az időpont bizonytalanságát. Állandóan készen kell lennünk, mert az Úr bármikor érkezhet. „Azt a napot vagy órát senki sem tudja, az ég angyalai sem, sőt még a Fiú sem, csak az Atya” (Mk 13.32). „Az Úr napja úgy érkezik el, mint éjjel a tolvaj” (1 Tessz 5,2).

Az emberi kíváncsiság mindig megpróbálja betölteni az űrt, amely a történelem végén tátong, így tett már a bibliai időkben is, ezért kellett Pál apostolnak figyelmeztetnie a tesszaloniki híveket: „Se lelki kinyilatkoztatás, se állítólag tőlünk eredő mondás vagy levél ne ijesszen meg benneteket, mintha az Úr napja már küszöbön állna” (2Tessz 2,2). Ezek az ijesztgetések folytonosan meg-megújulnak, nemcsak szektás propaganda formájában, hanem a katolikus Egyházon belül is, állítólagos magánkinyilatkoztatások alakjában.

Jellemző a mostanában A Nagy Figyelmeztetés címen terjesztett irat. Aki ért a lelkek megkülönböztetéséhez, rövid betekintéssel megállapíthatja, hogy ez nem lehet Isten üzenete. Jézus így beszél benne: „Kérlek benneteket, könyörgöm hozzátok ... Könyörgöm, higgyetek.” Miközben üzenem a fordítónak, hogy a könyörög nem ikes ige, kérdem az olvasót, vajon ez-e Jézus hangja? Ennyire nem ismernénk? Mindig a bizonyosság fehéren izzó középpontjából beszél, teljes öntudattal. Nem ismerjük őt sem az evangéliumból, sem imáinkból? Képesek vagyunk határozott férfihangját összetéveszteni az utcasarkon kéregető vénasszony hangjával? Bezzeg az írás szerzőjének aztán van öntudata! Jézus állítólag ezt mondja neki: „Te erős vagy gyermekem, és nagyon rendkívüli”. Nem elgondolkodtató ez egy kicsit? Én nem vagyok nagyon rendkívüli, de nagyon rendkívülinek találom az ilyen magánkinyilatkoztatást, amely alázat helyett gőgre tanítja szócsövét. Azt hallottam valahol, hogy „Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak azonban kegyelmet ad” (Jak 4,6). A nagyon rendkívüli szerző ezt ellenkezőjére fordította. Részemről, ezt olvasva, már dobom is el a könyvét.

De hogy döntő bizonyítékot lássunk, még egy idézet: „Felkérem mindannyiatokat, hogy imádkozzatok az én bátor pápámért, az utolsó igaz pápáért. Ismét üzenem a fordítónak, hogy a helyes igealak itt: felkérlek. De a csattanó az utolsó igaz pápa. Ha ez az üzenet Istentől való, akkor kinyilatkoztatást kaptunk arról, hogy a következő pápa már hamis pápa lesz. Ez sátáni hazugság. Ellenkezik az Úr szavával: „Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt” (Mt 16,18). Már Boldog II. János Pál pápa alatt is voltak olyan borzongások, hogy a következő pápa nem lesz hiteles (állítólagos Mária-üzenetekben). Ez nem jött be, hát az ördög most a legközelebbi pápában akarja megingatni bizalmunkat. Katolikus olvasó, még most sem dobod el a könyvet? Igaz, a mű tele van megtérésre és hitre való biztatással. „A sátán is a világosság angyalának tetteti magát” (2Kor 11,14) – közben azonban elhelyezi aprócska taposóaknáit.

Nem folytatom az állítólagos üzenetek elemzését. Tele vannak hisztériakeltéssel. Csak idézem Székely János püspök atyát:

»Minden olyan magán-kinyilatkoztatás, amelyik időpontokat jósol meg, és végső események konkrét idejét akarja meghatározni, ellentmond Krisztus szavainak. A végső események időpontját senki sem ismeri, csak az Atya! A Nagy figyelmeztetésről szóló állítólagos üzenetekben viszont ezt olvassuk: „Még ebben az évben…”; vagy másutt: „pár hónapotok van hátra”. Ezek a kijelentések nyilvánvalóan ellentétesek azzal, amit az evangélium tanít.«

Kicsit tovább is mennék. Az idők végét nem szabad időpontként kezelni (éppúgy, ahogy az idők kezdetét, a teremtést sem). Ha időpontként kezeljük, belehelyezzük az időbe, márpedig az idők vége éppen azt jelenti, hogy a történelem és univerzum eddigi ideje megszűnt. Az Úr második eljövetele nem olyan esemény, amely akár történelmi, akár kozmikus paramétereinkbe beleférne. „Az egek erői megrendülnek” (Lk 21,26), a világegyetem eddigi fizikája érvényét veszti, új ég és új föld következik. A fizikai és humán univerzum belezuhan a mennybe fölment Jézus dicsőségébe. Ott radikálisan átalakul.

Ezt persze nem tudjuk elképzelni. De ne is próbáljuk elképzelni. A Biblia apokaliptikus képei csak szimbólumok, emberi nyelven fejezik ki a kifejezhetetlent. „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik” (1Kor 2,9).

 

Búcsú

A búcsú a már megbocsátott bűnök miatt még ránk nehezedő terhek levétele rólunk, nem saját érdemünkből, hanem Krisztus és a szentek érdemeiből, vagyis „az Egyház kegyelmi kincstárából”.

A búcsút mindig az Egyház engedélyezi. Isten szuverén módon cselekszik a lélekben, nem vár egyházi engedélyre, de azt nem nevezzük „búcsúnak”. A búcsú a gyónási elégtételből önállósult. Régen az Egyház a bűnösöket bizonyos ideig tartó vezeklő állapotra kötelezte, ennek részleges vagy teljes elengedése kapta az „indulgentia” (= búcsú) nevet. A búcsú tehát nem bűn-elengedés (azt feloldozásnak, absolutiónak hívjuk), hanem vezeklés-elengedés. A bűnét már megbánt bűnösre nézve, ha meghalt, a tisztítótűz a vezeklés helye. A hivatalos szóhasználat „ideigtartó büntetés”, de szabatos értelemben nem büntetésről van szó. Akinek Isten megbocsátott, azt nem „bünteti”, viszont a bocsánatot nyert bűnös is hordoz terheket, amelyeket bűneivel ő maga okozott, s amelyek már nem függenek akaratától, tehát nem is szűnnek meg a bűnbánattal. Fizikai példa: ha levágom jobb kezemet egy baltával, az öncsonkítás bűnét követem el. Ezt megbánhatom és bocsánatot nyerhetek – de attól még a kezemet nem kapom vissza. Így van ez lelkiekben is.

Az Egyház kétféle búcsút engedélyez: teljes búcsút és részleges búcsút. A teljes búcsú minden „ideigtartó büntetés” elengedése. A részleges búcsúval az Egyház – oldó és kötő hatalmával – annyi terhet enged el „kegyelmi kicstárából”, amennyit az elvégzett búcsúnyerő cselekedet a magunk érdeméből fölszámol. Vagyis megduplázza érdemünket.

A teljes búcsú, a búcsúnyerő cselekedet elvégzésén kívül, mindig három „szokásos feltétellel” jár: gyónás, áldozás és imádkozás a pápa szándékára (ez utóbbira egy Miatyánk és egy Üdvözlégy elég). Egy gyónás több teljes búcsúra is kiterjedhet, vagyis aki hetenként gyónik, minden hét minden napján teljes búcsút nyerhet. Viszont minden teljes búcsúhoz külön szentáldozás kell és külön imádkozás a pápa szándékára, lehetőleg a búcsúnyerő cselekedettel azonos napon.

Maga a búcsúnyerő cselekedet lehet egy félórás lelki olvasmányként való Szentírás-olvasás, egy félórás szentségimádás, vagy egy közös öt tizedes rózsafüzér-imában való részvétel. Bizonyos napokon az Egyház templomlátogatással teszi lehetővé teljes búcsú nyerését. A templomlátogatáshoz hozzátartozik egy Miatyánk és egy Hiszekegy elimádkozása a meglátogatott templomban. Ez nem tévesztendő össze a pápa szándékára való imádkozással, amely a „szokott feltételek” közé tartozik. Kötelező cselekedettel nem lehet búcsút nyerni, tehát a vasárnapi szentmise ilyen szempontból nem „templomlátogatás”.

Most jön a neheze. A teljes búcsú az akarat teljes helyreállítását jelenti, vagyis minden rendetlen ragaszkodás felszámolását is. Ennek majdnem mindig legyőzhetetlen akadályai vannak bennünk. Vagyis csupán részleges búcsúkat nyerünk. Azért csak törekedjünk, csak végezzük a búcsúnyerő cselekedeteket. Mindegyikkel közelebb kerülünk Istenhez, és spórolunk a tisztítótűzből. Nincs a búcsú hiába!

Minden búcsú fölajánlható a tisztítótűzben szenvedőkért (ha az Egyház ezt nem korlátozza, de ilyesmi nincs gyakorlatban). A töredékes „teljes” búcsú azonban akkor is töredékes marad, ha értük ajánljuk föl. Ilyenkor ugyanis töredékes eszközei vagyunk az isteni kegyelemnek.

Ami az Irgalmasság Vasárnapját illeti, erre a Pænitentiaria Apostolica 2002. június 26-i dekrétuma engedélyez „teljes búcsút a szokásos feltételekkel (szentségi gyónás, szentáldozás és imádság a pápa szándékaira) azoknak a híveknek, akik húsvét második vasárnapján, azaz az Isteni Irgalmasság Vasárnapján, olyan lelkülettel, amely teljesen elszakadt a bűnös hajlamoktól, még a bocsánatos bűnre szólóktól is, résztvesznek az Isteni Irgalmasság tiszteletére tartott imádságokon és ájtatosságokon, vagy pedig a kitett vagy a tabernákulumba rejtett Oltáriszentség jelenlétében elimádkoznak egy Miatyánkot és Hiszekegyet, és hozzátesznek egy ájtatos imát az irgalmas Jézushoz (pl. Irgalmas Jézus, bízom benned!)”.

Forrás latinul:

http://www.penitenzieria.va/paenitentiaria/index.php?idrel=45&lng=int

Angolul:

http://www.penitenzieria.va/paenitentiaria/index.php?idrel=45&lng=en

Próbáltam érthető lenni...

Búcsúzom, ha nem is teljesen.

Mérleg

Úgy vélem, lehiggadtak a kedélyek, lehet a 2011. márciusi karizmaiskoláról és az azt követő gyógyító imaalkalomról nyugodtan beszélni.

A nagyszabású imaalkalom befejezése után egy fiatalember fölment a budaörsi sportcsarnok álmennyezetére, hogy egy kifüggesztett képet levegyen. Nem vette észre a tiltó táblát, rossz helyre lépett, az álmennyezet leszakadt alatta, ő lezuhant és szörnyet halt. 

Örök sorsáért nem aggódunk. A délután során gyónt, életét átadta Jézusnak, szentáldozáshoz járult. Most már Jézusnál van és közbenjár értünk, közbenjár a hasonló összejövetelek rendezőiért és résztvevőiért. 

Az sem kétséges, hogy balesete a sátán bosszúja volt. A karizmaiskola hatalmas lépés volt az antikarizmatikus előítéletek fölszámolásában. És a „karizmatikus előítéletek” fölszámolásában is, amelyekkel annyiszor találkozunk: „én nem kaptam meg a gyógyítás karizmáját”. „gyógyítsd meg, ha...”, és így tovább. Damian Stayne parancsolt a beteg szerveknek, hogy gyógyuljanak meg. „Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a szederfának: Szakadj ki gyökerestül és verj gyökeret a tengerben! - megteszi nektek” (Lk 17,6). Ez áttörés. Még nem végleges és teljes áttörés, mindenesetre jól látható rés a kételkedés falán. A katolikuskarizmatikus.hu weblap tanúságtételek sorozatát tartalmazza a történt gyógyulásokról. Ezek nem olyanok, mint egyes „karizmatikusok” tanúságtétele: „reggel még kicsit morcos voltam, de imádkoztak értem, és halleluja! már masszívan vigyorgok” – ami azt a benyomást kelti, hogy érzelmekre megy a játék. Nem, ezek ilyenek: „Ma voltam az Onkologiai Intézetben kontroll vizsgálaton és az orvos nem talált daganatot!” Érthető, hogy ez fölbosszantotta a Gonoszt, aki gyilkos kezdettől fogva. Isten cselekszik közöttünk? Na, majd ő is megmutatja, hogy mit tud! Megmutatta.

A jövőben nyilván fölerősödik az oltalomért való ima. De a sátán mindig fog találni olyan pontot, ahol lesújtson – gondoljunk csak a bántó sajtóvisszhangra. A kérdés, amit a fiatalember halálával kapcsolatban föl szeretnék tenni: MEGÉRTE? A mérleg egyik serpenyőjében számos gyógyulás van, valós, hiteles gyógyulások. A másik serpenyőben egy fiatal emberélet. Nem a második serpenyő nyomja-e le mégis az elsőt?

Hamis a kérdésfeltevés! A mérleg első serpenyőjében nem a fizikai gyógyulások vannak. Azok is, persze. De ami sokkal fontosabb: a hiteles tanúságtétel az élő Jézusról. Ez valami olyan, amiért érdemes életet áldozni. Ez az, amiért a vértanúk ezreinek érdemes volt meghalnia.

Ez az, amiért Somlai Lórántnak érdemes volt meghalnia.

Aggályosság

A gyöngéd lelkiismeret nem túlérzékenység, hanem az istenszeretet eksztázisa. Az aggályosság nem túlfinomult lelkiismeret, hanem kényszerneurózis.

A gyöngéd lelkiismeretet az odaadottság motiválja, az aggályosságot a szorongás.

A gyöngéd lelkiismeret Isten világossága bennünk, az aggályosság a sátán sötétsége.

A gyöngéd lelkiismeret számára a gyónás felfrissülés. Az aggályosság számára a gyónás újabb rettegés forrása: „Megint rosszul gyóntam.”

A gyöngéd lelkiismeret keresztülmehet az aggályosság tisztítótüzén. Az aggályosság nem alakul át gyöngéd lelkiismeretté, azon csak a DELETE gomb segít. 

Szalézi Szent Ferenc, mikor az aggályosság tisztítótüzében már biztos volt abban, hogy elkárhozik, azt kérte Istentől, hogy a pokolban se átkozza Őt, hanem ott is szeresse. Mihelyt a Salve Reginát elimádkozta, a DELETE gomb működött, és aggályos félelmeit mintha elfújták volna. Itt Isten maga nyomta meg a gombot. Máskor a gyóntatónak kell megnyomnia, és megtiltania az aggályosnak, hogy halálos bűnről vádolja magát. 

Ha engedelmeskedik, megmenekül. Lassan visszafejlődnek az aggályok. 

Szoros értelemben nem engedelmességről van itt szó. Az okosság erénye ölti az engedelmesség formáját. Az engedelmesség gyakorlásával az aggályos személy maga nyomja meg a DELETE gombot. 

Miért kellene rettegésben élnünk, amikor örömben is élhetünk?

Pergőtűz

„Engem ez meggyőz, de őt nem. Mit mondjak neki?” Ez a jellegzetes igény újból és újból ismétlődik, jóllehet egyszer már tiltakoztam ellene. Akik hiába próbálnak meggyőzni valakit álláspontjának tarthatatlan voltáról, megpróbálják átterhelni frusztrációjukat a szakemberre vagy éppenséggel az egyházi hatóságokra. Utóbbival rettentően nehéz helyzetbe hozzák az egyházi hatóságot, mert az nem teheti meg, amit én teszek, hogy lerázom magamról az egészet. A hatóság kénytelen foglalkozni a kérdéssel, amit többnyire úgy old meg, hogy átterheli a problémát egy teológusra, és így aztán egyetlen ember véleményén múlik a hatóság állásfoglalása, mely vélemény természetesen vagy helyes, vagy helytelen. Vagyis ott vagyunk, ahonnan elindultunk, mert az egész így kezdődött: „X atya azt mondta, hogy...” – ámde „Y atya azt mondta, hogy”. X atya és Y atya egyaránt tekintély, így a teológiai problémát az dönti el, X vagy Y atya van-e jobban bevágódva a hatóságnál. Volt idő, amikor az ariánus püspökök igen jól be voltak vágódva, és a katolikus püspököket száműzetésbe küldték... A tanulság: az egyházi hatóságnak csak egy teológiailag jól kiérlelt kérdésben szabad tekintéllyel állást foglalnia, különben többet árt, mint használ. 

E zsákutcák elkerülésére azt szoktam ajánlani az érdekelteknek, hogy a célszemély meggyőzésére ne vitával, hanem imával törekedjenek. Általában nincsenek elragadtatva ettől a javaslattól, pedig ez a megoldás. A célszemélyt nem azért nem győzik meg az érvek, mert az érvelésben hiba van, hanem azért, mert nem akarja elfogadni az igazságot. Az igazság vágya helyett a hazugság atyja irányítja az ilyen embereket. „E világ istene elvakította értelmüket” (2Kor 4,4). Az elvakított értelmet hiába bombázzuk érvekkel. E világ istenét kell bombázni, hogy kimozduljon hadállásából.

Az első világháborúban alakult ki a hosszadalmas lövészárokharc jellegzetes hadviselési formája. Amelyik fél a farkasszemet néző lövészárkok vonalát át akarta törni, először tüzérségi pergőtüzet indított, hogy az ellenfél állásait meggyengítse, aztán szuronyrohamra küldte gyalogságát. Azóta persze változott a hadviselés, de mi maradjunk ennél mint hasonlatnál. Érvelésünk szuronyrohama előtt először az imádság nagyerejű pergőtüzére van szükség, hogy romboljuk a „fejedelemségek és hatalmasságok” állásait. Ha a pergőtűz elmarad vagy felületes, szuronyrohamunk vissza lesz verve. Az ellenséges szellemi hatalmakat csak legyőzni lehet, meggyőzni nem. „A mennyek országa Keresztelő János napjaitól mostanáig erőszakot szenved, és az erőszakosak ragadják el azt” (Mt 11,12). „Harcunkkal leromboljuk a terveket, és minden magasságot, amely Isten ismerete ellen fölemelkedik, és fogságba ejtünk minden értelmet, Krisztus iránt való engedelmességre” (2Kor 10,4-5).  

Rejtő Jenő hatalmas írói erővel ábrázol egy jól előkészített szuronyrohamot Bradley Tamás visszaüt c. regényében:

Füst, láng és sárfelhő borított el mindent. A megsemmisítő zárótűz egyetlen állandó dördülésbe olvadt össze. Özönlő füst, cikázó tűz és végítéleti sivítás, búgás, robaj pokoli kakofóniája zengett.

Aztán a francia árkokból kétezer szurony nyomult fel egyszerre...

  Aztán. Nem a szuronyrohammal kell kezdeni.  

Mit szeretek Juan Diegóban?

Szent Juan Diego történetét elbeszélem Beszélő sas c. írásomban. Itt a történetet föltételezem, csak azt mondom el, mivel ragad meg az indián személyisége. (Emléknapja: december 9.)
 
Szeretem gyermeki engedelmességét. Halálos beteg nagybátyjához akar papot hívni, de a Szűzanya azt mondja neki, menjen a püspökhöz. És ő megy a püspökhöz. 
 
Szeretem indián makacsságát. Nem engedik be a püspökhöz, de ő ott marad és várakozik. A Szűzanya azt mondta, hogy menjen a püspökhöz, tehát be kell jutnia a püspökhöz. Bejut, és jön a Jel.
 
Szeretem őszinte alázatát.  „Én egy senki vagyok, egy vékony kötél, egy alacsony létra, a farok vége, egy falevél.”  Isten éppen ezért választotta őt. Nem szégyell térdenállva beszélni a püspökkel, nem szégyell sírva könyörögni neki. Győz. A szelídeké lesz a föld.
 
Szeretem misztikus istenszomjúságát. Már pogány korában vallási elmélyülésben él. Isten „nincs messze egyikünktől sem”. Az evangéliumban ráismer Istenre. Nem zavarja, hogy árulónak tartják, amikor megkeresztelkedik. Mint a guadalupei szentély őre, szemlélődésben teljesül be.
 
Szeretem kommunikációját. A tények nyelvén beszél az indiánokkal, és azok hisznek neki. Nem érvekkel győzi meg őket, önmagát adja, amikor az Üzenetet adja.
 
Beszélő sas. Jelentéktelenségében félelmetes emberi nagyság rejtőzik, és a földreszállt menny. 
 

(Medj)-ugorj-e

Először vállat vontam a medjugorjei hírekre, később a hazatérő zarándokok őszinte öröme (együtt a jó gyümölcsökkel, mint a megtérés, gyónás, megújult imaélet) arra hangolt, hogy elfogadjam a medjugorjei jelenségek hitelességét. Aztán elgondolkodtató híreket olvastam. A Szűzanya állítólagos kijelentése, hogy minden vallás egyforma, nem jöhetett a mennyből. Jóval később azt is olvastam, hogy a ferences atyák cenzúrázzák a látnokok beszámolóit a Szűzanya üzeneteiről. Ez már sok volt nekem. Lourdes-ben vagy Fatimában senki se cenzúrázta a Szűzanyát, mégse mondott hamisat. Ehhez jött még az üzenetek hihetetlen bősége és monoton tartalomszegénysége. Aztán kezdtem mind tisztábban látni, hogy a medjugorjei ferencesek és a mostari püspök közötti vita nem gyerekség. Először azt gondoltam: persze, a püspök is ember, a ferencesek is emberek, ahol ember van, ott konkfliktus is van... De aztán kiderült, hogy többről van szó. Engedetlenség, mi több, hazugság eseteiről. Nem idézem forrásaimat, mert még forrásban vannak. De én is forrásban vagyok.

A Hittani Kongregáció újabban magára vette a medjugorjei események kivizsgálásának terhét, bizottság kezdte meg munkáját ezzel a céllal. Majd ők alaposan átkutatják az adatokat. A végeredmény, a Hittani Konkregáció döntése, háromféle lehet:

a) constat de supernaturalitate – a jelenségek nyilvánvalóan természetfölötti eredetűek;

b) non constat de supernaturalitate – nem nyilvánvaló, hogy a jelenségek természetfölötti eredetűek;

c) constat de non supernaturalitate – nyilvánvaló, hogy a jelenségek nem természetfölötti eredetűek.

Jelenleg b) döntés van érvényben, a hajdanvolt jugoszláv püspöki kar határozata értelmében. Vagyis a természetfölötti eredet nincs bizonyítva. Ha valaki mégis állítja, csak mint magánvéleményt állíthatja, és nem követelhet véleményének elfogadást. Ennek ellenére vannak körök, ahol Medjugorje tagadása bűnnek számít.

Ugorj-e? Én ugrok. Engedelmesen az Egyház későbbi döntése iránt, magánvéleményként, azt állítom, hogy a medjugorjei Mária-jelenések nem hitelesek.

Alapom erre az, hogy a jó gyümölcsök (imádság, böjt, megtérések) hátterében egy pokoli ellensúly működik, amelyet hazudozás és az egyházi felsőbbséggel szemben való engedetlenség jellemez.

Kerub c. írásom Kritériumok c. fejezetében így foglalom össze a követendő eljárást, ha egy jelenségnek vegyes, jó és rossz gyümölcsei vannak:  

Vegyes gyümölcsök esetében az első feladat annak eldöntése, hogy ugyanattól a lélektől származnak-e. Ha igen, akkor a lényegi hatás árulja el a forrás jellegét. 

Medjugorje esetében véleményem szerint a jó és rossz gyümölcsök nem egy tőről fakadnak. A jó gyümölcsök forrása a keresztény hit, amely a Szűzanya megjelenésének hírére érthetően fellángolt. A negatív gyümölcsök a sátán tevékenységéből fakadnak. A sátánnak rendkívül fontos az engedetlenség és a hazugság. Az ájtatos zarándok-tömeg ebből semmit nem lát, de hosszú távon mindez súlyosan fogja rombolni a hitet.

Várom a Hittani Kongregáció hitből fakadó bátor értékítéletét, amelynek készséggel vetem alá magamat, bármi legyen.  

Tévelygők

Kortársaink végzetesen elterjedt gondolkodásformái közé tartozik az a ki nem mondott tétel, hogy a tévedés egyenrangú az igazsággal. „Jó, neked ez az igaz, nekem meg az.” Ez nincs így. Ha két kijelentés közül az egyik pontosan azt tagadja, amit a másik állít, akkor az egyik szükségképpen igaz, a másik szükségképpen téves. Amelyik igaz, az leírja a valóságot, amelyik nem igaz, az valóságként mutat be valamit, ami nem létezik.

Ha igaz az az állítás, hogy nincs pokol, akkor nincs mit  félnünk a halál utáni élettől. Ha viszont nem igaz, akkor jó lesz vigyázni. Ha igaz az az állítás, hogy az ember biológiai neme már a kromoszómákban meg van határozva, akkor az ember nem választhatja meg szexuális hovatartozását. Ha viszont nem igaz, akkor mindenki maga döntheti el, férfi akar lenni vagy nő. 

A világosan megfogalmazott, szilárd alapokon nyugvó, megdönthetetlen igazság nem korlátja a gondolkodásnak, hanem célja. A dogma felszabadít. 

Ma sokan megkísérlik, hogy a történelmet a tények helyett fantáziájukra támaszkodva írják meg. Mások fantáziájuk szerint alkotnak vallásokat. Újabban olyan vallások születnek, amelyek tudatosan felveszik a katolikus külsőségeket, öltözeteket, szertartásokat, de valójában semmi közük a katolikus hithez. Nem csupán tévednek, hanem megtévesztenek, méghozzá előre megfontolt szándékkal Egyet már megcéloztam közülük Ordítsak? c. blogbejegyzésemben, de újabban arról értesülök, hogy több ilyen is született szeretett hazánkban.

A jóhiszemű tévedés nem bűn, de nem minden tévedés jóhiszemű. A megtévesztés pedig sátáni. A sátán a „hazugság atyja” (Jn 8,44). 

S ha szabad mellékesen megjegyeznem: van pokol. Nem szerintem, hanem tényleg.

Rézkígyó

A bibliai rézkígyót Mózes Isten parancsára állítja föl, és mégis, Hiszkija király Isten imádásának védelmében pusztítja el. A teremtmények kétértelműek. Sokan raffináltan vissza is élnek ezzel a kétértelműséggel, és ártatlannak vagy éppen Isten szolgálatának tüntetnek föl olyan dolgokat, amelyek valójában a Gonoszt szolgálják. Mágia és hit c. könyvem mellett több kisebb előadásban vagy cikkben foglalkoztam ezekkel a visszaélésekkel, szövegüket részben bele is dolgoztam a könyvbe. A Rézkígyó menüpont kritikus szellemű kisebb írásaimat tartalmazza, amelyek egy .zip fájlban együtt le is tölthetők.

A Singh körüljár

„A pupillák sötét centrumában rejtőzik a létezés teljes titka. Fordulj befelé, és nézz keresztül ezen az éjfekete függönyön!” Nemrég kezembe adott szórólapról idézem ezt a szöveget. A lap „Sant” Rajinder Singhnek, a Spiritualitás Tudománya és a Vallások Világszövetsége elnökének 2007. novemberében Magyarországon és Szlovákiában tartott ingyenes előadásait hirdeti meg. „A Spirituális Tudományának Mesterei a benső átalakulás fontosságát hangsúlyozzák. A meditáció – a bensőbe fordulás folyamata. Figyelmünket a lélek székhelyére, a két szemöldök között és mögött elhelyezkedő 'harmadik szemünkbe' vonjuk vissza. Ekkor a Teremtőerővel, a szent Igével, az Isteni Fény és Hangáradattal kerülünk kapcsolatba” – olvasom.

A szórólap szerint Rajinder Singh „személyében tökéletesen olvad össze a modern tudomány és az ősrégi misztika”. Hogy mit szól a modern tudomány a homlok mögött rejtőző 'harmadik szemhez', annak megítélését nálam kompetensebb szakemberekre bízom; de az ősrégi misztikához volna egy-két szavam. A Spiritualitás Tudományának célja a Sant Mat (Surat Shabd Jóga) továbbadása. Tanulmányoztam a http://www.sos.org webhelyet. Sant Mat azt jelenti: „a szentek tanítása”. Ezek a „szentek” mindnyájan Singhek, az indiai félsziget „oroszlánjai”. (Singh oroszlánt jelent.) Mit hirdetnek nekünk?

A Sant Mat első alapelve: az egész teremtésnek egyetlen Istene van. Ezzel persze mi keresztények messzemenően egyetértünk, csakhogy ezt úgy fejtik ki, hogy „a világ nagy spirituális hagyományai megannyi ágai ugyanannak az isteni fának, amely az egy Istenségben gyökerezik”. Vagyis minden vallás jó. Ezzel viszont mi keresztények messzemenően nem értünk egyet. Éppen mert csak egyetlen Isten van, a hamis istenek nem istenek. Ha Ábrahám, Izsák és Jákob Istene valóban Isten, akkor Vishnu, Brahma és Shiva nem isten. A Sant Mat azzal hozza helyzetbe saját vallását, hogy minden vallásnak van külső és belső oldala, és a belső oldal, a miszticizmus, túltekint a szertartásokon, rituálékon, írástudáson, hogy az első kézből szerzett belső tapasztalatban álló spirituális önmegvalósítást keresse. Más szóval a tanítás igazsága és az imádás helyessége mellékes kérdés, csak szubjektív élményünk mérvadó. Ez az állítás borzasztóan népszerű és borzasztóan hamis. A Biblia Istene transzcendens valóság, aki bölcsességében és jóságában irányít bennünket. Nem helyezhetjük föléje belső megtapasztalásunkat. Ő rendelkezik velünk, nem mi ővele. Ha belső tapasztalatunk az abszolút mérce, akkor azonosak vagyunk az istenséggel (panteizmus). Ez pedig a Kígyó kísértése: „Olyanok lesztek, mint az Isten” (Ter 3,5). A keresztény nem fogadhatja el Isten egyetlenségének a Sant Mat alapelveiben kifejtett értelmezését.

A Sant Mat második alapelve: igazi énünk a lélek. Nem a test, nem az elme. Ez mindenekelőtt trichotomizmus, az ember háromrészűségének elmélete, ami manapság nagyon divatos, de a katolikus hittel nem egyeztethető össze. Továbbá: a test leértékelése nem biblikus. „Megalkotta az Úr Isten az embert a föld agyagából, az orrába lehelte az élet leheletét, és az ember élőlénnyé lett” (Ter 2,7). Az ember anyag és szellem egysége, a test elidegeníthetetlenül hozzá tartozik.

A harmadik alapelv: életünk igazi célja a lelkünkkel való kapcsolat visszaszerzése. Ezek szerint saját lelkünkben rejlik az üdvösség. A keresztény hit szerint ez elfogadhatatlan, az üdvösség Istenben rejlik. Vagy saját lelkünk és az istenség azonos? Újabb árulkodó jele a panteista gondolkodásnak... Hitünk szerint a lelket, ha nem talál Istenre, örök kárhozat várja.

A negyedik alapelv szerint a meditáció a spirituális növekedés legbiztosabb útja. A meditációs technika, amelyet a Sant Mat oktat, a fensőbb én fokozatos kibontakozásához vezet. Az utat a vallási hovatartozástól függetlenül lehet járni. Ez az alapelv végzetesen szembenáll a keresztény alapelvvel, amely szerint az üdvösség útja a Jézus Krisztusba vetett hit. Ez nem technika, hanem személyes odaadás egy konkrét személynek, aki halálával és feltámadásával szerezte számunkra az üdvösséget. A megváltás ajándékát önmanipulációval helyettesíteni mágikus technika és önmegváltás.

Az ötödik alapelv a kompetens tanító szerepe haladásunk gyorsításában. Krisztus, Buddha és sokan mások lelki mesterek voltak. A spiritualitás ugyanaz. (???) A múlt nagy mestereit tisztelni kell, de a Sant Mat hangsúlyozza az élő mester fontosságát. Értsd: múltnak igazán szép a kereszténység, buddhizmus stb., és nekünk aztán igazán mindegy, a fő az, hogy a jelenben Rajinder Singhre és az ő tanítványaira hallgass.

A hatodik alapelv: a spiritualitás életpárti. Ez elég pozitíven hangzik, de mögötte ez rejlik: „Amint belül előre haladunk és meglátjuk önmagunkban Isten Fényét, ugyanezt a fényt látjuk ragyogni másokban is.” Ez az alapja az életpártiságnak és az emberiség meghirdetett egységének. Csakhogy ez a gondolat azt jelenti, hogy nincs szükség megváltásra, az isteni fény eleve adottsága létünknek, csak meditálnunk kell, hogy észrevegyük. S ugyan mi ez a fény? Az isteni Jelenlét bennünk. Ismét a kifejezetten ki nem mondott panteizmus bújkál az ártatlanul hangzó elv mögött.

Hitünk szerint Isten transzcendens, „megközelíthetetlen világosságban lakik” (1Tim 6,16). Határtalan szeretetében mégis egyesülni akar velünk, de nem egy meditációs technika útján, hanem a Jézus Krisztusban való hit útján: „Senki sem jut az Atyához, csak általam” (Jn 14,6).

A Vallások Világszövetsége félrevezető fogalom. A nemkeresztény vallásokban vannak pozitív elemek, amelyeket mi is elismerünk, de vannak olyanok is, amelyeket radikálisan tagadnunk kell. „Amit a pogányok áldoznak, azt a démonoknak áldozzák és nem Istennek ... Nem ihatjátok az Úr kelyhét és a démonok kelyhét” (1Kor 10,20-21). A nemkeresztény vallásokkal párbeszéd lehetséges, egység nem. Egy minden vallás fölött álló világszövetség képtelenség.

A szórólap meghirdeti: Rajinder Singh az előadások után azokat, akik a feltételeknek megfelelnek, beavatja „az isteni Fény- és Hangáradatba”. A beavatás mintegy két óra hosszat tart. Világosan meg kell mondani, hogy ez a beavatás pogány vallási aktus. Aki ilyen beavatáson résztvesz, keresztény hitét megtagadja.

Jó volna, ha keresztény szervezetek nem adnának helyet ilyen programoknak. A Biblia mondja Cidkija király uralkodásának idejéről: „Még a papok valamennyi elöljárója meg a nép is hűtlenül a nemzetek valamennyi undokságát követte, s megszentségtelenítette az Úr házát” (2Krón 36,14). Mi ne tegyünk így.

Mint mondottam, Singh „oroszlánt” jelent. Péter első levelében azt olvassuk: „Ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán körüljár, keresve, kit nyeljen el” (1Pt 5,8). Igen, a Singh körüljár. „Erős hittel álljatok neki ellen” (1Pt 5,9).

Srí a bérci fok közt

Minduntalan a Bor vitéz döbbenetes befejezése jár az eszemben:

Künn az erdő mély árnyat hány,
Bagoly sí a bérci fok közt.
Szép menyasszony színe halvány,
Halva lelték a romok közt.

Csak éppen énbennem torzul a szöveg, és így alakul: Bagoly Srí a bérci fok közt... Sri Chinmoyról van ugyanis szó napok óta. Ő ugyan már boldog nemlétre szenderült (vagy mire szenderülnek a guruk), de hívei ostrom alá vették a katolikus templomokat. És a plébánosok vannak olyan naivak, hogy beengedik őket „koncertet” tartani.

Nem olyan régen egy Szinghre hívtam föl a figyelmet, aki ordítva körüljár, és termet bérel katolikus iskolákban. Nem tudom pontosan, miben különbözik a Srí a Szinghtől, de egy biztos: a Srí ott srí a bérci fok közt, az esztergomi bérci fok közt, a pesti Rezső téri bérci fok közt. A plébános atyák nem vették a fáradságot, hogy elolvassák a Hittani Kongregáció dokumentumát a keresztény meditáció néhány szempontjáról, vagy a Szentszék New Age dokumentumát, sőt nem veszik figyelembe a Dominus Iesust sem. Chinmoy a bérci fok közt zavartalanul síhatja: „A kezdőnek mindig a személyes Isten lába előtt kell meditálnia. Ez azért van, mert ha Istent az Ő személytelen aspektusában akarja látni, akkor Önt megzavarja az Ő hatalmas nagysága. Kezdje tehát a személyes Istennel, és onnan majd Isten személytelen aspektusához tud haladni.” (Ezt egy barátom idézi Sri Chinmoy weblapjáról.)

A keresztény hitre ma halálos fenyegetés a monista istenkép, amelyet a keleti meditációk közvetítenek. Ennek acélkemény következetességgel ellen kell állni. Ez minden katolikus hívő (és még inkább minden katolikus pap) kötelessége. Itt nem vallásközi párbeszédről van szó, hanem keresztények „megtérítéséről” a személyes Istentől a személytelen istenséghez, aki azonos a mindenséggel és azonos velünk is. Magyarán: lélekgyilkosságról. A szép menyasszony színe ugyancsak halvány... Jó volna, ha életben maradna.

Gyilkos istenek

2002. november 26-án, a Magyar Szentek templomában tartott előadás

Egy szellemi lelemény bemutatása

A 18. század második felében az orvostudomány még nem sokat tudott a betegségek okairól. Amikor Samuel Hahnemann (1755-1843) a lipcsei, majd bécsi egyetemen az orvosi kart látogatta, világossá vált előtte, hogy a gyógyítás a tapogatózás állapotában van. 1799-ben tette le doktori vizsgáját Erlangenben, de már 1796-ban közzétett egy új elméletet a gyógyító anyagok hatásáról, amelynek lényege: similia similibus curantur, hasonló a hasonló által gyógyul. Ebből az alapgondolatból fejlődött ki a homeopátia, amelyet a hivatalos orvostudomány ugyan elutasított, mégis napjaink egyik divatos módszerévé lett, és számos támogatóra talál az orvosok körében is (RAU, Josef: A homeopátia alapjai. Édesvíz, Bp. 2000. 17-25.o.).

Hahnemann azt figyelte meg, hogy a malária gyógyszere, a kinin, ha egészséges ember veszi be, a maláriához hasonló tüneteket idéz elő. Ezt a megfigyelést általánosította azzal, hogy nem a betegség tüneteit enyhítő, hanem a betegség tüneteit előidéző anyagot kell használni a gyógyításhoz „Mivel a tünetek nem mások, mint a szervezet erőfeszítései a homeosztázis vagy egyensúly helyreállítására, logikus olyan anyagot keresni, amely túladagolás esetén a páciens által tapasztaltakhoz hasonló tüneteket okozna” – írja a homeopátia egy mai teoretikusa. (ULLMANN, Dana: Ten Most Frequently Asked Questions on Homeopathic Medicine. 1999. Hogy aztán valóban logikus-e mondjuk a hasmenést hashajtóval kezelni, annak megítélését az olvasó józan eszére bízom.)

Hahnemannak – amint az várható volt – nehézséget okozott, hogy gyógyszereitől a tünetek fölerősödtek, ami veszélyessé is válhatott. Megoldásként az erősen felhígított oldatok adagolását találta ki. A hígítás a homeopátiában fantasztikus méreteket ölt, olyanokat, amelyekben a hígított anyag gyakorlatilag elvész az oldószerben.

Egy 30X-es hígítás az eredeti anyag 1031-szeres hígítását jelenti. Föltéve, hogy egy köbcentiméter víz 15 cseppet tartalmaz, ez a szám nagyobb, mint egy, a Föld méretét ötvenszeresen meghaladó konténert megtöltő vízcseppek száma. Képzeljük el, hogy egy csepp piros festéket helyezünk egy ilyen konténerbe, és azt egyenlően szétosztjuk benne. A homeopátia „infinitezimális törvénye” azzal egyenértékű, hogy kijelentjük: minden csepp víz, amelyet ezután a konténerből veszünk, tartalmazni fogja a „pirosság lényegét”. Robert L. Park, Ph.D., egy kiváló fizikus, az Amerikai Fizikai Társaság egyik igazgatója, megjegyzi, hogy mivel egy vegyület legkisebb mennyisége az oldatban a molekula, ahhoz, hogy egy 30C hígítású oldat legalább egy molekulát tartalmazzon az eredeti anyagból, legalább 1060 számú vízmolekulát tartalmazó oldatmennyiségre volna szükség, amihez a Földnél több mint harminc milliárdszor nagyobb méretű tartályra volna szükség... (BARRETT, Stephen: Homeopathy: The Ultimate Fake. 2001.)

Nem szükséges tudományos képzettség, hogy világosan lássuk: az az anyag, amely gyakorlatilag nincs jelen az oldatban, nem hathat. Ezen a ponton a homeopatikus gondolkodás elszakad a tudományos gondolkodástól. Áltudományos magyarázatot bőven kapunk, az oldat „emlékezéséről”, az anyag struktúrájának, „mintájának” visszamaradásáról, a szervezet rezonanciaképességéről, elektromágneses rezgésekről, szubatomikus erőterekről, életerőről, test-lélek személyiségről stb., de ezek a magyarázatok, amellett, hogy érvelésükben a sarlatánság minden jegyét felmutatják, nem tudnak változtatni az alapvető tényen, hogy t.i. az állítólagos gyógyszerek ténylegesen nem vesznek részt a gyógyításban.

Másfajta gondolkodásmód

Hogyan született ez az elrugaszkodás a fizikai valóságtól? Olvassuk egy homeopata sorait:

Az első lépés a gyógyszerek felhígítása volt, ez a kísérlet azonban kudarcot vallott. A felhígított gyógyszerek esetében a reakciók ugyan kisebbek lettek már, de ugyanakkor csökkent a gyógyító hatásuk is. Hahnemannt nem lepte meg az eredmény, hiszen kémikusként erre számított. Végül Köthenben sikerült egy addig ismeretlen gyógyszer-előállítási módszert felfedeznie. Hogy hogyan jött rá, mi ihlette e felfedezésre a zseniális orvost, nem tudjuk. (Kiemelés tőlem. – K. G.) Az eredeti ötlet szerint a gyógyszereket most is hígította, de ezt követően azokat alaposan felrázta. Ezt a módszert Hahnemann potenciálásnak vagy dinamizációnak nevezte el ... A kiindulópont minden esetben az ősoldat. Ahhoz, hogy egy úgynevezett C-potenciát kaphassunk, ezt 1:100 arányban felhígítjuk, egy csepp ősoldatot egy kémcsőben 100 csepp borszesszel hígítunk, majd bedugaszolva az üvegcsét, rázogatás közben 100-szor hozzáütjük egy kemény, de elasztikus tárgyhoz, például egy vastag, bőrkötéses könyvhöz ... Aztán ebből az oldatból (a C1-ből) egy cseppet egy újabb kémcsőbe teszünk, és 100 csepp borszesszel keverve az előddi módon újra összerázva 100 erős ütéssel dinamizáljuk. Az így keletkezett potenciát C2-nek nevezzük. ... Egészen addig csináljuk, amíg a C30-at el nem érjük. A leggyakrabban használt C-potenciák: a C30, a C200, a C1000. a C10000 és a C100000 ... A gyakorlatban, a magas költségek miatt, a potenciálás folyamatához szükséges borszeszt desztillált vízzel helyettesítik ... (RAU i.m. 63-66.o.)

Miközben ez az eljárás világossá teheti az olvasó számára, hogy homeopátiás oldat címén valószínűleg tiszta desztillált vizet kap a patikában, valami mást is megvilágít: a zseniális Hahnemann rejtett forrásból merítette a „potenciálás” ötletét. Itt érhetjük tetten azt a pillanatot, amikor a gondolkodás elhagyja a tudományosság talaját, és egy más gondolkodásforma jelenik meg. 100-szor hozzáütögetni a kémcsövet egy kemény, de elasztikus tárgyhoz... nem tudjuk, miért, de elfogadjuk... Az eljárást ezzel fölruháztuk a mágikus rituálé jellegével. Rejtett (latinul: okkult) forrásból származó információ szerint, az odaütögetés potenciálja az oldatot. Itt egy szimpla mechanikai műveletről tételezünk föl olyan tulajdonságokat, amelyek fizikailag nincsenek meg benne: hogy t.i. gyógyító erőt képes ajándékozni. Egy fizikai tényt, kvázi-vallásos módon, úgy kezelünk, mintha természetfölötti tulajdonságokkal rendelkezne. Ez a numinizáció (numen = istenség, numinózum = az istenséggel kapcsolatos). Mihelyt egy jelenséget numinizálunk, átléptünk a tudomány területéről a vallásos vagy kvázi-vallásos (okkult-mágikus) gondolkodás területére. A „similia similibus curantur” elve az okkultista Paracelsustól* (1493-1541) származik. (VEUM, Swen: Homeopathy and Spiritual Power. 2002.)

Vannak homeopaták, akik ezt nyíltan meg is vallják:

A betegséget szellemi szinten kell kezelni, a homeopatikus terápiának ez a lényege. A homeopatia elmélete szerint nem a kémiai anyagok gyógyítják meg a betegséget, hanem az életerőnek nevezett szellemi hatalom. Az orvosságok arra vannak fölkészítve, hogy szellemi hatalom hordozói legyenek. (VEUM i.m.)

Hahnemann szabadkőműves volt, a kereszténységet elvetette, keleti vallások bölcsességeit tanulmányozta. „Ellenállt Jézusnak, a názáreti álmodozónak, aki nem vezette a választottakat a bölcsesség igaz útján. Ki is jelentette Jézusról, hogy «e világ sötétségét hordozta és botránkoztatta az éteri bölcsesség barátait»” (VEUM i.m.)

Ha valaki még kételkedik a homeopátia okkult-mágikus mivoltában, álljon itt egy levelezőtársam leírása egy filmről, amit a Pax-tévében látott nem olyan régen:

A homeopátia hatékonyságának igazolására a következőt tették. Törpeharcsa bajuszából, uszonyából készítettek „alapanyagot” ezzel az eljárással: egy mozsárban kis döngölővel a harcsa bajuszát és uszonyát porrá alakították, aminek lényeges feltétele volt, hogy a döngölést nem volt szabad abbahagyni, meghatározott ideig. A döngölés, vagy porrá alakítás lényege nemcsak ebből állt, hanem abból, hogy a harcsa bajuszát, uszonyát azzá az energiává „porlasszák”, ami maga a hal. Tehát a halat felépítő energiává, Hal-energiává. Ezután ezt a port megfelelő arányú elegyítéssel valamilyen folyadékba tették, egészen mikro-hígítással. Egy kis üvegcsében ezek után ezt a „hal-energia-port” tíz ütéssel (talán a tizes számnak nem volt jelentősége) puha dologra kellett csapniuk. A puha dolog az éppen kéznél lévő Biblia volt. Tehát a Bibliára (ami talán csak véletlen volt, hogy arra csaptak, az volt kéznél) csaptak tíz ütéssel. Ezek után ezt a vegyített dolgot mint információt csepegtették kis golyócskákra. Ezek a golyócskák tehát a harcsa hal-energia információit tartalmazták. E folyamat után kiválasztottak tíz önként jelentkezőt. Azzal a céllal, hogy a kész homeopátiára alkalmazandó szert kipróbálják rajtuk. Az önkénteseknek nem mondták el, hogy miből „készült” a szer. A kísérlet lényege az volt, hogy amilyen kellemetlen tünetet okozott a szer bevétele, többszöri alkalmazása, olyan betegségtünetekre lenne alkalmazható a szer (mint a hasonlóság elve a homeopátiában). A következő tünetek fordultak elő: gyomorfájás, szédülés, hasmenés; egy fiatal férfi erős agresszivitásról, majd depresszióról számolt be; a legviccesebb: egy hölgy egy reggel olyan érzéssel ébredt, mintha ő maga egy hal volna, mintha nagy halbajuszokat érezne magán...

A homeopátia itt úgy mutatkozik be, mint titokzatos energiákkal való manipulálás, akár a reiki. Csak a technikája más, de ugyanazon a szellemi síkon fekszik.

„De a homeopátia valóban gyógyít!” – fogják mondani sokan. Nos, ennek klinikai bizonyítékai vajmi kétségesek. Két orvosi véleményt idézek:

Az eddig készült összehasonlító próbák nagy száma ellenére nincs bizonyíték arra, hogy a homeopátia bármennyivel is hatékonyabb volna, mint az azonos körülmények között végzett placebo-terápia. (RAMEY, David W.: The Scientific Evidence of Homeopathy. 2000.)

A placebo-hatások természetesen erőteljesek lehetnek, de a tünetek placebókkal való enyhítésénél mérlegelni kell a kárt is, amit a hatástalan termékekbe vetett bizalom – és a rájuk kiadott pénz – jelent. A spontán gyógyulás is tényező lehet a homeopátia népszerűségében. Azt hiszem, a legtöbben, akik felépülésüket egy homeopátiás terméknek tulajdonítják, ugyanúgy boldogultak volna nélküle is (BARRETT i.m.).

Szemközt a mágiával

Hagyjuk azonban ezt a vitát az orvosokra, és tételezzük föl, hogy a homeopátia valóban képes gyógyítani. Ez semmit nem változtat azon, hogy a homeopátia lényegileg mágikus eljárás. A mágia kritériuma nem a hatástalanság, hanem a numinizáció. Igen, a mágia hatékony is lehet. A Szentírás nem azt mondja, hogy a mágia nem eredményes, hanem azt, hogy tilos:

Ha majd bemégy a földre, amelyet az Úr, a te Istened ad neked, vigyázz, ne akard utánozni azoknak a nemzeteknek az utálatosságait. Ne akadjon közötted, aki fiát vagy lányát átviszi a tűzön, hogy megtisztítsa, vagy aki jósoktól tudakozódik, aki álmokat s jeleket magyaráz, ne legyen varázsló, se bűbájos, se aki ördöngősöktől vagy jósoktól kér tanácsot, se aki halottaktól kérdez igazságot. Mindezt ugyanis utálja az Úr, s az effajta vétkekért törli el azokat a nemzeteket utadból (MTörv 18,9-12).

Ne képzeljük, hogy ez csak valami ószövetségi rituális törvény, amely az újszövetségben érvényét veszítette. Olvassuk el Csel 19,18-19-et, amely szerint Efezusban, a mágia ókori fővárosában ötvenezer ezüst értékű mágikus irodalmat égetnek el a keresztény hívők. Ha pedig valaki azt gondolná, hogy ez csupán a „fekete” mágiára vonatkozik, keresse ki Csel 16,16-19-et, ahol egy rabszolganőből azért űzi ki Pál apostol a jós lelket, mert azt kiabálja utánuk: „Ezek az emberek a magasságbeli Isten szolgái, akik az üdvösség útját hirdetik nektek” (16,17). Ez már csak nem „fekete” kijelentés; de a szellemnek távoznia kell, mert Pál tudja, hogy minden jóslás Isten tetszése ellen van. A mágia általános tilalmáról a katolikus Egyházban lásd: KEK 2111. 2115-2117.

A mágia hatékonyságára Emilien Tardif beszélt el egy példát. Egy szerzetes elöljáró mesélte, hogy tud egy formulát, amellyel a vérzést el lehet állítani. Tardif kérte, hogy mondja el, de az illető vonakodott, mert a formula titkos, senkinek nem árulható el. Unszolásra mégis előadta. Francia szójáték volt, ezzel a szöveggel: „Júdás, Júdás, Júdás, fogd meg ezt a vérzést, ahogy Jézust megfogtad.” „Miért nem Jézushoz imádkozol inkább?” – kérdezte Tardif megdöbbenve. „Úgy nem működik!” – felelte a másik. A mágia bezzeg működött. (TARDIF, Emiliano: In Jesus ist Heil. Veritas, Linz, 1990. 59-60. o.)

Azt már láttuk, mi a különbség a mágikus és a természettudományos gondolkozás között: a mágikus gondolkodás nem a fizikai objektumokra, hanem valamilyen (rejtett vagy kevésbé rejtett) numinózumra irányul, eszköze nem a logika, hanem valamilyen irracionálisan hitelesnek minősített forrásból merített technika, eljárás, rituálé. Most elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol világossá tehető, mi a különbség a mágikus gondolkodás és a keresztény hit között. A mágus kézben tart vagy kézben próbál tartani egy numinózus erőt, szellemi hatalmat, abból a célból, hogy tudást vagy uralmat gyakorolhasson. A keresztény hit viszont nem működik olyan módon, hogy Jézus Krisztust „kézben próbáljuk tartani”. Nem elég a nevét mondogatni, mint Júdásét a vérzéscsillapító formulában. Ő szuverén módon cselekszik; a hit, amellyel kiszolgáltatjuk magunkat neki, szuverén beavatkozására ad módot életünkben. Nem mi tartjuk kézben őt, ő tart kézben minket.

Példa lehet egy nyomorék gyógyulása Oriol Szent József (1650-1702) imájára. Ez a barcelonai spanyol világi pap rendszeresen gyakorolta a gyógyítás adományát. Sok beteg jött hozzá, köztük nyomorékok, vakok, némák, akik gyógyultan távoztak, miután megáldotta őket. A templom közelében, ahol szolgált, gyakran kéregetett egy városszerte jól ismert nyomorék koldus. Köztudott volt, hogy a férfi gerinctörést szenvedett a keresztcsontja közelében. Emiatt nem tudott felegyenesedni, és lábai annyira elkorcsosultak, hogy egyáltalán nem tudta őket használni: két mankóra támaszkodva vonszolta magát a templomon keresztül. A mankók egyike sem volt hosszabb három arasznyinál. Ezekre támaszkodott a karjaival és a fejét magasra tartotta, hogy ne érjen a földhöz. Lábai helyett filccel bepólyált térdein járt, alsó lábszárait magasra felhúzva. Ilymódon csak nagy nehézségek árán tudott haladni. Egyik reggel a templomban kéregetett, miközben a kórus a zsolozsmát imádkozta. A templomhajóban állt meg, a lépcső közelében, amely a plébániatemplom főoltára alatti Szent Tövis keresztkápolnához vezetett. Itt akart Dr José Oriol leereszkedni a kápolnába, hogy bemutassa szentmiseáldozatát. Így szólt a nyomorékhoz: „Látod, milyen sok beteg jön hozzám mindennap, hogy meggyógyítsam őket, te pedig, aki minden nap látsz engem, még sose kérted ezt tőlem.” Mire a béna nevetve így felelt: „Már elmúltam 30 éves, és ha most meggyógyulnék, vajon milyen foglalkozást tudnék még kitanulni, amellyel a kenyeremet kereshetném?” A papnak nevetnie kellett ezen a furcsa válaszon. Lement a kápolnába, bemutatta miséjét, hálát adott, majd visszaindult a kórushoz. A lépcső tetején újra meglátta a nyomorékot, és ezt mondta neki: „Hát te még mindig itt vagy! Még ha te nem is szeretnéd, én meg akarlak téged gyógyítani!” Ezzel szemeit az égre emelte, elváltozott az arca, és úgy tűnt, sugarak jönnek ki a testéből. Jobb kezét a nyomorék testére tette és így szólt: „Super ægros manus imponent...” („A betegekre teszik kezüket... ” Folytatása: „... és azok meggyógyulnak” – Mk 16,18), majd a kereszt jelét rajzolta a homlokára és megáldotta. Aztán ezt mondta neki: „Kelj fel, fogd a létrát és akaszd ezeket a mankókat az örömmel teljes Miasszonyunk képe mellé.” Ez a kép pedig akkortájt a főoltár mögött volt, sokkal magasabban mint ma, miután az oltár új díszítést kapott. A tanú, aki mindezeket elmondja, látta, hogy a béna azonnal kiegyenesedett, leoldott egy kötést a térdéről, és összekötözte vele a mankóit. Ezalatt a pap visszament a kórushoz, a meggyógyult pedig a sekrestyeajtóhoz lépett, ahol egy létra volt a falnak támasztva. Fogta a létrát, amit egy embernek igencsak megerőltető volt megemelnie, és a Szűzanya képe mellé állította, felmászott rá, és mankóit a kép melletti szögre akasztotta. A beteg olyannyira egészséges lett, hogy később kisegítő sírásóként dolgozott ugyanazon a plébánián. Az esetet több tanú egybehangzó vallomása igazolja a „Positio super introductione causæ (Romæ 1767, p.114-118)” c. iratban. Lásd: SCHAMONI, Wilhelm: Wunder sind Tatsachen, Würzburg 1976, Johann Wilhelm Naumann-Verlag, p.55-58.

Itt látjuk a keresztény hit hatékonyságának igazi struktúráját. José Oriol nap mint nap látta ezt a nyomorékot koldulni, de csak ezen a napon kapott határozott indítást arra, hogy gyógyulásáért imádkozzék. Nem ő indította Istent, Isten indította őt. Ugyanakkor az egyiptomi varázsformulák még az istenek ellenére is hatalmat adnak a varázslónak, aki „rituális cselekmények segítségével – a mágia világképe szerint – az egész mindenség urává válhat, az isteneket is szolgálatába kényszerítheti” (KÁKOSY László: Varázslás az ókori Egyiptomban. Akadémiai Kiadó, Bp. 1978. 32. o.). Jézus Krisztus természetfölötti hatalma puszta formulákkal nem érhető el (lásd Csel 19,13-16). Ő egész életünk odaadását követeli: „Aki közületek nem mond le mindenről, amije van, nem lehet az én tanítványom” (Lk 14,33). E radikális követeléshez Istennek és egyedül Istennek van joga.

Egyedül Istennek! Most helyeztük ujjunkat a döntő különbségre. Numinózumra irányul a mágikus gondolkodás és numinózumra irányul a keresztény hit is. Csakhogy más és más numinózum, más és más szellemi valóság szerepel a mágiában és a keresztény hitben. A keresztény hit Ábrahám, Izsák és Jákob Istenére irányul, arra az Istenre, aki az eget és a földet teremtette, az egyetlen, személyes és transzcendens Abszolútumra. A mágikus gondolkodás korlátozott és befolyásolható numinózumra irányul, amely nem felel meg a bibliai istenfogalomnak, megfelel azonban a pogány mítoszok korlátozott és befolyásolható istenfogalmának. Igaz, a pogány istenek nem léteznek; „tudjuk, hogy nincs bálvány a világon” (1Kor 8,4). Csakhogy aki, tudatosan vagy öntudatlanul, egy ismeretlen szellemi tényező felé fordul, megnyitja tudatát a leselkedő démoni hatalmak előtt; ezért mondja a Szentírás, hogy „amit a pogányok áldoznak, azt a démonoknak áldozzák és nem Istennek” (1Kor 10,20). Semmit se javít a dolgon, ha ezt a szellemi tényezőt életerőnek nevezzük, mint Hahnemann, energiának, mint a reiki, vagy megvilágosodásnak, mint a zen-mesterek. Nem ártatlan világban élünk, ahol nyugodtan bolyonghatunk az ismeretlenben, hanem, ahogy a Szentírás mondja, „fejedelemségek, hatalmasságok, a sötétség világának kormányzói, a gonoszságnak az ég magasságaiban lévő szellemei” (Ef 6,12) közepette. „A világ fejedelme” (Jn 14,30), „a levegőben uralkodó fejedelem” (Ef 2,2), „ennek a világnak az istene” (2Kor 4,4) a sátán. Amikor az ember elbukott, magáévá téve a Kísértő alapeszméjét, hogy önnön istenévé legyen (Ter 3,5), nemcsak ő maga került a démonok fejedelmének hatalmába, hanem az univerzum is, amely az emberért van teremtve:

A teremtett világ hiábavalóságnak van alávetve ... A teremtett világ is felszabadul majd a romlottság szolgaságából Isten fiai dicsőségének szabadságára ... Minden teremtmény együtt sóhajtozik és vajúdik mindaddig (Róm 8,19-22).

Igen, kiűzettünk a paradicsomból! Végzetes tévedésben van, aki azt gondolja, hogy a természet ártatlan (mint Rousseau, vagy mint Thor Heyerdahl, aki fiatalon megkísértette, hogy feleségével vademberként éljen egy óceáni sziget paradicsomában – de egy életveszélyes fertőzés gyógykezelésére, amely az asszony lábát érte, kénytelen volt visszatérni az ártatlan természetből a romlott civilizációba). A természet, jelen állapotában, tud ártani, és árt is; diszharmóniát és halált hord a méhében. A természetgyógyászat kísérlete, hogy mesterséges készítmények helyett a természetben rejlő kiaknázatlan gyógyító erők segítségével mentse meg az embert a betegségtől, ezért elhibázott. Egy keresztény természetgyógyász nagy lelkesedéssel hirdette tanait, és nem akart hitelt adni a figyelmeztetésnek, hogy mágiába tévedt. Egy szép napon aztán kénköves bűzt kezdett érezni saját leheletében. Isten sietett segítségére a lelkek megkülönböztetésének adományával, amely – ebben az esetben – érzékszervi formában jelentkezett. Igen, ha rejtett (okkult) gyógyító erőket keresünk a természetben, a sátán angyalainak, a démonoknak befolyása alá kerülünk. A természetben rejlő gyógyító erők fölfedezése és használata a természettudományos gondolkodáson alapuló, racionálisan kontrollált gyógyászat feladata.

Hit és tudomány

A keresztény hit nem ellenkezik a természettudományos gondolkodással. Ellenkezőleg, a modern természettudomány a keresztény világkép alapján született meg. A pogány politeizmus (a mágikus-okkult gondolkodás szellemi talaja) az univerzumot irracionális erők veszedelmes dzsungelének érzékeli, amelyben okkult tudás és mágikus rituálék segítségével boldogulhatunk. A zsidó-keresztény monoteizmus szerint az univerzum a végtelenül bölcs Isten alkotása, következésképpen racionális. A krisztusi hit szerint az isteni Bölcsesség, az Ige, a Logosz működik a teremtésben: ezért a teremtében logosz, értelmes rend van; a teremtés logikus. A természettudományos gondolkodás ebből a szellemi talajból nőtt ki. A középkor a szerzetesi, plébániai, káptalani iskolák után, virágkorába jutva, létrehozta a tudományegyetemet (universitas scientiarum), amely a logikus gondolkodás iskolája volt. Ezeken az egyetemeken az ismereteket racionálisan feldolgozó, újabb és újabb kérdéseket feltevő gondolkodásmód alakult ki; tipikus példája ennek Albertus Magnus a 13. században, aki nemcsak filozófiát és teológiát művelt, hanem a természeti jelenségek megértésének igényével is fellépett, enciklopedikus ismeretei miatt elnyerve az utókortól a doctor universalis címet. Az ő vizsgálódó szellemében folytatták a természet megismerését azok a gondolkodók, akik fölfedezték a kísérleti kutatás lehetőségét. A kísérlet nyelvén a természethez kérdés intézhető, amelyre logikus választ várhatunk, hiszen a természet logikus (a teremtő Logosz műve). Ezért született meg a kísérleti tudomány éppen a keresztény kultúra területén és nem a pogány világban. A kísérleti tudomány racionális alapokon nyugvó eredményeit bizalommal alkalmazhatja a hívő is: ami logikus, az a Logosztól való. Igaz, történtek kísérletek a természettudomány kijátszására a hit ellen, valamint a hit kijátszására is a természettudomány ellen, ezek azonban az illetékességi területek összekeveréséből fakadtak, és nem képviseltek valódi ellentmondást. Igazság igazságnak nem mondhat ellen. A racionalizmust, amely az emberi értelmet numinizálja, mi, keresztény hívők, elutasítjuk; a rációt, amely a természetes értelem természetes logikáját alkalmazza a jelenségekre, értékeljük és fölhasználjuk, mint Isten ajándékát.

A 19. század után, mely a racionalizmus virágkora volt, a 20. század második felében az irracionalizmus áramlata öntötte el az euro-amerikai kultúrát. Új asztrológiai korszakot hirdető jövendölések, „ősi bölcsességek”, keverékvallások, panteista elméletek, kísérleti tudományos alapokat nélkülöző terápiák, keleti meditációk, ezoterikus tanok, űrlényekről, ufókról szóló képzelgések, reinkarnációs teóriák, túlvilági kapcsolatteremtések, ősmagyar táltosgyakorlatok, mágikus praktikák zúdultak ránk, nem egyszer nagy írói tehetséggel bemutatva, gyakran áltudományos mezbe öltöztetve, és ugyancsak gyakran azzal a jelszóval, hogy mindez összefér a kereszténységgel, sőt, hogy ez az igazi kereszténység. Ezt a szellemi légkört egyes történettudományi sarlatánok, nacionalista-antiszemita motivációtól hajtva, arra használják fel, hogy még Jézus Krisztus zsidó származását is kétségbevonják, és a zsidó nép helyett a magyart jelöljék meg Isten választott népének – ami a náció, a nemzet numinizációja. (Ez egyszer már megtörtént Németországban, és gyilkos ideológiának bizonyult.) Lásd Jelenits István kritikáját Badiny Jós Ferenc „Jézus király – a pártus herceg” c. könyvéről az Új Ember 2000. augusztus 20-27-i, szeptember 3-i és szeptember 10-i számaiban.

A kereszténység ilyen meghamisítására a Biblia szava érvényes: „Ha valaki jön, és más Krisztust hirdet, mint akit mi hirdettünk, vagy más lelket fogadtok be, mint amit kaptatok, vagy más evangéliumot, mint amit elfogadtatok, azt igen jól eltűritek” (2Kor 11,4).

Én nem szándékozom tűrni. Isten nevében vészt kiáltok.

Riadó! Gyilkosok!

Ül a diák a padban, és a fekete mágiáról szóló könyvet tanulmányozza. Elkezdi alkalmazni a fojtogatás varázslatát tanárnőjére, akinél nem kíván felelni. A tanárnő rosszul lesz.

Valaki agykontrollozni kezd. Egyszercsak otthon, szobájában, azt tapasztalja, hogy láthatatlan kezek fojtogatják.

Vigyázat, a mágikus-okkult tereken szereplő szellemi hatalmak nemcsak hamis istenek, hanem gyilkos istenek is! A sátán nemcsak a hazugság atyja (Jn 8,44), hanem gyilkos is, kezdettől fogva (uo.). Az euro-amerikai kultúrát tisztátalan szellemek, gyilkos istenek inváziója fenyegeti.

Vigyázat, értelmiségiek! Mentsétek meg az emberi szellem tisztaságát az irracionalizmussal való bemocskolástól!

Vigyázat, orvosok! Oltalmazzátok meg a gyógyítás tiszteletreméltó tudományát a prostitúciótól, a sarlatánsággal és mágikus technikákkal való megfertőztetéstől!

Vigyázat, keresztény hívők! Tanuljátok megkülönböztetni a tiszta evangéliumot a gnosztikus agyrémektől! „Még ha mi, vagy akár az égből egy angyal hirdetne is nektek más evangéliumot, mint amit hirdettünk nektek, átkozott legyen!” (Gal 1,8)

Az evangéliumi hit egyszerű. Hiszünk Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, a zsidó Messiásban, az egész emberiség Megváltójában, aki kereszthalálával és föltámadásával örök üdvösséget szerzett a benne hívőknek. Őbenne az egyetlen Isten nyilatkoztatja ki önmagát nekünk, Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, akin kívül más isten nincsen. Az Ő Lelkét vettük, az Atya és a Fiú Szentlelkét, az Igazság Lelkét. Nincs több megváltó, nincs több isten, nincs szükségünk további lelkekre. Az evangélium nem változik és nem szorul kiegészítésre. Ez a hit elegendő minden démoni támadás visszaveréséhez, minden sátáni megtévesztés visszautasításához. Ez a hit az isteni természet részeseivé tesz bennünket (2Pt 1,4), örök életet ad (Jn 6,47), biztos menedékünk lesz halálunk óráján, amikor a varázslat és az okkult ismeretek bizonyosan cserbenhagyják az embert. Jézus neve áll minden név fölött, és erre a névre meg kell hajolnia minden térdnek a mennyben, a földön és az alvilágban (Fil 2,10).

Jézus nevében ellene tudunk állni a mágikus-okkult világkép gyilkos isteneinek.



* Paracelsust az előadásban, megjelölt forrásomat követve, mágusnak neveztem; ez ellen a minősítés ellen egy kritikusom tiltakozott. Álljon itt a tárgyilagos információ. A Paracelsus nevet Theophrastus Bombastus von Hohenheim (1493-1541) svájci orvos használta. Fontos felfedezéseket tett a gyógyászat és a kémia terén. Amellett kidolgozott egy neoplatonikus alapú misztikus teozófiát; szerinte éppúgy, ahogy a természetet csak annyiban ismerjük, amennyiben magunk is természet vagyunk, Istent is csak annyiban ismerjük, amennyiben Isten vagyunk. (The Concise Oxford Dictionary of the Christian Church, Oxford University Press, 1987. p. 379.) Ez okkult tan, amint az akkori alkimiában is keveredett az okkultizmus a később elkülönült természettudománnyal. Úgy gondolom tehát, az óvatosabb „okkultista” kifejezést joggal használhatom.

A táltos és a próféta

– Magyarság a krisztusi hit fényében –

2003. április 22-én a Magyar Szentek templomában elhangzott előadás
«Ezekből a kövekből is képes az Isten gyermekeket támasztani Ábrahámnak» (Mt 3,9).

A szakadékba lebukó lovas

Klapka emlékirataiban olvasom, hogy amikor a magyar seregek 1849. áprilisában az isaszegi és váci győzelmek után Komárom felé vonultak, a tábornokká frissen kinevezett Klapkát majdnem végzetes baleset érte.

Rétságtól menve Vadkertnek fele útján oly baleset ért, amely – ha a gondviselés nem őrködik fölöttem – pályámnak korai véget vetett volna. Zászlóaljaim az országúton haladtak, és én soraik hosszában vágtattam lovammal a balfelől elterülő mezőn. A sereg, mint mindig, most is megéljenzett, és én köszöntem nekik (nyilván kardjával tisztelgett – K.G.), s egy előttem tátongó földnyílást csak akkor vettem észre, midőn már késő volt szélességét méregetni. Bízva jó paripám izmaiban, sarkantyút adtam neki, az ugrott, s mi mind a ketten a mélységbe rohantunk alá több ölnyi magasságból. (Egy öl kb. 1,9 m – K.G.) Hogyan történt, hogy ló és lovas nem zúzódott agyon, megfejthetlen rejtély még ma is előttem. Lovam néhány jelentéktelen horzsolást szenvedett csak, én pedig teljesen sértetlen maradtam. (Klapka György: Emlékeimből. Szépirodalmi Könykiadó, Bp. 1986. 555. o.)

Számomra jelkép ez a szakadékba bukás, a magyar sors jelképe. Nagy lelkesedéssel, kivont karddal, éljenek között vágtatunk, nem nézve magunk elé, belerohanunk a tragédiába, alábukunk a szakadékba, de a Gondviseléstől őrizve mégis megmaradunk, folytatjuk történelmi utunkat. Miért? Mivégre maradt fenn ez a maroknyi, rokontalan nép, Kelet és Nyugat határán? Miben áll a magyar titok?

Vérszerződés

Történelmünk hányattatásai közepette, a kilátástalannak tetsző kommunista diktatúra idején, sok magyar szív, főképpen az emigrációban, a régmúlt felé fordult, és a magyarság eredetében vélte megtalálni nemzetünk sajátos értékének forrását. Így született az «előkelő» sumér eredet mítosza. A tárgyilagos tudomány kritikáját ez a nacionalista indíttatású teória nem állja ki. (Lásd Bertényi Iván professzor indoklását: Bertényi–Gyapay: Magyarország rövid története. Mæcenas Könyvkiadó, Bp. 1993. 19-20. o.) Nem vagyok szakember a történelemben, de az elemi becsületesség követelményének tartom, hogy nemzetünk múltját a történelmi igazság és ne az ábrándok világánál szemléljük.

Az őstörténeti elméletek, a legfantasztikusabbnak tűnő «csodabogarak» megalkotói éppen a tudományos alapok (a módszertan) tekintetében vétenek, s emiatt építményük a tudomány szigorú szabályait következetesen számon kérő kritika súlya alatt többnyire kártyavárként omlik össze. (Csorba Csaba: Árpád népe. Vince Kiadó, Bp. 2000. 10. o.)

A magyarság mint etnikum eredetéről még lesznek viták, az állásfoglalást bízzuk a szakemberekre; de mindenképpen téved, aki a magyar titok mibenlétét az etnikum felől akarja megfejteni. Biztos adat, hogy a honfoglaláskor a magyar törzsekkel szövetségben vonult be a Kárpát-medencébe egy (három törzsből egyesült) kabar törzs is (Csorba i.m. 49-50. o.); a kabarok a kazárok lázadói voltak, a «kabar» szó lázadót jelent. A kabarok később beolvadtak a magyarságba.

A kabarok soraiban különböző segédnépek is csatlakoztak a magyarokhoz: az iráni nyelvű mohamedán khorezmiek (magyarul kálizok). Ők lettek később a magyarországi mozlimok (szaracénok, böszörmények) egy része. (A másik rész az alánok-jászok.) Besenyők is csatlakozhattak. (Bertényi i.m. 23. o.)

Van olyan adat, hogy Árpád csapataihoz varégek is csatlakoztak. (Bozsóky Pál Gerő: Magyarok útja a pogányságtól a kereszténységig. Agapé, Szeged, 1999. 89.o.) Történelmünk folyamán további etnikumok olvadtak a magyarságba: szlávokat (s talán avar maradványokat is) hódítottunk meg, kunokat, jászokat, besenyőket fogadtunk be, szomszédnépekkel keveredtünk, a török kiűzése után az elnéptelenedett területekre nagyarányú német és szlovák betelepedés történt, jelentős zsidó etnikumunk van még a Holokauszt pusztítása után is, növekszik arányszáma a roma lakosságnak, és megkezdődött (régebben oly lehetetlennek látszó) beolvadásuk is, amely visszahat a magyarságra. Itt vannak az új bevándorlók is: nemrég tizenhárom év körüli kínai iskoláslányt hallottam csevegni magyar osztálytársával; ugyanazt a magyar nyelvet beszélték, teljesen azonos kiejtéssel, hanghordozással. Ezt a magyar valóságot egyetlen etnikai adottságból levezetni lehetetlen. Hunyadi János valószínűleg román származású volt (Bertényi i.m. 141. o.), Petőfi Sándor szlovák, Damjanich János szerb, a nagy apostol, Prohászka Ottokár cseh-német, a dogmatika-professzor Schütz Antal német, a piarista költő, Sík Sándor zsidó származású... Nélkülük próbáljuk megfogalmazni a magyarságot? A bencés Olofsson Placid atya mondta nekem egyszer, svéd ősére célozva: «Egy csepp magyar vér sincs bennem (nem tudom, ezt szó szerint kell-e venni), de csak merje valaki kétségbe vonni, hogy magyar vagyok!» Nem az etnikum tesz magyarrá.

Bozsóky Pál Gerő szerint a (feltehetően 890-91 táján történt) vérszerződés tekinthető a magyar nemzet születésnapjának (i.m. 86. o.). Ennek a pogány rítusnak, amely ismert volt a szkítáknál és a mongoloknál is, szerinte éppen az a jellemzője, hogy nem rokonok között kötötték, hanem, vérüket egyesítve és az elkevert vérből egy részt lenyelve, mintegy ezáltal váltak rokonná, «egy vérből valóvá». A történeti részletekről lehet vitatkozni, de a lényeg biztosan igaz. A magyarság döntés. Különféle etnikumok léphetnek be ebbe a döntésbe, «egy vérből valóvá» válva velünk; a szellemi kötelék, a nemzetalapító döntés, visszavonhatatlanul érvényes.

Nem akarok fantaszta, valóságtól elrugaszkodott idealista lenni. Az etnikum, a genetikai anyag tényleges szerepet játszik a magyar valóság meghatározásában, ezt nevetséges volna tagadni. Csak annyit kívántam bizonyítani, hogy ez a szerep nem kizárólagos és abszolút. Az anyag szerepe ez, amelyet a szellem formál. Emlékezzünk Keresztelő Szent János szavára: «Ezekből a kövekből is képes az Isten gyermekeket támasztani Ábrahámnak» (Mt 3,9).

A honfoglaló magyarságot létrehozó szövetség folytatása, nemzetünk további meghatározója az a döntés (Géza fejedelem és Szent István döntése), amely a Kelet és Nyugat határán megtelepült magyarságot a Nyugat részévé tette. A magyarság megkeresztelkedése az ország keleti részében, a gyula és Ajtony területén, bizánci irányból kezdődött meg. Egyházszakadás még nem volt; az az elhatározás, amellyel Géza nyugatról kért hittérítőket, nem hitbeli, hanem politikai választás volt. A magyar nép, amely korábban, a kalandozások idején, «Európa bérgyilkosa», első számú közellensége volt (jó zsákmány fejében bárkivel szövetkezett bárki ellen, és könyörtelenül pusztított), most belépett az akkori «európai unióba», amit nyugati kereszténységnek hívunk. Ebből a döntésből született az európai magyar államiság, amelyet a címerünkben most is, köztársasági korunkban is ott lévő korona szimbolizál. Ez a történelem visszafordíthatatlanul meghatároz bennünket. A magyarság Nyugat; évszázadai folyamán nem egyszer meghasonlott Nyugat, két részre osztott ország, polgárháborúk színtere; mégis Nyugat, ha fájó nosztalgiával is ázsiai múltja felé, mint Ady Endre megírta Ond vezér unokája című versében:

Tőle jövök és idegen
Az én ősöm, fajtám, királyom.

A démonikus szuperhatalom, amely négy évtizeden át tankjai erejével próbált bennünket Kelethez kényszeríteni, látványos történelmi kudarcot vallott, fölbomlott. Nyugat vagyunk, kitárva karjainkat Kelet felé: ez sorsunk és hivatásunk.

Csodaszarvas

Az eddig mondottakat kétféleképpen lehet értelmezni; a szellem, amely a forrongó és alakuló magyar anyagot formálja, kétféle lehet. Hadd iktassam ide Csodaszarvas c. versemet, melyben a titkot üldöző Hunor és Magor e kétféle magyarság-interpretáció szimbólumaként jelenik meg.

Ott vágtat a gyönyörű állat, nyomában két gyönyörű herceg lovagol.
‘Huj, huj!’ üvölti Hunor herceg, ‘Hajrá!’ kiáltja Magor.
Vágtat a láng-agancsú szarvas, ligettől ligetig, értől érig,
nyilak zúgnak, de nem találják, tajtékos paripák el nem érik.

‘Huj, huj!’ Vágtat Hunor és Magor. ‘Hajrá!’ Lovaik véknya vérzik.
Vágtat a nap-homlokú szarvas, vadonról vadonra, bérctől bércig.
Határok hajnalodnak, síkságok elmaradnak, szelek tépik a fákat.
Csillagok csodálkoznak, sirályok siránkoznak, amerre a két fiú vágtat.

Köd gomolyog, csapkod a tenger. A szarvas a vízre kifut.
‘Huj, huj!’ Vágtatnak utána a háborgó hab színén a gyönyörű fiúk.
‘Hajrá!’ Had ébred, lándzsa csillog, fegyverrel fogad a part.
Hunor kezében körbe sújt a bárd, Magor öklében villámlik a kard.

Vert sereg omlik, asszonyok zokognak, a vének a városok kulcsait hozzák.
Hunor haragos, Magor mogorva. Hallgatva kémlelik a róna hosszát.
‘Amott, amott!’ A láthatáron lángként lobog a karcsú alak.
‘Huj, huj!’ A paták mennydörögnek. ‘Hajrá!’ A vadászok tovább viharzanak.

A Vereckei–hágón a nyihogó méneket vesszővel ütik-vágják.
Lángban a határ köröskörül! Lóval ugratják át a máglyát.
Bölény bődül vagy medve mordul – ‘Gyere csak, ha van hozzá merszed!’
Tiszán gázol, Dunán úsztat át a két diadalmas, gyönyörű herceg.

‘Ott, ott!’ Szalad a szarvas, agancsai közt viszi a Napot –
‘Huj, huj!’ Mögötte az üldözők hajszája robog –
‘Hajrá!’ Nyíl szisszen, összeesik, elérik, elvágják a torkát,
megnyúzzák, kibelezik, sütik a húsát tűzön a hunori-magori hordák –

De hol van agancsából a láng? Mi történt? Valami vár még?
Mi az ott? A ködben? Ami rezdül? A mozgás? Az a fény? Az az árnyék?
Utána, utána! A két herceg a lovakra vagdal.
Fut a szarvas, agancsai közt a tündöklő Nappal!

Futnak a paripák, nyomában a rejtelmes Lángnak.
‘Úgyis elérlek’ – mondja Hunor – ‘s akármi vagy, lángoló darabokra váglak.’
Futnak a paripák, nyomában a Megfoghatatlan Tűznek.
‘Ó titok’ – mondja Magor – , ‘érj utol engem, aki űzlek!’

‘Huj, huj!’ Mögöttük dobogva vágtat kun, besenyő és mongol.
‘Hajrá!’ Ozmánok, németek és oroszok vad nyargalása tombol.
És száguld a gyönyörű szarvas, nyomában két gyönyörű herceg lovagol.
‘Legyőzlek!’ üvölti Hunor herceg. ‘Ó győzz le!’ kiáltja Magor.

Láttatok engem? Az arcom Hunor arca. Ki vagyok én? Az arcom Magor arca.
‘Huj, huj!’ Énbennem fut a szarvas. ‘Hajrá!’ Énbennem dübörög a hajsza,
amikor álmatlanul fekszem, s a szívem zakatol, zakatol, zakatol.
‘Megfoglak!’ röhögi Hunor herceg. ‘Érints meg!’ zokogja Magor.

A megölt és föltámadt csodaszarvas által jelképezett titok természetesen Jézus Krisztusra utal; a kétféle interpretáció az önmagában és a természetben bízó pogányság és a kegyelemre hagyatkozó kereszténység – mondjuk így: a táltos és a próféta interpretációja.

Mit mond a táltos?

Vajúdó nemzeti identitás-tudatunk hajlamos a pogány múlt felé fordulni, és annak vallási fölértékelésében keresni megerősítést. Még a ferences történész, Bozsóky Pál Gerő is beleesik ebbe a hibába, amikor a magyar ősvallást leírja. (Bozsóky i. m. 100-101. o.) Tévedés azt hinni, hogy az ég istenének pogány tisztelete azonos a zsidókeresztény kinyilatkoztatás abszolút és szuverén egy Istenének imádásával. A pogány égisten «Legfőbb Lény» ugyan, de csak fokozatban előz meg olyan kisebb istenségeket, mint pl. a Nap, a Hold, a tűz. Sőt a történelmi fejlődés során az égisten kultusza általában mindinkább elhalványul, és átadja helyét alacsonyabbrendű istenségek «praktikusabb» kultuszának (Eliade, Mircea: A samanizmus. Osiris, Budapest, 2002. 24., 459. o.). Az az állítás, hogy az ősmagyarok egyedül az égistent «imádták», a természet titkait csak «tisztelték», egy kereszténységen belül keletkezett megkülönböztetés jogosulatlan átvitele egy olyan kultúrára, amely ilyen distinkciókat nem ismert. Az égitestek mítosztalanítása a Szentírás első fejezetében álló, igen fontos tétele a monoteizmusnak. Bármilyen numinizálásuk (beleértve a divatos asztrológiát) élesen ellentétes az egyistenhittel, amely az ószövetségi kinyilatkoztatás ajándéka az emberiségnek.

Más szerzőknek az a kísérlete, hogy a kereszténységet, magának Jézusnak személyét is beleértve, «zsidótlanítsák», teljesen irreális. Rádióinterjúban hallottam olyan úgynevezett «keleti kereszténységről», amelyet állítólag az ősmagyarság vallott, s amely így vetett volna keresztet: «Az Apa és Anya Szent Lelke nevében». Történetileg ezzel kapcsolatban, minthogy nem vagyok szakember, csak egy kevéssé szakszerű megjegyzésem van: «Uraim, ébredjenek fel!» Mint teológus azonban szeretnék megállapítani egy-két dolgot. Apa-anya párosok léteznek a pogány vallásokban, az égistennek is van felesége és vannak gyermekei, de a bibliai monoteizmus Istene fölül áll a nemi jellegen. A keresztény Szentháromság-hit semmit nem változtat az istenség szellemiségén és egyetlenségén. A teljes zsidó kinyilatkoztatás szerves része a krisztusi hitnek, valamint az is, hogy Jézus Krisztus embersége szerint zsidó, Dávid Fia, Júda törzsének Oroszlánja, a zsidó prófétáktól megígért Messiás. Aki nem ezt a Jézust vallja, az nem a keresztények Istenét imádja. Nemzeti önértékelésünknek nincs szüksége képzelődésekre és hazugságokra, az antiszemitizmus pedig alapvetően antikrisztianizmus is: ellentétes a krisztusi hittel.

A New Age hullám keretében, mint a mágia minden formája, a sámánizmus is divatba jött. A magyar nacionalistáknak ez jó alkalom a magyar sámánizmus, a táltosság fölélesztésére, egybekötve a hasznosat a kellemessel. Táltosiskola működik, létezik az Ősmagyar Táltos Egyház. E nyílt pogányságra keresztény részről két figyelmeztetés a válaszunk.

a) A sámánizmus önmegváltás. Meggyőződése szerint a sámán birtokában van azoknak az eszközöknek, amelyekkel össze tudja kötni az eget a földdel; meg tudja mászni a «világfát». Túlvilági utazásai során a sámán megkeresi és visszahozza az eltévedt lelkeket. A modern sámánság/táltoság még teljességre törekvő New Age anyagot tesz az eredeti pogány hiedelmekhez, valami mást formálva így az eredeti táltosságból. Ott a táltos általában nem szívesen, csak a szellemek kényszerítésére vállalta feladatát (Diószegi Vilmos: A pogány magyarok hitvilága, Akadémiai Kiadó, 1978. 29. o.), míg a «táltos iskolában» fokozatosan arbissá, barussá, bacsává, harsánnyá, hét eredményes év után pedig táltossá képzik a hallgatót, esetleg a bacsó vagy a baksa címet adományozzák neki. A keresztény hit éles ellentétben áll a sámánizmus vagy táltosság minden formájával: Isten transzcendenciáját vallja, és Jézus Krisztust mint egyetlen közvetítőt Isten és ember között.

b) A sámánizmus mágia. Rendelkezik az elváltozott tudatállapot előidézésének technikájával. (Eksztatikus zene és tánc, drogok stb.) A «Haj, regö rejtem» formula jelentése: «Haj, révüléssel révülök» (Diószegi i. m. 127. o.). A sámánok eksztatikus állapotukban érzéketlenek a parázs érintésére, mezítláb járnak vörösre izzított vason, borotvaéles késükkel többször belevágnak arcukba anélkül, hogy bármiféle látható nyom keletkeznék, tárgyak lebegését idézik elő, megremeg a sátor, kövek és fadarabok záporoznak... E jelenségeket, legalábbis azok egy részét, európai utazók hiteles megfigyelése igazolja. (Eliade, Mircea: A samanizmus. Osiris, Budapest, 2002. Különösen: 235-236.o.) Kétségtelen az is, hogy a sámánok nyelveken szólnak (A világ legnagyobb sámánjai. 2010 Alapítvány, Bp. 1999. 68. o.). Mindezeket a jelenségeket, amennyiben valódiak és nem bűvésztrükkök, a keresztény hit démoni eredetűnek vallja. Isten csodái tartalmilag mások. Nem technika, hanem szuverén isteni beavatkozás eredményeképpen jönnek létre, Istennek nemcsak hatalmát, hanem bölcsességét és szentségét is kifejezik. (Bővebben lásd: Gyilkos istenek, Sai Baba és a negyven rabló; a tudatállapot mesterséges elváltoztatásáról: Imádság és értelem.)

Nem kétséges, hogy «a táltosság üzenete», akár nacionalista, akár New Age alapokon (vagy mindkettőn) nyugszik, alapvető ellentétben áll a keresztény hittel.

Mit mond a próféta?

Ezzel szemben «a próféta üzenete» az, hogy a magyar titok nem az őspogányságban, hanem Jézus Krisztusban bontható ki, olyan lehetőségekkel, amelyeket még messze nem használtunk ki; Krisztusban választhatunk magunknak olyan jövőt, amely messze gazdagabb múltunknál.

A «magyar titok» igazából nem mondható ki szavakkal. Idézem a Jelenések könyvét:

A győztesnek elrejtett mannát adok, és egy kis fehér követ adok neki, a kis kőre írva pedig új nevet, amelyet senki sem ismer, csak az, aki kapja (Jel 2,17).

A fehér kövön álló új név, a Krisztusban megújult személyiség titka, közölhetetlen misztérium. Ugyanez áll a Krisztusban megújult nemzeti jellegre is. Valósággal létezik egy – alakulóban lévő etnikai anyagból történelmi hatásokra kiformálódott – nemzeti jellegünk; de szavakban ezt nagyon nehéz még körülírni is; nemcsak azért, mert minden szabály alól lesz bőséges kivétel, hanem azért is, mert a lényege kimondhatatlan. Legközelebb a költészet eszközeivel jutunk hozzá. Péterhidi Gyula Hazám c. versét idézem (Péterhidi Gyula: Biztató, kedvesemnek. Versek. Kalász, Bp. 1943. 22. o.):

A nyelv, amelyen beszélni édes,
A táj, mely ismerős, de sose únt,
S lelkünk, örökké magányra éhes,
Különös, komoly, hideg homlokunk,
S dalunk, múltunktól szomorú, véres,
Lobbanó szívünk, lobbanó dacunk:
Hazám.

Ez a vers kétségkívül megragad valamit a magyar nemzeti jellegből. Hogy a prózát is megkíséreljem – tudva jól, hogy a kifejezhetetlent próbálom kifejezni – , hadd soroljak föl három vonást, amelyet a «magyar titok» részének érzek.

1.) A puszta

A magyar magányos ember, akit horizontális határtalanság vesz körül. Mint Petőfi A puszta, télen c. versének záró képében látjuk:

A rónára halvány ködök települnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüszkölve visz a ló...
Háta mögött farkas, feje fölött holló.

Ez a magányos lovas a mérhetetlen rónaságban, háta mögött üldözőivel, feje fölött a halállal, a magyarság sorsszimbóluma; később Ady Endre Az eltévedt lovas c. versében használ hasonló képet. A magyar nem vertikálisan kutató metafizikai elme, de kilovagol egyszálmagában az ismeretlenbe, örökké magányra éhes lelkével, különös, komoly, hideg homlokával, és mohón issza a végtelen kalandját. Ilyenek voltak a honfoglalás után kalandozó őseink; ilyen a népmesék legkisebb fiúja, aki magányosan indul a nagyvilágba, s valahol egy égigérő fával vagy kacsalábon forgó kastéllyal találkozik; ezek a világfa mítoszának maradványai. Mert a puszta nem üresség, hanem tágasság, s legközepén a világfa áll, amely összeköti az eget a földdel.

A próféta azt mondja: a világfa létezik. Krisztus keresztje az.

Jézus Krisztusban, a megfeszítettben és föltámadottban, a magyar magányosság feloldódik, a magyar titok megdicsőül, a magyar identitás megkapja kulcsát. A jellegzetesen magyar szent, Árpád-házi Szent Margit, Nyulak-szigeti magányából kalandozik horizontálisan szerteszéjjel – imájának és vezeklésének erejével – , gyógyítja a magyar föld sebeit, és királyokat békít ki egymással. A magyar magányosság tragikuma a jellegzetes magyar depresszió; beteljesedése viszont az istenközösség a mérhetetlen puszta közepén.

2.) «Eb ura fakó»

«Lobbanó szívünk, lobbanó dacunk...» A magyar «rebellis náció». Maga akar dönteni; minden döntés ellenpártot generál; «két magyar három párt». A pogány magyarok, még ha nem is tértek meg, sose mészárolták le a hittérítőket; miután azonban Géza fejedelem, nem éppen kesztyűs kézzel, a kereszténység felvételére kötelezte népét, Szent István pedig egy feudális uralkodó kötelességérzetével folytatta apja munkáját, megszületett a lázongás a keresztények Istene ellen, megszületett magyar földön a vértanúság, és megszületett az iszonyú magyar bűn: az istenkáromlás.

Nem szabad azt gondolni, hogy a pogánylázadók a pluralizmus, a lelkiismereti szabadság bajnokai voltak; ez újkori fogalom. A jámbor óhajtás, amit a lázongók 1061-ben I.Béla király elé terjesztettek, így hangzott:

Engedd meg nekünk, hogy atyáink szokása szerint pogány módra éljünk; hadd kövezzük meg a püspököket, ontsuk ki a papok belét, öldössük le a diákokat, akasszuk fel a dézsmaszedőket, törjük össze a harangokat! (Bakay Kornél: A magyar államalapítás. Gondolat, 1978. 222. o.)

Mára azonban ütött a pluralizmus órája. A próféta azt mondja: eljött az ideje a személyes döntésen alapuló kereszténységnek.

A magyar önmagára talál, ha elkiáltja az «Eb ura fakó»-t az újpogány közszellemnek, a New Age divatnak, a külsődleges szokáskereszténységnek és az istenkáromlás démonának. A fehér kövön új név áll, nemzeti jellegünk természetfölötti beteljesedése Krisztusban. Amit megintcsak Szent Margitban szemlélhetünk. Ő Imádottja bűvöletében bátran mondott nemet a királyi és szülői parancsra, amely férjhez akarta kényszeríteni...

3.) «Így mulat egy magyar úr»

A magyar tékozol. Tékozlása az önpusztításig fajul, mint Móricz Zsigmond megírta az Úri muri-ban. A magányos, depresszióra hajlamos lélek nagy kísértése az öngyilkosság.

A próféta azt mondja: a magyar tékozlás a hősies odaadás, az életszentség formáját öltheti.

Belon Gellért írta Szent Margitról, hogy fantasztikus vezeklései a tékozló magyar jellem megnyilvánulásai. Jellemünknél fogva hivatásunk van a nagylelkűségre, a fogyasztói társadalom kicsinyességei közepette a pazarló szeretet életformájára.

Magyar csoda

Nem hiszem, hogy e három jellemvonásban sikerült a magyar titkot megfogalmaznom; de hiszem és vallom, hogy a magyar titok értelmezhető és beteljesíthető Jézus Krisztus halálában és föltámadásában. Nem hiszem, hogy a magyar «a» választott nép; de hiszem és vallom, hogy a magyar valamire választott nép, és ezt a valamit, sajátos hivatását, mint minden más nép is, akkor teljesíti, ha a zsidó Jézusban, aki Isten történelmi önkinyilvánítása és Teremtő Logosza, ráébred valódi önmagára. Hiszem és vallom, hogy Isten pazarló szeretete keresi a pazarló magyart, és nem kell politikai fordulatra vagy bármilyen más előfeltételre várnunk ahhoz, hogy személyesen találkozzunk ezzel a Szeretettel. Hiszem és vallom, hogy a teremtő Szeretet itt és most jelen van, és benne megtaláljuk magyarságunk és egész egzisztenciánk teljes és boldog értelmét. A magyar titok bármelyikünkben magyar csodává lehet, mint ahogy azzá lett Szent Margitban, Boldog Apor Vilmosban vagy Boldog Batthyány-Strattmann Lászlóban. De, mivel Isten nem ismétli önmagát, a 21. század magyar csodája nem egyszerűen az ő utánzásuk, hanem valami lélegzetállítóan új; valami, amit a világ még nem látott; valami, amit a Szentlélektől ihletett szív is csak sejdíteni tud.

Magyar barátaim, a próféta, mielőtt elhallgatna, megpróbálja versben elmondani a puszta lovasának találkozását a pazarló Szeretettel. Táltos c. versemmel fejezem be.

Szélfútt őszi határban
csodaszarvast találtam,
szikrázott a patája,
táltos lovam, utána!
Regő-rejtem, rejtelem-álom,
vágta a pusztán, ingoványon,
regő-regő rejtem.

Estig tartó futásban
csodaszarvast vadásztam,
hegyre szaladt, magasra,
napot hordott agancsa.
Regő-rejtem, rejtelem-álom,
vágta a lejtőn, hét határon,
regő-regő rejtem.

Vágta, vágta utána,
szikrát szór a patája,
napot hordó agancsa
égig érő narancsfa,
ágboga zendül, kinnom-kánom,
regő-rejtem, rejtelem-álom,
táltos lovammal táncom járom,
lángol a vérem, lángol a várrom,
égi madár jön harminchárom,
táncol a szarvas, bámulom-állom,
nyilam elejtem, lándzsám elejtem,
táncol a szarvas, táncol a lelkem,
regő-regő rejtem.

Sai Baba és a negyven rabló

– A mágia hatékonyságának teológiai problémája –

2003. február 13-án az Apáczai Csere János Gimnáziumban tartott előadás

Sai Baba csodái

Idősebb német házaspár ül az első sorban a híres csodatevő indiai guru, Satya Sai Baba összejövetelén. Először vannak a Mesternél. Sai Baba, a sorok között járva, elhalad mellettük, aztán hirtelen visszafordul, és így szól hozzájuk: «A lányotokat és vejeteket majdnem elgázolta egy teherautó egy németországi úton. De én megmentettem őket.» A házaspár hazatelefonál, lányuk megerősíti a történtetet: kis híján ütköztek egy teherautóval, hajszál híján menekültek meg. Sai Baba csodálatosan és meggyőzően beavatkozott!

Számos ilyen történet kering Sai Babáról. Betegeket gyógyít, órákat, nyakláncokat, fotókat, gyümölcsöt és szent hamut teremt elő az üres levegőből. Tanítása az egyetemes szeretetről szól. Ki ez az ember, akit mindenhonnét milliók keresnek föl, s mozgalmának harmicezer központja van a világ minden táján, többek között Budapesten is?

Két Sai Baba – sőt három

Mindenekelőtt: sokáig magam se tudtam, hogy korábban már élt egy előző Sai Baba: a Shirdi-beli Sai Baba, egy nagy tiszteletben álló «Baba» (fakír, bölcs, guru), aki 1918-ban halt meg. (Egyébiránt «Baba» apát, «Sai» anyát jelent.) Mindmáig kultuszban részesül, sőt az istenség megtestesülésének tartják. Ilyeneket olvasunk róla: ő «mindennek az énje», ő az «Univerzális Élet», ő a «bennünk lakozó kozmikus Lélek», ő a «küszöbön álló Halhatatlan Realitás», ő az «Önmagában Létező, Önmagát Megvilágító Igazság», ő a «Maradandó Valóság», ő a «mozgatóerő a Teremtés mögött», ő a «Legfőbb Vezető», ő a «Cél», ő «a Minden, a számtalan formában játszadozó Egész a részben». Egyszóval: a panteisztikus hindu istenhit modorában történő bálványimádással állunk szemben.

A Shidri-beli Sai Baba állítólag bejelentette, hogy halála után nyolc évvel újra meg fog születni. Ebben az időpontban, 1926-ban született a mai Sai Baba, Puttaparthiban, Andra Pradesh indiai államban, földműves szülőktől. Eredeti neve Satyanarayan Raju. Még nem volt tizennégy éves, amikor egy sor különös élményen ment keresztül, amelyeket szülei és mások démoni megszállásnak tartottak. Nem sokkal ezek után bejelentette, hogy a Shirdi-beli Sai Baba szelleme költözött bele, és mostantól fogva ő Sai Baba, Shiva és Sakti istenek megtestesülése. Viselkedésével engem kísértetiesen emlékeztet Rejtő Jenő hősére, a Csodálatos Nalayára, aki egy szép napon azzal a hírrel állít be egy csapat benszülötthöz, hogy ő a királyuk. Csak az a tragikus, hogy míg Rejtő ezt viccnek szánta, hősünk – új nevén Satya Sai Baba – teljes komolysággal az istenséget választotta életpályának. (Satya = Igazság.) Önmagát az istenség megtestesülésének vallja, míg Buddha, Krisztus és Mohammed szerinte nem voltak «avatarok», megtestesülések. «Némi isteni erejük volt ... Az én erőm végtelen.»

Ezekután nyilvánvaló, hogy csodákat is kell tennie. Mivel ezek nem mindig sikerülnek jól, már életében föllépett a trónkövetelő, a keralai születésű Bala Sai Baba, aki a Satyából kiábrándultakat gyűjti maga köré az Andhra Prades állambeli Kurnool kerületben, azzal, hogy ő a valódi «avatar». Sai Babának lenni, úgy látszik, igen kifizetődő mesterség.

A csodák értéke

Mit szóljunk azonban Satya Sai Baba csodatételeihez, amelyeknek számos tanúja van?

Sok beszámoló szól arról, hogy Sai Baba egész egyszerűen csal, bűvészkedik. A hyderabadi Deccan Chronicle 1992. november 23-i száma címlapján közölt egy videofelvételből készített képsort, amely akkor készült, amikor Satya Sai Baba az indiai miniszterelnök, Narashimha Rao jelenlétében arany nyakláncot «materiarizált». A felvétel egyértelműen megmutatta, hogy a láncot Radhakrishna Menon, Sai Baba asszisztense adta át titokban főnökének, aki aztán egy elegáns kézmozdulattal előteremtette azt. Piet Vroon holland riporter munkatársával tisztán megfigyelte, hogy Sai Baba gyűrűket és órákat húz elő virágvázák mögül vagy székének párnái közül, a golyóvá gyúrt «szent hamut» pedig olykor a szájából veszi elő.

A fentebb leírt esetnek is, amelyben Sai Baba «megmentett» egy Németországban autózó házaspárt, állítólag igen egyszerű magyarázata van. Lányuk fölhívta őket a hotelben, és üzenetet hagyott a szerencsés kimenetelű kalandról. Az üzenetet rábízták valakire, aki szintén Sai Babához igyekezett, de nem jutott be; továbbadta tehát egy másik személynek, aki először Sai Babát értesítette az eseményről. A guru azt mondta rá: «Tudom» – és mosolygott. Aztán a tömeg közé ment, ott elhaladt az idős pár mellett, de fölhívták rájuk a figyelmét, ekkor visszafordult és úgy közölte a hírt, mintha isteni mindentudása és mindenhatósága révén volna tudomása róla. Azok, telefonon ellenőrizve az eseményt, megrendültek a «nyilvánvaló» csodától.

Ilyen leleplezés igen sok van forgalomban. Rosszabb dolgokról is olvasunk. Egész webhely volt «Satya Sai áldozatainak» szentelve (2005 elején már nem található a régi helyén; bizonyítéknak semmi esetre sem tekinthető, a webre bármit föl lehet tenni). Fiatalemberek, akiket személyes beszélgetésen fogadott, arról számolnak be, hogy felszólította őket: vegyék le a nadrágjukat, majd bekente nemi részeiket és végbéltájukat olajjal vagy más anyaggal, «hogy életerejüket növelje». Egyeseket, a beszámolók szerint, kifejezetten orális kielégítésre provokált. Egy ellenállást mutató ifjúnak azt a kijelentést tette: «Másokkal nem OK, Sai Babával OK». Egyéb tisztázatlan ügyekről szóló beszámolók is akadnak, amelyek Sai Baba sok odaadó hívét eltántorították. A fent említett Radhakrishna Menont például Sai Baba hálószobájában egy társával együtt meggyilkolták, a feltételezett tettesek pedig rendőrgolyók áldozatai lettek, holott csak kés volt náluk. A többi néma csend. Bizonyítékul nem szolgálhatnak a webre föltett (és később levett) anyagok, figyelmeztetésül talán mégis.

De ha mégis?

Tárgyilagosan szemlélve azonban a dolgot, mégse zárhatjuk ki eleve és teljesen azt a lehetőséget, hogy a csodabeszámolóknak van valamilyen realitása. Ha ugyanis kezdettől kizárólag azoknak a forrásoknak adunk hitelt, amelyek tagadják Sai Baba csodáit, akkor állásfoglalásunk nem annyira a tanúvallomásokon alapul, hanem egy világnézeti előítéleten. Ilyen alapon tagadják sokan Jézus csodáit is, akár az evangéliumban, akár a későbbi történelemben. A sajtóban vagy a Hálón közölt információk hitelességének nehéz volna utánajárni; előfordul az is, hogy a leleplező adatok nem mutatnak egyezést a különböző forrásokban. A vádak és gyanúk pedig nincsenek bíróság előtt bizonyítva.

Az amerikai Ron Cohen sokáig volt mágus és Sai Baba tanítványa. Később kiábrándult mesteréből, de ez nem indította arra, hogy kétségbevonja csodáinak tényét. Beszámolója szerint Sai Baba egyszer éjszaka megjelent az ágya mellett New Yorkban, és Indiába hívta. Cohen ott rendkívüliségek tanúja volt, amelyek valóságát a szakítás után sem tagadja.

Sai Babát úgy ismerik, mint a csodák emberét ... Rákbetegségben haldokló üzletemberek élnek át csodálatos gyógyulásokat démonikus erői révén ... A Shivarathri fesztivál alatt két vödör étellel – az egyikben rizs volt, a másikban curry – negyvenezer embert táplált. Gépkocsik folytatták órákig útjukat üzemanyag nélkül. (Cohen, Ron: Egy zsidó jógi. In: Roth, Sid [szerk.]: Akiknek volt bátorságuk. Messianic Vision, 1999. 106. o.)

Ott vannak azután a rajongók elragadtatott beszámolói. Kénytelenek vagyunk föltenni a kérdést: hogyan viszonyuljunk ezekhez és hasonló rendkívüli jelenségekhez, ha esetleg mégis valóságosak, vagy legalábbis egy részük valóságos?

Mit mond a Biblia?

Amikor Mózes és Áron csodatételekkel igazolja isteni küldetését a fáraó előtt, az egyiptomi varázslók «bűbájosságuk által hasonlóképpen cselekszenek» (vö. Kiv 7,11. 22); varázserejük a szúnyogok felidézésénel merül ki (Kiv 8,14). A Biblia tehát nem tagadja, hogy mágikus úton lehet valóságos eredményeket elérni. Bizonyos rendkívüli jelenségek magyarázata lehet Isten ereje, másoké pedig mágikus erő.

Hivatkozhatunk persze arra, hogy a varázslók praktikái is lehettek csalások. Valóban, a Biblia ezen a helyen nem dönt teljes világossággal a varázserő és a bűvészi ügyesség között. Ez a döntés pedig lényeges, mert akik Isten csodatevő erejében nem kételkednek, azok számára az a kérdés, hogy azokat a rendkívüli jelenségeket, amelyek nem Isten szentségét és igazságát tükrözik, pusztán természetes okokra kell visszavezetniük, vagy pedig számolniuk kell ellenséges szellemi erők, démoni hatalmak beavatkozásával.

Menjünk tehát tovább, és olvassuk el a következő újszövetségi helyet:

Hamis krisztusok és hamis próféták támadnak, nagy jeleket és csodákat művelnek, hogy ha lehet, még a választottakat is tévedésbe ejtsék (Mt 24,24; vö. Mk 13,22).

Vajon milyen erővel viszik végbe jeleiket és csodáikat a hamis krisztusok és hamis próféták? Istentől kapott karizmatikus erővel biztosan nem, mert Isten nem támogatja a hamisságot. Pusztán bűvésztrükkökről volna szó? Ezek miért volnának bibliai értelemben «jelek és csodák»? A kifejezésnek numinózus jellege van. Numinózumnak kell mögötte állnia. (Numen = istenség, nominosum = az istenséggel kapcsolatos.) Ha nem Istennek vagy jó angyalainak, akkor a bukott angyaloknak. Vannak nálunk magasabbrendű, «Istennel kapcsolatos», szellemi természetű lények, az Ószövetség szavával «Isten fiai», akik elbuktak és Isten ellen fordultak. Megtartották szellemi hatalmukat, képesek numinózus erő kifejtésére, de azt nem Isten szíve szerint használják. A hamis krisztusok és hamis próféták jeleit és csodáit nekik kell tulajdonítanunk. Léteznek démoni eredetű rendkívüli jelenségek.

A második fenevad hatalma

Aki még kételkedne ebben, fontolja meg Jelenések 13,11-14a prófétai képét:

Ekkor láttam, hogy egy másik fenevad száll fel a szárazföldből, amelynek két szarva volt, hasonlók a Bárányéhoz, de úgy beszélt, mint a sárkány. Ez gyakorolja az első fenevad teljes hatalmát az ő nevében, és rábírja a földet és a föld lakóit, hogy imádják az első fenevadat ... Nagy jeleket művelt, s még azt is megtette, hogy tűz szálljon le az égből az emberek szeme láttára. Elcsábítja a föld lakóit a jelekkel, amelyekre hatalmat kapott.

E képrendszerben az első fenevad az egyházüldöző római birodalom, s benne típusként jelezve minden istenellenes politikai hatalom; ezek erejüket a «sárkánytól», azaz a sátántól nyerték (lásd: Jel 13,4). A második fenevad, amely Jel 19,20-ban álprófétának is van nevezve, a szellemi hatalom, amely az istenellenes erőket támogatja, végkifejletben az Antikrisztus. De nemcsak a történelem-végi Antikrisztusra kell itt gondolni, hanem mindazokra a hamis prófétákra és hamis krisztusokra, akik a történelem végéig fellépnek: «Amint hallottátok, hogy jön az Antikrisztus, támadt is már sok antikrisztus» (1Jn 2,18). Mindnyájan azt a hatalmat gyakorolják, amit az első fenevad is kapott, az pedig kimondottan a sátántól származik.

Ezzel zárult a bizonyítás köre. A Biblia szerint létezik olyan szellemi erő, amely a sátántól származik, s amely alkalmas «nagy jelek» végrehajtására; még Illés próféta jelét is képes utánozni, vagyis tüzet lehozni az égből. Ahol csak hamis prófétákkal találkozunk (akiket, némi ezeregyéjszakai szeszélyességgel, «Sai baba és a negyven rabló» címmel foglaltam össze jelen előadás címében), számolnunk kell a második fenevadnak adott démoni erőkkel is. A csalás is a sátántól, a hazugság atyjától van, de jöhetnek tőle rendkívüli jelenségek is, amelyek «a választottak megtévesztésére» szolgálnak.

Szellemi perverzió

Ezzel adva van a mágia hatékonyságának lehetősége. A teremtés jó; ám föllépett benne a szellemi perverzió, amit bűnnek nevezünk, s ez eltorzítani törekszik a teremtett erőket. Az univerzumban érvényesülő eszmei tartalmak, melyek alanyait angyaloknak nevezzük, a bűn révén sebesültek, torzultak. Nem élünk olyan világban, amelyben mindenestül a jó angyalok uralma érvényesül, hanem olyanban, amely részben a bukott angyalok hatalma alatt áll.

A teremtett világ hiábavalóságnak van alávetve ... A teremtett világ is felszabadul majd a romlottság szolgaságából Isten fiai dicsőségének szabadságára ... Minden teremtmény együtt sóhajtozik és vajúdik mindaddig (Róm 8,19-22).

Ahol perverz szellemi hatalmak működnek, ott lehetséges a numinózum manipulációja, amit mágiának hívunk. A hamis próféták és hamis krisztusok hatalma mágikus hatalom.

Vigyázat, csalo(ó)k!

Az okkult területen igen sok a csalás. Magyarországon a két világháború közötti években egy László László (sic!) nevű médium orránál fogva vezetett egy egész, művelt és tisztességes emberekből álló, spiritiszta jelenségeket kutató társaságot. A leggondosabban ellenőrizték: a szeánszok előtt levetkőztették, megfürdették, testnyílásait megvizsgálták, és más (a régi férfi fürdőruhára emlékeztető) ruhát adtak rá. A szeánsz alatt, minthogy László ragaszkodott a sötétséghez (szerinte a szellemek csak így hajlandók működni – «fényérzékeny» szellemek!), két ember ült mellette és fogta a kezét, hogy ne végezhessen trükköket. És mégis: nemcsak hangok hallatszottak, hanem kő hullott a semmiből, és az alig derengő világításban fehér, fényképezhető «ektoplazmák» jelentek meg; ezek később nyomtalanul eltűntek, míg a kő ottmaradt – sajátos állaga mutatta, hogy «valóban a túlvilágról jött». Szenzációs volt! Az okkultisták izgalomba jöttek. Német szakember érkezett és megerősítette a jelenségek hitelét.

Pedig közönséges csalás volt. Duplalászló még felöltözve bevitte a szobába a kellékeket, a padlóra ejtette egy nem feltűnő ponton, és amikor már a fürdőruhában volt, lábujjaival fölvette azokat. Amikor trükkre készült, köhögési rohamot produkált, ilyenkor elengedték a kezét. Így tette fejére a fura kavicsot, és amikor már újból fogták a kezét, befejelte a szoba közepére. Az ektoplazmához libazsírral átitatott gézt használt, amit a szájából fújt ki, mialatt mindkét kezét fogták. Előbb-utóbb a kutató társaság mégis gyanút fogott, felkészültek leleplezésére, és egyik trükkje közepén rágyújtották a villanyt. Utána igen-igen szomorúak voltak... Duplalászló viszont szégyentelenül arra hivatkozott, hogy a tudományt akarta szolgálni a spiritizmus megcsúfolásával. (Az adatokat emlékezetből közlöm Tábori Kornél Pesti spiritiszták c. könyve nyomán, mely pillanatnyilag nincs kezemnél.)

A gyógyítás is ősi területe a sarlatánságnak; a gyógyulni akarók jó fizetők. A Hagiosz levelezőlistán éppen most tárgyalták a «fülgyertya» esetét, amely állítólag kiszívja a fülzsírt, sőt a fájdalmat is. Egy szkeptikus fiatalember, «aki nem hisz az ilyesmikben, tett egy kísérletet, egy fémdoboz alatt égette a gyertyát, és ugyanolyan és annyi fülzsírszerű anyag képződött a dobozon. Nos, a doboz biztosan nem beteg.» Az anyag a gyertyából származott, nem a fülből.

Negyven rabló (sőt több)

Túl a csalásokon azonban, létezik működő mágia is. Mircea Eliada A samanizmus c. könyve (Osiris, Budapest, 2002.) tanúsítja, hogy a sámánok eksztatikus állapotukban érzéketlenek a parázs érintésére, mezítláb járnak vörösre izzított vason, borotvaéles késükkel többször belevágnak arcukba anélkül, hogy bármiféle látható nyom keletkeznék, tárgyak lebegését idézik elő, megremeg a sátor, kövek és fadarabok záporoznak... E jelenségeket, legalábbis azok egy részét, európai utazók hiteles megfigyelése igazolja. (Lásd pl. 235-236.o.) Ugyancsak hitelesnek látszanak az átkok is (akikre az ausztrál orvosságos ember «rászegezi a csontot», vagy akit a cigányok megátkoznak). Gabriele Amorth római exorcista alapvető tapasztalatként beszél a rontás valóságáról (Egy ördögűző tapasztalatai, Ecclesia, Bp. 1994. 152 o. kk.).

Mit gondoljunk a pozitív hatású, ú.n. «fehér mágiáról»? Semmi kétség, hogy a mágiának átmenetileg lehet pozitív hatása is; pl. betegek testi gyógyulását eredményezheti. Ámde a fehér mágia is minden esetben démoni. Miért? Mert a tiszta numinózum sohasem manipulálható. Isten, szuverén és mindenható lévén, nem manipulálható, az Istennel közösségben lévő szellemi hatalmak (jó angyalok) pedig, akik «látják az Atya arcát» (vö. Mt 18,10), kizárólag az Ő hatalmának vannak alávetve; tehát szintén nem manipulálhatók. Csak az manipulálható, aki vétkezik, következésképpen nem igazán szabad: az ember és a démonok.

A mágia, mint mondottuk, a numinózum manipulációja. Ha tehát mágiát kísérlünk meg, eleve a manipulálható numinózumhoz, vagyis a démoni erőkhöz folyamodunk. A mágia soha nem fehér igazán. Ez független a pillanatnyi hatástól, ami lehet jó is; független a manipuláló szándékától, ami lehet jó is; független a kortárs kultúra véleményétől, ami lehet kedvező is; sőt független a manipuláló személy véleményétől is (lehet, hogy nem hisz a mágikus hatásban, de ennek ellenére megnyitja magát a démoni erők előtt). Végső soron a mágia a mágus tönkretételére vezet.

Ez vonatkozik mind a negyven rablóra, bármilyen ártatlan külsejük legyen is, vagy bármilyen előkelő pártfogóik legyenek. Vonatkozik az agykontrollra, az ingázásra, az asztrológiára, a keleti meditációkra, a reikire, a fényadásra és minden természettudományos alapok nélküli, ú.n. «alternatív» gyógymódra. «Aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem máshol oson be, az tolvaj és rabló» (Jn 10,1). Istenhez csak egy ajtó vezet: a megfeszített és föltámadt Jézus. Ő pedig nem manipulálható, csak alázatos, önátadó hittel lehet közelíteni hozzá.

A különbség

Mikor Jézust kiemeljük, mint a numinózus tapasztalat egyetlen hiteles útját, egyúttal kitesszük magunkat a kérdésnek: miért éppen Jézus? Sai Babának nem hittük el, hogy ő az istenség megtestesülése. Miért hisszük el ugyanezt Jézusról?

A kérdés nagyon fontos, a kereszténység alapjait érinti. Szeretnék nagyon világosan válaszolni.

A keresztény hit és a mágikus hit között a különbség a zsidókeresztény monoteizmus abszolút, transzcendens, egyetlen és szuverén Istene és a pogányság relatív, teremtményekkel keveredő, sokszorozható és manipulálható istene közötti különbség.

Mi nem egy hindu «avatarban» hiszünk, amikor Jézust megtestesült Istennek valljuk. Az isteni önközlés misztériumában hiszünk: Isten annyira szabad önmagában, hogy képes teremteni, és képes közölni magát teremtményeivel. Jézus a fokozhatatlan, maradéktalanul megvalósult isteni önközlés, a testté lett Ige. Éppen mert az ő személyében a szuverén Isten maradéktalanul közli önmagát, teljesen lehetetlen még egy megtestesülés. A hindu avatar viszont ismételhető, sőt, őszintén szólva, még nem is találkoztam olyan jelentősebb guruval, akit követői ne tartottak volna az istenség megtestesülésének. Egyesek nyíltan mondják, hogy mindnyájan azok vagyunk. Ez bálványimádás, míg mi az egyetlen és transzcendens Isten imádói vagyunk. Ez ég és föld, sőt menny és pokol különbség.

Az Antikrisztus tud tüzet lehozni az égből, mint Illés; képes numinózus lángokat gyújtani a földön. De nem képes olyan lángot gyújtani, amely maga Isten. A Szentlélek lángját, aki Isten, egyedül Jézus tudja a földre bocsátani.

Ez adja a keresztény hit fölényét a mágiával szemben. Többre vagyunk képesek alázatos hitünkkel, mint a mágusok praktikáikkal.

Olvassuk Csel 13,8-12-t. Ciprus szigetén, Szergiusz Paulusz prokonzul előtt, két zsidó férfi csap össze: Barjézus, a varázsló (Elimász), és Pál, az apostol.

Elimász, a varázsló – a neve ugyanis ezt jelenti – , akadékoskodott, s igyekezett eltéríteni a helytartót a hittől. De Saul, akit Pálnak is neveznek, Szentlélekkel eltelve ránézett, és így szólt: «Te minden csalárdsággal és álnoksággal teljes ördögfia, minden igazságosságnak ellensége, nem szűnsz meg az Úr egyenes útjait megrontani? Íme, ezért az Úr keze most rajtad van, megvakulsz, s egy ideig nem látod a napvilágot.» Rögtön homály és sötétség szakadt rá, és körbe járva kereste, hogy valaki kezét nyújtsa neki. Erre a prokonzul hitt, mivel látta, hogy mi történt, és csodálkozott az Úr tanításán.

A mágia a 21. század elejére a kereszténység elleni legnagyobb kihívássá lett. De nagyobb erő van velünk, mint ellenünk. Akik Jézusban hisznek, a győztes oldalon állnak.

Varázslót ne hagyj életben

– A mágia halálos bűne –

2003. március 13-án az Apáczai Csere János Gimnáziumban tartott előadás
«Varázslót ne hagyj életben» (Kiv 22,17)

Gyilkolásból fölmentve

Nem a mágusok lemészárlására buzdítok. A katolikus Egyház ma bocsánatot kér az inkvizícióért, szellemi harcát szellemi fegyverekkel akarja megvívni. A drasztikus ószövetségi idézetet azért választottam előadásom címéül, hogy kifejezésre juttassam: élet-halál kérdésről van szó.

Az ószövetségi Törvény viszonylag gyakran ír elő halálbüntetést. Amire föl kell figyelnünk, az, hogy a varázslás, jóslás, halottidézés, egyszóval a mágia és okkultizmus minden formája félreérthetetlenül és nagyon határozottan e legsúlyosabb büntetést érdemlő bűnök között van. Ma már nem a halálbüntetés végrehajtása a kérdés (tudjuk, hogy a szelíd Jézus hogyan oldotta meg ezt a problémát a házasságtörő asszony esetében: Jn 8,1-11), hanem a mágia és okkultizmus erkölcsteológiai megítélése.

«Van halált okozó bűn is» (1Jn 5,16). Van bűn, amely kioltja Isten életét bennünk, és az embert szellemileg halottá, tehetetlenné teszi. A mágia ilyen.

Ószövetségi lelőhelyek a mágiáról

Varázslót ne hagyj életben (Kiv 22,17).

Ne forduljatok a halottidézőkhöz és semmit se kérdezzetek a jósoktól, hogy tisztátalanná ne tegyétek magatokat általuk. Én, az Úr vagyok a ti Istenetek! (Lev 19,31).

Ha valaki a halottidézőkhöz s a jósokhoz fordul, s paráználkodik velük: ellene fordítom arcomat, s kiirtom népéből (Lev 20,6).

Az olyan férfi vagy asszony, akiben halottidéző vagy jósló lélek van, halállal lakoljon; kövezzék agyon őket, vérük legyen rajtuk! (Lev 20,27).

Ha majd bemégy a földre, amelyet az Úr, a te Istened ad neked, vigyázz, ne akard utánozni azoknak a nemzeteknek az utálatosságait. Ne akadjon közötted, aki fiát vagy lányát átviszi a tűzön, hogy megtisztítsa, vagy aki jósoktól tudakozódik, aki álmokat s jeleket magyaráz, ne legyen varázsló, se bűbájos, se aki ördöngősöktől vagy jósoktól kér tanácsot, se aki halottaktól kérdez igazságot. Mindezt ugyanis utálja az Úr, s az effajta vétkekért törli el azokat a nemzeteket utadból (MTörv 18,9-12).

Két dologra máris figyeljünk föl. Az egyik, hogy a szövegek semmiféle különbséget nem tesznek fekete (rontó) és fehér (segítő) mágia között. Aki tehát azt gondolja, hogy mágikus tevékenységével Istent szolgálja, ellentétbe kerül a bibliai gondolkodásmóddal. Innen érthető, miért űzi ki Pál apostol a jós lelket Filippiben, holott az csupa szépet és jót mond (Csel 16,16-18).

A másik, amire föl kell figyelnünk, hogy az idézetek közül három a Leviták könyvéből, az ú.n. «szentség törvényéből» való. A mágia Isten szentségével ellenkezik.

Újszövetség

Ebből következik, hogy a mágia tilalma nem veszíti érvényét az újszövetségben. Pál efezusi működése során sok pogány lett hívő, aki mágiával foglalkozott. Először összeegyeztethetőnek vélték a krisztusi hitet az okkult praktikákkal; a drámai eset után azonban, amikor híre ment, hogy a mágikus démonűzők pórul jártak Jézus nevével, ugyanazzal a Névvel, amelynek Pál ajkán akkora hatalma van, megvallották tévelygésüket és ötvenezer ezüst értékű okkult irodalmat égettek el (Csel 19,11-20). (Milyen szép máglyákat lehetne gyújtani mai könyvesboltjaink ezoterikus irodalom alatt roskadozó polcainak anyagából...)

A Katolikus Egyház Katekizmusa 2115-2117. pontjaiban foglalkozik a mágiával, egyértelműen elutasítva azt. (Fordítási hiba: «jövendőmondás» vagy «jóslás» helyett a «jövendölés» szó áll a magyar fordításban.) Nem fölösleges megemlíteni: a 2117. pontban a Katekizmus tudatosítja, hogy a «hagyományos gyógymódokat» fölhasználják a hiszékenység kihasználására és a gonosz hatalmak segítségül hívására. Ez komoly segítséget jelent a divatos alternatív gyógyászat megítélésében.

Doktor úr, a maga szíve...

Jónéhány éve, amikor még nem volt teljesen kiforrott véleményem az akupunktúráról, egy antikváriumban kutatva leltem rá egy magyar akupunktúrás orvos vaskos könyvére ezen ősi kínai gyógyító eljárásról. Sajnos, akkor még nem is sejtettem, hogy valamikor írni fogok a témáról, és a könyvet se meg nem vettem (gazdasági okokból: ára valahol az ötvenezer ezüst körül járt, legalábbis nekem mint szegény legénynek úgy tűnt), se pedig szerzőjét és címét föl nem jegyeztem; így hát személyes szavahihetőségemen kívül más dokumentáció nem áll rendelkezésre. De jó alaposan belelapoztam a könyvbe, mert arra voltam égetően kíváncsi: mi késztet egy mai orvost arra, hogy egy természettudomány előtti korból származó gyógymódot felfrissítsen. Egy orvosi képzettségű, tudományos gondolkodású szerzőben, úgy gondoltam, magától értődően fölmerül ez a kérdés, és ad rá valamilyen választ.

Űrt találtam, hallgatást. Akudoktor úr semmiféle magyarázatot nem adott. Megdöbbentő volt. Egyszerűen kijelentette, hogy az akupunktúrás gyógyítás értelmezéséhez nem a természettudományt, hanem az ősi kínai bölcsességet kell segítségül hívnunk, és telerajzolta könyvét az emberi test meridián-ábráival, amelyek a régi kínai asztrológusok antropológiai föltevéseiből származnak, minden kísérleti bizonyíték nélkül. (Saját korábbi tévedésemmel és sokak elterjedt tévedésével szemben: az akupunktúrás pontok és a gyógyítani kívánt szervek között nem futnak idegpályák.)

Hasonló fölfedezést tettem később, amikor a homeopátia keletkezéséről olvastam. Van egy pillanat, ahol az ész megáll, és valami irracionális tényező lép be. Vakon elfogadnak valamit, ami nincs igazolva. Ez nem tudomány – ez hit.

Hit, de miben?

Akudoktor úr, a maga szíve sose fáj az elárult tudomány után?

A numinizált teremtmény

Hit, a szó bibliai értelmében, egyedül Istennek jár ki. Ha kvázi-vallásos hittel fordulunk akár egy ősi bölcsességhez, akár egy gyógyítási eljáráshoz, akár egy guruhoz vagy szerzőhöz, akár egy nyíltan vagy burkoltan mágikus technikához, akár az univerzumhoz, akár saját tudalattinkhoz (és még folytathatnám a sort), teremtményt ruházunk föl a «numen», az «istenség» tulajdonságaival. Numinózummá, «istenséggel kapcsolatossá» avatunk valamit, ami valójában nem az. Ez pedig nem más, mint a bálványimádás bűne.

Itt válik érthetővé, miért tekinti az Ószövetség olyan súlyos bűnnek a mágiát. Az ószövetségi kinyilatkoztatás legfőbb tartalma a monoteizmus; a legsúlyosabb bűn, amit az Ószövetség ismer, a bálványimádás. (Dávid király házasságot tör és gyilkol, mégis jó királyként van számontartva, mert az egyetlen Isten imádásában következetes.) Azt is megérthetjük, miért nevezi Lev 20,6 a mágiát paráználkodásnak. Isten az ő népének vőlegénye, más istenhez fordulni paráznaság. Az Ószövetség egyszerűen egyenlőségjelet tesz mágia és bálványimádás között. Minden mágikus eljárás tartalmazza egy teremtmény irreális numinizációját, vagyis a hamis istenhez való fordulást. Ez pedig lényegénél fogva halálos bűn.

Az irreális numinizáció nem egyszerűen ürességre irányul. Mint volt alkalmam rámutatni, a mágia működhet. Az irreális numinizáció szellemi tartalma a numinózus irrealitás, a bukott angyalok világa. «Amit a pogányok áldoznak, azt a démonoknak áldozzák és nem Istennek» (1Kor 10,20). Megfigyelhető, hogy akik valamely nyíltan vagy burkoltan mágikus eljárás követői, milyen ingerülten és mennyire komoly megfontolás nélkül utasítanak el minden kritikát, amely bálványukat éri. Ez már szellemi rabság. Démonok uralkodnak rajtuk.

Ha egy hívő jóhiszemű tévedésből, teljesen gyanútlanul magáévá tett egy mágikus módszert, ezzel még nem vétkezett, föltéve, hogy azt kész elvetni, mihelyt a hittel való összeférhetetlenségét belátta. Ez azonban korántsem jelenti, hogy a dolog semmit sem ártott neki. A démonok befolyása ártalmas, mint ahogy a méreg is árt, ha nem is tudunk róla, hogy mérget nyelünk. Szabadulásra van szükség. Még a nagyon rejtetten mágikus módszerek is, mint pl. az alternatív gyógyászat módszerei, látható nyomot hagynak maguk után, amennyiben az ilyenek művelői könnyebben tesznek magukévá más New Age elemeket is.

A New Age dokumentum

A «New Age»-nek nevezett szellemi irányzat, amely a teozófián alapul, és a Vízöntő korát hirdetve vallási szinkretizmussal és mágikus gondolkodással akarja fölváltani a kereszténységet, annyira nyilvánvaló támadás a bibliai világkép ellen, hogy sokan csodálkozva kérdezték, miért nem foglal állást az Egyház a New Age praktikákkal és azoknak az egyházi körökben való terjesztése ellen. Egyes püspökök és püspöki karok nyilatkozata után most megszületett a szentszéki dokumentum is. A Kultúra Pápai Tanácsa és A Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsa adta ki, Jézus Krisztus, az Élő Víz hordozója (Keresztény reflexió a „New Age”-ről) címmel. Ez a dokumentum, bár nem a véglegesség igényével íródott, nagyon részletes és eligazító. (Valóságos New Age szótárat ad; rendkívül alapos munka.) Félreérthetetlenül megállapítja és részletesen kimutatja a New Age és a kereszténység alapvető összeférhetetlenségét. Ehhez pedig hozzáteszi:

A New Age vallásosság egyes elemeit – bármilyen ártalmatlannak tűnjenek is – nehéz különválasztani attól az átfogó kerettől, amely a New Age mozgalom egész gondolatvilágát áthatja. A mozgalom gnosztikus jellege arra késztet minket, hogy a maga egészében ítéljük meg. A keresztény hit szempontjából a New Age vallásosságban nem lehet elszigetelni bizonyos elemeket mint a keresztények számára elfogadhatókat, és elutasítani a többit.
(A 4. fejezet elején)

Ezt a kijelentést roppant fontosnak tartom, mert világossá teszi a kontextus jelentőségét. Egyes elemek szellemi tartalmát nem önmagukban kell vizsgálni, hanem abban a szellemi összefüggésben, amelyben megjelennek.

Kétségtelenül kimarad a dokumentumból a démoni dimenzió látása és érzékeltetése; ez hiány, bár a pillanatnyi szellemi erőviszonyok között érthető. (Viták és ellentmondások özönét váltaná ki, ha a dokumentum «ördöggel riogatna».) Ne felejtsük, hogy a dokumentum szándéka «a reflexió pillanatnyi állásának» tükrözése. Ugyanakkor rendkívül jelentős a bátor rámutatás arra, hogy korunkban a keresztény lelkiség műhelyei jelentős mértékben New Age szellemiségűek lettek. (Magam is szót emeltem a Zen-meditáció keresztény címkézése ellen.)

Alapvető ellentétek

A dokumentum 4. fejezete világosan fölsorolja a New Age világkép alapvető ellentéteit a keresztény hittel. (A következő idézetek mind a 4. fejezetből valók.)

(1) Az istenkép

A New Age istenfogalma eléggé homályos, míg a keresztény fogalom nagyon tiszta. A New Age istene egy személytelen energia, valójában a kozmosz egy részleges kiterjedése vagy alkotórésze; és ebben az értelemben a világ életereje vagy lelke. Az istenség minden létezőben megtalálható... Egyes „klasszikus” New Age írásokból kitűnik, hogy az embernek úgy kell gondolkodnia magáról, mint istenről: ez némelyekben fejlettebb, másokban kevésbé. Isten többé nem olyasvalami, amit a világon túl kell keresni, hanem mélyen önmagunkban. Ha el is fogadják „Isten” rajtunk kívül álló voltát, akkor is manipulálhatónak tartják.

Ez a legfontosabb, és mostani megfontolásaink számára döntő ellentét. A New Age istene hamis isten. A valóságos Isten nem manipulálható, hanem szuverén módon rendelkezik a teljes valóság fölött. A keresztény ima, amely meghallgatást remél, nem Istent használja eszközül, hanem az imádkozót teszi Isten eszközévé. A mágia, a numinózum manipulációja, belső lényegénél fogva bálványimádás, az istenkép benne foglalt meghamisítása miatt.

(2) A Krisztus-kép

A New Age számára a történeti Jézus csak egyike a nagy vallási tanítóknak, esetleg «avataroknak». Az evangéliumokat kiegészítik, sőt korrigálják apokrif forrásokkal. A New Age «Krisztus» nem a történeti Jézussal azonos, hanem egyetemes és személytelen valóság, amely számtalan történeti személyben megjelenhet; sok «Krisztus» van.

A keresztény hagyományban Jézus Krisztus az a názáreti Jézus, akiről az evangéliumok beszélnek, Mária fia és Isten egyszülött Fia, valóságos ember és valóságos Isten, az isteni igazság kinyilatkoztatásának teljessége, a világ egyetlen Üdvözítője: „Poncius Pilátus alatt értünk keresztre feszítették, kínhalált szenvedett és eltemették. Harmadnapra föltámadott az Írások szerint, fölment a mennybe, ott ül az Atyának jobbján”.

(3) Az emberkép

A New Age az embert isteni potenciállal ellátott lénynek tartja. Az elkülönült egyén csak egyik megnyilvánulása egy nagy Énnek, amely maga az istenség, vagy legalábbis isteni szikra bennünk. Könnyű itt fölismerni a Kísértő szavát: «Olyanok lesztek, mint az Isten» (Ter 3,5). A keresztény «megistenülés» nem szünteti meg a teremtmény és a Teremtő közötti végtelen különbséget, hanem csak részesedés az isteni természetből (vö. 2Pt 1,4).

(4) A megváltás

A keresztény hit szerint a megváltás ajándék, részesedés Jézus kereszthalálának és föltámadásának húsvéti misztériumából, amelyet hittel fogadunk be. Ezzel szemben a New Age ömegváltó technikákat hirdet.

(5) Az igazság

A keresztény hit abszolút igazságot vall, amely Jézus Krisztusban testesül meg. A New Age relatív igazságot hirdet: kinek-kinek megvan a maga igazsága, ezek egyenértékűek.

A New Age-ben az igazság mércéi a jó rezgések, a kozmikus megfelelések, a harmónia és extázis, általában a kellemes élmények. Lényege, hogy mindenki a maga igazságát találja meg benne, és ennek fokmérője, hogy jól érezzük-e magunkat. A vallási és az etikai kérdések megítélése így kinek-kinek az érzéseitől és tapasztalataitól függ.

(6) Az imádság

A keresztény imádsággal szemben, amely szabad válasz az embert kereső Isten szólítására, a New Age meditáció csak saját bensőnkre irányul; nem más, mint tudatállapotunk manipulációja.
A New Age gyakorlatok valójában azért sem imádságok, mert rendszerint kimerülnek az introspekcióban és a kozmikus energiával való összeolvadásban, szemben a keresztény imádság kettős irányultságával, amely magában foglalja az introspekciót, de alapvetően egy találkozás Istennel. A keresztény misztika egyáltalán nem pusztán emberi erőfeszítés, hanem lényegileg párbeszéd, és a megtérés alapmagatartása foglaltatik benne, amely kilépés az én-ből az isteni Te felé.

(7) A bűn

A New Age-ben nincs bűn, csak tökéletlen tudatállapot vagy hiányos harmónia az univerzummal. Objektív mérce vagy személyes számonkérés nem létezik. A kereszténységben a bűn az egyetlen igazi tragédia, Isten irgalma pedig reménységünk forrása.

(8) Szenvedés és halál

Egyes New Age szerzők úgy vélekednek a szenvedésről, hogy azt mi okozzuk magunknak, vagy a rossz karma, vagy legalábbis a kudarc, hogy igába fogjuk a magunk erőforrásait. Mások a siker és a gazdagság elérésének módszereire összpontosítanak... A New Age-ben a reinkarnációt gyakran tekintik szükséges elemnek a lelki előrehaladásban, egy szakasznak az egyre haladó spirituális evolúcióban, amely születésünk előtt kezdődött és halálunk után is folytatódik.

A keresztény hit számol az emberi tragikummal és beépíti azt az Istentől remélt boldogság befogadásának útjába. Helyettesíthetetlen személyek vagyunk, egyetlen életünk van, halálunk véglegességbe vezet.

(9) Társadalmi elkötelezettség

Az egyén beolvadása a kozmikus énbe, a különbség és ellentét viszonylagossá tétele vagy eltörlése a kozmikus harmóniában – elfogadhatatlan a kereszténység számára.

Ahol igazi szeretet van, ott egy tőlünk különböző másik személynek is lennie kell. A hiteles keresztény az egységet abban a képességben és szabadságban keresi, hogy a másik igent vagy nemet mond a szeretet ajándékára. A kereszténység az egységet a communio, a közösség értelmében fogja fel.

(10) A jövő

A New Age a «csillagokban megírt» eljövendő kor, amely meghaladja a kereszténységet a maga «globális vallásával», és új világrendet hoz létre. Ezzel szemben áll a krisztusi hit, amely szerint Jézusban a történelem eljutott teljességéhez, és minden az ő mércéjén méretik meg dicsőséges eljövetelekor; más új kort mi nem várunk.

A keresztények az éberség szüntelen állapotában vannak, és készen állnak az utolsó napokra, amikor Krisztus újra eljön. Az ő „New Age”-ük 2000 évvel ezelőtt kezdődött el Krisztussal, aki nem más, mint a Názáreti Jézus, és Isten megtestesült Igéje minden ember üdvösségéért. Szentlelkének jelenléte és tevékenysége nemcsak az egyes embert érinti, hanem a társadalmat és a történelmet is, a népeket, a kultúrákat, a vallásokat. Valójában mindannyiuknak az Atya Lelke az éltetője, akit a Fiú bőkezűen ajándékoz. Az utolsó időkben élünk.

Legyen szabad hozzátenni: a New Age félreérthetetlenül az Antikrisztus eljövetelét készíti elő a globális vallás és új világrend hirdetésével. A dokumentum, mint említettem, óvatosan kerüli a démoni tényező megnevezését, de itt eléggé «kilátszik a lóláb» ahhoz, hogy ezt, a dokumentum megállapításait meghaladva, kimondjuk.

Tisztátalan szellemi kontextus

Még egy idézetet olvassunk el a 4. fejezetből.

Egyrészt nyilvánvaló, hogy sok New Age-es gyakorlat a résztvevők számára – úgy tűnik – nem vet fel tanbeli kérdéseket, másrészt viszont tagadhatatlan, hogy maguk ezek a gyakorlatok, még ha közvetetten is, egy olyan felfogást sugallnak, amely befolyásolhatja a gondolkodást és a valóságnak egy egészen sajátos látásmódját idézheti elő. A New Age kétségtelenül létrehozza a maga atmoszféráját, és nehéz lehet megkülönböztetni az ártalmatlan dolgokat a megkérdőjelezendőktől. Annak viszont érdemes tudatában lenni, hogy a New Age körökben a Krisztusról terjesztett tanítást Helena Blavatsky teozófiai tanításai, Rudolf Steiner antropozófiája és Alice Bailey „Árkánum Iskolája” inspirálta.

A dokumentum itt a szellemi kontextus fontos kritériumát alkalmazza. Önmagukban ártatlan dolgok, mint pl. számos természetgyógyász módszer, nem önmagukban ítélendők meg, hanem e világméretű kontextusban, amely alapvetően tisztátalan. A teozófia, antropozófia stb. világa mélységesen tisztátalan világ. A gondolkodás becsületességének feladása (lásd az akupunktúrás orvos könyvét), valótlan dolgok felelőtlen keverése a valósággal, a logika elemi kritériumainak mellőzése szellemi szélhámosságot jelentenek.

Egyetlen történetet mesélek el. Helena Blavatsky, a teozófia alapítója, állítólag csodálatos dolgokat művelt: jóslatai beváltak, elveszett tárgyakat megtalált, eltört csészéket összeforrasztott, szellemek sugallatára írt könyveket. Mi volt csodái mögött? A hölgy közönséges csaló volt.

Szimlában egy Hume nevű magas állású úr házában eltűnt egy érdekes melltű. Blawatskyné vendége volt a háznak, s egy vacsora alkalmából úgy irányította a társalgást, hogy az eltűnt melltű kerüljön szóba. A társaságban voltak kételkedők is. Mindig akadnak ilyen kellemetlen emberek. De Blawatskyné lefegyverezte őket, csodát művelt. Rövid elmélkedés után a tibeti nagy szellemek, Morja és Koot Homi elárulták neki, hogy a melltű a kert egyik bokra alatt van elásva. Mindannyian kimentek a kertbe, lámpással megkeresték a kijelölt helyet, csakugyan megtalálták a melltűt sértetlenül. A csoda híre bejárta India egész sajtóját.

Ez a sajtóvisszhang lett a veszte Blawatskynénak: az újságokból tudomást szerzett az esetről az a bombayi ékszerész is, akinél az ellopott ékszert elzálogosították, s akitől Blawatskyné azt kiváltotta. A zálogcédulát a tolvajtól vette meg. Később a ház kertésze is jelentkezett azzal, hogy kis baksisért aznap este ásta el a melltűt tartalmazó dobozt a bokrok alá. (G. Hajnóczy Rózsa: Bengáli tűz. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, évszám nélkül. 263-264.o.)

A jeles alapítónak nem ez volt az egyetlen csalása: a «szellemek válaszait» egy nyitható hátú szekrénybe csempészte, szellemektől diktált könyve ollózás, tibeti tartókodásáról adott leírásai nem illenek rá az országra stb. A teozófia szélhámosság. Az egész New Age ebből a szellemi talajból nőtt ki – tisztelet a jóhiszemű követőknek, de a Hazugság Atyja áll mögötte. Ezt előmozdítani, ezzel közösséget vállalni: bűn.

Nincs is rá szükségünk. Jézus Krisztusban Isten egész gazdagsága lehet a mienk. «Aki tulajdon Fiát sem kímélte, hanem odaadta értünk, mindnyájunkért, ne ajándékozna vele együtt mindent nekünk?» (Róm 8,34) Gazdagabbak vagyunk a világ akármelyik mágusánál.

Rézkígyó-tenyészet

– Vallási szokások és Isten ereje –

2003. április 10-én az Apáczai Csere János Gimnáziumban tartott előadás
«Azt cselekedte, ami igaz az Úr előtt... Összezúzta a rézkígyót, amelyet Mózes csinált.» (2Kir 18,3-4)

A rézkígyó szerepe: pozitív vagy negatív?

A Számok könyvében (Móz 4) Isten «tüzes kígyók» marásával bünteti a zúgolódó Izraelt a pusztában (Szám 21,6). Mikor azonban a nép bűnbánatot tart, Isten egy rézkígyó készítésére utasítja Mózest.

«Készíts egy rézkígyót, és tedd ki jelül: amelyik megmart feltekint rá, az életben marad.» Csinált tehát Mózes egy rézkígyót és kitette jelül: a megmartak, ha feltekintettek rá, meggyógyultak. (Szám 21,9)

Semmi kétség, a rézkígyó itt pozitív szerepet játszik: Isten eszköze a gyógyításra. Az Újszövetségben a rézkígyó a kereszten történő megváltás jelképe lesz:

Ahogyan Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy kell majd az Emberfiának is fölemeltetnie, hogy mindannak, aki hisz, örök élete legyen őbenne. (Jn 3,14-15)

Annál nagyobb meglepetéssel olvassuk a Királyok 2. könyvében Hiszkija júdai király (Kr.e. 728-699) érdemei között:

Azt cselekedte, ami igaz az Úr előtt, egészen úgy, ahogy atyja, Dávid cselekedett. Ő eltávolította a magaslatokat, összetörte az emlékoszlopokat, kivágta a berkeket s összezúzta a rézkígyót, amelyet Mózes csinált. (2Kir 18,3-4)

Ha Isten parancsolta a rézkígyó készítését, miért kellett megsemmisíteni?

Kétféle kontextus

Világosabbá válik a dolog, ha megnézzük a buzgó Hiszkija cselekvésének kontextusát. A rézkígyóról közvetlenül ezután azt olvassuk:

Mindezen ideig ugyanis illatot gyújtottak annak Izrael fiai s Nehustánnak hívták. (2Kir 18,4)

Vagyis a kígyó, amely Mózes kezében még Isten eszköze volt, más kontextusba került: a bálványimádás kontextusába. Ez a magyarázata a kétféle értelmezésnek. Ami jó volt mint kultikus eszköz, rosszá válik, mint abszolutizált kultusztárgy.

Ha az ószövetségi törvény betűjét tekintjük, a rézkígyó készítése törvényellenes, hiszen semmiféle élőlényről nem szabad képmást alkotni.

Ne készíts magadnak faragott képet, se hasonmást semmiről, ami fenn az égen vagy lenn a földön van, vagy a föld alatt, a vizekben lakik. (MTörv 5,8)

Kis gondolkodással belátható, hogy ez a törvény a bálványimádás elkerülésére szolgál, nem annak megakadályozására, hogy a művészet is szolgálja Isten imádását. Példa erre a szentélyben Isten utasítására helyet foglaló két kerub is (Kiv 25,18). Hamis kontextusban bármi bálvánnyá válhat, helyes kontextusban bármi szolgálhatja az igaz Isten imádását.

Képtisztelet

Az Egyházban is volt ikonoklaszta (képromboló) mozgalom, főképpen az Iszlám képtilalmának hatására. III. Leó bizánci császár 730-ban rendeletet adott ki a szentképek ellen. Az ellenzék szellemi feje Damaszkuszi Szent János († 753) lett. Az ikonokkal kapcsolatban János két dolgot hangsúlyoz. Az első a képtisztelet relativitása: az nem a képmásra, hanem az ábrázolt személyre vonatkozik. A másik: az ikonok tiszteletének végső alapja az a viszony, amely az Atya és a Fiú között fönnáll, az Őskép és a Képmás viszonya. Krisztus «a láthatatlan Isten képmása» (Kol 1,15), aki őt látta, az Atyát látta (vö. Jn 14,9). Az Ige megtestesülésében Isten maga oldja fel a képtilalmat.

Mint a Katekizmus mondja: «Isten már az Ószövetségben is megparancsolta vagy engedélyezte olyan képek használatát, melyek jelképesen az üdvösséghez vezetnek a megtestesült Ige által: ilyen a rézkígyó (vö. Szám 21,4-9; Bölcs 16,5-15), a frigyláda és a kerubok (vö. Kiv 25,10-22; 1Kir 6,23-26)» (KEK 2130). Az ószövetségi képtilalom pedagógiai eszköz volt a bálványimádás ellen, de a megtestesülés mélyen megfelel a test-lélek ember természetének, és a «képek új üdvrendjét» alapozza meg.

787. október 23-án a 2. nikaiai (VII. egyetemes) zsinat kimondja: «Mi elfogadjuk, hogy a képeket tisztelni kell. Mi azokat, akik nem így vélekednek, kiközösítéssel sújtjuk» (DS 605). A zsinat világos különbséget tett tisztelet (proszkünészisz) és imádás (latreia) között, és nyomatékkal hangsúlyozta a képtisztelet relatív jellegét: a tisztelet a képmásról áthárul az eredetire. A zsinatot I. Hadrianus pápa nyugaton is támogatta Nagy Károly császárral és udvari teológusaival szemben.

A reformáció után ezen a téren különbség áll fönn a reformáció egyházai között egyfelől, az orthodox és katolikus egyházak között másfelől. A fenti gondolatmenet alapján visszautasítjuk a vádat (melyet hazánkban különös élességgel hangoztat a Hit Gyülekezete), hogy pusztán azért, mert szentképeket és szobrokat használunk hitélményünk esztétikai megfogalmazására, bálványimádók volnánk.

Ámde...

Háttal a Legszentebbnek

Tegyük föl becsületesen a kérdést: nem történhet meg a mi szentképeinkkel is, ami a rézkígyóval? Nem fenyeget a veszély, hogy abszolutizálódnak? Hogy átkerülnek az "Isten eszköze" kontextusból a bálványimádás kontextusába?

Mi, katolikusok, hiszünk abban, hogy a megtestesült Isten, Jézus Krisztus, testi valóságában jelen van az Eucharisztiában. Következésképpen indokolt, sőt kötelező, hogy imádással forduljunk a szentmisében átlényegült szent színek (kenyér és bor) felé. Ennek a következményeit is levonjuk: térdet hajtunk, letérdelünk. Aki nem veszi szószerint Jézus Eucharisztia-alapító szavait, természetesen ezt is bálványimádásnak tarthatja, de még akkor is be kell látnia, hogy aki szó szerint veszi, annak részéről ez a következetes magatartás. Amikor, hitünk szerint, az oltáron az átváltozás lejátszódik, minden katolikus hívő számára az Eucharisztia, a testi valóságában jelenlévő Jézus kell hogy legyen a középpont.

Csakhogy én láttam katolikusokat, akik szentmise közben, átváltozás után, a templom másik végén elhelyezett lourdes-i szobornál imádkoztak térdenállva, háttal a Legszentebbnek! Háttal egyúttal a miséző papnak, az oltárnak, a szentmise egész cselekményének!

Sohase mondtam, és nem is mondom, hogy a Szeplőtelen Szűz és Szent Bernadett lourdes-i szobra bálvány. Az se zavar, ha valaki e szobrok előtt térdenállva imádkozik, bár én magam nem igen érzem ennek szükségét. Kérem a Boldogságos Szűz és Lourdes-i Szent Bernadett közbenjárását, de ehhez nincs szükségem a szobrok elé térdelni, gyakori giccsességük inkább zavar, mint segít.

Hanem az már egészen más dolog, ha valaki, aki szentmisén vesz részt, elfordul a miséző paptól, el az oltártól, el a testi valóságában jelenlévő Jézus Krisztustól, hogy a szobrok előtt imádkozzék! Itt a kontextus megzavarodott. Ami eszköz volt, öncéllá lett. Itt baj van. Rézkígyót kiáltok!

Hit vagy babona?

Szeretnék nagyon egyértelmű lenni. Vallom a teljes katolikus hitet, benne a szentek, a szentképek és az ereklyék tiszteletét. Vallom a Boldogságos Szűzről szóló összes dogmákat. Vallom a szentségek és szentelmények tárgyi hatékonyságát.

Ámde...

A Katekizmust, ugye, lehet idézni az eretnekség vádja nélkül? A babonáról szóló pontban ezt olvassuk:

A babona a vallásos érzés és a vallásból következő gyakorlat elhajlása. Érintheti az igaz Istennek bemutatott tiszteletet is, például amikor valamilyen mágikus jelentőséget tulajdonítunk egyes cselekményeknek, melyek máskülönben helyesek és szükségesek. Ha az ima vagy a szentségi jelek hatékonyságát egyedül fizikai valójuknak tulajdonítjuk, és tagadjuk a belső irányultság szükségességét, a babona vétkébe esünk. (KEK 2111).

Mármost: megvan-e a «belső irányultság» (azaz: krisztusi hit) azokban, akik hátat fordítanak Jézus Krisztusnak, és úgy imádkoznak?

Megvan-e azokban, akik nagyobb ünnepek alkalmából elvégeznek egy szentgyónást és szentáldozást, anélkül, hogy eszükbe jutna bűneiket ténylegesen elhagyni?

Megvan-e azokban, akik betegükhöz csak akkor hívnak papot, amikor már elveszítette eszméletét, és ha magához ér, el akarják küldeni a papot, nehogy a beteget megijessze?

Megvan-e azokban, akik rózsafüzért érintenek a fatimai vándorszoborhoz, de az Oltáriszentség imádására nem jönnek el a templomba?

Megvan-e azokban, akik nagyon szeretnek közösségekbe járni és a hit dolgairól vitatkozni, de eszük ágában sincs, hogy az evangéliumi erkölcsöt kövessék?

Vallási szokások nem üdvözítenek. «Higgy az Úr Jézusban és üdvözülni fogsz» (Csel 16,31). Isten ereje ott működik, ahol hit van.

Katolikus hitéletünket szemlélve, valóságos rézkígyó-tenyészetet látok magam előtt. Gyakorlatokat, amelyek jók és helyesek ugyan, de «belső irányultság» híján elégtelenek, sőt mágiává torzulnak. A mágia pedig, mint legutóbbi előadásomban kimutattam, mindig irreális numinizációt, vagyis bálványimádást hord méhében. Törjük össze (nem az ikonokat és a szent szobrokat, hanem) a rézkígyókat!

Radikális fordulat felé

A mondottakból két következtetést kívánok levonni.

Az első: íme, szemmel látjuk a magyarázatát, miért lesz sok katolikus olyan könnyűszerrel New Age hívő. Nem a hitből lépnek át a mágiába; eddig is mágikus gondolkodásban éltek.

A második: nem fokozati különbségről van szó. Nem egy «gyöngébb minőségű» keresztény hit áll szemben egy «jobb minőségűvel». Mágia áll szemben a hittel, ami kibékíthetetlen ellentét.

Ezen pedig csak radikális fordulat segíthet. «Térjetek meg és higgyetek», mondja Jézus (vö. Mk 1,15). A hittel jár Isten ereje.

Azokat, akik hisznek, ezek a jelek fogják kísérni: a nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken szólnak, kígyókat vesznek fel, és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik; a betegekre teszik kezüket, és azok meggyógyulnak. (Mk 16,17-18).

Értsük meg jól: eszem ágában sincs bármit is kidobni az ablakon a katolikus hitélet kincsei közül. Radikális fordulaton nem ezt értem, hanem a hit és megtérés fordulatát. Zenekarok és rendezvények nem változtatnak a dolog lényegén. Szónoklatok és teóriák nem változtatnak a dolog lényegén. «Nem beszédből áll az Isten országa, hanem erőből» (1Kor 4,20). A hit odaadására Isten ereje a válasz.

A válasz

A 2. vatikáni zsinat befejezése után fiatal világi katolikusok, a Szentlélek Atyák rendje által fönntartott pittsburghi (Pennsylvania, USA) Duquesne (ejtsd angolosan: duken) katolikus egyetem oktatói, azt keresték, hogyan válhatna az Egyházban vállalt tevékenységük jobban «felülről jövővé», Szentlélektől vezetetté. Így jutottak két könyvhöz: az egyik volt Wilkerson-Sherryll A kereszt és a rugóskés, a másik John Sherryll Más nyelveken szólnak c. könyve. Mindkettő a pünkösd-mozgalomra irányította figyelmüket. A pünkösdi felekezetektől kicsit tartottak, ezért egy ismerős episzkopális lelkészhez fordultak segítségért. Az ő parókiáján működött egy neopentekosztalista csoport, különböző felekezetekből. A katolikus tanárok 1967. januárjában elmentek oda, és ott őértük is imádkoztak, hogy megkeresztelkedjenek a Szentlélekben. Megkapták a nyelvek adományát, és az addiginál nagyobb erővel tapasztalták Isten jelenlétét. Úgy határoztak, hogy megváltoztatják a hallgatók számára tervezett hétvégi lelkigyakorlat témáját. A nyolc boldogság helyett a Csel 1-4 lett a téma, és ajánlották a készülethez A kereszt és a rugóskés elolvasását.

A másodéves francia szakos hallgató, Patti Gallagher elolvasta a könyvet, de nem a nyelveken szólás ragadta meg benne, hanem az, hogy a főszereplő, Dave Wilkerson milyen világos vezetést kap Istentől. Letérdelt a szobájában, és azért imádkozott, hogy ő is ilyen világosan ismerhesse Isten akaratát. Ugyanakkor félt is, mert hátha Isten azt akarja, hogy apáca legyen, ami neki nem tetszett. Amikor február 17-én, pénteken elfoglalta helyét a városon kívüli Bárka és Galamb lelkigyakorlatos házban, ijedten fedezte föl, hogy otthon felejtette kozmetikai szereit. «Aztán emlékeztettem magam, hogy Istent jöttem keresni, nem új fiút» – írja. A lelkigyakorlaton mind nagyobb lett a várakozás. «Készen vagy-e mindarra, amit Isten adni akar neked?» – szegezte nekik egyik előadó a kérdést. «Isten meg tudja újítani bennünk a bérmálás kegyelmét» – gondolták egyesek. Patti Gallagher és a fizika-szakos David Mangan mindenképpen meg akarta kérni a jelenlevő papot, hogy vasárnap, a befejezéskor, végezzen velük bérmálás-megújítást. Patti cédulát függesztett ki a hirdetőtáblára: «Csodát akarok!»

Ekkor elakadt a vízszolgáltatás. A szivattyú elromlott. Szombat délután szerelőt kapni nem könnyű dolog. Víz nélkül viszont nem maradhattak éjszakára – mintegy harminc fő volt kinn. «Imádkozzunk!» – mondta az egyik tanár. David Mangan azok közé tartozott, akik a kápolnába mentek imádkozni, hogy legyen vizük, és ne kelljen hazamenniük. Azt vette észre, hogy imádkozás közben mindjárt hálát is ad a kérés teljesüléséért; azelőtt soha nem imádkozott így. Meghallgatták a soronlevő előadást, utána David azt gondolta: lemegyek, megnézem, mi van a vízzel. Lement és megcsavarta a csapot. Vastag sugárban ömlött a víz!

Nem történt csoda; időközben a házat működtető nővérek mégis találtak szerelőt. De David úgy gondolta, illik megköszönnie az imameghallgatást. Fölment a kápolnába. Nem tudta, hogy két hallgató, egy jegyespár, időközben megkérte egyik tanárt, hogy imádkozzék velük a Szentlélek-keresztségért, és mindketten megkapták a Lélek örömét és a nyelvek adományát. Csak azt vette észre a kápolnába lépve, hogy Isten jelenlétének tömény atmoszférája fogadja. A következő pillanatban ismeretlen erő kerítette hatalmába, és csodálkozva tapasztalta, hogy arccal a földre borulva fekszik. Föltápászkodott; különös módon betöltötte Isten jelenléte; támolyogva tapogatózott kifelé, és a lépcsőházban azt mondta magának: «Ilyesmi nincs. Képzelődöm. Bebeszélem magamnak.»

Kísérleti tudományt, fizikát tanult; a kísérleti ellenőrzés mellett döntött. Visszament a kápolnába. Belépett. Zsupsz! Bumm! Megint arccal a földön feküdt. Az erő ott volt.

A falat tapogatva kitántorgott. «Nem létezik» – gondolta ismét. – «Még egyszer ellenőrzöm.» Megint bement a kápolnába... Zsupsz! Bumm! Az isteni jelenlét ereje megint a földre terítette.

«Ez most már biztos» – gondolta magában. – «De miért csak velem történik ez?» Abban a pillanatban jött föl a lépcsőn Patti Gallagher, és David ugyanazt a kicsit kábult, boldog mosolyt látta a lány arcán, amit a saját arcáról sem bírt letörölni. «Te is?» – kérdezte David. «Én is!» – felelte Patti. Mindketten látták egymáson, hogy ugyanazt tapasztalják: Isten jelenlétét, erejét és örömét.

Pattivel az történt, hogy az estére tervezett születésnapi partira akarta összehívni a társaságot, és azért ment a kápolnába. Egy pillanatra azért letérdelt az Oltáriszentség elé... És a következő pillanatban elöntötte Isten jelenlétének tudata, s vele az imádság intenzív vágya. «Eleget imádkoztunk» – gondolta magában – , «Isten ott vár a többiekben, le kell menni»; de ugyanakkor egyáltalán nem akart lemenni, lényének minden sejtjével imádkozni vágyott. A végtelen, a szentséges, a kimondhatatlan Isten ott van a tabernákulumban, egy karnyújtásnyira... A következő pillanatban Patti arcraborulva feküdt a földön, és nem tudta, hogyan került ebbe a helyzetbe; a cipője lejött. Ekkor történt, ahogy Patti fenntartás nélkül átadta magát Istennek. «Istenem, feltétel nélkül tied akarok lenni. Mindent akarok, amit akarsz. Ha ez szenvedést jelent, hát legyen szenvedés. Én téged választalak.» Abban a pillanatban feje búbjától a lábujja hegyéig áramütés-szerű bizsergéssel járta át Isten szeretete. Megrendítette ennek a szeretetnek ingyenessége. «Szinte őrült ez a szeretet – fogalmazott később – , hiszen mi olyan hálátlanok vagyunk, és ő mégis bőven adja kegyelmét.» Fölszabadult öröm hatotta át, és hangosan imádkozni kezdett, hogy mások is tapasztalják meg ugyanazt, ami ő... Most már a kápolnába igyekezett gyűjteni mindenkit. A fiatalok hajnalig imádkoztak Isten szeretetének boldog mámorában, hajnali kettőkor sikerült a nővéreknek ágyba könyörögniük őket.

Másnap telefonok küldték szerte a hírt, az élő Istennel való találkozás hírét... Isten ereje megjelent.

Megjegyzem még: Isten nem kívánta Pattitől, hogy apáca legyen. Négy szép gyermek édesanyja lett.

Azóta a katolikus karizmatikus megújulásban is struktúrák alakultak ki, s velük együtt – ami érthető és emberi dolog – sablonok és technikák körvonalazódnak, előítéletekkel és zártságokkal együtt; formálódóban van egy «karizmatikus rézkígyó-tenyészet». Én itt nem egy lelkiségi irányzatot hirdetek meg, hanem Isten szeretetére adott teljes választ, a hit feltétel nélküli odaadását, a megnyílást Isten ereje előtt, amely mindig friss. Ez a jövő; a vallási szokásokban kimerülő kereszténységre ez az egyetlen méltó válasz. «Nem beszédből áll az Isten országa, hanem erőből» (1Kor 4,20).

Mágusmesék

Gondolatok a meséről, a mágiáról és Harry Potterről

– Hálás köszönet a Halld Izrael levelezőlista tagjainak, akik nélkül ez az írás sohasem jött volna létre –

Joanne Kathleen Rowling világszerte népszerű meseregény-sorozatával kapcsolatban, melynek hőse az ifjú varázsló, Harry Potter, keresztény körökben két ellentétes vélemény alakult ki. Az egyik szerint ezek ártatlan mesék. A másik nézet szerint e könyvek mágikus tartalmúak, ezért elutasítandók.

Az ártatlanságot védelmezők arra a kétségtelen tényre hivatkoznak, hogy minden kor meséiben voltak mágikus elemek, mint Csipkerózsika bűvös álma, vagy Aladdin csodalámpája. Csakhogy ezeket sose vettük komolyan. A gyerek, akinek meséltek, tudta jól, hogy a valóságban nincsenek „terülj-terülj” asztalkák vagy palackból előbújó szellemek. A mese elemei gyanánt elfogadta őket, de nem ösztönözték arra, hogy maga is varázsolni próbáljon. A mese nem próbál valóság lenni, magától értődően az irrealitás közegében mozog. Éppen ez teszi mesévé: a tudatosan vállalt képtelenség. A mesét nem lehet összetéveszteni a valósággal.

A regény vagy novella nem mese, mert ha tudjuk is, hogy cselekménye nem történt meg, az események jellege megmarad a lehetőségek határai között, vagyis az elbeszélés tartalma megtörténhetett volna. Esetleg akadnak benne irreális-fantasztikus elemek, amelyek közel viszik a meséhez (ami meglehetősen gyakori: gondoljunk csak az „éneklő dabózákra” Jókai Három márványfej c. regényében, vagy Edgar Allan Poe A piros halál maszkja c. novellájának ismeretlen vendégére, aki a „piros halál” maga – vagy a tudományos-fantasztikus regények műfajára, kezdve Jules Verne művein), mégis, alapjában abból a fikcióból indul ki, hogy cselekménye valóban megtörtént. A mese ugyanakkor elhárítja ezt a fikciót, gyakran kifejezett távolságteremtő formulákkal is: „Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl... Ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.” Ha tehát a mesében egy királyfit békává változtatnak, az egészen természetes, mert eleve egy fantázia-valóság irreális síkján mozgunk; míg ha Franz Kafka hőse arra ébred, hogy óriási páncélos ízeltlábúvá változott, ez egy rémálomszerű lét abszurditását szuggerálja – nem találjuk az esemény helyét a valóságban, holott ösztönösen ott keressük, mert a valóságot imitáló műfaj keretein belül tartózkodunk.

Rowling Potter-könyveinek kétségtelenül van egy mese-dimenziója. Amikor a brit miniszterelnök kandallójának zöldre változott lángjai közül kilép a mágiaügyi miniszter, az esemény irrealitása világosan jelzi, hogy a mesében járunk. Az ifjú olvasó aligha képzeli azt, hogy a King's Cross pályaudvar kilenc és háromnegyedik vágányáról valóban el lehet jutni a Hogwarts (a magyar változatban: Roxfort) varázslóiskolába. Mese van a kezünkben, ráadásul jól megírt mese. J. K. Rowling istenadta írói tehetségét, gazdag fantáziáját, hallatlan meseszövő készségét, eredeti ötleteit csak megcsodálni tudom. (A cselekményben olykor akadnak következetlenségek, de ezek a fiatal olvasónak aligha tűnnek fel, s még ha tudatosodnak, se válnak zavaróvá.) Ha valaki itt megáll, nyugodtan kijelentheti, hogy a történet mágikus elemei mesés elemek, a valóságban nem kell foglalkozni velük. Mint hívő keresztény elutasíthatja a varázslást, és ugyanakkor kedvére élvezheti Harry Potter mágiával terhes kalandjait, hiszen azokat nem kell komolyan venni.

Így fogalmaztam: „Ha valaki itt megáll”. Csakhogy – meg szabad-e állni ezen a ponton? Lehet-e félvállról venni ezen ifjúsági bestsellerek mágikus tartalmát, amikor olyan korban élünk, amely hátborzongatóan komolyan veszi, terjeszti és vallja a mágiát? Amikor az olvasó, ugyanabban a könyvesboltban, ahol Jo Rowling meséit megvette, mágia-tankönyvek sorozatát is megvásárolhatja, Varázslatok könyve, Boszorkánykönyv és hasonló címekkel? Nem egy nemlétező, mesebeli boltba kellene mennie a varázslóiskola tankönyveiért: itt állnak a valóságos könyvespolcokon! Ebben a kontextusban mindenestül mesének lehet-e tekinteni a Potter-szága szemléletét, amelyben a társadalom két világra oszlik: a varázsvilágra és a muglik (varázstalanok) világára? Állítani lehet-e, hogy minden aggodalom nélkül adhatjuk Harry Pottert gyermekeink kezébe? Biztos-e, hogy Rowling leleményes varázsvilágának gazdagon feldíszített épülete mindenestül az irrealitás talaján áll?

A racionalista magabiztosan állítja, hogy ez teljesen biztos, hiszen a mágia képtelenség. A racionalizmus azonban napjainkban visszaszorul, terjed az irracionalizmus, mint azt láthatjuk a könyvesboltok „ezoterikától” roskadozó polcaiból: a varázslás ma jó üzlet, mert népszerű. A valóság mágikus megközelítésébe vetett hit óriási méreteket ölt. Tudományosan nem kontrollált állítások tömege jelenik meg a gyógyászatban, a történelemben, a lelkiélet, a misztika világában. Tömegek fogadják el bizonyíték nélkül a jó svádával és áltudományos terminológiával előadott irracionális tételeket. Gyerekek próbálják ki a mágia-tankönyvben leírtakat tanáraikon. Feltűnt a teozófusok által beharangozott új kor, a New Age, amely visszaszorítja a logikát és helyébe a mágiát teszi.

A mágia a valóság mélyén rejlő misztérium manipulatív megközelítése. Egy mágikus formula vagy eljárás nem logikai vagy természettudományos alapon működik, hanem valamilyen nem-ellenőrzött, rejtett (latinul: okkult), mégis eleve (apriori) érvényesnek feltételezett princípium alapján. Ez az okkult apriori külsőre hasonlít a keresztény hithez, ám lényegét tekintve élesen különbözik attól. A keresztény hit elismeri ugyan, hogy a valóság mélyén rejtőző misztérium túlnő az értelmi belátás határain, de a misztériummal való találkozásig megtett útja az értelem eszközeivel ellenőrizhető, s miután felismerte, hogy e misztériumban egy határtalan személyesség, egy abszolút Másik szólítja őt, bizalmat szavaz neki, mert az Abszolútum elégséges és cáfolhatatlan. Isten, lényege szerint, egyáltalán nem „okkult”, ellenkezőleg, ő határtalan világosság – csak a mi látásunk korlátozott. Ezzel szemben a mágia egy sötét világba vezet, ahonnét rejtett erők szabadulnak föl, melyek a megfelelő varázstechnika alkalmazásával mozgásba hozhatók. A keresztény hívő nem manipulálni próbálja Istent, hanem teljesen rábízza magát, kezébe adja a kontrollt, kiszolgáltatja magát neki.

A hívő elutasítja a mágiát, de nem ugyanabból az okból, mint a racionalista. A varázslás lehet puszta fikció vagy jövedelmező csalás, ám az a lehetőség sincs kizárva, hogy a mögötte rejlő „okkult apriori” tényleges szellemi hatalmat képvisel. Csakhogy ez nem lehet Isten, sem az ő szent angyalai: ők ugyanis nem manipulálhatók. Aki hitben átadta magát Istennek, azt kíséri az ő angyalainak segítsége, ennek alapja azonban sohasem valamilyen manipulációs technika, hanem az Istenre való ráhagyatkozás, az alázatos bizalom, a feltétel nélküli meghódolás, az imádás attitüdje. A mágus, beavatva a kellő technikába, manipulálni akar, és így kívül helyezi magát az imádás körén. Uralkodni próbál, ebben pedig nem a szent angyalok segítik, hanem a szentségtelen angyalok. „Azon a napon, amelyen arról a fáról esztek, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten” (vö. Ter 3,5) – ez a valóság mágikus megközelítésének ősmodellje. A Kígyó hazugságával ellentétben ettől senki sem lesz olyan, mint az Isten. Elérhet átmeneti sikereket (itt különbözik a keresztény felfogás a racionalistától), de nem isteni erővel (mert az manipulatív úton mozgásba nem hozható), hanem kizárólag a Kígyó erejével. Akár fehér (segítő), akár fekete (ártó) mágiát űz valaki, amennyiben mágiája tényleg működik, a sátán és a démonok segítségével működik. Ezt a segítséget pedig drágán fizeti meg a varázslatot gyakorló, mert végül nem ő fog manipulálni, ellenkezőleg, szánalmasan kiszolgáltatja magát a démoni manipulációnak. Olyan lesz, mint a sátán: sötét és reménytelen. A mágia csapda. Nem csoda, hogy a kereszténység egyértelműen elvet minden varázslást, okkultizmust. Alapvető szövegek ebben a kérdésben: az Ószövetségben MTörv 18,9-12, az Újszövetségben Csel 19,18-19, a Katekizmusban KEK 2111. 2115-2117. Lásd saját mágia-ellenes írásaimat is: Gyilkos istenek, Sai Baba és a negyven rabló, «Varázslót ne hagyj életben», Rézkígyó-tenyészet, Kerub.

Most már világosabban meg tudjuk fogalmazni, mi a különbség a mese és a mágia között. A mese varázslataiban nem tételezünk föl okkult apriorit. Ha a mágikus asztal a „terülj-terülj asztalkám” varázsigére a mesében megterül, nem kérdezzük ennek okát, mert tudjuk, hogy valójában ez egyáltalán nem történik meg; az esemény csak a fantáziában igaz. Az ok nem létezik, mert az esemény sem létezik. A mágiában egészen más a helyzet: nem tudjuk ugyan, miért működik a varázslat, de bizonyos borzongással, kvázi-vallásos áhítattal övezzük azt a tényezőt, amely működővé teszi, vagyis az okkult apriorinak numinózus (istenség-szerű, istenséggel kapcsolatos) jelleget tulajdonítunk. Az „áhítat” abban nyilvánul meg, hogy intellektuális kontroll nélkül (apriori) elfogadjuk. Ez az okkult aprioritás a keresztény hit démoni utánzata.

Hogy a Potter-könyvek merő mesék legyenek, ahhoz a mondottak értelmében az volna szükséges, hogy ne juthasson eszünkbe a bennük szereplő mágikus elem értékelése, hanem azt minden további nélkül csupán a mese műfaji kellékének lássuk. Ámde aki elolvasta a sorozatnak csak a legelső darabját is (Harry Potter és a Bölcsek Köve), jól tudja, hogy a könyvben nagy vita folyik a mágia értékeléséről. A Harryt nevelő mugli család gyűlöli és megveti a mágiát, elnyomja a szegény fiút, az olvasó pedig ösztönösen az ártatlan Harry oldalára áll. Annak a Harrynek oldalára, akiről kiderül, hogy varázsló, s aki csak a varázslóiskolában érzi jól magát. Ezzel szimpatikussá válik az olvasó számára a mágia, s ellenszenvessé válnak azok, akik hallani sem akarnak a mágiáról.

Tudjuk, hogy a meseműfajban mozgunk. Tudjuk, hogy az elbeszélt dolgok nem valóságosak, pontosabban szólva: csupán fantázia-valóságok. Ámde a fantázia-valóság is értékelhető, különösen, ha annyira beékelődik a való világba, mint Rowling könyveiben. Ha egy mesében vita folyna a zsebtolvajlásról, és az elbeszélő a zsebtolvajok oldalára akarná állítani az olvasót, vagy vita folyna a zsidók kiirtásáról, és az elbeszélő az antiszemiták oldalára próbálná állítani az olvasót, őket mutatva be irigylendőnek és követendőnek: gyermekeink kezébe adnánk-e az ilyen mesét? Értékrendje a mesének is van. A Potter-mesékben a mágia pozitív érték. A jobb érzelmű varázslók óvják a muglikat és szimpatizálnak velük, de afelől nincs semmi kétség, hogy a varázsvilág magasabbrendű. Ha leejtettem a csészémet, a varázsvilágban csak elő kell rántanom a pálcámat és annyit mondanom: Reparo! – s a csésze újból összeáll. Milyen könnyű volna az autószerelés vagy a mosógépjavítás egy ilyen világban! Tudjuk, hogy a Potter-könyvek világa nem valóság, de értékrendjük szerint a mágia kívánatos.

Különösen kívánatos annak, aki valamiért menekül a realitástól. Az olvasó egy spontán lélektani mechanizmus folytán azonosul a történetek hősével, Harryvel, aki a mágia révén talál elégtételt a muglik világában őt sújtó mellőzésért és megvetésért. Hány gyermekben – és hány felnőttben? – élnek kompenzációs vágyálmok a való élet frusztrációi nyomán, hányan kívánják ösztönösen Harry magasabbrendűségét, amit a varázserő teremt meg? S vajon hányan fogják képzeletben előrántani varázspálcájukat és az őket terrorizálókra szegezni azt a Crucio! varázsigével, amely szörnyű kínokat okoz? A sorozat ötödik darabjában (Harry Potter és a Főnix Rendje) a jó és gonosz varázslók úgy lövöldözik egymásra az átkokat a nagy összecsapás során, mint vadnyugati cowboyok a revolvergolyókat. A hatodik kötetben (Harry Potter and the Half-Blood Prince) a menekülő Snape (a magyarban: Piton) úgy veri vissza a rá irányzott átkokat varázspálcájának egy-egy ügyes mozdulatával, mint valami vívóbajnok. Az ifjú olvasó, aki a múlt században Sólyomszem hosszú puskáját irigyelte, ebben a New Age-es évszázadban Potter varázspálcáját fogja irigyelni.

Rowling – szemben Lord Voldemorttal, meséi főgonoszával – elismeri a szeretet értékét, sőt éppen Harry édesanyjának önfeláldozó szeretetéről pattan vissza a Sötét Nagyúr gyilkos átka. Ám ez csupán a természetes emberi szeretet, nem az agapé, az evangéliumi, isteni szeretet. Nincs megbocsátás, nincs a rosszat jóval viszonzó irgalom. Harry a hatodik kötet végén szakít barátnőjével, hogy ne legyen zsarolható, és kiválasztottsága tudatában elindul, hogy betöltse misszióját: likvidálja Voldemortot. Jelenleg (2005. augusztus) a hírneves Jo már a hetedik kötetet is megírta, csak az utolsó simítások vannak hátra, s visszafojtott lélegzettel leshetjük, sikerül-e a mágusvadászat. Nehéz dolog lesz, mert a Dark Lord hét részre osztott lelkéből még öt rész megvan. Gonosz varázslatok kerültek előtérbe, fekete misztikában mozgunk. Istenről nem esik szó ezekben a könyvekben, a mágiára nincs semmi magyarázat, a jövendölések forrására nem derül fény, az okkult apriori sötéten izzik. A sorozat elején még sok volt az emberközeli elem: az iskola légköre, a sport (még ha seprűn repülve űzik is a kviddicset), továbbá a diákszerelmek leírása érdekes és többnyire derűs. Rowlingnak kitűnő humora van. A mágikus elemek roppant szórakoztatóak is tudnak lenni (kelta tündérmanók, morzsás szarvú szapirtyók és egyebek), ezenkívül megvan a könyvekben a jó kalandregények, sőt detektívregények izgalma is. De a negyedik kötet (Harry Potter és a Tűz Serlege) végén hirtelen kegyetlenül sötétre vált a hangulat. Az ötödik kötet már ebben a komor atmoszférában kezdődik, mindenki veszekszik mindenkivel, Harryt kínozzák, s ha kapunk is némi derűsebb anyagot a diákregények modorában, ez a kötet már nyomasztó. Voldemort manipulálja Harry tudatát, a fiú önmagában tapasztalja a fekete főmágus érzéseit, sőt a befejező vadnyugati jelenetben a Sötét Nagyúr egyenesen Harrybe menekül, őt szállja meg, hogy ne érhesse bántalom. Ha egy gyerek bensőleg azonosult Harryvel, mit élhet át, amikor ezt olvassa? Hogy a Gonosznak szabad belépése van a lelkébe? Hogy olyan lehet, mint a rokonszenves Lupin professzor, aki sajnálja, de vérfarkas?

Elnézem Jo Rowlingot – nem csinibabává retusált sztárfényképét a Világhálón, hanem azt a felvételt, amely a Harry Potter and the Half-Blood Prince borítóján látható. Ziláltságot, diszharmóniát látok a különben csinos, intelligens arcon. Nem tudom elfojtani az érzést, hogy ennek a rendkívüli tehetségű írónőnek életére sötét árnyat vet az okkultizmus. Még akkor is, ha csak irodalmilag foglalkozik vele. Fogalmam sincs, ő maga mit nyilatkozik erről, vagy miben hisz. De elmondom saját élményemet.

Mielőtt előadnám, először előzményére, a Fleetwood-nyilatkozatra kell utalnom. Peter Fleetwood, a Kultúra Pápai Tanácsának New Age–szakértője, a Vatikáni Rádiónak 2005. július 14-én adott interjújában ártalmatlannak nyilvánította a Potter-mítoszt. A magyar katolikus sajtó ezt mint „vatikáni nyilatkozatot” ismertette, holott ez csupán Fleetwood magánvéleménye és semmi több. Rokonszenves sajtónk triumfált az „önjelölt prófétákkal” szemben, akik a Potter-könyveket ártalmasnak tartják. Ugyanakkor nem szellőztette egy magasabb beosztású szakértő, egy csöppet sem önjelölt próféta, Joseph Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció korábbi prefektusa, a jelenlegi XVI. Benedek pápa levélben kifejezett véleményét. Eszerint a Harry Potter–könyvekben finom megtévesztés van, s ez megrontja a keresztény hitet a fiatalokban, mielőtt az még valóban kifejlődött volna. Ezen vélemény publikálására a bíboros egy második levélben írásbeli engedélyt adott. Fleetwood erről nagyvonalúan azt mondta, hogy a negatív ítéletet gyanúja szerint Ratzinger bíborosnak egy munkatársa fogalmazta – jóllehet későbbi Szentatyánk nem titkára véleményének publikálására adott engedélyt, hanem a sajátjáéra, s különben is föl lehet tételezni róla, hogy amit aláírt, azt előzőleg el is olvasta.

Hogy ezzel kapcsolatban minden kétséget eloszlassak, itt idézem a két Ratzinger-levél szövegét. Ezek Gabriele Kubynak, a német konvertita katolikus írónőnek szólnak, aki megküldte a Potter-jelenségről írt kritikus könyvét (Harry Potter – gut oder böse) Ratzingernek, a Hittani Kongregáció akkori bíboros prefektusának. Az első levél 2003. március 7-én kelt, eredeti szövege a következő:

Sehr geehrte, liebe Frau Kuby!

Vielen Dank für Ihren freundlichen Brief vom 20. Februar und für das lehrreiche Buch, das Sie beigelegt haben. Es ist gut, dass Sie in Sachen Harry Potter aufklären, denn dies sind subtile Verführungen, die unmerklich und gerade dadurch tief wirken und das Christentum in der Seele zersetzen, ehe es überhaupt recht wachsen konnte.

Ich möchte Ihnen vorschlagen, Herrn Peter Fleetwood (Pontificio Consiglio per la Cultura, Piazza S. Calisto 16, I-00153 Roma) direkt zu schreiben und ihm Ihr Buch zuzusenden.

Herzliche Grüße und Segenswünsche
Ihr

† Joseph Kardinal Ratzinger

Magyarul:

Mélyen tisztelt, kedves Frau Kuby!

Hálás köszönet február 20-án kelt kedves leveléért és a tanulságos könyvért, amelyet mellékelt. Jó az, hogy a Harry Potter dolgokra fényt derít, mert azok kifinomult csábítások, amelyek észrevétlenül és éppen ezért mélyen hatnak, és lerombolják a lélekben a kereszténységet, mielőtt egyáltalán kellően felnövekedhetett volna.

Azt szeretném javasolni Önnek, írjon közvetlenül Peter Fleetwood úrnak (Kultúra Pápai Tanácsa, Piazza S. Calisto 16, I-00153 Roma), és küldje meg neki könyvét.

Szívélyes üdvözlettel és áldással

† Joseph Ratzinger bíboros

A második levél 2003. május 27-én kelt, és a következőképpen hangzik:

Sehr geehrte, liebe Frau Kuby!

Irgendwie ist ihr Brief in der Masse der Namenstags-, Geburtstags- und Osterpost untergegangen. Endlich ist dieser Stapel abgetragen, so daß ich Ihnen gern gestatten kann, sich auf mein Urteil über Harry Potter zu berufen.

Herzliche Grüße und Segenswünsche
Ihr

† Joseph Kardinal Ratzinger

Magyarul:

Mélyen tisztelt, kedves Frau Kuby!

Levele valahogy alámerült a névnapi, születésnapi és húsvéti posta tömegében. Végre sikerült ezt a halmazt eltávolítani, s így készséggel hozzájárulhatok, hogy Ön hivatkozzék a Harry Potterről alkotott ítéletemre.

Szívélyes üdvözlettel és áldással

† Joseph Ratzinger bíboros

Ehhez járul még, hogy 2003. karácsonyára Gabriele Kuby üdvözlőkártyát kapott a bíborostól, melyre Ratzinger saját kezével írta a következő mondatot:

Herzlichen Dank für Ihren mutigen Einsatz gegen Okkultismus und Magie.

Magyarul:

Szívélyes köszönet az Ön bátor kiállásáért az okkultizmussal és mágiával szemben.

Ezek után aligha lehet kérdéses, mi Joseph Ratzinger valódi véleménye. Két magánvélemény áll szemben egymással – az egyik Peter Fleetwoodé, a másik a jelenlegi pápáé. Egyik se kötelező, de talán nem kétséges, melyik nyom többet a latban. A Ratzinger-levelek másolata .pdf formátumban letölthető a http://www.lifesite.net/ldn/2005/jul/05071301.html oldal alján. Az már túl messzire vezetne, ha Kuby Fleetwoodhoz írott leveleit is idézni akarnánk.

Most pedig már beszélhetek személyes tapasztalatomról. A Fleetwood-nyilatkozat és a Ratzinger-levelek erős érdeklődést váltottak ki a Halld Izrael (akkor még Hagiosz) levelezőlistán, s ezzel kezdődött saját beavatásom a Potter-mítoszba. Korábban nem igen foglalkoztatott, de most hátránynak kezdtem érezni, hogy nem olvastam a könyveket. Úgy döntöttem tehát, elolvasom a Potter-meséket, hogy ne csak másoktól nyert információk alapján tudjak állást foglalni. Öt kötetet kaptam meg magyarul, a hatodikat angolul. Kb. három hétig tartott az olvasás. Kezdetben érdekelt a mese, később már inkább fárasztónak találtam. A harmadik hét elejére emésztési zavarok és álmatlanság kezdtek gyötörni. Mikor már az egymást követő harmadik éjszakán nem voltam képes elaludni (ami nálam hallatlanul ritka eset), ráadásul már nem találtam a fiókomban altatót, egyszercsak eszembe jutott, hogy az alvászavar összefüggésben lehet a könyv tartalmával, amit olvasok. Letettem hát, és elmondva egy imát a könyvből áradó démoni hatás elűzésére, Jókait kezdtem olvasni. Tíz perc múlva aludtam. Bizony, barátaim. Ezekben a könyvekben rontás lakik. Vitézül végigolvastam azért valamennyit, most már kellő imádságos oltalommal fölszerelve. De még mindig küzdök a Potter-meseregények nyugtalanító, diszharmóniás utóhatásaival. Lapjaikon Dementorok laknak, akik elszívják az életörömöt.

Kerub c. művemben példákkal igazolom, hogy helyek és tárgyak démoni befolyás alatt állhatnak. (Lásd a 0078-0080. sz. cikkeket.) Ugyanez áll szövegekre is. Rowling iszonyú Dementorai ugyan kitalált lények, de a bukott angyalok, a démonok, nagyon is valóságosak. A mágia szellemi kontextusa a démoni jelenlét. Mi túl könnyen túltesszük magunkat a szellemi kontextuson, mondván: „Hiszen ez nem valóság, csak mese.” Ám egyáltalán nem mindegy, mit viszünk be a fantáziánkba. Ami „csak” a fantáziában létezik, az is létezik valami módon. Az emberi fantázia is valóság, agyműködés, tudattartalom. Sőt, ha nem sikerül nagyon leszigetelni (mint az a korábban kifejtett módon a „csak-mese” mesékben történik), szellemi háttere révén a fantázia-valóság át is léphet az operatív valóságba: ha egy filmben hallott jelszó („Velünk az Erő!”) alapján egyesek megalakíthatták az Erő Egyházát, a Potter-könyvekből is kiléphet Hogwarts/Roxfort. (Klagenfurtban, mint olvasom, már működik boszorkányiskola, Budapesten táltosiskola – nemrég tudtam meg, hogy Szlovákiában alakult egy Dementor zenekar is!) Nem is kell elmenned a kilenc és háromnegyedik vágányig, elég, ha befogadod a Potter-mesevilágot – Aragog, az óriáspók, félálmod erdőtisztásán vár, Voldemort, a Sötét Nagyúr, tudattalanod láthatatlan kamrájában szövi pusztító terveit, Greyback, a vérszomjas farkasember, ott settenkedik agytekervényeidben. Fantázia-lények, igen, de démoni kontextusuk valóság. Egy barátom nyelvórán fedezte föl tanítványában az iszonyú félelmet, amit egy rém-video szörnyei ültettek el benne. Szabadulásért, oltalomért tanította imádkozni, és a fiú megnyugodott. Valóságos harc ez, valóságos szellemi hatalmak ellen, akiket kizárólag Jézus megváltó vérének erejével tehetünk ártalmatlanná. Ne tévesszen meg senkit, hogy nem mindenkinél jelentkeznek ugyanolyan negatív tünetek. Ha én nem tudtam kártékony mellékhatások nélkül elolvasni Jo Rowling könyveit, föltehető, hogy mások se tudják. A gonosz lelkek mindenkit gyönge pontjain támadnak, ezek pedig személyenként különbözők. Ám sajnálattal ki kell jelentenem, hogy Harry Potter valami módon mindenkire nézve veszélyes – akár elhiszi, akár nem.

A hívő szülőknek tudniuk kell, hogy gyermekeik alighanem menthetetlenül elolvassák a Potter-eposz köteteit, még ha tiltják is nekik. Persze ne vegyék meg a könyveket a gyerekeknek, de ha más forrásból hozzájutnak azokhoz, nem biztos, hogy kielégítő megoldás a tilalom. A varázspálcás Harry meséje közkézen forog, hittantáborokba is ezeket a könyveket viszik magukkal a gyerekek, oktatóik pedig – követve jólértesült katolikus sajtónk bölcs útmutatását – ártalmatlannak ítélik őket. Nos, a sajtó téved, a nevelők tévednek, a könyvek rontást hordoznak. Egy barátom a Hagiosz (most Halld Izrael) listán ezt írja: „Mély benyomást tett rám 10 éves unokaöcsém, aki a 3. kötetet már csak nappali világosságban, két felnőtt jelenlétében merte kézbe venni, mert rettegett a sok sötét varázslattól, ami a könyvben előfordul, a többi kötetet pedig nem is olvasta már el.” De ha nem is lépnek föl éppen ezek a szimptómák, ebből még nem következik, hogy nincs veszély. Sokszor talán az lesz a megoldás, hogy a szülők maguk is olvassanak némi Pottert, és magyarázzák meg gyermekeiknek, mi ezekben a mesékben az elfogadható, mi az ártalmas, és hogyan kell védekezni a káros hatások ellen. Olyan túladagolásban, mint én tettem, ne engedjék olvasni. Két kötet között lehetőleg legyen más olvasmány is. Egy jó szentéletrajz hősével is lehet azonosulni.

Ami a felnőtteket illeti: akik, gyermekeik érdekében vagy egyéb okból, a veszély ellenére kénytelenek belemerülni a Potter-óceánba (én se saját szórakozásomra tettem), azoknak imádságban kell Jézus vérének szabadító és oltalmazó erejét segítségül hívniuk minden démoni befolyás ellen, amelyet a könyvek kiválthatnak. Ha ezt elmulasztják, rosszabb dolgok is érhetik őket, mint néhány napos álmatlanság. A Potter-könyvek mérgezettek.

Mindezt persze csak azoknak tudom elmagyarázni, akiknek Jézus Krisztus fontosabb, mint egy jó mese. Akik otthon vannak a természetfölöttiben. Ha másoknak magyarázom, úgy érzem magamat, mint Badar Barnabás, amikor megpróbálta táncra tanítani a trollokat.

***

Fenti megállapításaimat két évvel ezelőtt fogalmaztam meg. Most, 2007. augusztus végén - szeptember elején, amikor elolvastam a Potter-sorozat hetedik, befejező kötetét is, három megjegyzést kívánok az eddigiekhez fűzni.

Az első, hogy bár a könyv brilliánsan van megírva, korábbi álláspontomon semmit nem változtat.

A második, hogy az izgalmas epizódok mellett a kötet uralkodó témája a múlt-idézés. Hogyan történt, miért alakult így, hogyan lehet megidézni a halott szereplőket. Rowling világnézetében a múlt egyre nő és a jövő egyre fogy.

A harmadik, hogy az a komor, nyomasztó hangulat, amely a negyedik rész végétől megjelenik a Potter-könyvekben, ebben a kötetben – a mesterien kimódolt happy (?) ending ellenére – erősen uralkodik. A hetedik kötet úgy hat rám, mintha megcsókolt volna egy Dementor.

Egy barátom észrevétele az utóbbival kapcsolatban:

Írod, hogy a negyedik kötet végétől „sötétedik” el igazán a hangulat. („Komor”, „nyomasztó” – szó szerint így írod.) Ezzel teljesen egyetértek, sőt, az ötödik kötetben (legalábbis nálam) még a cselekményesség, fordulatosság izgalmát is elfedte ez a „rossz hangulat”. Nem tartod lehetségesnek, hogy az igazi fordulópont ez a rész volt? (Negyedik kötet vége.) Itt jelenik elõször a halál, ráadásul durván. Mintha Rowling asszonyt itt szippantotta volna be az, amit talán akaratlanul, még inkább: tudatlanul hívott elő. Addig-addig kalandozott a mágia világában, míg végül nem tudott visszajönni. Vagy csak én érzek itt éles váltást? A harmadik rész, de a negyedik eleje is helyenként könnyed, humoros, innentől ezt mintha elvágták volna. Mit gondolsz?

Azt gondolom, hogy igen. A kitűnő szerzőt is megcsókolta egy Dementor. Expecto Patronum! Az én Patronusomat Jézus Krisztusnak hívják.

 

Imádság és értelem

2002. november 30-án, a Hittudományi Kar Levelező Tagozatán végzett hallgatók találkozóján tartott előadás

Add meg nekik a bölcsesség és az értelem Lelkét, a jótanács és az erősség Lelkét, az isteni tudomány és a jámborság Lelkét, és töltsd el őket az istenfélelem Lelkével...
(A latin rítus bérmálási imájából)

Intellektuális ajándékok

A Szentlélek hét ajándéka közül, amelyeket Iz 11,2-3a görög szövege alapján sorol föl a keresztény hagyomány, nem kevesebb, mint négy intellektuális jellegű: bölcsesség, értelem, jótanács, tudomány. Bár a szeretet a Lélek gyümölcse (Gal 5,22), a Szentírás sehol nem nevezi a Szentlelket a szeretet Lelkének, viszont két alkalommal is az igazság Lelkének mondja (Jn 15,26; 16,13): to pneuma tész alétheiasz. Mindez arra utal, hogy a Szentlélek működése és az emberi értelem használata között kapcsolat van. Amikor a Szentírás negatívan mutatja be az emberi bölcsességet (1Kor 1,20-21; Jak 3,13-16), az intellektuális gőg ellen foglal állást, viszont az Istennek való engedelmesség megkívánja a helyes megértést.

Testvérek, értelem dolgában ne legyetek gyermekek, legyetek inkább a gonoszságban gyermekek; értelem dolgában viszont legyetek érettek (1Kor 14,20).

Amikor Pál apostol világosan megköveteli, hogy a nyelvek adományának túlburjánzása helyett az értelem használata uralkodjék a korintusi gyülekezetben, a konkrét helyzetre vonatkozó fegyelmi utasításokon túl elvi normává teszi, hogy a keresztény imádság intellektuális kontroll alatt álljon.

Ha nyelveken imádkozom, a lelkem imádkozik, az értelmem viszont gyümölcstelen. Mi következik ebből? Imádkozzam lélekben, de imádkozzam értelemmel is; énekeljek lélekben, de énekeljek értelemmel is. (1Kor 14,15)

Világos ebből, hogy az apostol nemcsak hogy nem lát semmilyen ellentétet a Szentlélek működése és az emberi értelem működése között, hanem egyenesen veszélyeztetve látja a Szentlélek művét, ha az ember a racionális kontrollt kikapcsolja. A kereszténység nem fér össze az irracionalizmussal.

A misztika Lelke

Másrészt viszont nem fér össze a kereszténység a racionalizmussal sem, amely mindent tagad, ami az értelmünk által teremtett kategóriákban nem fér el. Nemrég adtak kezembe egy füzetet, amely a taizéi lelkiség evangéliumi protestáns szemléletű kritikáját tartalmazza. (Ifj. ALFÖLDY-BORUSS Dezső: Taizé a Biblia mérlegén. Budapest-Pasaréti Református Egyházközség, Bp. 2001.) Bírálja, többek között, Taizé sajátos énekes meditációját, amely rövid, könnyű dallamokra alkalmazott szövegek ismételgetésére épül, továbbá azt az imaformát, amely Jézus nevének ismételt szólítgatásából áll. Nem fogad el semmi más imát „biblikusnak”, mint a diszkurzív közlésformát, logikus beszédet. Minden más imádságról úgy tartja, hogy nem a rajtunk kívül álló Istenre, hanem saját tudattalanunkra irányul, mint a keleti mantrák. A szerző szerint a meditáció nem imádság, és Jézus nevének egyszerű ismételgetése „varázsformula”.

E túlzó kritikában tettenérhetjük, hogyan válik a racionalitás helyes és indokolt követelménye racionalizmussá. Való igaz, hogy a Szentlélek műve bennünk nem irracionális. Ugyanakkor az is áll, hogy fölötte áll értelmünknek: szupra-racionális. Az irracionalitás elutasítása nem jelentheti azt, hogy Isten misztériumát maradéktalanul be akarjuk szorítani a diszkurzív logika keretei közé. Isten felfoghatatlan és kimondhatatlan. Az a tény, hogy az ember határolt szabadsága találkozhat Isten határtalan szabadságával (Hittani Kongregáció: A keresztény elmélkedés néhány szempontja. 3. Szent István Társulat, Bp. 1991. 9.o.), mindig ajándék (KEK 2559-2561), a Lét titkának alétheiája, „elrejtetlensége”, igazsága, amely a megfeszített és föltámadt Jézusban jelent meg, s amelyet az igazság Lelke tesz jelenvalóvá bennünk. Ezért „maga a Lélek jár közben értünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal” (Róm 8,26). Nem volna igazi találkozás köztünk és Isten között, ha nem a Lélek kiáltaná bennünk: „Abba, Atya!” (Gal 4,6; Róm 8,15).

Amikor megpróbáljuk szavakba foglalni a Lélek szavakba nem foglalható sóhajtásait, előre tudhatjuk, hogy csak dadogni fogunk. Végzetes gőg volna, ha azt képzelnénk, hogy képesek vagyunk adekvát beszédre az Istennel való kapcsolatunk megfogalmazásában. Fogalmaink elégtelenek, beszédünk töredék. Isten misztériuma jelen van ugyan dadogásunkban, de végtelenül meg is haladja azt. E transzcendenciának tudatában lenni, szavaink tehetetlenségét átélni lényeges eleme Isten imádásának. Aki a nyelvek adományával élve pneumati lalei müsztéria, a Lélek által misztériumokat mond (1Kor 14,2), éppen ezt az átélést fejezi ki. Pál apostol nem is mondja, hogy a nyelvek adománya rossz dolog, hanem csak azt, hogy a közösség építésére elégtelen (1Kor 14,4-12); a nyelveken szóló azonban építi önmagát (1Kor 14,4). Ez önmagában elegendő annak cáfolatára, hogy kizárólag a diszkurzív logika jellemezheti a keresztény imádságot. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből (Mk 12,30): az imádság lényege az emberi szív teljességének, az emberi értelem, akarat, psziché, sőt test őseredeti egységének hitben adott válasza Isten önközlésére. Ennek nélkülözhetetlen, fontos eszköze a logikus beszéd, de éppúgy elégtelen eszköze, mint ahogy minden más eszköz is elégtelen. Az imádság – mint maga a keresztény hit is – misztikus valóság. Nem ellenkezik a logikával, de nem is foglalható maradéktalanul logikába. Nem irracionális, hanem szupra-racionális.

Nem-diszkurzív imaformák

Már az Ószövetség sem csupán a gondolatról gondolatra haladó diszkurzív imádságot ismerte, hanem az ismétlésben megnyilvánuló imádságot is.

Elkezdték dicsérni az Urat, és ismételni, hogy: „Dicsérjétek az Urat, mert jó, mert irgalmassága örökkévaló” (2Krón 5,13).

Ugyanezt az imádságot említi 2Krón 7,3; 2Krón 7,21; 1Makk 4,24; használja a 106., 107., 118., 136. zsoltár, valamint Dán 3. (89-90.) (görög szöveg). Nyilvánvaló, hogy az ószövetségi liturgia lényeges eleme volt ez az ismétléses ima. Az ismétlés jól ismert eleme az irodalomnak, a költészetnek; miért éppen az imádságból kellene kizárni?

Elizeus próféta számára a puszta hangszeres zene is a Szentlélekkel való kommunikáció eszköze (2Kir 3,15). A szent zene, mint szavak nélküli imádság, a történelem során mindig visszaférkőzött az Egyház imaéletébe, megküzdve a puritán tendenciákkal, amelyek csak a szöveges éneklést akarták megtűrni. Ugyanakkor hangszer és szavak nélkül is lehetséges állandó imába merülni, Isten jelenlétének folytonos tudatosításával (az összeszedettség imája).

Ezt szolgálhatják különböző szövegismétlések is. Ami Jézus nevének puszta ismétlését illeti: hit nélkül valóban nem volna más, mint mágikus formula (lásd: Csel 19,13-16). Ha azonban hittel hívjuk őt, Isten hatalommal teljes Igéjét szólítjuk, akiben az Atya teljesen kimondta önmagát: „Aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül” (Csel 2,21; Róm 10,13). Miért vesztené értelmét, pusztán mert ismételten tesszük? A Jézus-ima, amely a keleti hitélet ölén fejlődött ki, némileg bővített formában, teljes mondatban alkalmazza a Szent Nevet, és meggyőző tanúságunk van arra, hogy hatékony (SJÖGREN, Per-Olof: A Jézus-ima. Nexus-Verdes, Bp. 1991). Arra való, hogy még lélegzetvételünk, sőt szívverésünk is állandó imádsággá váljék. A zarándok elbeszélései c. anonim mű, melyről ma már tudjuk, hogy Mihail Kozlov atya munkája, igazi mivolta szerint evangéliumi szellemű, alapos felkészültséggel írt tanulmány az imádságról, a Jézus-ima népszerűsítésére (A zarándok elbeszélései, Bencés Kiadó, Pannonhalma 1994.) A nemismerés felhője c. 14. századi angol misztikus munka arról tanúskodik, hogy egyetlen szócska (pl. God, Isten) ismételgetésével is mély imába lehet merülni (A Megnemismert felhője. Vigilia, Bp. 1987.; A tudatlanság felhője. Erasmus, 1994.). Hasonló, bár hosszabb szöveget alkalmazó imaforma a rózsafüzér is, ez a mélyen biblikus imamód. Mindezek az ismétlésen alapuló imaformák, bár nem (vagy nem elsősorban) a diszkurzív logika útján haladnak, nem is ellentétesek a logikával. Bennük az értelem, ha nem is ugrál egyik tárgyról a másikra, nem homályosodik el: tartós figyelemmel Istenre irányul, vagy legalábbis erre törekszünk. Megfelelő körülmények között mindezek a formák alkalmas eszközei lehetnek a Szentléleknek.

Ugyanakkor, akármilyen imát végez is valaki, a Szentlélek, Isten szuverén szélvészeként, bármikor magával ragadhatja a szupraracionális mélységekbe. A belénk öntött szemlélődés, amelyben Isten a cselekvő fél és az ember passzív szerepet játszik, Isten szabad tetszése szerint jelenik meg az imaéletben. Ennek legfeltűnőbb formája a Szentírásban is említett elragadtatás (pl. Csel 10,10). Isten ezekben a misztikus imaformákban nem logika útján, hanem racionális formába önthető előzmények nélkül önt tartalmakat az értelembe. Mint Avilai Szent Teréz egyháztanító meggyőző leírásaiból láthatjuk, nincs ebben semmi észellenes, bár a jelenség kétségtelenül meghaladja az értelem teljesítőképességét.

Le szabad-e állítani a gondolkodást?

Ami ellen viszont Avilai Szent Teréz folytonosan tiltakozik, az az, hogy imádság közben mi magunk próbáljuk leállítani a gondolkodást, vagyis önmagunkat próbáljuk a belénk öntött szemlélődés állapotába helyezni (Önéletrajz 12. és 22. fejezet; Belső várkastély 4. lakás, 3. fejezet). Maróti Lajos A kolostor című regényében leírja saját kettétört szerzetesi hivatásának azt az élményét, amikor imádság közben szemét mereven egy pontra függesztve, sajátos, kellemes kábulat vett erőt rajta; kiábrándultan fedezte föl, hogy ez nem misztikus szemlélődés, hanem autohipnózis, amit merő technikával bármikor képes előidézni. Ilyen tévedésbe könnyen beleeshetnek az imádkozók, főképpen ha nem annyira Istent, mint az imaélményt tűzik ki célul. Teréz nem győzi hangoztatni, hogy az értelem működését egyedül Istennek van joga felfüggeszteni; ha mi magunk tesszük, veszélyes útra lépünk.

Mindazt gyanúsnak kell tartanunk, ami annyira rabul ejt bennünket, hogy az értelmünk is elhomályosodik tőle. Mert ezen az úton sohasem szerezzük meg a szellemi szabadságot (Alapítások könyve 6. fejezet).

Leírja egyes nővérek állapotát, akik, főképp legyengült állapotban, hosszan ilyen kábulatba merültek, és azt összetévesztették az elragadtatással (Alapítások könyve 6. fejezet; Belső várkastély 4. lakás, 3. fejezet). „Én részemről inkább elhülyülésnek tartom” – nyilatkozik Teréz (Belső várkastély 4. lakás, 3. fejezet).

A 20. században olyan kísérlet történt, amely, ellentétben Teréz tanításával, megpróbálta bevezetni a kereszténységbe a Zen-meditációt. Ennek lényegi célja éppen az értelem racionális működésének felfüggesztése és a valóságnak logikán-túli intuícióval történő megragadása (szatori, megvilágosodás).

A Zen célja túllépni az értelmen. Mindent, amit tudunk, csak valamiről tudunk. A szakértő, mint valaki szellemesen kijelentette, egyre többet tud meg egyre kevesebbről és kevesebbről. A Zen beleún abba, hogy állandóan csak valamiről tud meg valamit, és tudni akar. Ehhez új képességre van szükség, a közvetlen felfogás képességére, az intuitív tudatra, amely akkor születik meg, amikor a megismerő egybeolvad a megismerttel (HUMPHREYS, Christmas: Buddhism. Penguin, 1957. p. 180.).

Ennek elérése érdekében a Zen részletesen kidolgozott technikát alkalmaz, meghatározott testhelyzettel és egy pontra függesztett tekintettel.

Köldökünk és orrunk hegye függőleges irányban egy vonalba kerül, miközben állunkat lefelé feszítjük, és nyitott szemmel kb. 90-100 cm távolságra a padlóra nézünk (ENOMIYA-LASSALLE, S.J., Hugo M.: Zen. Medio, Szentendre, 1995.).

Kezdők esetében létezik egy olyan módszer, amelyben a lélegzetvételüket számolják, és így távolítják el a tompa és szórakozott gondolatokat (AMAKUKI, Sessan: Zen Meditation. In: Buddhist Scriptures. Selected and translated by Edward Conze. Penguin, 1959. p. 134-135.).

Ezek nyilvánvalóan autohipnotikus technikák. Hozzájuk járul még az értelmetlen koanok meditálása. Például, a mester, miután két tenyerét összecsattantotta, arra a kérdésre kér választ: hogyan csattan egy tenyér. Mindnyájan, akik nem adtuk föl józan eszünket, tudjuk a választ erre a kérdésre: egy tenyér nem csattan. A Zen-tanítvány azonban elmegy, meditál a koanon, válaszokat agyal ki, amelyeket nem fogadnak el, és végül, hihetetlen erőfeszítések után, túl a kétségbeesésen, egy előre ki nem számítható pillanatban, váratlanul új szellemi állapotba kerül.

A növendék teste remeg, kiveri a verejték, ez mutatja a hirtelen változást. De ez egyben boldogító esemény is. Hirtelen eszébe jut, amit hiába keresett, világosan lát ott, ahol addig mindent zűrzavarosnak érzett: látja az erdőt a fáktól. Mintha hályog hullana le szeméről. Úgy érzi – megváltották. Villámszerű ez az esemény, de hatása annál tartósabb! (HERRIGEL, Eugen: A zen-út. UR, 1997. 25. o.)

Ez a szatori. Hugo Enomiya-Lassalle jezsuita atya, a „keresztény Zen” atyja szerint ez természetes érték, amely előkészíthet bennünket a mélyebb imádkozásra, Istennel való találkozásra. Nos, én nem szeretnék olyan szellemi állapotba kerülni, amelyben elhiszem, hogy egy tenyér, akárhogyan is, csattan. Avilai Szent Terézhez csatlakozva, ezt „én részemről inkább elhülyülésnek tartom”. A logika törvényei nem sérthetők meg büntetlenül. De azt sem teheti meg büntetlenül az ember, hogy mesterségesen elváltozott tudatállapotba helyezze magát. Istennek joga van hozzá, az embernek nincs. Az erkölcstan súlyos bűnnek nyilvánítja, ha valaki mértéktelen alkoholfogyasztással vagy egyéb drogokkal olyan állapotba hozza magát, hogy értelmi kontrollját elveszíti. Ugyanilyen súlyos bűnnek tartom, ha valaki ezt autohipnotikus technikákkal idézi elő. Lassalle atya itt jogosulatlanul hivatkozik a keresztény misztika hagyományaira, Avilai Szent Teréz tekintélyével szemben.

Előadásom után odajött hozzám egy szúrós, sötét tekintetű úr, és fölajánlotta, hogy megismertet az igazi Zennel, amelyben nincs koan. Ő már hat éve foglalkozik vele. Köszönettel elhárítottam, magamnak tartva a megjegyzést: nem akarom, hogy olyan tekintetem legyen, mint neki. Túlságosan emlékeztetett Bodhidarmának, a Zen alapítójának vadállati tekintetére egy 19. századi japán elefántcsont szobrocskán. A Zennek természetesen számos irányzata és árnyalata, óriási irodalma van, az itteni rövid betekintés csak a Zen alapvető jellegének megismeréséhez elég.

Megjegyzek itt egy másik szempontot is: a Zen-út második fokán, tehát még a megvilágosodás előtt, mint Enomiya-Lassalle röviden leírja, a tudattalan elszabadul, a meditáló szellemeket érzékel és mágikus cselekedetekre válik képessé. Ez a makijó, a szellemek világa. Ugyanez az állapot beáll a jógázóknál is. (ENOMIYA-LASSALLE i.m. 23-28. o.) Különösnek tartom, hogy Lassalle még itt se éri tetten a kiáltó tényt, hogy a Zen-meditáció nem Isten útja. A mágia és a keresztény hit között éles ellentét van.

Egy másik, ma divatos autohipnotikus technika, az agykontroll, fenntartás nélkül kihasználja az elváltozott tudatállapotban rejlő mágikus lehetőségeket. Itt alfa-állapotnak nevezik a tudat elváltozását, amely a következő eljárással jön létre:

Húnyd be a szemed és nézz felfelé a szemhéjad mögött, 20 fokos szögben ... Most lassan, kb. két másodperces időközökkel, számolj vissza 100-tól 1-ig! Eközben figyelj a számolásra, s már az első alkalommal Alfában leszel... (SILVA, José - MIELE, Philip: Agykontroll Silva módszerével. Dr Domján László kiadása, Bp. 1989. 21.o.)

Ezután mágikus eljárások, szellemidéző manipulációk, parapszichológiai gyakorlatok következnek, majd egy Magasabb Intelligenciáról szóló, zavaros filozófia. Justin Belitz amerikai ferences atya és hazánkban Dr Domján László mindezt azzal terjesztik, hogy összeegyeztethető a katolikus hittel, és voltaképpen nem más, mint a hatékony imádkozás, sőt a nemhívők evangelizálásának módja. Szerény véleményem szerint egészen nyilvánvalóan mágiával állunk szemben. Pusztán azzal, hogy keresztény fogalomkörbe ültetjük át, a lényege nem változik meg, mert az nem a szavakon múlik. Ha a pirosat zöldnek nevezem és úgy hajtok bele a piros jelzésbe, attól még karambolt csinálok. Az ilyen „imádkozókra” messzemenően áll, amit A nemismerés felhőjé-nek szerzője sokkal enyhébb esetekre fogalmazott meg:

Gőgösen és merészen túl hamar elhagyja az alázatos imát és a lelki önfegyelmet, s belefog (ahogyan ő elképzeli) a szemlélődés művébe. Ha ezt valóban így folytatja tovább, akkor munkája nem lesz sem emberi, sem isteni. Inkább természetellenesnek mondanám, hiszen a Sátán ösztönzi és irányítja. Mindez egyenes úton vezet el a test és a lélek halálához: olyan eltévelyedés, amely őrületbe kergeti az embert. Ők azonban ezt nem fogják fel, s bolondul azt hiszik, valóban Istent birtokolják... (A Megnemismert felhője. Vigilia, Bp. 1987. 85. o.)

Konklúzió

Összefoglalásul azt mondhatjuk: a Szentlélek műve az emberben egyrészt felülmúlja az emberi értelmet (tehát nem szorítható bele az egyoldalú intellektualizmus vagy éppenséggel racionalizmus szűk kereteibe), másfelől azonban fölhasználja az emberi értelmet és összhangban van vele (tehát ellenkezik minden irracionalizmussal). Ma az irracionalizmus hulláma öntötte el kultúránkat. Keresztények, védelmezzétek meg az emberi értelem méltóságát, mert az része istenképiségünknek, és a gyalázat, amely a rációt éri, a Teremtőt magát éri! A Szentlélek az Igazság Lelke; az Egyszülött Fiút, az isteni Igazságot, az Igét, a Logoszt teszi jelenvalóvá bennünk, akitől minden logika az értelmét nyeri. Megszabadulni az önáltatástól, az intellektuális gőgtől, a hatékony módszerek és technikák birtoklásának gőgjétől, és kizárólag Jézust tekinteni mércének: ez a hiteles keresztény út. Az igazság gyakran kényelmetlen; gyakran kerülőkön át érjük el az igazságot; de – az igazság szabaddá tesz (Jn 8,32). „Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság!” (2Kor 3,17)

Miért nem fogadjuk el a természetgyógyászatot ?

A HÉT LÁNG Szövetség alapszabályának 144. pontja kimondja: „A HÉT LÁNG elutasítja az okkultizmus minden formáját, és mindenkit óv attól, hogy az okkultizmus határterületeinek ingoványos talajára merészkedjék.” Az okkultizmus határterületein olyan irányzatokat értünk, mint az egészségügyi jóga, írisz-diagnózis, akupunktúra, akupresszúra, reform-étrend és számos hasonló - ideértve sokmindent, amit „természetgyógyászat” néven szokás emlegetni.

Sokan megbotránkozva kérdik: „Miért?” Miért nem fogadhatók el ezek a számunkra újszerű, nem a klasszikus európai kultúrába tartozó, de föltáratlan lehetőségeket kínáló módszerek? Mi ellenkezik ezekben a kereszténységgel, ha egyszer világnézetünket nem támadják? Miért ne volna szabad keresnünk a racionális nyugati tudományon túlmutató eljárásokat? Talán Isten nem helyezett több lehetőséget a természetbe, mint amennyit eddig fölfedeztünk? Vajon minden rossz ezekben az irányzatokban?

Hogy a legutolsó kérdésre válaszoljunk először: nem, nem minden rossz ezekben az irányzatokban. De... Egy példa segíteni fog.

Egy fiatalasszony csontkovácshoz fordul gerincproblémáival. Ez, ugye, afféle népi gyógymester, aki ügyes mozdulattal helyrerakja a csontokat, ízületeket. Vizsgálat közben az asszony hátratekint: mit ügyeskedik mögötte a nép egyszerű gyermeke? És azt látja, hogy a csontkovács ingázik. Nem veleszületett természetes ügyességgel diagnosztizál, hanem ellenőrizhetetlen sugárzásokkal, talán szellemierőkkel, talán ártalmas szellemi erőkkel...

Csontkovács? Természetgyógyász. A szó mai, zavaros értelmében, amely magában foglalja az ismeretlen, titokzatos erők igénybevételét. Márpedig ezt nevezzük okkultizmusnak. Ezt tiltja a Szentírás egyértelműen, "varázslás" néven. Nem minden rossz a természetgyógyászatban és társult irányzataiban. Valaki azt mondta: a természetgyógyászatnak csak tíz százaléka rossz, de ez a tíz százalék a lényeg. Ha valakivel olyan ételt akarnak megetetni, amely kilencven százalékban kiváló tápanyagokból, tíz százalékban pedig halálos méregből áll, vajon elfogadja-e?

„Most egy kicsit kiviszem a testéből” – mondja a természetgyógyász a mit sem sejtő páciensnek, és az váratlanul máris elváltozott tudatállapotban találja magát. Ez nem természetes gyógymód, ez ellenőrizhetetlen szellemi erők igénybevétele! Azt, hogy „fűben, fában az orvosság”, a racionális orvostudomány is tudja. Azért vonja ki fűből-fából az orvosságot. De ellenőrizhetően, racionálisan, kísérleti kontrollnak alávetve teszi! A kereszténynek nincs mit idegenkednie a racionalitástól. A ráció, a következtető értelem a Teremtő ajándéka. Amit el kell utasítanunk, az a racionalizmus, amely értelmünk korlátai közé akarja begyömöszölni a teljes létezést. Ezt nem fogadhatjuk el. A létezés mélyén szent titok van, amely meghaladja értelmünket. De ugyanúgy nem fogadhatjuk el az irracionalizmust sem. Ameddig az emberi értelem határai terjednek, jogunk és kötelességünk használni azt. A modern technika igazolja, hogy a természet engedelmeskedik a rációnak. A számítógép, amelyen írok, sokmillió vezetőegység racionális rendszerben működő hálózatát jelenti, amelyek gombnyomásra követik akaratomat. Az ember uralkodik a természeten, mint Isten képmása, mint egyetlen racionális lény az anyagi univerzumban.

A racionális természettudomány a keresztény kultúra ölén született. Nem Kína adta a világnak, nem India, nem a mitológia. Európa egyetemein, a középkornak ezeken az akkor újszerű intézményein alakult ki az a racionális gondolkodásmód, amely a kísérleti kutatást fölfedezte. Szellemi háttere a bibliai teremtéshit: az a meggyőződés, hogy a teljes valóság a határtalan Bölcsesség műve. Logosz, értelem van benne, mert az örök Logosz, a teremtő Ige műve. A teremtés logikus, a Logosz vetülete. Ezért lehetséges, hogy amennyiben a kísérlet nyelvén értelmes kérdést intézünk a természethez, értelmes választ kapjunk. A kísérleti tudomány sajátosan keresztény képződmény,a mítoszok lerombolásának, a Teremtőbe vetett hitnek gyümölcse. Az új irracionalizmus és új mitológia, amelyet a New Age kíván bevezetni, nem támogatja, hanem rombolja az istenhitet. Isten maga az Értelem. A modern, racionális orvostudomány olyan ajándék, amelyet Isten az értelem használata révén adott az embernek.

De a természetgyógyászat működik! - hangzik az érvelés. - Nem merő humbug!

Nos, ez valóban igaz, a természetgyógyászat olykor működik. Nem minden esetben, mert sarlatánok, csalók, elhibázott diagnózisok és kezelések mindenütt vannak. De előfordulnak esetek, amikor a természetgyógyász segíteni tud ott, ahol a racionális orvostudomány tehetetlennek bizonyult. Nem döntő érv ez a természetgyógyászat jogosultsága mellett?

Határozott nem a válaszunk. Két példa fogja megvilágítani a dolgot. Az egyiket Corrie ten Boom beszéli el valahol. Egy kislány súlyosan megbetegedett. Valakitől kapott egy talizmánt, amelyet a nyakában kellett viselnie, és nem volt szabad kinyitnia. A lány meggyógyult. Mikor egy lelkész rájött, hogy a kislány talizmánt visel a nyakában, elkérte, és a hozzá fűzött fenyegetések ellenére fölnyitotta. A szelencében összehajtogatott papír volt ezzel a szöveggel: "Parancsolom neked, sátán, hogy tartsd egészségben ezt a testet, amíg a lelket a pokolra viheted." A lelkész elégette a papírt,mire a lány visszaesett betegségébe, de később a hívők imájára teljesen kigyógyult.

A másik példát Emilien Tardif atya beszéli el. Egy szerzetes elöljáró(!) mesélte, hogy tud egy formulát, amellyel a vérzést el lehet állítani. Tardif kérte, hogy mondja el, de az illető vonakodott, mert a formula „nagyon titkos”. Unszolásra mégis elárulta. Francia versike volt, ezzel a szöveggel: „Judás, Judás, Judás, fogd meg ezt a vérzést, ahogy Jézust megfogtad”. „Miért nem Jézushoz imádkozol inkább?” – kérdezte Tardif megdöbbenve. „Úgy nem működik!” – felelte a másik.

A gyógyító eljárás mindkét esetben működött, de mindkettő fekete mágia volt.

A természet erejével gyógyítani: tudomány. A Szentlélek erejével gyógyítani: karizma. Titkos erőkkel gyógyítani: fekete mágia. Mert fehér mágia nincs. Aki ellenőrizetlen szellemi befolyások előtt nyitja meg magát, szükségképpen megnyitja magát a gonosz hatalmak előtt, amelyek mindenütt résen állnak, hogy mihelyt lehet, behatoljanak és uralmuk alá vonják az embert.

Csakhogy – hangzik az újabb ellenérv – a természetgyógyászatban is sokminden lehet, ami teljesen racionális, legföljebb egyelőre nincs kellően megvilágítva a tudomány oldaláról! Igen. Lehet. De meg kell értenünk a szellemi kontextus fogalmát. Az eszmék nem elszigeteltek, hanem összefüggenek. A démoni erők nem egy különálló gyógymódon keresztül működnek, hanem az egész eszme-rendszeren keresztül. Jelenleg a természetgyógyászat minden eljárása az okkultizmus szellemi kontextusában áll, ezért szellemileg súlyosan veszélyes. Elvileg lehetséges, hogy valamelyik természetgyógyászati eljárás (pl. az akupunktúra) a későbbiekben kiszabadul az okkult szellemi kontextusból, racionális kísérleti igazolást nyer, és elfoglalja helyét az orvostudományban. Ez történt az újkorban a kémiával, amely a középkorban egyértelműen okkult kontextusba tartozott (alkimia). A kísérleti tapasztalat segített elkülöníteni a valódi tudást a"bölcsek kövének" mágikus ábrándjától. Hasonló folyamat játszódott le, amikor a modern csillagászat elszakadt az asztrológiától. Történhet ilyesmi az akupunktúrával is. De még nem történt meg. A kísérleti orvostudománynak eddig nem sikerült kimutatnia, hogy biológiai összefüggés áll fönn az akupunktúrás pontok tűvel való izgatása és a szervezet beteg helyeinek gyógyulása között. Tudjuk,hogy a régi kínai gyógyászat asztrológiai összefüggésbe helyezte az eljárást. Azt is hallani is, hogy Afrikában az akupunktúra nem eredményes. Ezt nem tudjuk orvosilag magyarázni, játszi könnyedséggel magyarázható viszont, ha az akupunktúra szellemi kontextusára gondolunk: a fekete afrikaiak ezerféle mágiát űznek ugyan, de asztrológiával nem foglalkoznak. Hiányzik náluk a szellemi alap.

Ami valóban racionális a természetgyógyászatban, előbb-utóbb ki fog kerülni az okkult összefüggésből, és tudományos igazolást nyer. De ennek a folyamatnak laboratóriumi állatkísérleteken kell kezdődnie. Nem előzhetjük meg az orvostudomány fejlődését, és nem alkalmazhatunk gyógyító eljárásokat pusztán az "ősi bölcsesség" alapján, ami valójában mitológia, féltudomány és áltudomány. Ha így cselekszünk, az okkultizmus szellemi kontextusában maradunk, és ez démoni hatalmak támadását vonhatja maga után.

A test gyógyulása nem a legfőbb cél. A keresztény életszemléletben a lelki-szellemi egészség, az Istennel való élő kapcsolat áll az elsőhelyen: ezt veszélyeztetni akkor is bűn, ha testi állapotunkon könnyít. A krisztusi hit szerint a démonok személyes, gonosz, ártó szellemi valóságok, amelyekkel kapcsolatot keresni utálatos Istenelőtt. Minden mágia ilyen kapcsolat, és az egész természetgyógyászat a mágia szellemi összefüggésében áll.

Ha betegek vagyunk, kettőt kell tennünk. Észszerű mértékben használnunk kell az orvostudomány által igazolt gyógyító eljárásokat, továbbá imádkoznunk kell. Az imában Jézussal kerülünk kapcsolatba,a kiből erő árad, és mindenkit meggyógyít. Ha gyógyulásunk pontos idejét nem is tudjuk, a hívő számára a betegség csak átmeneti állapot. Bennünket eszkatologikus gyógyulás vár, a föltámadt test Lélektől sugárzó épsége.

 

Törmelék

A kis próféták nem abban különböznek a nagy prófétáktól, hogy kevésbé próféták, hanem abban, hogy könyvük rövidebb. A Törmelék cím alatt összefoglalt írások is a rövidség miatt kerülnek együvé. Nem minden való blogba, viszont a Kavicsos ösvény már túl sok írást tartalmaz. Nem szeretem a hosszú tartalomjegyzékeket, mert a szerkesztésnél belógnak a szövegbe. Új csoportot kreálok tehát. Remélem, kreatívat.

Mezítláb a Krizsevácra

A medjugorjei zarándokok egyik ambíciója, hogy mezítláb menjenek föl a város fölé magasodó Krizsevác hegy tetején álló kereszthez. A hegy magas és az út köves, így ez figyelemreméltó aszketikus teljesítmény. Ha valaki nem a produkció kedvéért csinálja, hanem valóban az Úr szenvedésében akar osztozni, minden bizonnyal érdemszerző is. Ugyancsak érdemszerző a sok rózsafüzér-ima és a nagyszámú szentgyónás. Mindez azonban még nem bizonyítja, hogy a medjugorjei jelenések hitelesek.

Nemrég közöltem Hauke professzor interjúját, aki nem tartja hitelesnek azokat. Elég sokan olvasták a cikket, de volt, aki pusztán a véleménynyilvánításon is fölháborodott. Habeat sibi. Az Egyház jelenlegi álláspontja: non constat de supernaturalitate, nem nyilvánvaló a jelenségek természetfölötti eredete. Így mindenki szabadon alkothat magánvéleményt, de senki se követelheti álláspontjának kötelező elfogadását. A Hittani Kongregáció által felállitott bizottság vizsgálja a jelenséget, s így számíthatunk arra, hogy előbb-utóbb magasabb szinten születik döntés.

Jómagam először hittem a Medjugorjéból lelkesen hazatérő zarándokoknak, de később elgondolkoztam két dolgon. Az egyik a Szűzanya állítólagos kijelentése volt, mely szerint katolikusok, orthodoxok és muszlimok egyaránt kedvesek előtte, hiszen "a vallások közötti különbségeket csak mi, emberek csináltuk". Az állítás első fele természetesen igaz, a második azonban súlyos tévedés. A vallások között reális különbségek vannak, amelyek Isten szemében is érvényesek. Hogy Jézust Istennek tekintem vagy csak prófétának (Iszlám), hogy a pápának az egész Egyház fölötti joghatóságot tulajdonítok vagy csak tiszteleti elsőbbséget (orthodoxia), az nem mindegy. 

A másik elgondolkoztató jelenség a mostari püspök elutasító véleménye és a medjugorjei ferencesek engedetlensége. Egy kiközösített ferencest a Szűzanya üzenetei állítólag kifejezetten biztattak az engedetlenségre. Ezen a vonalon más furcsa jelenségek is akadtak azóta, kellő tényismeret híján nem beszélek ezekről, de engem elgondolkodtatnak.

Hauke professzor véleményét a Medjugorje-hívők persze megtámadták. A hang bántóan durva. Benyomásom az, hogy szenvedélyek és prekoncepciók beszélnek, nem tárgyilagos érvek. Egy barátom leveléből idézek:

„Ismerek egy cikket, amely részletesen felsorolja a Jozo Zovko atyát két évtizeden át sujtó egyházjogi büntetéseket és tilalmakat, amelyek közül egynek sem engedelmeskedett. ... A Müller-féle ellencikk szerint a ferences rendfőnök kijelentette, hogy Jozo Zovko ellen semmi ilyen intézkedés nem volt hatályban. Itt valaki hazudik...” Egy további levélben: „A ferences rendfőnök valóban nem függesztette fel és nem sújtottta egyházjogi tilalommal, de a helyi püspök többször is. Erről bezzeg nem írt Thomas Müller”. És vagy öt levélben könyvtárnyi anyagot zúdít rám az ügyben előfordult engedetlenségekkel és hazugságokkal kapcsolatban. Talán publikálok belőle valamennyit, ha majd képes leszek egy kicsit tájékozódni. Az egyik oldalon a „Szűzanya” menetrendszerű üzenetei a maguk gyermeteg semmitmondásával, a másik oldalon a hazugságok boszorkánykonyhája. Utóbbi akkor is létezik, ha az ájtatos zarándokok semmit nem sejtenek róla.

Zavaros terepen mozgunk. A hazugság atyjának területén. 

Mindamellett érdemszerző lehet, ha valaki mezítláb megy föl a Krizsevácra. 

Rémüldözők

Forgalmas helyen működöm, sokfélét tapasztalok, nyilvános eseményekben és bizalmas beszélgetésekben egyaránt. Most a szentáldozással kapcsolatos rémüldözéseket szeretném kicsit oszlatni.

Az Oltáriszentség a megfeszített és föltámadt Jézus valóságos teste és vére, maga a megdicsőült Jézus, a test és vér az emberi lélekkel együtt, az emberség az istenséggel együtt. Az Oltáriszentség Isten. Nem tisztelhetjük eléggé, nem hódolhatunk előtte eléggé, határtalan hódolattal, imádással kell közelednünk hozzá. Ez nem lehet pusztán belső aktus, külsőleg is ki kell fejeznünk, hiszen külső jel, kenyér és bor alakjában adja magát nekünk.

Némelyeknél azonban úgy tűnik, hogy az imádás külső kifejezése fontosabb számukra, mint maga az imádás. Vannak elszánt harcosai a térdelve áldozásnak, és vannak, akik reszketnek a kézbeáldozáskor esetleg földre hulló morzsák miatt.

Az imádás külső formáit az Egyház szabja meg. azzal az oldó és kötő hatalommal, amelyet Jézus Péternek és az apostoli testületnek adott.

A fölállás tiszteletnyilvánítás. A térdelés is az. Az Egyház megengedi mindkét testtartást áldozáskor. Nem kell rémüldöznünk és szentségtörést kiabálnunk, ha azt látjuk, hogy mások állva áldoznak. A pap és az asszisztencia is állva áldozik. Az állva áldozás volt a hívek számára is az áldozás kötelező formája Magyarországon körülbelül három évtizeden át. A görög katolikusok is állva áldoznak. Ha valaki provokatív módon letérdel a szentáldozáshoz ott, ahol mindenki más állva jön áldozni, üsse kő, megáldoztatom, mert az Egyház erre kötelez, de úgy gondolom, vét a szeretet ellen, és „megkapta jutalmát”. Mi is térdeljünk le ott, ahol mindenki más térdelve áldozik. 

Van, aki arra hivatkozik, hogy a Redemptionis sacramentum instrukció előírja, hogy az állva áldozók előtte végezzenek tiszteletadást (pl. térdhajtást). Utána néztem. Nem előírja, hanem csak ajánlja. A Magyar Püspöki Konferencia azt kívánja, hogy fegyelmezett testtartásunkkal, viselkedésünkkel fejezzük ki a tiszteletadást. Áldozzunk békében térdhajtás nélkül.

A morzsák lehullásától rengetegen ijedeznek. Pedig Urunknak semmi baja nem történik attól, ha a szent színekből valami véletlenül a földre hullik. Ha valaki földre dobja az Oltáriszentséget, az szentségtörés. Ha földre ejti, az csak ügyetlenség. A szándékon, az emberi attitűdön múlik. A morzsákat tisztelettel össze kell gyűjteni, de rettegni nem kell miattuk. Ha egy elvész. majd a természetes bomlási folyamat során elveszíti kenyér-járulékait és a szentségi jelenlét megszűnik. Mikroszkopikus részecskékért aggódni az aggályosság tipikus formája. Urunk vállalta a kenyér sorsát, amikor kenyérré lett számunkra. A kézbeáldozást (a szentáldozás ősi formáját) az Egyház Magyaroszágon megengedi. Ezt jóváhagyták Rómában. Jóvá van hagyva a mennyben is.

Jézus, „emberszerető Istenünk” nem gúzsbakötni akart bennünket, amikor közénk jött. Vállalt bennünket. Szeret bennünket.    

Késsel született

Egy blogbejegyzésben azt mondtam Vörösmartyról: „Neki a mondatzene fontos.” Mit értettem mondatzenén? Mindenekelőtt a versritmust. Vörösmarty, aki a rímelésben minden további nélkül megelégszik közönséges ragrímekkel, hallatlanul igényesen kezeli a verslábakat. Nemcsak akkor, amikor klasszikus versformában ír, hanem a rímes-időmértékes verselésben is. Nála még nem lebeg szabadon a jambus és a trocheus, minden szótagja szabályos.

De valami mást is jelent a mondatzene. Nézzük ezt a strófáját:

Fürtidben tengervészes éj,
Szemekkel, mint a csillagtűz;
Hol annyi gőg és annyi kéj,
Ki vagy te márványkeblü szűz?
(Az úri hölgyhöz)

Ha elkezdjük a mondatokat boncolni, az első sor teljes mondat, a negyedik sor is teljes kérdőmondat, de a második és harmadik sor egy-egy szabadon lebegő bővítmény, amely szigorú nyelvtani szabályok szerint nem illeszkedik sehova; szabatosan így volna: „Fürtökkel, mint a tengervészes éj, szemekkel, mint a csillagtűz, márványkebellel, hol annyi gőg és annyi kéj, ki vagy te szűz?” De ez komikus paródiája a döbbenetes verskezdetnek. Utána a vers már nem is olyan érdekes, legalábbis számomra unalmas reformkori pátosz, bár még mindig a költői teljesítmény csúcsain. Az első strófa viszont robbanás, szédület, forgószél. És éppen ezek a nyelvileg kifacsart sorok kellenek a robbanáshoz; ezektől borzong  a hátgerinc. (Weöres írta: „Csak hátgerincem borzongjon bele.”)  

Gondoljunk a húsvéti énekre:

Örvendetes napunk támadt,
Jézus Krisztus mert föltámadt...

Ez a sor a magyar szórend szabályai szerint így volna: „Mert Jézus Krisztus föltámadt”. csakhogy ez tönkretenné a ritmust, ellaposítaná a sort, megfosztaná erejétől. Az erő az inverzióban rejlik. Hasonlóképpen A walesi bárdokban:

Ötszáz bizony dalolva ment
Lángsírba velszi bárd –

hogy ellaposítaná ezt a nyelvtanilag logikus szórend: „Bizony, ötszáz velszi bárd dalolva ment lángsírba.” Itt is az inverzió ad erőt a sornak.

A mondatzene tehát a versritmusnak és a mondatritmusnak olyan együttese, amely alkalmassá teszi a sort, hogy megigézze, elvarázsolja a fantáziát. (A Mágia és hit c. könyv szerzőjeként talán nem kell bizonygatnom, hogy az „igézet”, „varázslat”, „mágia” szavakat átvitt értelemben használom.) A költő mágus, és szavakkal varázsol. Tengervészes éjt vagy Ős Kajánt. Reszkető bokrot, amelyre madárka szállott, véghetetlen portikuszt, vagy öngyilkost, aki unatkozik a fán. Holdsütést, amely összetöri az utakat. Élesen csikorgó érckakast, vagy valakit, aki a sínek közé esett.  

A vers varázslat, pokolbeli malmok zokogása, egyetlen óriás ütés, késsel kezében született gyermek.  

Falat kenyér

„Olyan jó ember, mint egy falat kenyér” – fogalmaz a szólás. A kenyér az ember javainak összefoglalása. A bor az ember fölöslege, pazarlása, túlcsordulása.

„Kezébe vette...” Isten kezébe veszi törékeny egzisztenciánkat. A transzszubsztanciáció fogalmát nem lecserélni kell, ahogy néhány teológus felszínesen gondolta, hanem mélyebben kifejteni (csak éppen a harmadik évezred Aquinói Tamása még várat magára). A kenyér szubsztanciája: a kenyér mivolta, vagyis mindaz, ami a létezést kenyér-létre korlátozza. A „transz” az az esemény, amelyben a kenyérmivolt átizzik a Szentlélek érintésére. Átjárhatóvá válik, nem korlátoz többé (már nem kenyér-szubsztancia), de létezik isteni egszisztenciával (már Krisztus-szubsztancia). A kenyér nem megsemmisült, hanem átváltozott. Szintúgy a bor.

Isten falat kenyér. Isten pohár bor. 

In memoriam Puskely Józsefné

Muzsikus volt, egy zenekarban brácsázott, amíg tudott. Fila Béla professzorral arról tárgyalt, hogy a zene teológiájáról írja doktori disszertációját. Ez a terv nem valósult meg. Vajon mi állt volna a disszertációban, ha megvalósul? Én írtam egyszer egy verset, És zene is vagy címmel, az istenélmény zenei megfogalmazására. Akkoriban többször voltam koncerten. Milyen dolgozatot írt volna Irénke néni, aki itta és lélegezte a zenét?

Hamvait temettük el férjének sírhantjai közé. Fokozatosan szakadt el a földtől, ahogy apró agyvérzésekben agyának újabb és újabb területei mondták fel a szolgálatot. Teljes öntudatnál volt, miközben nyelvét már nem tudta használni; egy emberi kommunikáció nélküli magányban folytatta néma párbeszédét a Mélységes Mély Titokkal. Ez a párbeszéd ma már zene, az angyalok szimfóniájának része. A zene teológiájának titkát magával vitte a hamvasztókemence tüzébe.

A szimfónia zeng a Trónus előtt.

Assisi szelleme

II. János Pál pápa két ízben imádkozott együtt Assisiben a nemkeresztény vallások vezetőivel a világ békéjéért. Nekem eszembe se jutott emiatt szinkretizmussal gyanúsítani a pápát, de voltak, akik így reagáltak. Találkoztam szöveggel, amelyben „Assisi szelleme” a szinkretizmus megfelelője.

Emögött az a felületes gondolatmenet áll, hogy ha valakivel együtt imádkozom, akkor az ő istenét elfogadom saját Istenemnek. Ez nem áll. Ha valakivel együtt imádkozom, akkor, bárkihez imádkozik is ő, én az egy igaz Istenhez imádkozom, akiben hiszek. Ha ő másban hisz, ezt a hitét tévhitnek tartom. Viszont – feltételezve, hogy lelkiismerete szerint jár el –  imáját nem értékelem negatívan. Jóhiszemű tévedése nem akadálya annak, hogy imája őszinte keresése legye annak, akit én már megtaláltam. Tévhite csak egy állomása ennek a keresésnek. Ő ezt nem tudja, de én tudom.  Imája, még ha felölel is hamis fogalmakat, egy hiteles keresést tartalmaz, amivel vállalhatom a közösséget.

Így tesz Pál apostol, amikor azt mondja a pogányoknak: „Akit ti nem ismertek és mégis tiszteltek, azt hirdetem én nektek” (Csel 17,23).  A II. Vatikáni Zsinat azt mondja a pogány vallásokról: „A katolikus vallás semmit sem vet el abból, ami ezekben a vallásokban igaz és szent. Őszinte tisztelettel szemléli ezeket a magatartási formákat és életmódokat, parancsokat és tanokat. Sokban különböznek ugyan mindattól, amit ő igaznak tart és amit tanít, mégis nem egyszer megcsillan bennük egy sugara annak az igazságnak, amely megvilágosít minden embert” (Nostra Ætate 2).

Ez a megcsillanó igazságsugár az, ami lehetővé tesz az együttimádkozást. Ugyanakkor, mint ugyanez a nyilatkozat világosan mondja, az Egyház nem mondhat le arról, hogy Krisztust hirdesse. Ez nem szinkretizmus, nem keverése a kereszténységnek a pogánysággal, nem annak a kijelentése, hogy minden vallás egyenértékű. A zsinat nem szinkretista, II. János Pál nem volt szinkretista, és Assisi szelleme nem szinkretista szellem.

Assisi szelleme prófétai szellem, az emberiség Istenből fakadó békéjének víziója.

Láss!

Sor kígyózik a folyosón. A gyóntatószékben átlag két-három perc jut egy emberre. És mindenki különbözik, más és más a kultúrájuk, családi neveltetésük, hittani tudásuk, előéletük, istenképük, egyházképük, előítélet-rendszerük, karakterük, lelki  struktúrájuk, nyelvezetük, intelligencia-szintjük, istenkapcsolatuk, családi helyzetük, életkoruk, gyónási beidegződöttségük... A gyóntató minderről csak nagyon felszíni benyomást szerezhet, ha nem ismeri személyesen a gyónót. S még fűszerezik ezt az öncélú fecsegők és a nem tiszta szándékkal érkezők.

A gyóntatónak kötelessége, hogy ítéletet alkosson, adhat-e érvényes föloldozást. Két elv között van kifeszítve: a) bűnbánat nélkül nincs érvényes gyónás, b) hinni kell a gyónónak. Ha a)-t kivonjuk b)-ből, marad x. A gyóntatónak a rendelkezésére álló időn belül döntenie kell arról, hogy ez az x pozitív vagy negatív. 

Özönlenek az információk, a gyóntató agya zsong, idegei indiántáncot járnak, vérnyomása láncait szaggatja, vércukorszintje a magas mennyekben jár. Miközben dühödten próbálja gyakorolni a szelídség erényét, lélekben fájlalja, hogy nem inkább a profi ökölvívói pályára ment, ahol mégis több aggresszivitás van megengedve. Kétségbeesett helyzetében egyet tehet: megpróbálja megtalálni azt az egyetlen mondatot, amelyen keresztül a Szentlélek meg tudja érinteni a gyónó szívét. Mindent elmagyarázni nem tud, minden szükséges információt beszerezni nem tud, mindent figyelembe venni nem tud. De Jézus csak annyit mond a  vaknak: "Láss!", és az lát. Ezt a gyógyító szót kell a gyóntatónak kimondania. A szót, amely megnyitja a gyónó szemét.

Én Istenem, sikerül-e ezt az egyetlen mondatot megtalálnom? Néha talán igen, mert vannak, akik előre megfontolt szándékkal nálam gyónnak. Máskor talán nem, mert mások vitatkozni kezdenek vagy elkerülnek. Amikor rogyadozve eltámolygok a helyszínről, úgy érzem magam, mint egy csodarabbi és egy többszörös gyilkos kereszteződése.  

Ész!

Ész! mikor esztelen csatákba teuton örvény elragadt...” Így kezdődik Babits Mihály Egy filozófus halálára c. verse, s mostanában ennek invokációja kísérti fantáziámat: „Ész!”

Járvány van. Készült egy kitűnő védőoltás. S megszületik egy hisztérikus propaganda: „Ne olts!” Szenvedélyek csapnak magasra. Politikai és gazdasági érveléssel egy egészségügyi kérdésben. Lásd itt Circo kitűnő blog-bejegyzését: Rekviem

Ész!

Árpádsávos zászlók alatt vonulnak fel a radikális nacionalisták. Mindenkinek, aki ismeri a történelmet, ez a hungarista mozgalmat, Szálasi nyilasait idézi fel. Közben vitatkoznak, hogy a magyar címerben is szerepel, hogy ősi történelmi jelkép... Igaz, de mai szimbólum-értékét akkor nyerte el, amikor az árpádsávosok zsidókat lőttek agyon a Duna-parton. Ezt nem lehet kivenni a történelemből.

Ész!

A homeopata gyógyszerekben az extrém higítás miatt semmi hatóanyag nincs. A homeopátia hívei arra hivatkoznak, hogy az eredeti anyag „lenyomata”, „rezgése”, „információja” benne marad az oldószerben. Csakhogy ha létezne is ilyesmi, a mértéktelen higítás annak hatását is nullára csökkentené. Ezt józan ésszel könnyű belátni. Ha volna...

Ész!

Van egy dalszövegem, amelyben ez a részlet szerepel: „A dárda földre hull, – itt más erő az úr!” És ebben képesek az „úr” szót nagy kezdőbetűvel írni, gondolva, hogy vallásos szövegben csak az Úr Jézust jelentheti. Pedig a szöveg világos értelme: „Itt más erő uralkodik!”

Ész!

Hahó! 

Ész!

Hol vagy? 

 

Természetes

Az a fránya rádió nemcsak interjúkkal szórakoztat, amikor a híreknek vége, hanem hirdetésekkel is. Gyógyszerek és gyógyhatású készítmények hirdetéseiben vissza-visszatér a természetes hatóanyagokra való hivatkozás. Ma kultusza van annak, ami természetes. Ezen azt értik: ez nem mesterséges készítmény, nem avatkoztunk be, nem változtattuk meg, úgy kapod, ahogy a természet produkálta.

Ez nincs végiggondolva. Ha teát főzünk egy gyógynövényből, máris beavatkoztunk, megváltoztattuk, a természetben így nem található. Legföljebb arról lehet szó, hogy csak fizikailag változtattuk meg: kioldottuk, sűrítettük, esetleg más anyagokkal kevertük, kémiailag azonban  nem reagáltattuk. De mennyiben jelent ez elvi különbséget? A kémiai folyamatok éppúgy természetes folyamatok, mint a fizikaiak. Ha az orvostudomány úgy találja, hogy egy hatóanyag jobban működik bizonyos kémiai átalakítás után, miért gondoljuk, hogy a vegyi folyamat ártott a hatóanyagnak, ahelyett, hogy használt volna? És ha a hatóanyagot szintetikus úton, élettelen anyagokból tudjuk előállítani, miért gondoljuk, hogy a kémiai szintézis nem természetes folyamat? Isten azt akarja, hogy „uralmunk alá hajtsuk a földet”, s a természettudomány gyakorlati alkalmazásával – többek között a gyógyszerkémiával – ennek a parancsnak teszünk eleget.

A „természetes” kultuszában rejtett előfeltevés lappang: a természet okkult erőkkel való felruházása. A pogány mitológia számára az erdők és vizek titokzatos lények lakóhelyei voltak, a barlangokban szörnyek tanyáztak, a bokrokban nimfák és faunok szeretkeztek. A kereszténység elfordult a mitológiától s vele a természet kultuszától is. Egy évezred és egy Assisi Szent Ferenc kellett ahhoz, hogy a természetre mint Isten csodálatos teremtésére újból vallásos szemmel tudjunk tekinteni. A skolasztika által kidolgozott logikus gondolkodásra volt szükség ahhoz, hogy a természetben megtanuljunk irracionális erők helyett értelmet keresni, és megszülessék a természettudomány. Most újra az irracionalitás divatja tombol. Numinizáljuk, vallási tulajdonságokkal ruházzuk föl a „természetest”, és félünk a „mesterségestől”. Holott csak a racionálisan fölfogott természet „természetes” igazán. Mihelyt önkényesen beleviszünk egy numinózus elemet, az már mágia.

A mágia és a racionális gondolkodás válaszúján állunk. 

 

Nacionalizmus

Pszichológusok különbséget tesznek szeretet és kötődés között.

A szeretet értékel, a kötődés bálványoz.

A szeretet ajándékoz, a kötődés kisajátít. 

A szeretet megosztható, a kötődés féltékeny.

A szeretet elviseli az elszakadást, a kötődés görcsösen ragaszkodik. 

A szeretet tiszteli a másik fél szabadságát, a kötődés uralomra tör.

A szeretet önzetlen, a kötődés önző.

Hasonló a különbség hazaszeretet és nacionalizmus között.

A hazaszerető fölértékeli saját nemzetét, nem mert felsőbbrendű, hanem mert a sajátja. A nacionalista felsőbbrendűnek tekinti saját nemzetét. Akár mint a sumérok rokonát, akár mint Európa ősnemzetét, akár mint amely egy magánkinyilatkoztatás szerint különleges üdvtörténeti szerepet tölt be. 

A hazaszerető kész áldozatot hozni nemzetéért. A nacionalista sorra megtagadja az értékeket más nemzetektől és saját nemzete számára sajátítja ki.

A hazaszerető örömmel ismeri el más nemzetek értékeit, és az emberiség közös kincsének tekinti. A nacionalista versengően viszonyul más nemzetekhez, lebecsül, megvet, sőt gyűlöl más nemzeteket. Ha egy párt cigány- és zsidógyűlölettel szerez népszerűséget, arra hívő keresztény nem szavazhat.

A hazaszerető fel tudja dolgozni nemzete történelmi tragédiáit. A nacionalista saját nemzete dicsőségét keresi ott is, ahol nincs.

A hazaszerető kitart nemzete mellett akkor is, ha az más úton jár, mint ő szeretné. A nacionalista mindenkit kitagad a nemzetből, aki nem az ő elképzeléseit követi. (Lásd Magyargyűlölők c. blogomat.)

Ha valaki megkérdezné, miért elvileg helytelen a Jobbikra szavazni, itt a válasz. A keresztény hit a szeretetre mond igent.  Az egyetemes, kivételt nem ismerő, önzetlen szeretetre. A nacionalista hiába hangoztat keresztény jelszavakat, amikor a nemzeti önzést kultiválja. „A haza szent önzése” abszurdum. Az önzés szentségtelen.

 

Szuperhatalom

Reggel  6 órakor a Kossuth Rádió híreit szoktam meghallgatni, belehallgatva abba is, amit előtte és utána adnak. Azelőtt ez többnyire zene volt, legtöbbször felszínes könnyűzene, mégis jobban esett a mostaninál. A mostani a leggyakrabban  interjú. Így aztán alkalmam nyílik a Riporterus arrogans és a Riportalanius oppressus élőfajok szimbiózisát megfigyelni.

Többnyire szabadfogású birkózás folyik. „Csak fél percünk van” – mondja a Riporterus, mire a Riportalanius akadémiai értekezésbe kezd. A riporter persze a szavába vág. Ez annyira szokásává válik, hogy újabban rendszeresen szavába vág a riportalanynak, akkor is, ha az még csak egy fél mondatot mondott el. Óhatatlanul fölmerül bennem, miért kérdez, ha nem várja meg a választ? Némely riportalany-alfaj aztán kifejleszt egy védekezést: előkészített szöveget mond fel, akármit csinál is a riporter. Utóbbi szerencsétlen csak két dolog közt választhat: vagy kardélre hányja riportalanyát, vagy eltűri, hogy másról beszél. 

De ez ritka. A riporter többnyire fölényben van, állandóan belevág. Miniszterek, államtitkárok, sajtószóvivők vergődnek mészárosbárdja alatt. Régebben azt hallottam, hogy a riporter dolga a kérdezés, és ha nem ért egyet riportalanya álláspontjával, ügyes kérdezéssel kell felfednie annak tarthatatlanságát, vitatkozni azonban nem vitatkozhat. Újabban azonban a riporter vitatkozik. „Nem győzött meg” – mondja, mintha az ő kedvéért folyna a műsor, és ellenérveket sorakoztat föl. Néha két riportalanya is van egyszerre, a hallgató nem is igen fogja, melyik hang kihez tartozik és ki milyen véleményt képvisel, egyedül a riporter álláspontja marad meg emlékezetében. A riporter szuperhatalom.

Valahol, túl a Cordillerákon, állítólag él egy Riporterus modestus nevű faj is. Nem tudom, igaz-e a hír, hogy olykor hazánkban is felbukkan. Én még nem találkoztam vele.

Jobbik

Ritkán említek politikát homiliáimban, nemrég azonban beszéltem arról (még jókor a kampány előtt), hogy keresztény lelkiismerettel sem a baloldalra, sem a szélsőjobbra nem lehet szavazni. Két lelkes fiatal mindjárt bejött a sekrestyébe, hogy meggyőzzön a Jobbik elfogadhatóságáról. A Jobbik nem szélsőjobb, nem atiszemita, nem radikális nemzeti irányzat, erősítgették ezek a tiszta arcú, nyílt tekintetű fiatalok. A harmadik minősítést a Jobbik elnökének szájából hallottam, ami pedig az antiszemitizmust illeti, a szóbanforgó elnököt, Vona Gábort a You Tube-on hallottam egy videón nyilatkozni valamelyik TV-állomásnak. A riporter megkérdezte, miért vettek részt egy megemlékezés szervezésében a vérvádról elhíresült Tiszaeszláron. Vona vona-kodott válaszolni, kijelentette, hogy most nem erről kell beszélni. Nyíltan nem vállalta antiszemitizmusát, az nem szalonképes. (Az antiszemiták mindig azzal kezdik: nem vagyok antiszemita, de...) Viszont ellene sem nyilatkozott, mert akkor elveszíti antiszemita szavazóit. Jó, mondta a minden hájjal megkent riporter, akkor egyszerűbbet kérdezek: van két ember 1944-ben, mindkettő rendes, szorgalmas, derék ember, az egyik bújtatja a zsidókat és a cigányokat az üldözés elől, a másik nem. Ön melyiket választja? Vona ismét vállat vona, s kijelenté, hogy most nem erről kell beszélni. Nem antiszemita, de... Hallottam egy beszédét, ugyancsak videóról, amelynek a végén megpróbált úgy üvöltözni, mint Hitler. Én nem tudok úgy üvöltözni, mint Hitler, de szükségesnek tartom, hogy írásban is elég hangosan leszögezzem: keresztény lelkiismerettel nem lehet a Jobbikra szavazni .

A szocialista rablóbanda a közeledő választásokon nem esélyes, de érdekelt abban, hogy a Fidesz-KDNP szövetség szavazókat veszítsen, ne legyen kétharmados többsége, sőt lehetőleg ne is tudjon egyedül kormányt alakítani. Ki tud szavazatokat elvenni a Fidesztől? Jelenleg: a Jobbik. Csodálkoztam, hogy az a rendőrség, amely 2006-ban brutálisan megrohamozta a Fidesz híveit, akik egy békés és szabályszerű nagygyűlésről voltak hazaindulóban, milyen toleráns és törvénytisztelő tud lenni Vona Gábor félkatonai Ku-Klux-Klanjával szemben. Csodálkoztam, honnan van a Jobbiknak pénze nagyszabású kampányához. Csodálkoztam, miért van, hogy a média még a csapból is a Jobbikot nyomja, mialatt a szintén szélsőjobb MIÉP-ről nem lehet hallani. Most fölhívták figyelmemet egy Csurka-interjúra, amely mindenre fényt derít. Csurkának politikailag nem vagyok híve, de a memóriája jó, s például Baló Györgyre, Morvai Krisztina férjére, úgy emlékszik, mint „a kommunista, bolsevik hatalom egyik fő letéteményesére Magyarországon”. Világosan bemutatja a háttérszövetséget az MSZMP és a Jobbik között. „Bajnainak erős Jobbikra van szüksége ahhoz, hogy megakadályozzák a FIDESZ 2/3-os győzelmét” – mondja.

Igen, most már látom az összefüggést. Annakidején is láttam, hogy az MDF önálló politikája mögül kilóg a lóláb, amint az most már mindenkinek nyilvánvaló. A Jobbik maga egy komplett lóláb. Sajnálom a tiszta arcú, nyílt tekintetű fiatalokat, akik jóhiszeműen sodródnak bele egy újabb hazaárulásba.  

Vicc?

Dr. Papp Lajos ny. egyetemi tanár, akadémiai doktor nyílt levelet intézett a Magyar Katolikus Püspöki Konferenciához, annak 2009. szeptember 1-i körlevelével kapcsolatban. „Félek” – írja –, „hogy ha döntés elé állítjuk a templomba járó ,magyarkodókat', sokan a pozitív élményt választják és nem azt a helyet, amely ugyan számukra vonzó, de ott lelki békét nem találnak. Félek attól, hogy az ébredő magyarságban az Istent keresők táborában inkvizíciós félelmek alakulnak ki.” Véleménye szerint „a mai napokban nem máglyákat kell gyújtani, nem újabb félelmeket kell kelteni az emberekben, hanem bölcsességgel és nagy-nagy szeretettel a szétszéledt nyájat összeterelni”.

Püspöki konferenciánk nem gyújtott máglyákat. Szót emelt, figyelmeztetett. Ez súlyos kötelessége volt. „Ha azt mondom a gonosznak: Meghalsz, s te nem figyelmezteted, nem beszélsz neki, hogy letérítsd a gonoszt gonosz útjáról, hogy így életben maradjon, a gonosz meghal a bűne miatt, de vérét tőled kérem számon. Ha azonban figyelmezteted a gonoszt, és mégsem szakít gonoszságával és gonosz útjával, akkor meghal a bűne miatt, te ellenben megmented életedet” (Ez 3,18-19). Püspökeinknek szólniuk kellett. Régen vártuk, hogy szóljanak, mert a lelkipásztori figyelmeztetések mögött főpásztori tekintélynek kell állnia. Az már az igehirdetők, katekéták, rátermett világiak feladata, hogy az elvben és általánosságban elhangzott figyelmeztetést konkrétumokra lebontsák. Ezt teszi többek között Ablonczy Bálint A táltosok már a spájzban vannak c. szellemes cikke, amellyel a nyílt levél szerzője vitatkozik. Ízléstelenség és fogalomzavar, hogy Papp a püspökkari konferenciához intézett nyílt levélben vitatkozik egy hetilapban megjelent cikkel, amely mellesleg kitűnően tájékoztat, pontosan azt teszi, amit a püspökkari körlevél elvi és absztrakt jellege miatt már nem tehetett meg: konkrétumokra bontja le az általános figyelmeztetést.

Papp Lajos demagóg felhívása szerint a magyar püspökök „jöjjenek el a nyáj közé!” Személyes tapasztalatom szerint püspökeink körül már nincs kínai fal, súlyos hivatali túlterheltségük ellenére is nagyon igyekeznek, hogy érintkezzenek híveikkel. A nyílt levél szerzője azonban úgy tűnik, ezzel nem elégedett. Azt óhajtaná, hogy püspökeink ne csak a templomokban és a katolikus sajtóban közöljék az Egyház tanítását, „hanem a tévelygő nyájhoz, Istent keresőkhöz kijöjjenek a templomokból és elmenjenek a nyáj közé”. Más szóval: járjanak el a sámán-rendezvényekre. Egy püspök, egy sámán.

Ez mi, Dr. Papp Lajos ny. egyetemi tanár, akadémiai doktor? Vicc?

 

Körlevelek

Az internetes levelezés nagyon könnyűvé teszi körlevelek kiküldését. Összegyűjtesz egy sereg címet, a belőlük formált csoportot beteszed egy email BCC (vakmásolat, titkos másolat) rovatába, megnyomod a Send/Elküld gombot, és én máris azon veszem észre magam, hogy undisclosed recipient vagyok egy fontos közleményeket tartalmazó elektronikus körlevélben, amelynek tartalma a Kommunista Kiáltványtól kezdve a Mein Kampfig bármi lehet.

Hogy ténylegesen mi van az ilyen körlevelekben, azt nem tudom, mert mindig olvasás nélkül szoktam letörölni őket. Küldőjükhöz azonban volna pár szavam.

1.) Ellenőrizted-e, hogy a közlemény, amit kiküldesz, igaz? (Ehhez nem elég, hogy Te elhiszed.)

2.) Megkérdezted-e címzettjeidet, hogy akarnak-e ilyen körleveleket kapni? (Ehhez nem elég, hogy nem tiltakoztak. Én sose tiltakozom, egyszerűen letiltom a feladót.)

3.) Ha égsz a vágytól, hogy sok emberrel állj email-kapcsolatban, miért nem csinálsz egy levelezőlistát? (Az én listámon senki sincs kényszerből. Mégis vannak.)

Ennyi.  

Ha szombat, akkor Manson

Idézek egy soproni barátomtól (a „ma” 2009. július 4. szombat):

Manson ma este 23 órakor „lép fel” (ahelyett, hogy lelépne). Itt Sopronban a lelkiségek több helyütt szentségimádást tartanak, rózsafüzérrel és böjttel kiegészítve. Tüzetesebben én is tegnap néztem utána. Mi a családcsoportunkban szerdán virrasztottunk ezért, mivel többen  elutaztak.

Mi, soproniak, mindenkit kérünk, aki teheti, hogy csatlakozzon hozzánk imával, böjttel és a Jézus Vére Litániának az imádkozásával.

Idézek egy korábbi leveléből is:

Püspöki körlevél és megdorgálás a szervezőknek (akik - állítólag - megbérmált katolikusok). Egy hónapig tilos a kézbe áldoztatás.

Utóbbit először nem értettem, de bekattant: a sátánisták szentostyát lophatnak, hogy meggyalázzák.

A Sopronban felolvasott körlevél szövegét nem ismerem, de a győri megyéspüspök Manson fellépésével kapcsolatos nyilatkozata olvasható volt a Hálón (most már nem találom, 2011. február 16.).

 További adalékként idézem egy erdélyi testvér levelét:

A nagyváradi Mária Rádióban is egy órás adás volt és felhívás a koncert ellen, az erdélyi  katolikus levelező listák is imára és böjtre hívták a tagokat.

Jelek és csodák a láthatáron Jézus legszentebb Nevében, miért ne?

Valami ilyesmi zeng bennem reggeltől:

„Mert valóban összefogott ebben a városban Heródes és Poncius Pilátus a pogányokkal és Izrael népével fölkent, szent szolgád, Jézus ellen,  hogy végrehajtsák azt, amit hatalmad és akaratod elõre elhatározott.  És most, Uram, tekints fenyegetõzéseikre, és add meg szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal hirdessék szavadat.  Nyújtsd ki kezedet, hogy gyógyulások menjenek végbe, jelek és csodák történjenek szent szolgád, Jézus nevében.” Amíg így imádkoztak, megremegett a hely, ahol összegyûltek. Mindnyájukat eltöltötte a Szentlélek, és bátran hirdették az Isten szavát. (ApCsel 4,28-31)

Szent, szent, szent az Úr, a Seregek Istene. A dicsőítés hatalom, éljünk vele.

Éltünk! Még a suriname-i ifjú hölgy is velünk imádkozott...

Ez már vasárnap reggeli beszámoló, egy másik soproni barátomtól:

A soproni ima igen bensőséges hangulatú volt. A szent Orsolya templom megtelt teljesen. Csanaki típusú dicsőítéssel telt el az első óra, több dal Jézus vérének erejéről szólt, a másodikban 2 pap és 4 kispap vezetésével ünnepélyes szentségimádási órát tartottunk. Minden a győzelemről és a szeretetről szólt. A mi rendezvényünkön zavarás nem fordult elő. Mivel más helyszínen voltunk, a koncertről nincs infó.

Hajnalban többen vonultak ablakunk előtt és igencsak Istenről  tanakodtak... Nekem ez egy komoly impulzus volt.

Sohasem imádkozunk hiába.

Aki pedig arra kíváncsi, hogyan sikerült Manson koncertje, olvassa el Puskár Krisztián cikkét:

Minden idők legrosszabb koncertje a Volton  

Hallatszottak hírek, hogy Manson nem is sátánista, csak egy feltűnést kereső művész, miközben máshol azt olvastam, hogy egy sátánista szekta főpapja. Nem hiszem, hogy utóbbi tényszerűen bizonyítható volna, de olvassuk el az alábbi bekezdést Trauttwein Éva cikkéből (a link, sajnos, elgyalogolt):

Azon nincs értelme gondolkodni, vajon valóban keresztényellenes és sátánista-e a rocksztár. Koncertjein az énekes szívesen szaggat szét bibliát, éget el nemzeti zászlót, vetkőzik, dob ürüléket a közönség közé, erőszakra, sőt öngyilkosságra szólít fel. Manson a rajongók számára példakép. Az ő fejükben meg sem fordul, hogy mindaz, ami rájuk hatással van, az üzleti fogás része. Ők követik az eléjük állított képet. A Heti Válasz Manson 2005-ös budapesti koncertje kapcsán a fiatalok körében végzett közvélemény-kutatást idéz. Ebben a megkérdezett fiatalok egy csoportja úgy vélekedik,  »hogy Manson nem véletlenül nevezi magát Antikrisztus szupersztárnak. Szerintük súlyos hiba elnézni, lekicsinyelni a provokátor sátánista tetteit. Ők azt vallják: koncertjének engedélyezésekor nem kerülhető meg a társadalmi felelősség kérdése. Hangsúlyozzák: a Manson-jelenségnél a tényekre kell figyelni. Márpedig a tények azt mutatják: Manson tudatosan keni magára a vért, manipulál a transzszexualitás perverziójával, tudatosan hörgi az obszcenitásokat és szólítja fel közönségét ocsmányságokra. A nyílt színen ürítő és ürülékét a közönségre szóró, azt levizelő szupersztárt képtelenség „antikonformistának, lázadónak, polgárpukkasztónak” tartani, mert ha ezt tesszük, az felmenti őt a felelősség alól tetteiért« – írja a Heti Válasz.

 

Démonfelhő Suriname fölött

Suriname, az egykori Holland Guiana, (volt Brit-)Guyana és Francia Guiana között terül el Dél-Amerika északi partján, északról az Atlanti óceán, délről Brazilia határolja. A lakosság túlnyomó része a partmenti sávban él. Etnikailag – gyarmati múltjából kifolyólag – rendkívül vegyes ország. Kis suriname-i barátnőm, akinek levelét idézem, legalább negyedrészben indián származású. A karizmatikus megújulás lelkes résztvevője.

Kértek bennünket, hogy imádkozzunk vezetőinkért, prédikátorainkért, papjainkért. A különböző felekezetű keresztény vezetők szellemi támadás alatt állnak. Suriname-ban aktívak a sátánisták és nemrég föltűntek benszülött falvakban. El próbálják csábítani az embereket, különösen a fiatalokat. Parancsuk van a sátántól, hogy áldozzanak föl összesen 100 embert. Keresztények imája ezt megakadályozta.

Július 1-e az a nap, amelyen a feketék rabszolgaságának végét ünnepeljük Suriname-ban. Ezen a napon szabadító mise lesz a Szent Bonifác templomban, amelyen mindnyájan imádkozni fogunk országunkért és népünkért, hogy szabaduljon meg az okkultizmustól. Ezen a misén én a dicsőítő csapatban fogok szolgálni. Mind a vezetőket, mind a tagokat arra kérték a dicsőítő csapatban, hogy készületül imádkozzanak és böjtöljenek. Kérjük imáitokat. Istenben győztesek vagyunk.

Válasz a Kígyónak címmel olyan lelkigyakorlatra készülünk, amely a Gonosszal szemben való hatékony fellépésre akar fölkészíteni. Érdekes, mennyire aktualizálódik a téma. A július 1-i mise szempontjából már későn teszem közzé ezt a levelet, de jónak látom mégis fölhívni a figyelmet a sátánista tevékenységre és a szabadító ima fontosságára. Ezt a problémát nem lehet emberi szinten kezelni. Háborúban vagyunk, amelyet szellemi fegyverekkel kell megvívnunk.

„Hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, hogy minden ellenséges erőn úrrá legyetek” (Lk 10,19).  

Éljünk hatalmunkkal. 

[Rokon témák: Sörözni Mansonnal, Ha szombat, akkor Manson]

Kavicsos ösvény

A Keresztény Élet főszerkesztője megtisztelt azzal, hogy heti cikkeket kért tőlem. Egy darabig megpróbáltam rendszeresen írni. Rövid cikkek születtek így, egy-két A4-es oldal terjedelműek, nem járják körül minden oldalról a témát, nem híznak tanulmánnyá, csak fölvillantanak néhány szempontot, és engedik az olvasónak, hogy maga haladjon tovább. Kis kavicsok a szűk ösvényen, amely az életre vezet. Sajnos a heti házi feladatot nem győztem, de azért olykor ma is írok rövidebb dolgokat, sőt ahogy öregszem, egyre inkább kedvenc műfajom a „kavics”. Vedd szívesen, olvasó.

Sörözni Mansonnal

A katolikus karizmatikus megújulás információs levelezőlistáján, a Karinform listán, felhívás jelent meg közös imára (gitáros dicsőítésre, majd szentségimádásra) Sopronban, abban az időpontban, amikor a sátánista Marilyn Manson fog koncertezni a városban.

Röviddel ezután „a a” feladóval másik levél érkezett, amelyből két jellemző bekezdést idézek.

Egy bölcs testvér azt mondta, hogy nem Krisztushoz méltó, ahogy bánunk mondjuk Mansonnal. Krisztus odament a legbűnösebb bűnöshöz és démonoktól megszállt emberhez. Azt mondta ez a testvér, hogy keresztény zenészeknek kéne venni a bátorságot, odamenni Mansonhoz, meginni vele egy sört, és elmondani neki, hogy Isten mennyire szereti őt és elfogadja.

Ne feledjük, egy ilyen hisztériakeltő hozzáállás és híresztelés megannyi embert stigmatizál csak azért, mert elmegy egy koncertre, amin jól szeretnék magukat érezni. Nyilván, féltjük őket, mégis, a vád, hogy egy sátánista „szeánszon” vesznek részt, őket is megbélyegzi. Dehát ők is Isten szeretett gyermekei.

Ezzel kapcsolatban szeretném a következőket kijelenteni.

1.) A tudatosan vállalt gonoszság, a sátánnal kötött szövetség halálosan komoly dolog.

2.) A sátánt nem lehet kibékíteni.

3.) Azokért a szerencsétlenekért, akik tudva a sátán szolgálatába szegődtek, legtöbbet akkor teszünk, ha Jézus megváltó Vérének erejével szembeszállunk a sátánnal.

4.) Küzdelmünk nem emberek ellen van, hanem „a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának kormányzói ellen, a gonoszságnak az ég magasságaiban lévő szellemei ellen” (Ef 6,12).

5.) Amikor Pál megvakítja a varázslót (Csel 13,8-12), nem gyűlöletből teszi, hanem azért, hogy megmutassa a prokonzulnak és mindenkinek a szabadulás útját: Jézust.

6.) A dicsőítés és szentségimádás a leghatékonyabb fegyver a sötétség hatalmai ellen, amelyek a sátánista koncert idején körüljárnak. Nem helyettesíthető sörözéssel.

7.) Mindezt lehet minden hisztéria nélkül csinálni.

Ritkán érzem úgy, hogy beszélnem kell, de most szólnom kellett.

[Rokon témák: Démonfelhő Suriname fölött, Ha szombat, akkor Manson]

Válasz a Kígyónak

A kígyó azonban ravaszabb volt, mint a föld minden állata, amelyet az Úr Isten alkotott. Azt mondta az asszonynak: „Miért parancsolta meg nektek Isten, hogy a kert egyetlen fájáról se egyetek?” (Ter 3,1)

A Kígyó ravasz. Úgy teszi föl a kérdést, hogy könnyűnek tűnik a válasz, és már benne is vagyunk a magyarázkodásban...

Az asszony azt felelte neki: A kertben lévő fák gyümölcséből ehetünk. Hogy azonban a kert közepén levő fa gyümölcséből ne együnk, és hogy ahhoz ne nyúljunk... (Ter 3,2-3) Stb. Az asszony magyarázkodik.

De Jézus nem így válaszol a kísértőnek a pusztában (Mt 4,1-11). Egy-egy jól választott szentírási idézettel lesöpri az asztalról a Kígyó csábító ötleteit. Válaszai csattannak, mint egy – pofon.

A Kígyónak nem magyarázat kell, hanem pofon. Nem beszédből áll az Isten országa, hanem erőből  (1Kor 4,20). Az Egyház nem vitakör, hanem a győzelem helye. Hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, hogy minden ellenséges erőn úrrá legyetek (Lk 10,19).

Győztes válaszunk nem magyarázat, hanem az Ige maga. A Megfeszített és Föltámadt Jézus.

Szálljatok szembe a sátánnal, és elfut előletek (Jak 4,7).

A győztesnek az élet fájáról adok enni, amely az Isten paradicsomában van (Jel 2,7).

 Válasz a Kígyónak

A Zsinat Szentlelke

Amikor a II. Vatikáni Zsinat 1962-ben megnyílt, a Budapesti Műszaki Egyetem Vegyészmérnöki Karának hallgatója voltam. Miközben a kémiai laboratóriumokban egészen sajátos dolgokat műveltem (pl. egy preparátum készítése során, ahol a forgatókönyv szerint zöld csapadéknak kellett volna jelentkeznie, nálam lila csapadék jelent meg – igazán, máig se tudom, hogyan csináltam), én kedves költőim mellett Schütz Dogmatikáját olvasgattam otthon. A katolikus hit mivoltát és tartalmát ebből és hasonló könyvekből fogtam föl. Ez volt papi hivatásom pünkösdje. Olvadó gyönyörűséggel olvastam Adyt és Babitsot, de a hit misztériumaiban valami mélyebbet találtam, egy félelmetes és vonzó izzás bontakozott ki előttem, amelynek nem lehetett nemet mondani. Csak az volt a gondom, alkalmas vagyok-e a papságra (később plébániáim híveinek ugyanez volt a gondja), de tanácsadóim biztatására a mérnöki diplomát nyomban megszerzése után sutbavágtam, és amikor a Zsinat 1965 őszén befejeződött, már elsőéves papnövendék voltam Szegeden.

Amit a Zsinat jelentett az Egyháznak, akkor még aligha fogtam föl. Számomra a Zsinat minden tanítása magától értődőnek tűnt, szervesen illeszkedett abba, amit Schützből mint katolikus tanítást megismertem. Hallottam kritikákat a Zsinatról, de ezeket képtelen voltam komolyan venni. A Zsinat szövegeiben a misztériumnak ugyanazt az izzását érzékeltem, mint Schütz Dogmatikájában vagy Prohászka naplóiban. Prohászka a Tanácsköztársaság idején hosszan elmélkedett naplójában arról, hogy az Egyháznak egy olyan államberendezkedés esetén is meg kell találnia helyét a társadalomban, amely nem támogatja többé intézményesen. Mi éppenséggel ilyen helyzetben voltunk, méghozzá tartósan, az istengyűlölő diktatúra vörös zászlaja lengett fölöttünk, így készültünk hirdetni a hitet. Számunkra természetes volt, hogy a Zsinat egy pluralista társadalomban helyezi el az Egyházat. Prohászkának még nem volt természetes, neki ki kellett lépnie fiatalsága szemléletéből, mely szerint az állam elvben katolikus és elvben a lakosság is katolikus, más világnézeteket legfeljebb tolerálni lehet. A Zsinat, mikor a vallásszabadságról nyilatkozott, radikálisan kilépett a középkorból és a vallási pluralizmus problémáját újkori kontextusban tárgyalta. Később, amikor már a történelem teológiájáról tartottam előadásokat, megvilágosodott előttem, hogy az Egyház csak a II. Vatikáni Zsinat teológiájával hagyta végképp maga után a középkort. Éppen ez volt a Zsinat szerepe, és ez a magyarázata annak, hogy a Zsinat ekkleziológiai téren tudott annyi újat mondani.

A Zsinat újdonsága azonban sehol nem jelenti az Egyház önazonosságának feladását. A hit, melyet az Egyház hirdet, abszolút igényű igazság volt és marad. Ám ez az igény az igazság igénye, amelyet a lelkiismeretnek kell követnie, nem pedig az államhatalom igénye, amelyet az állampolgárokon behajt. Az objektív igény az egyetlen és változatlan igazság tulajdonsága, miközben a szubjektív lelkiismeret esetleg jóhiszemű tévedéssel más utakon jár. Husz János a máglyán szubjektív lelkiismerete szerint épp olyan mártír lehet, mint Jeanne D’Arc. Ez nem relativizmus és nem liberalizmus, hanem az emberi személy méltóságának tisztelete, amire a kinyilatkoztatás az ember istenképiségével szólít föl bennünket. Ha valaki őszintén keresi az igazságot és közben objektíve tévedésben van, az igazság iránti elkötelezettségének bennfoglalt, burkolt, nem tudatos tartalma arra az igazságra irányul, amelyet tételesen nem ismer. Ez az alapja a Zsinat tanításának a nemhívőkkel, nemkeresztényekkel és nemkatolikus keresztényekkel folytatott párbeszédről és az ökumenikus törekvésekről. A Szentlélek fényében a katolikus Egyház fölismeri azokat az értékeket, amelyek a nemkatolikusok lelkében bontakoznak ki. Változatlanul elutasítja a tévedést és a bűnt, de ahol értéket lát, az értékre igent mond. „A megroppant nádat nem töri le, a pislákoló mécsbelet nem oltja el, míg győzelemre nem viszi az igazságot” (Mt 12,20).

Az ökumenizmus nem azt jelenti, hogy Krisztusnak több egyháza van. Társadalmi, szociológiai értelemben beszélhetünk evangélikus vagy református egyházakról, de teológiai értelemben csak egyetlen Egyház létezik, és ez katolikus. Aki Jézus Krisztusban igazán hisz, annak meggyőződésében burkoltan és nem tudatosan jelen van a teljes igazság, az összes katolikus hittétel és a hit egész fogalmilag kimeríthetetlen mélysége és magassága. Közben tudatával talán tagadja egyik-másik igazságot, de ez a tagadás, ha jóhiszemű, nem változtat azon, hogy mélyebben van elkötelezve az igazság teljessége mellett. A tagadás a felszínen van. Akik a katolikus Egyháztól elszakadt közösségben kapták keresztény hitüket, azokat az Egyház nem tekinti eretnekeknek. Teljes befogadásuk az Egyház közösségébe nem jár a kiközösítés alóli feloldozással, mert nem estek kiközösítésbe.  

Tradicionalista részről azzal az állítással találkozom, hogy a II. Vatikáni Zsinat tanítását el kell utasítani, mert ellenkezik az Egyház korábbi tanításával, és el is lehet utasítani, mert nem tévedhetetlen. Nos, az Egyház korábbi tanításával egyáltalán nem ellenkezik, annak logikus továbbgondolása és alkalmazása a pluralista társadalom viszonyaira. Nem „modernizmus”, jóllehet a Zsinat után valóban keletkezett egy liberális neomodernista teológia, de ez nem hivatkozhat jogosan a Zsinatra. Ugyanakkor az sem igaz, hogy a Zsinat tanítása nem kíván engedelmességet. Nemcsak tévedhetetlen bizonyosság létezik, hanem gyakorlati bizonyosság is (ilyennel tudjuk pl., hogy kik a szüleink), és ezt a gyakorlati bizonyosságot az Egyház megköveteli tőlünk akkor is, amikor nem tévedhetetlenül, de kötelezően tanít. (Vallási hozzájárulás, assensus religiosus.) Sem a Zsinat, sem a Katekizmus nem kérdőjelezhető meg a katolikus lelkiismeret sérelme nélkül. Egyébként pedig a Zsinat, bár új dogmát nem hozott, tanításának jelentős részében a katolikus dogmákat fejti ki, vagyis tévedhetetlen.

1965-ben ért véget a Zsinat, azóta ez jelenti a katolikus hívő és teológus számára a szellemi talajt – több mint negyven éve már. Fölidézem VI. Pál pápa római arcélét, nemes vonásait. Hányszor avatkozott be (akár függeléket is fűzve a Zsinat dokumentumaihoz), hogy a Zsinat félreérthető tanítást ne fogadjon el, milyen bátor következetességgel hajtotta végre lépésről lépésre a Zsinat rendelkezéseit, mennyire magáévá tudta tenni a kor követelményeit a népnyelvű liturgia bevezetésével, s hogy ki tudott állni, támadások kereszttüzében és vérrel verejtékezve is, a papi celibátusnak vagy a házasélet termékenységének védelmében! Ifjúkorom hőse ő, a Lélek embere. Boldoggá avatása folyamatban van. Legjobban a keresztény örömről adott tanítását szeretem (Gaudete in Domino), mert ezt az örömöt Getszemáni éjszakájában is jól ismerte.

VI. Pál halálának évére esik személyes pünkösdöm. Ez mélyebben tett katolikussá, és ahhoz vezetett, hogy jobban megértettem a Zsinat jelentőségét. A Zsinat dokumentumait olvasva, érzem a Szentlélek működését. Ugyanannak a misztériumnak jelenlétét élvezem, amely megmutatkozik egy (akár szabadegyházas) karizmatikus hívő tapasztalataiban, vagy a csodálatos orthodox liturgiában. Egy a Lélek.

Galaxis

Most hagytam ott a hi5 portált, ahol a világ legkülönbözőbb részeiről lehetett kapcsolatot teremteni emberekkel. Kétségtelen, hogy zsúfoltsága túlzottan igénybe vett, de nem ez volt a fő okom a távozásra. Bántónak találtam a szex-partner kereső programok hirdetéseit is, de még ezzel is meg tudtam volna valahogy alkudni (mondván, hogy a hirdetés nem az én művem, s ahogy nem tehetek róla, ha az utcában, ahol lakom, prostituáltak is laknak, ugyanígy ez se az én felelősségem). Végeredményben az oldalak tartalmától idegenedtem el. Egymásután jöttek a  „hozzászólások”, amelyek zenéből, videóból, web-trükkökből álltak, szöveg helyett. Nem éreztem magam otthon. Profilomra kiírtam, mit akarok, kikkel keresek kapcsolatot, de – ez volt az, ami elgondolkodtatott – nem olvasták el, semmibevették. Egy olyan generáció vett körül, amely nem olvas.

Túl a Gutenberg-galaxison? Ez az, amit tagadok, ez az, ami ellen lázadok. Az írott szó varázsát lehetetlen mással helyettesíteni. A fiatalok ma videófelvételeket készítenek a mobiltelefonjukkal és ezeket teszik föl nagy büszkén a You Tube-ra, sokszor minősíthetetlen minőségben. Nem olvasnak, csak ha muszáj. De mit veszítenek ezzel? Tessék ezt videón visszaadni:

Döbbenet által a szív ere fagy. 

Vagy ezt:

Fagy és fátum fogja a számat.

Vagy ezt: 

Terólad száll a dal, zivatarverte líra,
lantverte zivatar, lírai szerelem.

Vagy ezt, a kreatív és csodálatos nyelvtani ficammal:

Hiányod átjár, mint huzat a házon. 

Vagy, hogy prózát is idézzek, Jókai És mégis mozog a föld c. művéből azt a jelenetet, amikor a gyáva Aszályi menekül a  „medve” elől:

Aszályinak sem kellett több, futott amerre medvét nem látott. A túlsó oldalon volt egy vadászbozót, azt megúszta kegyetlenül, s levetve magát a földre, úgy tett, mint aki halott. 

Tessék videóban kifejezni, hogy „lantverte zivatar”, vagy hogy Aszályi megússza kegyetlenül a vadászbozótot. A szavaknak karaktere van, hangulata van, története van, szemantikai zónái vannak, jelentésárnyalatai vannak, mindegyikük egy összefüggő kapcsolatrendszert hoz mozgásba, mély gyökereket tapint ki fantáziánkban. Nem a kép értékét becsülöm le,  nem vagyok képromboló. A szó lebecsülése ellen tiltakozom. Játsszatok csak a videóval, gyerekek, de ne dobjátok el a könyvet, mert a meggyilkolt szó az égre kiált.

Az Ige vére váltotta meg a világot

 

Máglyára őket?

„Isten dicsére, a máglyára őket!” – mondja az eretnekégető pátriárka Az ember tragédiája bizánci színében. Nem olyan régen rátévedtem egy (angol nyelvű) tradicionalista weboldalra, ahol egy katolikus állam utópiája volt kifejtve, mely legyen ámbár kicsi, de gazdasági tevékenységével vívjon ki rangot magának. Jobban kedvelem a beszámítható eszméket, így nem mélyültem el a szerző koncepciójában. Utólag azonban fölmerül bennem a kérdés: vajon mit csinál az utópia megálmodója, ha katolikus államában megtelepül egy zsidó üzletember vagy egy mormon apostol? Máglyára küldi őket (Isten dicsére persze), száműzi őket, avagy fogcsikorgatva tolerálja őket? S mi garantálja, hogy az ügyes üzletemberek nem fogják katolikusnak hazudni  magukat, hogy államában előnyökhöz jussanak – amikor aztán csakugyan fölállíthat egy inkvizíciót, mint annakidején a színkatolikus Spanyolország?

Minden keresztény kurzus tragédiája, hogy – mint Prohászkának kellett keserűen megállapítania – látszat-keresztényeket termel ki, ők úsznak a felszínen, a hiteles istenkapcsolat rovására. Ez így volt Nagy Konstantin óta. A középkor Európájában kialakult államideál, a katolikus monarchia ideálja, a gyakorlatban egymással, sőt a pápával is hadakozó katolikus királyságokat termelt ki. A protestáns reformáció még bonyolultabbá tette a helyzetet. 1527-ben a katolikus V. Károly császár csapatai elfoglalták Rómát, „fölgyújtották a házakat, kínozták a lakosokat, megerőszakolták és lemészárolták az asszonyokat férjük szemeláttára, a lányokat apjuk szemeláttára. Egyes városi embereket bezártak és halálra éheztettek. Miután egy szamarat felöltöztettek püspöknek, egyes katonák megpróbáltak kényszeríteni egy papot, hogy tömjénezze meg az állatot és részesítse szentáldozásban. Minthogy ezt megtagadta, darabokra vágták. Számtalan művészi alkotást tettek tönkre; sírokat nyitottak föl és kutattak át; nyilvános tereken apácákat árultak néhány dukátért.” Úgy tűnik, a katolikus monarchia igen távol került az ideáltól...

A reformáció során számos katolikus királyság helyébe protestáns királyság került, de ami még sokkal fontosabb, a vallásháborúk olyan békeszerződésekhez vezettek, amelyek a vallási kisebbség jogait is biztosították. A katolikus monarchia toleranciára kényszerült. A szabadkőműves liberalizmus aztán sorra megdöntötte a katolikus monarchiákat. A pápák adhattak tanítást a katolikus igazság kötelező voltáról és arról, hogy a tévedésnek nincsenek jogai (ami persze tökéletesen igaz), de a történelmi talaj, amelyen egy ilyen tanításnak gyakorlati érvényt lehetett volna szerezni, kigyalogolt alóluk. Amikor az utolsó Habsburg-trónhoz fűzött katolikus reménységet Horthy ágyúi lerombolták, egy olyan Európa (és Amerika) maradt vissza, amelyben a liberális demokrácia uralkodik, még olyan országokban is, ahol a királyság intézménye fennáll. A katolikus belga uralkodó, akinek alá kellene írnia a parlament által elfogadott, hitével ellenkező abortusztörvényt, egy napra lemond, hogy az ideiglenes államfő aláírhassa az okmányt, aztán visszavonja lemondását és bizonyára feloldozást is nyer gyóntatójától (Isten dicsére) – de ez már csak paródiája a katolikus királyságnak. [E pontban kaptam egy olyan korrekciót, hogy nem a király mondott le, hanem a parlament függesztette fel egy napra a király jogait. Köszönet a javításért, éppen ez a liberális demokrácia.]

Az Egyház, szembenézve a világnézeti pluralizmus tényével, új megközelítést keres és talál. A II. Vatikáni Zsinat Dignitatis humanae  nyilatkozata, miközben fenntartja az igazság kötelező erejéről szóló tanítást, az emberi személy jogairól (és nem a tévedés jogairól) tesz megállapításokat. Az ember ugyan tévedhet, de még tévedés esetén is megmarad a joga, hogy vallási meggyőződését külső kényszertől mentesen alakítsa ki s egyénileg és közösségileg érvényesítse, a „jogos határokon belül”. „A vallásszabadság joga nem erkölcsi engedmény a tévedésre, vagy felhatalmazás egy téves jogra, hanem az emberi személy természetes joga a polgári szabadsághoz, azaz a politikai hatalom részéről vallási ügyekben jogos határokon belül felmentést ad mindenfajta külső kényszer alól” (KEK 2108).

Példának okáért a katolikus Egyház taníthatja és kimutathatja, hogy Jehova Tanúinak elvei hamisak és ártalmasak. Ám ha katolikus kommandók fölgyújtanák Jehova Tanúinak királyság-termeit, vagy meglincselnék a tanítás követőit, az már nem volna a „jogos határokon belül”. Az a kívánatos, hogy mindenki kövesse Jézus Krisztust és fölismerje, hogy az evangélium teljességét a katolikus hitben találja meg. Csakhogy ez történjen a lelkiismeret szabadságában, abban a tudatban, hogy ha valaki nem ért egyet a katolikus tanítással, senki nem akarja „Isten dicsére” máglyára vetni érte. Mindez egyúttal elutasítása az egyháztörténet egy szégyenletes mozzanatának, az inkvizíció máglyáinak.

Az Egyház hitvallása a vallásszabadságról nem csupán „tolerancia”. Az emberi személy belső szentélyének elismerése, ahol a végső felelősség lakik. Ugyanakkor nem is relativizmus. Nem rendeli alá az igazságot az egyén tetszésének. Ellenkezőleg, annak követelése, hogy az egyén meggyőződése egyedül az igazságnak legyen alávetve.

Máglyára őket? A tévedés égjen el a lelkiismeret máglyáján. A tévedő ember még mindig Isten képmása. Nem fűtőanyag.

Oszlik Lefebvre árnya?

A II. Vatikáni Zsinat után Marcel Lefebvre érsek nyíltan szembefordult a zsinat egyes tanításaival és az azt követő liturgikus reformmal. Az általa alapított Szent X. Piusz Testvériség, Lefebvre tanítását követve, elutasította a VI. Pál pápa által bevezetett misekönyvet, és bírálta a zsinat tanításait (főképpen ekkleziológiai kérdésekben, a vallásszabadság, az ökumenizmus, a nemkeresztény vallások témáiban). A zsinat után bekövetkező teológiai és hitéleti krízis elől papok és világiak közül is számosan menekültek Lefebvre tanaihoz, ezekben látva az egyházhűség megőrzését. Lefebvre sose ment el olyan szélsőségekig, mint VI. Pál érvényes pápaságának kétségbevonása. Legszélsőségesebb cselekvése az volt, hogy utódlása biztosítására 1988. június 30-án a Szentszék engedélye nélkül négy püspököt szentelt, Bernard Fellay, Bernard Tissier de Mallerais, Richard Williamson és Alfonso de Galarreta személyében. A kánonjog intézkedése szerint ezzel önmagától beálló kiközösítésbe estek, mind ő maga, mind a négy újonnan fölszentelt püspök. A kiközösítés beállását a püspökszentelés másnapján a Püspöki Kongregáció prefektusa dekrétumban deklarálta, de a kiközösítés magával a püspökszenteléssel állott be. Ez nem jelenti azt, hogy az új püspökök nincsenek érvényesen püspökké szentelve. Mindezideig azonban kiközösítés alatt álltak.

Lefebvre érsek kiközösítésben halt meg. Bernard Fellay püspök maga és három társa nevében 2008. december 15-én kelt levelében (immár második alkalommal) kérte a kiközösítés feloldását az illetékes pápai bizottság elnökétől, arra hivatkozva, hogy ők katolikusok akarnak lenni és elfogadják Péter primátusát, ezért a jelenlegi helyzet sok szenvedést okoz nekik. A Szentatya úgy döntött, hogy felülvizsgálja a helyzetet, és engedélyt adott a Püspöki KOngregációnak, hogy feloldozza a négy püspököt a kiközösítés alól. Egyúttal kifejezte azt a reményét, hogy ez a lépés, amely a kölcsönös bizalom erősítésére szolgál, alkalmat fog adni a Szent X. Piusz Testvériségnek, hogy „intenzívebbé tegye és stabilizálja kapcsolatát a Szentszékkel”, és így eljusson az Egyházzal való teljes egységre, jelét adva a Tanítóhivatal és a pápai tekintély valódi elismerésének. Ebben nyilvánvalóan ki van fejezve, hogy még nincs minden rendben. Az, hogy a négy püspök már nincs a kiközösítés állapotában, nem jelenti, hogy a Szent X. Piusz Testvériségtől nem vár a Szentszék további lépéseket. A háttérben tárgyalások folynak, az eredményt később fogjuk látni. Sajnos, a zsinat utáni liturgikus és egyéb visszaélések sok hívőben keltik azt a benyomást, hogy csupán a szekularizmus és a tradicionalizmus között választhatnak. Mint Dietrich von Hildebrand megállapítja, az igazság nem a végletek között fekszik, hanem a végletek fölött. Van katolikus út, amely nem szekularista és nem tradicionalista. És van az emberi vélekedések káosza...

Tu autem, Domine, miserere nobis.

Bizonyosság

A szentáldozás előtti „Krisztus teste” – „Amen” hitvallást már több mint négy évtizede bevezette az Egyház. Ennek ellenére még ma is akadnak, akik nem mondják az „Amen”-t, hanem némán várják az Eucharisztiát. Szentmiséimen ebbe nem szoktam belenyugodni; nem egyszer ilyenkor derül fény arra, hogy az illető nincs fölkészülve a szentáldozásra, vagy nem is katolikus. Legtöbbször azonban nem erről van szó. A leggyakoribb eset az, hogy az áldozásra készülő a „Krisztus teste” másodszori elhangzására már magától értődően válaszolja az „Amen”-t. Vagyis tudta jól, hogy ezt a szót mondani kell, de megpróbálta „megspórolni”, „megúszni nélküle”. Ez megdöbbent. Ennyire terhesnek érezzük az aktív részvételt a szentmisén, még a legszentebb pillanatokban is? Vagy ennyire jelentéktelennek véljük saját szerepünket? Lehet, hogy csak szórakozottság – de hogyan lehetséges erről megfeledkezni?

Az áldozó „Amen”-je nem mellékes. A világi hívő szerepe a szent liturgia eseménysorában kezdettől nem a passzív „misehallgatás”, hanem aktív együtt-imádkozás és önmagának felajánlása az isteni Báránnyal együtt. A „communio”, a Báránnyal való valóságos egyesülés pillanata ennek az eseménysornak a csúcsa. Az Ige hallgatásától lángra gyújtott hittel, a kenyérrel és borral mindenünket Istennek ajándékozva, az átváltozás misztériumában a dolgok mennyei rendjébe lépve, most megpecsételjük a folyamatot azzal, hogy az önmagát közlő Istennel táplálkozunk.

Ez lényegileg a hit aktusa. Ha csak úgy vennénk a szentostyát, mint egy tablettát, semmit sem használna nekünk, sőt megsértenénk az isteni szentséget. A kegyelem állapotában kell lennünk, megfelelően előkészülve. Ha aktívan résztvettünk a szentmisén, föl vagyunk készülve, és ezt most összefoglaljuk az „Amen” hitvallással.

Gyerekkoromban én is azt tanultam, hogy az „Amen” jelentése: „Úgy legyen.” Csak később fedeztem föl, hogy bár kérő imák végén ez a fordítás sem lehetetlen, az „Amen” elsődleges jelentése mégsem ez, hanem „Úgy van”, „Bizony”, „Biztos”. A héber nyelvben a megfelelő szógyök a sátorcövekkel való alátámasztottságot, a szilárdan állást jelenti. A héber „hit” szó az „Amen” gyökéből származik; az „Amen” a hitbizonyosság szava.

Mégsem helyeselhető azok gyakorlata, akik magyarra fordítják az „Amen” szót, és a „Krisztus teste” hitvallásra azt válaszolják: „Hiszem”. Nem helyeselhető mindenekelőtt azért, mert a liturgikus imák szövege kötött, azokat nem változtathatjuk önkényesen. Az Egyház azt kívánja, hogy ezt a szót Jézus anyanyelvén mondjuk, s aki az Egyháznak a Jézussal való egyesülés pillanatában nem engedelmeskedik, ugyancsak furcsán jár el. (A gyakorlatban persze föl szoktam tételezni, hogy csak jóhiszemű tévedésről van szó, s nem ítélkezem.) Másodszor pedig azért nem helyeselhető ez az eljárás, mert a magyar „Hiszem” szó jelentéstartalma lényegesen bizonytalanabb, gyengébb, mint a héber „Amen”-é. Ha a magyarban valamire azt mondjuk: „Azt hiszem...”, ez azt jelenti, hogy úgy véljük ugyan, de nem vagyunk benne százszázalékosan biztosak. A héber „Amen” viszont azt mondja: ez masszívan bizonyos, ez úgy áll, mint az oszlop. S a hitbizonyosság ilyen, mert Isten abszolút igazságára épül.

Amikor Jézus azt mondja: „Bizony mondom nektek...”, a „bizony” szó helyén a héber-arám „amen” áll. Jézus isteni bizonyossággal beszél. Az Újszövetség görög szövege nem fordítja le ezt a szót, hanem megtartja a héber-arám eredetit. Tartsuk meg mi is Jézus eredeti szavát, és abba építsük bele elkötelezettségünket, hálaadásunkat, Isten iránti bátor bizalmunkat, életünk tervét, föltámadásunk reményét, mindenünket. Hiszen az Úr, akit a kenyér alakjában magunkhoz veszünk, nem csupán Isten abszolút bizonyosságával beszél, hanem ő maga Isten abszolút bizonyossága. Ő „az Amen, a hűséges és igaz tanú” (Jel 3,14). Ha „Amen”-t mondunk, őt valljuk. Ez az „Amen” a világ tengelye.

 

Jóvoltáról gondolkodom...

Ismeretes az ének:

Az Úristent magasztalom,
jóvoltáról gondolkodom...

Nem emlékszem pontosan, de úgy vélem, hittanórán történhetett, hogy a második sor szövegét ismételten javítanom kellett. Ugyanis azt énekelték: „Jóvoltáról gondoskodom.” Valakinek jól-voltáról, jólétéről gondoskodni értelmes ötlet volt az éneklők számára, de hogy mit jelent Isten jó-volta és hogyan lehet arról gondolkodni, az teljességgel túlesett láthatárukon.

Pedig ez teszi az imádság lényegét. Érintkezésbe kerülni Isten végtelen jóságú lényével, figyelmünket feléje irányítani. Bensőnk ünneppé alakul ilyenkor. A napfáklyaként lobogó isteni jóság forradalmasítja értékrendünket, a lét gyönyörűségét szemléljük. Alig hihető, de még az embereket is szépnek látjuk.

A megbocsátás és ellenségszeretet parancsa súlyosan próbára teheti a keresztényt. Nehezen értjük meg, hogy a feltétel nélküli szeretet evangéliumi követelménye azokra is vonatkozik, akik nekünk fájdalmat okoztak – sőt még a történelem élvonalbeli szörnyetegeire is, Nerótól Robespierre-en át Oszama bin Ladenig (hogy aktuálisabb példákat ne mondjak, hiszen ez nem politikai cikk). Őket is saját képére alkotta Isten, őket is megváltotta Jézus a kereszten, őróluk is remélnünk kell, hogy Isten irgalmából egymásra nevethetünk a mennyben. Isten jósága képtelenséget súroló, vérlázítóan nagyvonalú, a földkerekség alapjait megrendítő irgalom. (Anélkül, hogy ez bármit is elvenne az ítélet komolyságából.)

Akik lehetetlennek találják a megbocsátást, Istennek ezt a jóságát nem ismerik. Sőt gyakran visszahárítják a teremtésben található bajokat a Teremtőre, és az isteni jóságban sem tudnak hinni. Vádolják Istent, zúgolódnak ellene. Nem veszik tudomásul a bibliai teremtéstörténet üzenetét, miszerint Isten mindent nagyon jónak alkotott, és csak a bűn választ el bennünket a gyönyörűség kertjétől, – sem pedig a Lukács haldokló gonosztevőjének szóló ígéretet (Lk 23,43), hogy amennyiben megtaláljuk a Királyt a Megfeszítettben, „ma” fölfedezhetjük a paradicsomot. Nem ismerik a jóban-rosszban Istent dicsőítő lelkületet. Istenben inast látnak, akinek az a dolga, hogy csöngetésre tálcán behozza a megoldást. Minden imádság meghallgatást nyer, de az ilyen „csöngető” ima egyáltalán nem imádság. Hiányzik belőle az imádás, a feltétlen meghódolás a Végtelenül Szent előtt.

Jézus, az egyetlen közvetítő, helyre tudja állítani bennünk az imádást. Az ő sebeibe helyezve éled valósággá a kereszténység, amely nem puszta tradíció, hanem virág és gyümölcs. Ha működésbe lép a Főparancs első része, abból levezetve működik a második rész is. Ha szívünk befogadja a Szeretet-Ősvalóság mérhetetlen, felfoghatatlan és személyes jóindulatát, ez tüzet lobbant bennünk, amely embertársainkra is átterjed, nagylelkűség, ajándékozás, irgalom formájában. Fordítva nem megy. A szeretet gravitációja felülről lefelé érvényesül. „Senki sem jó, csak az Isten” (Lk 18,19). Ha szüntelenül „jóvoltáról gondolkodom”, mások mint tükörben fogják szemlélni bennem az ő jóságát.

 

Kreativitás

A mindenség forrása a teremtő „legyen”. A szó szoros értelmében kizárólag Isten „kreatív”, teremtő; csak ő tud semmiből valamit létrehozni. A „teremtés”, „kreativitás” szót gyakran használjuk emberi valóságokra is, pl. „Kepler megteremtette a modern csillagászatot”. Ilyenkor is olyasminek a létrehozására gondolunk, ami azelőtt nem létezett. Művészi kreativitásról beszélünk, ha valaki feltűnően újszerű alkotásokat hoz létre, kreatív tevékenységről, ha valaki munkájában új szempontokat fedez föl. Az internetes programokban gyakran szerepel a „Create” gomb, egy új fiók, mappa stb. létrehozására. De az emberi kreativitás soha nem jelent teljes előzménynélküliséget. Aki fizikailag alkot, anyagból alkot, aki szellemileg alkot, mások gondolatait gondolja tovább. Kepler jól kidolgozott csillagászati észlelésekre támaszkodhatott; a magyar lírát forradalmasító zseninek, Ady Endrének is voltak halvány előzményei Vajda, Reviczky, Komjáthy, Kiss József költészetében. Bolyai János azt írta apjának, hogy semmiből új világot teremtett; de igazából az ő korában a matematika tudománya annyira érett volt már a nem-euklidészi geometria megalkotására, hogy egyidejűleg Gauss és Lobacsevszkij is fölfedezte azt. A szó szigorú, filozófiai-teológiai értelmében az ember nem „teremt”, hanem „változtat”, bármilyen meglepő legyen is ez a változás.

Ebbe a bölcseleti-teológiai háttérbe robban bele az új teremtés eszméje. Jel 21,5-ben Isten így szól: „Íme, újjáteremtek mindent!” Ez a beteljesedést, „minden dolog helyreállításának idejét” (Csel 3,21), az „új eget és új földet” (Jel 21,1; 2Pt 3,13; vö. Iz 65,17) jelenti, de a kifejezés csak visszhangozza Iz 43,19 görög fordításának szövegét, amely viszont a babiloni számkivetésből való hazatérésre vonatkozik – az pedig a megváltás előképe. A megváltás, az újszövetség ideje még nem a végső állapot, de a beteljesedés, az eszkaton csiraszerűen már ott rejtőzik benne. Az új teremtés megkezdődött. Jézus megdicsőült teste már az új ég és új föld anyagához tartozik, ehhez csatlakozik a mennybe fölvett Boldogságos Szűz megdicsőült teste, s csatlakozni fog majd az összes szentek megdicsőült teste Jézus második eljövetelekor.

Az új teremtés, ellentétben az első teremtéssel, nem a nemlétezőből indul ki. Valamit fölhasznál, ami természetes értelemben nem semmi; semmi viszont a természetfölötti rendben. A világra jött ember a semmihez képest már valami; a természetfölötti rendben azonban még nem bír léttel addig, amíg a keresztvíz és a keresztelési szavak újjá nem teremtik. „Aki Krisztusban van, új teremtmény” (2Kor 5,17). Az új teremtés létet ajándékoz az isteni természetben való részesedés rendjében (2Pt 1,4), az eljövendő megdicsőült univerzum rendjében.

A szentek azért kreatív emberek, mert az új teremtésben vannak otthon. Péter új Rómát teremt, Justinus új „filozófiát”, Mónika könnyei újjáteremtik Ágostont. Domonkos szerzetesei pénz nélkül utaznak és nem látnak hiányt, Avilai Teréz, aki soha teológiát nem tanult, a Belső várkastélyban megteremti a misztika maradandó elméletét, s amikor Don Boscót éjszaka késsel támadják meg, a semmiből tör elő egy hatalmas szürke kutya és földre teríti a merénylőt. Batthyány-Srattmann László az első világháború idején megnyitja kórházát saját betegein kívül a háborús sebesülteknek is, sőt kórházi munkáján túl nyakába veszi a körorvos feladatait – s mindamellett nem szenved kárt a családra és az imádságra fordított ideje sem. „Hány hadosztálya van a pápának?” – kérdezi megvetően a szovjet diktátor, s íme, a semmiből elődübörgő láthatatlan hadosztályok erőszak nélkül megdöntik a szovjet kommunizmust, a fatimai Szűz ígérete szerint.

Ővele, a Szűzzel kezdődött az új teremtés műve. Mint Isten ajkáról a teremtés hajnalán a „legyen”, úgy hangzott el a Szűz ajkáról a kreatív „legyen” az új teremtés hajnalán. S a megistenülés kapuja kitárult, egy női petesejtből lett Valaki, aki valóságos Isten.

 

Megjegyzések egy megjegyzéshez

Az élelmiszerboltot nemrégiben átépítették. Fölszámolták a kávézót és az egyik bejáratot, több lett a pult, a polc, az áru. Özönlenek a vásárlók, alig férünk egymástól. A megváltozott elhelyezésű kasszáknál bámulatos kitartással és türelemmel dolgoznak a pénztárosok. A nyüzsgésben alig-alig találok meg némely árut, mert a pultrendszer struktúrája átalakult, a lelőhelyeket újból föl kell fedezni. Mellettem egy bácsi megszólal, amúgy sajátmagának dörmögve ékesszólóan (bocsánat): „Rohadt állatok, tönkretettek egy jó boltot.”

Nemcsak a keresztény szeretetet, az embertársaink iránti köteles tiszteletet, a kulturáltságot hiányolom ebben a megjegyzésben. Hiányolom az ésszerűséget, az elemi tárgyilagosságot is. Persze kellemetlen, hogy az ember nem a megszokott helyen találja az árukat, magam is viharos tengeren iránytű nélkül hányódó hajónak érzem magam a bevásárlókosarak forgatagában. De nyilvánvaló, hogy az új állapotokat néhány héten belül megszokjuk, és az is nyilvánvaló, hogy a boltot nem ok nélkül alakították át tetemes költséggel és a vásárlók véleményét is előzetesen kikérve. Korántsem tették tönkre, ellenkezőleg, használhatóbbá tették, bővítették a férőhelyet.

A bácsinak persze, hogy őt is megértsük, az hiányzik, amit megszokott. Koros embereknél nehezen megy a környezet megváltozásának földolgozása. Jártam egy idős nénihez, aki már nehezen mozgott, olykor elesett. Lakhatott volna unokahúgánál, de néhány hét múlva hazakívánkozott saját lakásába. Olykor eszméletlenül, a földön fekve találták meg, de kitartott beidegzett környezete mellett. Végül aztán szociális otthon lett a dologból. A megszokotthoz való ragaszkodás emberi vonás. Nem csoda, hogy az Egyházban is föllép hasonló jelenség.

Minden plébános szembesül ezzel, ha a rábízott templomban valamit változtatni szeretne. Egy nagyon kis kápolnában két Mária-szobor állt. Bár ez az egyházi előírásokkal is ellenkezik, tudtam jól, hogy nem nyúlhatok a fennálló állapotokhoz, ha nem akarok palotaforradalmat. De bántott az egyik szobor elhelyezése, mert kifejezetten akadályozta a tabernákulumra való rálátást, márpedig az Oltáriszentség imádása mégiscsak fontos. Többször is beszéltem erről a híveknek. Megmagyaráztam, hogy a szobor átkerülése a szentély másik oldalára semmit se gyöngít helyzetén, viszont szabadon hagyja a Legszentebb felé irányuló tekintet útját. Aztán bejelentettem a változást. A következő vasárnap a szobor már a második oldalon volt. Azt hittem, ilyen bőséges indoklás után mindenki megérti, miért volt szükség erre a lépésre, a palotaforradalom mégis kitört. Egy hölgy magából kikelve követelte tőlem a szobor visszahelyezését. Bátorkodtam megkérdezni, mégis, miért. Tartalmas választ kaptam: „Azért, mert annak ott a helye!”

Nem említeném ezt a bájos epizódot, ha nem volna annyira jellemző. Ismert magatartás, hogy valaki rendszeresen jár szentmisére, amíg vidéken lakik, de mihelyt városba költözik, sok egyéb megszokásával együtt a szentmisét is elhagyja. Hasonló jelenség, hogy egy hívő külföldre költözik, de gyónni csak akkor megy, amikor hazalátogat szülőföldjére, pedig egy imakönyvben talált lelkitükör segítségével megoldhatná a gyónást az idegen nyelven is – noha ez bizonyára szokatlan volna kezdetben. Nyilvánvaló, hogy mindkét esetben a megszokás játszik döntő szerepet. Hasonló a helyzet azoknál, akik elveszítik „bejáratott” lelkiatyjukat, s utána hosszú ideig nem merészkednek el a gyóntatószékbe.

Emberileg érthetők ezek az esetek, de egyet jól szemléltetnek: hogy a megszokás képes a hit helyébe lépni. Pedig nem a megszokás üdvözít. Vallási szokásaink jók lehetnek, de csak addig, amíg a hitet szolgálják. Tertullianusnak van egy mondata: „Krisztus igazságnak nevezte magát, nem szokásnak.” Az igazság lehet megszokott, de lehet forradalmian újszerű is. Jézus magatartása felháborította a farizeusokat, mert nem hagyományaik szerint kezelte a munka szombatnapi tilalmát. Pál apostolt árulónak tekintették, mert az Ószövetség rituális előírásaitól való függetlenséget hirdette. Katolikus fiatalok megdöbbennek azon, hogy az Egyház erkölcsi tanítása szerint nem szórakozhatnak és nem udvarolhatnak ugyanazon a módon, amit e világ gyermekei között megszoktak. Köztünk élnek azok, akik a kézbeáldozást (amire Magyarországon pápai engedély van) az ördög művének tartják – mert szokatlanságával botránkoztatja őket.

A hit, az erkölcsi törvény, a tanító Egyház tekintélye fölötte áll a szokásnak. Isten végtelen, és aki befogadja, annak zárt határai szétrobbannak. A robbanás az ismeretlenbe, a mindig újba vezet. Istent szeretni kaland. Nem fér a rutin keretei közé. Lesz egy pillanat, amikor megszokott világunk teljesen széthullik körülöttünk, és belőlünk is az lesz, amit az Úr átrendezett.

Új ég lesz és új föld.

 

Pofonok

„Aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is!” (Mt 5,39).

Azt akarná Jézus, hogy meghunyászkodó férgek legyünk? Mint tudjuk, ő szokott keleties túlzásokban beszélni. Például: „Ha jobb szemed megbotránkoztat, vájd ki és dobd el!” (Mt 5,29). Mivel az öncsonkítás bűn, Urunk azt bizonyosan nem kívánja, de igenis kívánja a radikális leszámolást a bűnre vezető alkalmakkal. Vajon a másik arc odatartásának mi a reális jelentése?

Jókai Mór Szerelem bolondjai című regényében Böske, a cselédlány, volt cselédtársait mint nazarénusokat látja viszont. A nazarénus közösségnek az író, aki a Schmerling-érán óhajt ütni egyet, inkább karikatúráját vázolja föl; később tárgyilagosabban írt róluk Eötvös Károly (A nazarénusok), majd a múlt század végén Kardos László és Szigeti Jenő (Boldog emberek közössége). Azt azonban Jókai is méltányolja, hogy a nazarénusok számára szentek a hegyibeszéd követelményei. Böske képen teremti lánykérőjét, Marcit, az egykori kisbérest, mert sértőnek érzi ajánlatát, s Marci, bár tudja, hogy nem szabad verekednie, közel van hozzá, „hogy minden názárénusi erénye összeomoljon”. Ekkor azonban közbeszól Mihály bácsi, azelőtt öregbéres, most pátriárka: „Ne bántsd ez ifjút, leányom! Ő még újonc; ha valakin tölteni akarod haragodat, íme, itt vagyok én: a pátriárka. Tartom ütésed elé az arcomat.” Miután ő is megkapja a pofont, a nagy izmos ember, korábban híres verekedő, így reagál: „Köszönöm, édes leányom! Ez ütés által megkönnyítetted a magad lelkét s diadalt szereztél az enyimnek. Legyen neked megbocsátva.”

Van ebben valami természetellenes, Jókai is annak szánta. Csakugyan erre gondolt volna Jézus? Az evangéliumban egy helyen őt magát láthatjuk, amikor arculütik Annás főpap előtt. „Az ott álló poroszlók egyike arculütötte Jézust, és így szólt: »Így felelsz a főpapnak?« Jézus azt felelte neki: »Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, ha pedig jól, miért ütsz engem?« (Jn 18,22-23).” Jézus a megaláztatásban is tárgyilagos. Nem hunyászkodik meg, nem köszöni meg a pofont, nem tartja oda arcának másik felét. Másfelől azonban, bármilyen vérlázító az arcra mért ütés, nem jön indulatba, nem fenyegetőzik bosszúval. Egyszerűen rámutat, hogy a közeg hibásan járt el.

Don Bosco Szent János diákkorában fölfigyelt egy osztálytársára, akit Aloisio Comollónak hívtak. Késett a tanár, a fiúk vadul kergetőztek a padok között. Comollo nyugodtan ült a helyén, a leckét ismételve. Egy fiú belekötött, ki akarta rángatni a padból, hogy bomoljon velük ő is. Mivel Comollo nem volt hajlandó, kétszer pofonvágta. A megütött fiú vérvörösen ugrott föl, de aztán leküzdötte haragját, és nyugodtan ennyit mondott: „Most boldog vagy? Én megbocsátok, de hagyj békén.” Vegyük észre, hogy amit belső küzdelem árán követett, az teljesen a jézusi minta volt. Nem köszönte meg az ütéseket, nem tette magát nevetségessé, másrészt azonban úrrá tudott lenni indulatán, nem ütött vissza, nem szitkozódott és nem fenyegetőzött. Egyszerűen kifejezésre juttatta, hogy a másik értelmetlenül viselkedett. Pedig ugyanazok az ösztönös reakciók működtek benne, mint akármelyikünkben.

Bosco barátságot kötött Comollóval, akitől sokat tanult Jézus követése terén. Együtt lettek papnövendékek. Megállapodtak, hogy amelyikük előbb távozik az életből, értesíti a másikat, üdvözült-e. Aloisio Comollo megbetegedett, és még mielőtt pappá szentelték volna, fiatalon meghalt. A halálát követő éjszakán Giovanni Bosco ébren feküdt a hálóteremben, ahol húsz társával együtt aludni szokott. Az éjszakában egyszerre dübörgő zaj hallatszott, mintha robogó szekér közeledett volna a folyosón a háló ajtajához. Mindenki fölébredt, a terem megingott, és rémülten látták, hogy fölpattan az ajtó. Aztán megszűnt a zaj, vakító fényesség töltötte be a termet, anélkül, hogy alakot lehetett volna látni. A fényből Comollo hangja szólt: „Bosco, Bosco, Bosco, üdvözültem!”

El is hiszem.

 

Cécó?

„Pap elvtárs, mennyibe kerül ez a cécó?” – tette föl a kérdést a plébánosnak egy férfiú, aki templomi esküvőt szeretett volna „megrendelni”. Az illető, azóta Istenben boldogult atya gyakran emlegette ezt az esetet. Kirívó példája ez annak, hogy az egyházi házasságkötések a hit és a hitetlenség érintkező felületéhez tartoznak. A plébániai gyakorlatban viszonylag ritka az olyan esküvő, amelyben mindkét fél hívő katolikus és aktív résztvevője az Egyház életének. (És még az ilyen házasságkötések se problémamentesek...) Ma már ugyan nem fenyegeti a lelkipásztort, hogy elvtársnak szólítják, ám annál inkább fenyegeti az, hogy hit nélkül, társadalmi vagy családi elvárások alapján ragaszkodnak a templomi szertartáshoz olyan jegyesek, akiket szíve szerint nem esketne meg.

Amikor a Teremtő embert alkotott, „Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket” (Ter 1,27). A szexuális bipolaritás istenképiségünk része és az élet termékeny forrása, természeténél fogva szent valóság. A pogány rituális kéjelgés lealacsonyította emberségünknek ezt a misztériumát, a kegyelem viszont a természetfölötti rendbe emeli. Isten szövetsége az emberrel már az Ószövetségben gyakran öltözik a házasság képébe: „Maga Teremtőd lesz a hitvesed” (Iz 54,5). A Megtestesülés pedig, az isteni természet násza az emberi természettel, betetőzi Isten önközlését. „Böjtölhet a násznép, míg vele a vőlegény?” (Mk 2,19) – kérdezi Jézus, akinek személyében az istenség végtelen gazdagsága egyesül korlátozott, ám Isten képére alkotott emberségünkkel. Amikor Jézus meghal a kereszten, a Vőlegény vérével pecsételi meg a jegyeséhez való hűséget. „Férfiak, szeressétek feleségeteket, ahogy Krisztus is szerette az Egyházat, és feláldozta magát érte, hogy a keresztségben szavával megtisztítva megszentelje” (Ef 5,25-26). Beteljesülése ez az Ószövetség gyönyörű szerelmi énekének: „Erős a szerelem, mint a halál, és könyörtelen a féltés, mint az alvilág” (Én 8,6). Amikor Jézus föltámad, kapcsolata az Egyházzal mennyei dicsőségbe öltözik. A férfi és nő életszövetsége, amely ennek a kapcsolatnak eleven és termékeny szimbóluma, részesül a mennyei dicsőségben. „Az ember elhagyja apját, anyját, feleségével tart, és a kettő egy test lesz. Nagy titok ez, én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom” (Ef 5,31-32). A természetfölötti rendben a házasság kegyelmi szinten áll fönn és kegyelmek forrása. Nagy titok, a hét szentség egyike.

Két megkeresztelt fél között ezért minden érvényes házasság szükségképpen szentség. Vagy szentségi házasságot kötnek, vagy nem kötnek érvényes házasságot. A lekipásztornak tiszteletben kell tartania a felek házasságkötéshez való jogát. Mint Isten szolgája, II. János Pál pápa mondja Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdításának 68. pontjában: „A pásztoroknak meg kell érteniük azokat az okokat, amelyek az Egyházat arra indítják, hogy azokat is házasságkötésre bocsássa, akik nincsenek tökéletesen felkészülve. A többi szentséggel szemben a házasság szentségének sajátos jellemzője az, hogy egy olyan valóság szentsége, amely már a teremtés rendjében létezik. ... A férfi és nő elhatározása, hogy ... életüket visszavonhatatlan megegyezésükkel, felbonthatatlan szerelmükkel és hűségükkel feltételek nélkül összekötik ... , magában foglalja az Isten akarata iránti szüntelen engedelmes lelkületet, amely kegyelem nélkül lehetetlen. Így tehát igazán és sajátosan az üdvösség útjára léptek.” Ezzel a tanítással a pápa magáévá teszi és a pasztorális gyakorlatban is ajánlja az „anoním kereszténységről” szóló felfogást.

Ugyanakkor a pap vagy diakónus nem asszisztálhat kifejezett szentségtöréshez. „Amikor minden törekvés zátonyra fut – olvassuk ugyanott – és a házasulandók kifejezetten és nyíltan megvallják, hogy elutasítják, amit az Egyház akar a házasság szentségének kiszolgáltatásával, a lelkipásztoroknak nem szabad esküvőre bocsátani őket.” Itt nem kizárólag a természetfölötti jellegre kell gondolni, hanem a házasság természetadta lényegére is, amelynek elengedhetetlen vonása az egység, a felbonthatatlanság és a termékenység. Ezek kötelezettségének vállalása szükséges a házasság érvényességéhez. Ha valamelyik fél kifejezett akarati aktussal elutasítja a házasság lényeges tulajdonságainak egyikét, a házasság természetjogi alapon érvénytelen. Sokkal jobb, ha ezt a jegyesvizsgálat során a plébános felismeri és megtagadja a szertartást, mint ha utólag kell a házasság érvénytelenségét tanúkkal bizonyítani a püspöki bíróságon folyó perben. „Nyílt házasság”, „próbaházasság” nem házasság Isten előtt.

Nem „cécó” ez. Szövetség utolsó vérig, a halálnál erősebb szeretet ünnepe, a mennyei dicsőség kicsordulása, szent misztérium.

 

Álarc

Boldogult édesanyám legutolsó éveiben szinte teljesen visszavonult a valóságtól. Először csak az tűnt föl nekünk, hogy erősen romlik az emlékezőtehetsége, folyton ismétli ugyanazokat a kérdéseket, és azonnal elfelejti a választ. Később már akkor se kaptunk koherens válaszokat, ha mi kérdeztük őt, s végül önmagát se tudta ellátni többé. Még észlelt minket, de csak valami merev maszk mögül, amivé a szeretett anyai arc az évek jártával átalakult. Ennek az álarcnak közönye ma is kísért, a tehetetlenség érzésével együtt, hogy nem tudok mögéje hatolni.

Van azonban hitem, hogy az álarc mögött akkor is ott élt a személyesség, az anyai szeretet, az imádság. Most is él, nem az urnában őrzött csekély hamu alatt, hanem abban a transzcendenciában, amit Isten az emberi személy horizontjául rendelt. „Atyám házában sok hely van. Ha nem így volna, mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni számotokra?” (Jn 14,2).

Az ember nem annyi, amennyi látszik belőle. Vianney Szent János ezt hangsúlyozta azzal, hogy saját arcát „álarcnak” nevezte. Az emberi személy igazi távlata a valóság legmélyebb kiterjedésében rejlik, az Abszolútumhoz tartozásunk összefüggésében. Minden emberi lény új dimenzió a teremtés struktúrájában, visszavonhatatlan adottság, helyettesíthetetlen érték, transzcendens tény. Lisieux-i Szent Teréz gyermekként úgy látta, hogy neve föl van írva az égre. Mindannyiunké föl van írva.

Ezért beszél az Egyház olyan sokat az emberi személy méltóságáról. Ezért van értelme, hogy a magukkal tehetetlen öregek, az értelmi fogyatékosok, a torzszülöttek közöttünk éljenek. A művi abortusz vagy az eutanázia a személy önértékének tagadása. Az álarc torzulása miatt visszautasítja a mögötte rejlő személy helyettesíthetetlen valóságértékét, durva és illetéktelen kézzel szakítja szét a transzcendens összefüggések hálóját, amelyekből emberi egzisztenciánk fölépül. A személy szellemi alany, amelyben van képessége a befogadásnak (értelem) és az adásnak (akarat): a személy tud megismerni és szeretni. Hitünk szerint minden ember arra van teremtve, hogy a határtalan boldogság és túlcsorduló szeretet végtelen misztériumával, amit – mondjuk inkább: akit – Istennek nevezünk, végérvényes elfogadásban és odaadásban egyesüljön. Ennek az egyesülésnek a földön kell kialakulnia és a transzcendencia kapuját átlépve kell beteljesülnie. A transzcendencia kapuja pedig Jézus: „Én vagyok az ajtó a juhok számára” (Jn 10,7).

Ez a folyamat nem személyiségünk álarc-szintjén megy végbe, hanem rejtett mélységeinkben, de ugyanakkor szerves kapcsolatban a felszínnel, testi valóságunkkal. Akkor is történik, ha a szokásos agymechanizmusok nem működnek, még ha letompítva, takartan, számunkra ismeretlen módon is. Egzisztenciánk földalatti barlangrendszerében, a leglényegben, ahol senki nem tudja manipulálni, ítélni pedig egyedül Isten ítélhet róla. De egészen biztos, hogy az ilyen „letompított” személyekre vesztegetett szeretet sem vész el. A személyt hasznossági szempontokból elutasítani annyi, mint elutasítani a transzendenciába torkolló mélységet, amely Istenre nyílik. Aki mérget ad be egy gyógyíthatatlan betegnek vagy vákuummal szétszaggat egy magzatot az anyaméhben, az emberi lény végső irányulását tagadja meg, az Abszolútumot magát. Nemet mondani az emberre annyi, mint nemet mondani Istenre. „Mindaz, aki gyűlöli testvérét, gyilkos. És jól tudjátok, hogy egy gyilkosnak sincs örök élete” (1 Ján 3,15).

A hívőnek látnia kell a töredék-valóság álarcai mögött az önmagát felajánló Teljességet.

Hiszek az egy Istenben

„Sok isten van” – mondta egy Down-kóros hajdani hittanosom. – „Otthon az ágy fölött is van egy, meg a sarkon is, és a Kissék előtt is...” Különben Laci aranyos fiú volt, és természetesen egyáltalán nem volt politeista. Csak éppen nem tudott különbséget tenni a láthatatlan istenség és a látható jel, a feszület között. A monoteizmus archaikus fázisában ezért volt szükséges a képtilalom. Isten transzcendenciáját egy alacsonyabb absztrakciós szintű kultúrában csak az ábrázolás tilalmával lehetett kifejezni. Ma is tudatában kell lennünk annak, hogy az „istenábrázolások”, például egy Szentháromság-szobor vagy ikon, nem valódi „ábrázolások”, hanem szimbólumok. Sokféle szimbólum lehetséges, de a kifejezett valóság egyetlen.

„Helyesen mondtad, hogy egy az Isten, és nincs más rajta kívül” – mondja egy írástudó Jézusnak (Mk 12,32). Ma égetően időszerű tudatosítanunk, hogy a kereszténység monoteizmus, egyistenhit. Ábrahám, Izsák és Jákob Istenét vallja (Kiv 3,6; Mk 12,26), a politeizmus isteneit pedig tagadja. „Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek őt, ha pedig Baál, kövessétek azt” – mondja Illés próféta a népnek (1Kir 18,21). Nem lehetséges olyan – vallások fölött álló – szupervallás, amelyben Vishnu, Buddha, Jézus stb. jól megférnek egymás mellett. A Bibliában 1Sám 5,2-5 fejezi ki drámaian az igaz Isten és a hamis istenek viszonyát: a filiszteusok Dágon isten templomába viszik a zsákmányul ejtett frigyládát, és másnap reggelre Dágon szobra arcra borulva fekszik az Úr ládája előtt. A vallásokat keverő szinkretizmus tarthatatlanságát a Hittani Kongregáció 2000-ben kiadott Dominus Jesus dokumentuma nyomatékozta legújabban.

A keresztény Szentháromság-hit nem politeizmus. Egyetlen Istent vallunk, aki végtelen tökéletességében magában hordja a személyi közösség Én - Te - Mi dimenzióit. Ezek valóságosan különböznek egymástól, mégse teszik Istent háromtagú csoporttá. Ez antropomorf elképzelés volna. Az isteni személyek különbsége a relációk szembenállásában rejlik, nem léttartalmukban. A léttartalmi egység kifejezésére találta alkalmasnak a nikaiai (niceai) zsinat 325-ben a homousziosz kifejezést, amelyet a latin szertartású magyar liturgia egylényegűnek fordít, a bizánci szertartású magyar liturgia pedig – talán még szerencsésebben – egyvalóságúnak. Isten egyetlen valóság, ugyanakkor háromszorosan személyes, és ez a háromféle személyesség valósan különbözik egymástól, mégpedig Istenben magában, nem csupán a mi tudatunkban. Ennek módja felfoghatatlan misztérium; de az egyháztörténet és a liturgia tanúsítja, hogy az Egyház sohasem így szólítja meg a Szentháromságot: „Ti”, hanem mindig csak így: „Te”. A triteizmus (háromistenhit) kísértésének az Egyház mindig ellenállt. A kereszténység monoteizmus.

Nem szabad azonban a monoteizmusból monizmust csinálni. A monoteizmus azt tagadja, hogy volnának Istennel egyenrangú más lények. A monizmus viszont azt tagadja, hogy volna bármilyen lény, amely az egyetlen abszolút valóságtól különbözik. Panteista formájában a monizmus egynek vallja az embert az istenséggel. Szerinte felszíni különbözőségünk csak látszat, mögötte egy olyan „igazi valóság” rejlik, amely – nevezzék bár nagy Énnek, egyetlen szubsztanciának, isteni fénynek, atmannak vagy taónak – minden emberben azonos, és azonos az Abszolútummal is. Az embernek tehát nem kell mást tennie, csak saját igazi mivoltának tudatára ébrednie, hogy az istenségre rátaláljon. Ez a nézet összeférhetetlen a bibliai hittel, mely szerint Istennek teremtményei vagyunk, mindenestül tőle függő, hozzá képest relatív lények: úgy viszonyulunk hozzá, mint véges a végtelenhez. Ő számunkra transzcendens, „megközelíthetetlen világosságban lakik” (1Tim 6,16). Nem létezik olyan ősi bölcsesség vagy meditációs technika, amelynek révén Istent elérhetnénk. Ő azonban saját szabad tetszéséből úgy döntött, hogy lehajol hozzánk Jézus Krisztusban, akinek halála és föltámadása emberi beteljesedésünk kulcsa. Az ember boldogságvágya és Isten önmagát közlő szeretete a húsvéti eseményben találkozik. Ha ezt hittel befogadjuk, beléptünk Isten titkába.

Nem vagyunk istenek. Nincs önmegváltás. Van azonban Irgalom, és az mindenre túláradóan elég.

Nem kell félned

„A lelkem ódon, babonás vár” – írja egyik versében Ady. – „...Árnyak suhognak a sötétben – S elátkozott had nyöszörög” (A vár fehér asszonya). Egy másik Ady-versben „nagy, kék fülű uhu-madár” röpköd a költő szobájában éjszaka.

Szárnya veri az ablakot:
Magam vagyok és én vagyok,
Így nem éreztem soha még
S nem láttam az életemet.
(A rém-mesék uhuja)

Nem szabad ezeket a kísérteties képeket annyival elintézni, hogy „minden költő flúgos egy kicsit”. Sík Sándor mondja, hogy Ady az az ember, aki, ha éjjel fölébredve újnak és különösnek látja az egész világot, nem fordul a másik oldalára, hanem fölkel és elmondja nekük, amit látott. Mindnyájunkban lakik borzadás és rémület. Jézus, akinek emberi lelke kezdettől mentes volt minden diszharmóniától, a Getszemáni kertben vérrel verejtékezve szembesült a rá váró iszonyattal. Mi, akik hordozzuk bensőnkben az áteredő bűn romboló következményeit, a tudattalan mélyvizeiben ott találjuk az éjszaka rémeit és szorongásait. Nappalaink non-stop akciófilmje eltakarja ezeket, de miközben álmatlanul bámuljuk egy kórterem mennyezetét, előjönnek.

Amikor Urunk a bűnös emberiséggel azonosulva alámerült a Jordán vizében, az emberi sors minden borzalmával farkasszemet akart nézni. A kereszten, ahol a halálba szállott alá, megváltott bennünket a Rettegés Fejedelmének hatalmától. Az ókori ember a vizek mélységeit szörnyek lakóhelyének tekintette, így amikor a régi keresztények a megkeresztelendőket megkenték a katekumenek olajával, mintegy arra a küzdelemre kenték föl őket, amelyet a víz mélyébe alámerülve a sötétség erőivel meg kell vívniuk. Aki harmadszor is diadalmasan kiemelkedett a keresztelő medence vizéből, az már a húsvéti győzelem napfényébe lépett.

Ám a küzdelem, amire föl vagyunk kenve, tart egy életen át. A „rém-mesék uhuja” nem változik át egy pillanat alatt bájos kiscsibévé. Jézus győzelme nem olcsó idillbe vezet, hanem egy olyan békességbe, amilyenről XVI. Benedek pápa Jézus-könyve beszél, amikor a nyolc boldogságról van szó. A galileai dombok békét árasztanak, mondja a pápa, minden háborúság ellenére, amit az a terület ma kiáll. Jézus békéje nem a világ békéje. Nem a körülményekből fakad. Nem is a pszichéből. A megdicsőült Jézus harmóniája árad át az emberi lélekbe, mindaddig, amíg annak mélységeit is átjárja – s ha ez megtörtént, ha az isteni Nap átvilágítja a lélek zavaros lápvilágát, megtisztítva azt minden torz árnyéktól, akkor vagyunk érettek a beteljesülésre.

Siettethető ez a folyamat? Feltétlenül. Itt ennek csak egyik eszközét említem: a gyakori gyónást. A bennünk élő félelmek megzavarják viselkedésünket, passzivitásba, önvédelmi reakciókba, hibás döntésekbe kergetnek bennünket. Ha ezeket a gyóntatószékben, az önsajnálatot félretéve, mint bűnöket – általában csak bocsánatos bűnöket – valljuk meg, a dicsőséges Krisztus békessége balzsamként hatol belső sebeinkbe. Gyógyulunk.

A 91. zsoltár 5. verse mondja: „Nem kell félned az éjjeli rémtől.”

 

A. Zsiga temploma

Az álmok viccesek. A minap azt álmodtam, hogy bizonyos templomról egy hölgy azt állítja: „A. Zsigának van szentelve”, de ezt „elég nehéz volt elintézni”. Persze, gondoltam (még mindig álmomban), bizonyára egy A. Zsiga nevű hozzátartozó emlékére építette egy család, és addig kilincseltek Rómában, amíg találtak nekik egy Zsiga nevezetű szentet. (Minden félreértés kizárására: nem „a Zsigáról”, hanem „A. Zsigáról” volt szó, az A. a vezetéknév rövidítése.)

Nos, utána kerestem kissé (már ébren, szellemi képességeim teljes birtokában). Szent Zsigmond valósággal létezett, Burgundia királya volt 516 és 523 között. Még neki szentelt templom is akad szép hazánkban, a pécsi egyházmegyében, Sumonyban (ezen információért köszönet a főszerkesztő úrnak, mert erről sejtelmem sem volt, amikor a cikk első fogalmazását nyélbe ütöttem). De nem egy szamár álomról szándékozom beszélni, hanem a szelíd felháborodásról, amit még álmomban is éreztem, s melyet az váltott ki, hogy a védőszent csak ürügy volt egy családtag emlékének ápolására, vagyis Isten imádását alárendelték az emberi kegyelet szempontjainak. Ez pedig nemcsak álomban fordul elő. „Isten dicsőségére állította” – olvassuk kis betűkkel egy útmenti feszületen, s utána óriási betűkkel: „X.Y. és neje”. Gyerekkoromban sokáig jártam egy olyan templomba, ahol minden keresztúti állomás alá gondosan föl volt festve, kinek az adományából készült. Akkor eszembe se jutott ezt kritizálni, de ma már szinte szentségtörésnek érzem. Persze ez még nem az; emberileg nagyon is érthető, hogy a plébános, aki a templomot tető alá hozta, miközben úgy koldulta össze a szükséges pénzt, hogy még az amerikai magyarokhoz is kiutazott adományokat gyűjteni, így akarta kifejezni háláját, és ismerve az emberi természetet, így próbálta további adakozásra serkenteni a híveket. Mégis groteszk ilyeneket olvasni: „Jézus vállára veszi a keresztet – N. N. és neje adománya”. Bármennyire igaz is, hogy a keresztet bűneinkkel mi raktuk az Úr vállára, legalább ne dicsekedjünk vele. Egy vidéki plébános mesélte: valaki, aki nagy költséggel emelt egy feszületet „Isten dicsőségére”, utána azzal kérkedett, hogy most már „nincs az az Isten, aki őt elkárhoztassa”. Nagyon elhallgatott volna, ha láthatja, mennyire hidegen hagyta az igaz Istent az egész feszület-ügy. Azokról, akik emberi dicsőséget keresve imádják Istent, Urunk így nyilatkozott: „Megkapták jutalmukat” (Mt 6,5).

Amiről bolond fővel álmodtam, „A. Zsiga temploma”, annak a jelenségnek jelképe, amikor az emberi szempontok háttérbe szorítják Istent. Jól emlékszem egy cikkre, amelyben (úgy tizenöt évvel ezelőtt) egy katolikus újságíró arról számolt be, hogy itt és itt szentmisét mutattak be egy hajdani államférfi tiszteletére. Valakinek tiszteletére misézni csak akkor lehet, ha az Egyház a szentek vagy legalábbis a boldogok közé sorolta. Másoknak csak a lelki üdvéért lehet szentmisét fölajánlani, vagyis – szabatosan – azért, hogy lelkük kiszabaduljon a tisztulás kínjaiból és eljusson Isten színelátására. Ez még akkor is így van, ha a szóbanforgó szentmisén az illető személy tisztelői gyűltek össze. Egyszer egy vidéki plébánián előfordult az is, hogy „Pio atya tiszteletére” kellett volna miséznem, akkor, amikor Pio atya még sem szentté, sem boldoggá nem volt avatva. Egy pillanatig se kételkedtem abban, hogy a szentéletű kapucinus a mennybe jutott, ám akkor még nem volt az Egyház hivatalos tiszteletének tárgya. Az irodás hölgy gyanútlanul fölvette a miseszándékot, én azonban korrigáltam, és „Pio atya boldoggá avatásáért” miséztem, megmagyarázva, hogy ilyenkor ez a megfelelő fogalmazás. Mára persze megszűnt a nehézség, Padre Piót a szentek között tiszteljük, emléknapja is van szeptember 23-án. A szentté avatás természetesen nem Isten előtti helyzetén változtatott, hanem a földi Egyház kultuszában adott neki helyet.

Vannak, akik már azt is bántónak érzik, ha a szentek tiszteletére misézünk. „Jézus Krisztus keresztáldozata – Szűz Mária tiszteletére?” – kérdezte botránkozva egy kántor. Ez a kifogás azonban félreértésen alapul. A miseszándék nem a szentmise elsődleges céljának megnevezése. Az elsődleges cél mindig Isten dicsősége és az ember üdvössége. Ezen nem lehet változtatni, természetesen nem is akarunk. A konkrét szándék, amelyre a szentmisét a miséző fölajánlja, egészen speciális gyümölcse a szentmisének, amely az elsődleges célon belül helyezkedik el; sőt a résztvevők és a szentmise bemutatója számára elnyert speciális gyümölcsökön is belül; olyan kegyelmi érték, amely nem csökkenti, hanem erősíti a szentmise általános értékét. A szentek tiszteletére fölajánlott szentmise még inkább Isten dicsőségére és az ember üdvösségére szolgál, hiszen szorosabb egységbe von bennünket a megdicsőült Egyházzal, az üdvözültek közösségével. Éppúgy nem sérti Isten abszolút fönségét és elsőbbségét, mint az, hogy a szentmisét valamilyen üdvös kérés támogatására – mondjuk, halottainkért – ajánljuk föl.

Természetesen csak olyan kérésért szabad misézni, amely Isten üdvösségtervébe beleillik. Madame Curie életrajzában olvastam, hogy az orosz birodalom által elnyomott Lengyelországban egy iskola diákjai misét akartak fölajánlani „egy szándékra”. A plébános ragaszkodott hozzá, hogy a gyerekek elárulják a szándékot. Mint kitűnt, az orosz iskolaigazgató leánya beteg volt, és az iskolások azt kérték Istentől, hogy az orosz lány haljon meg. Hasonló az az eset, amikor a veszprémi zsidók elhurcolása után egy nyilas ügyvéd Te Deum-os szentmisét „rendelt meg” a veszprémi ferences templomban, az igazi szándék megnevezése nélkül, majd falragaszokon hívta meg a lakosságot a zsidóktól való megszabadulásért tartandó hálaadó misére. Csak hát a város püspöke határozottságáról ismert ember volt. „Hivattam a tájékozatlan, jámbor házfőnököt és a szentmisét és a Te Deum-ot a meghirdetett szándékkal megtiltottam. Természetesen el is maradt” – beszéli emlékirataiban Isten szolgája, Mindszenty József bíboros, akkori veszprémi püspök.

Ez utóbbi esetekben a vicces A. Zsiga megmutatja igazi arcát. Gyilkos ő kezdettől fogva (Jn 8,44). Ha az emberi szempontok háttérbe szorítják Istent, az ördög van a játékban.

 

Ige

Néhány éve történt. Valaki hozzájárulásomat kérte, hogy egy írásomat weblapján közölje. Nem volt ellene kifogásom, hiszen föltételeztem, hogy változatlanul, kihagyás és betoldás nélkül jelenteti meg. Egyszer azonban oda találtam tévedni, és megdöbbenve láttam, hogy a szövegben előforduló „nyilvános kinyilatkoztatás” kifejezéshez a webmester lábjegyzetet fűzött. A lábjegyzet így hangzott: „A nyilvános kinyilatkoztatás a Szentírás.” Mivel ez nem igaz, és én ilyet sosem állítottam, tiltakoztam. A szerkesztő kérésemre levette a lábjegyzetet, de saját álláspontjának védelmére hivatkozott a Hittani Kongregáció egy dokumentumára, amely a nyilvános kinyilatkoztatásról azt mondja, hogy „írott formában a Szentírásban áll rendelkezésre”. [Jelen írásban magánkinyilatkoztatásokról nem lesz szó, csak a nyilvános kinyilatkoztatásról. Ezért a „kinyilatkoztatás” kifejezés mindig „nyilvános kinyilatkoztatást” jelent.] Csakhogy ez nem ugyanaz. Először is: az „írott formában” határozó megkülönbözteti a Szentírást a kinyilatkoztatás nem-írott formában való fennmaradásától, a Szenthagyománytól. Másodszor: a „rendelkezésre áll” nem ugyanaz, mint az „azonos”. Ez utóbbi szempont bővebb kifejtést érdemel.

Joseph Ratzinger Életutam c. könyvének egyik legizgalmasabb része az, amely a II. Vatikáni Zsinat éveiről számol be, jóllehet nagyon vázlatosan. Jelenlegi Szentatyánk akkor fiatal, ígéretes professzor volt, a modern teológia egyik úttörője, zsinati szakértő. Mégis igen érdekes, hogy már a lelkesedés éveiben is fölismerte azokat a tendenciákat, amelyek a zsinat utáni évtizedek teológiai és hitéleti kríziséhez vezettek. Ezek közül egyik a kinyilatkoztatás azonosítása a Szentírással. [RATZINGER, Joseph: Életutam. Szent István Társulat, Bp. 2005. 129-136. o.] Ratzinger már korábban, Szent Bonaventuráról szóló doktori tézisének kidolgozásakor meglátta, hogy a kinyilatkoztatás nem információhalmaz, amely betehető egy könyvbe, hanem élő esemény, amelynek egyik oldalán az önmagát kinyilvánító Isten áll, másik oldalán az Isten előtt megnyíló ember. „A kinyilatkoztatás nem egy Földre hullott meteor, ami valahol becsapódik, majd kőzetmintát vesznek belőle, laboratóriumba viszik és ott analizálhatják. A kinyilatkoztatásnak vannak eszközei, amik azonban nem választhatók el az élő Istentől; Isten közeledéséhez mindig élő embert követel.” [Uo. 134. o.]

Ratzinger, mint a katolikus egyetemek teológiai műhelyének részese, ezt mindenekelőtt a történetkritikai módszer kizárólagossága ellen mondja; de ugyanúgy elmondhatjuk a szabadegyházas fundamentalizmussal szemben is, amely egy-egy bibliai kijelentést önmagában boncol és alkalmaz, mintha nem csupán töredékes rögzítése volna az isteni önkinyilvánítás élő egészének. A végletek összeérnek, a szélsőséges szupernaturalizmus éppúgy rombolja a hitet, mint a naturalizmus. A katolikus karizmatikus megújulást igen károsan érintette a szabadegyházak rajongó fundamentalizmusa. Olyan föltételezés bújkál mögötte, mintha a bibliai szövegek kivétel nélkül mind prófétai elragadtatásban születtek volna, az emberi szerző ismeretanyagának és képességeinek teljes felülírásával. Ez messzemenően irreális szemlélet. Amikor Izrael szent könyveinek gyűjteménye az évszázadok során kikristályosodott, mindinkább normatívnak kezdték tekinteni, olyan gyűjteménynek, amely definitív Isten önkinyilvánításának szempontjából, s amelyet hosszú fejlődéstörténet után végülis az ember csak őrizhet, de nem változtathat meg. Ez a mérvadó jelleg egyúttal azt jelentette, hogy a Szentírás nem lehet pusztán emberi mű, hiszen az ember nem szolgáltathat mércét a hit számára; ami mérce, az a Szentlélek műve, isteni sugalmazás eredménye. Ebből azonban nem következik, hogy a sugalmazó tevékenység nem öleli föl az ember teljes személyiségét valamennyi képességével, ismereteivel, kulturális begyökerezettségével és korlátaival együtt. Az önmagát közlő Isten engedte az embert a maga módján beszélni, akkor is, amikor azt gondolta, hogy a Nap kering a Föld körül, hogy a nyúl kérődző állat, vagy hogy Nabukadnecár asszír király volt. Az ókori erkölcsök fogyatékosságait a Szentlélek nem pótolta ki valami rendkívüli módon; így kerül a Szentírásba a polgári lakosság kiirtása, a többnejűség vagy a válás. Akik az ószövetségi erkölcs tökéletlenségéből az Ószövetség isteni eredete ellen érvelnek, nem fogják föl, hogy az emberi szóval történő kommunikációnak több síkja van. Judit szépségével elbűvöli, hazugságokkal megtéveszti, majd lerészegíti s végül orozva meggyilkolja Holofernészt; az ókori ember nem látta be, hogy mindez megengedhetetlen; Judit a Szentírásban dicséretet kap, de a mai olvasónak meg kell értenie, hogy a dicséret Judit Istenbe vetett bizalmának szól, nem a csábításnak, hazugságnak, részegségnek vagy orgyilkosságnak. Előbbit a Szentírás tanítja, utóbbiakat csak tükrözi.

Hasonló a helyzet az Újszövetséggel. Azok a keresztény generációk, amelyek már nem álltak személyes kapcsolatban az apostolokkal, magától értődően választották ki az őskeresztény iratok közül azokat, amelyeknek apostoli hitele van, ezért a hit számára mércéül szolgálhatnak (kánon = mérővessző, mérce, törvény). Így kristályosodott ki az újszövetségi szent könyvek gyűjteménye, amelyeket aztán az Egyház hittudata az Ószövetség könyveihez sorolt. Szó sincs azonban arról, hogy ezek a könyvek mind prófétai eksztázisban születtek volna. Sugalmazottságuk abban áll, hogy a Szentlélek irányította azt a folyamatot, amelyben hitünknek ezek a dokumentumai írott szöveggé lettek – az emberi szerző képességeinek nem kikapcsolásával, hanem maradéktalan működtetésével. Ami mércéje a hitnek, az magátólértődően természetfölötti, isteni eredetű, de megvan a földi, emberi jellege is. Az egyházatyák aztán a kánoni iratokra hivatkoznak mint a hit biztos mércéjére, de szó sincs arról, hogy ezt a XVI. századi sola scriptura értelmében tennék. Amikor azt jelentik ki, hogy kizárólag ezek a könyvek képviselik a hit normáját, nem a hagyománnyal vetik össze a szent könyveket, hanem az apokrif könyvekkel. Érdemes megfigyelni például Nagy Szent Bazilnak A Szentlélekről szóló művében, mekkora alapossággal elemzi a liturgikus hagyománynak a Szentlélekkel kapcsolatos beszédmódját, hogy abból az Egyház hiteles hitét kiolvassa.

A hagyomány megelőzi a Szentírást. Kezdetben volt az Ige, Isten tiszta kommunikációja, az abszolút és végtelen Igazság, a Fiú az Atya ölén, mindöröktől örökre. Amikor az Ige testté lett, megtörtént a végleges kinyilatkoztatás, megszületett az ember számára hozzáférhető Ige, akiben Isten teljesen kimondja önmagát. „Mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek” (Jn 15,15). Ez nem azért van így, mert létrejött a Szentírás, hiszen Jézust nem lehet emberi szavakkal maradéktalanul elmondani. „Van még sok egyéb is, amit Jézus tett, amelyeket ha egyenkint mind megírnának, úgy gondolom, az egész világ sem tudná befogadni a könyveket, amelyeket írni kellene” (Jn 21,25). A kinyilatkoztatás azért teljes, mert Jézus maradéktalanul jelen van az Egyházban, márpedig őbenne az istenség egész teljessége lakozik. Az Egyház élő ölébe fogadta az élő Igét, és ez a mindig jelenlevő Ige a hagyomány. A Könyv szent; a Könyv szükséges; a Könyv nélkül nem tudnánk megőrizni az Igét; a Könyv valóban Isten igéje; de az Ige több a Könyvnél. A sola scriptura információhalmazzá fokozza le az Igét, s ezzel megfosztja életétől a Könyvet is. A Könyv azért él, mert az Ige él az Egyház ölén.

Examen particulare

A részleges lelkiismeretvizsgálat (examen particulare) Loyolai Szent Ignác találmánya. Alapgondolata az, hogy mindazon hibáink közül, amelyektől meg akarunk szabadulni, válasszunk ki egyet, amelyik ellen különösképpen küzdünk. Így koncentráltabb az erőfeszítés, éberebb a kontroll, különösen ha napi lelkiismeretvizsgálatunk mellett délben még külön tartunk egy részleges lelkiismeretvizsgálatot is, amelynek csak ez az egy tárgya van. Nem kell félnünk attól, hogy a többi hibáink elleni harcot emiatt elhanyagoljuk. Ahogy a kéz öt ujja együtt nő, az erények is együtt fejlődnek ki bennünk. A részleges lelkiismeretvizsgálat nem akadályozza, hanem éppenséggel elősegíti egyéb gyarlóságaink leküzdését.

Nem mindenki Szent Ignác lelkiségének követője. Van azonban az examen particulare gondolatában valami, ami mindenkire vonatkozik. Mindnyájunknak van egy (vagy talán több) alapvető hibája, amelyből mint talajból nőnek ki a többi hibák. Emlékezzünk A zarándok elbeszélései papjára, aki azt mondja gyónójának: „Ugyan mit gyötröd magad ezekkel a dolgokkal. Nincs neked más bűnöd, mint hogy nem szereted Istent, nem szereted embertársaidat, és nem hiszel Isten igéjében.” A zarándok felháborodottan tiltakozik, míg végül belátja, hogy a bátyuskának tulajdonképpen igaza volt.

Más szóval: mindannyiunk belső világában vannak kritikus pontok, amelyeket a lelkiismeretvizsgálatnak elsősorban kell célbavennie. Ha valaki rendszeresen megszólja embertársait, hiába határozza el, hogy ezentúl mindennap öt tized rózsafüzért fog imádkozni. Isten nem törődik imateljesítményével, hiszen ítélet alatt áll, az Úr szava szerint: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek.” Lelkiismeretvizsgálatában a mások hibáinak kitárgyalását kell célbavennie mint kritikus pontot. Amikor aztán látja, hogy bűne a fejére nőtt, menekülnie kell az irgalom Istenéhez, hogy irgalmas tudjon lenni mások gyarlóságaihoz. Ez az imája már kedves lesz Isten előtt, és – fokozatosan – meghallgatásra talál. Ítélkező gőgje gyógyulni kezd, és ahogy megtanul gyermekként odabújni a szeretet Istenéhez, lelke kivirul a megtalált új szabadságban, amelynek alázat a neve.

Jellegzetes hibáink általában egy-egy úgynevezett „főbűnben” gyökereznek. Ezek voltaképpen nem bűnök, hanem a mindnyájunk lelkében ott fészkelő rendetlen alaphajlamok. (Kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag, jóra való restség.) Előfordul, mint a fentebbi esetben, hogy először valamely külső hibát kell célbavennünk és később derül fény annak rejtett gyökerére. Mindenképpen szükséges azonban, hogy választásunkat a lelkivezető ítélete alá bocsássuk. Önismeretünknek ugyanis vakfoltjai vannak, külső szemlélő többet lát. Egy keresztény közösség véleménye is sokat segíthet, ehhez azonban nagyfokú tisztelet szükséges egymás belső világa és kényes pontjai iránt. Ha a közösségben nincs megfelelő légkör, nem szabad erőltetni. Részleges lelkiismeretvizsgálatunk tárgyát gyónásainkban is emeljük ki. Mindaddig maradjunk egy célpontnál, amíg eredményt nem érünk el, vagy ki nem derül, hogy a kritikus terület máshol fekszik.

Visszatérő problémája lehet például valakinek az önkielégítés bűne. Ez azonban nem jelenti azt, hogy okvetlenül a bujaság (kéjvágy) rendetlen hajlamát kell célbavennie mint fő ellenséget. A lelkivezető hozzásegítheti, hogy fölismerje: a visszaesések alapja pszichológiai depresszió, ami a főbűnök között „jóra való restség” néven szerepel (latin neve acedia). Ennek gyógyszere pedig mozgás, aktivitás, társasélet, szabad levegő. Az illető kritikus hibája ebben az esetben a tétlen tespedés, ez ellen kell küzdenie elsősorban. Hosszú imák és nehéz önmegtagadások helyett, amiket előbb-utóbb úgyis abbahagy, sokkal bölcsebben jár el, ha azt teszi részleges lelkiismeretvizsgálat tárgyává, hogy rendszeresen járjon pingpongozni, sétálni, jó társaságba.

Mégse becsüljük le az imádság szerepét. A mondottak csak az imaélet részeként hatékonyak. Imádságban kapjuk meg a Szentlélek világosságát, hogy a kritikus területet meglássuk magunkban. Imádságban nyerjük el a Lélek indítását, hogy a célt ne csupán kitűzzük, hanem be is vessük ellene akaraterőnket. Imádságban hívjuk segítségül Jézus megváltó vérét a gonosz lelkek béklyói ellen. Imádságban találjuk meg a vigasztalást, hogy Isten – mindinkább felismert – bűnös voltunk ellenére is kimondhatatlanul szeret bennünket.

A bűnbánat az ajtó, de az imádság a kulcs.

Avilai Teréz

Miközben Európát a reformáció harcai dúlták s hazánkban Dobó István és társai viaskodtak a törökkel, Spanyolországban, Avilában, az Encarnación (Megtestesülés) kármelita kolostorban egy harmincas éveiben járó fiatal szerzetesnő vergődött két vonzás között. Bájos ifjú hölgy volt és elbűvölő csevegő, sokan látogatták a városból, köztük egy előkelő fiatal nemes, akivel szívesen barátkozott. Közben azonban bensőséges imaéletet élt, s állandóan úgy érezte, hogy Isten szeretete nem tűr vetélytársat. Végül döntött. Megszakított minden fölösleges társadalmi kapcsolatot, és egészen Isten imádásának szentelte magát. Elárasztották a misztikus kegyelmek.

„Az emberen úgy külsőleg, mint bensőleg valami mély kábultság vesz erőt. A külső ember, vagy mondjuk inkább – hogy jobban megértsétek – a test, moccanni sem mer, hanem mint aki elért útja végére, megpihen, hogy aztán annál jobban tudjon újra előre haladni. Ebből a pihenésből ugyanis kettőzött erővel kel fel. Az ember testét nagyon kellemes érzés fogja el, a lelke pedig teljesen ki van elégítve. Úgy örül annak, hogy ott van a forrás mellett, hogy még mielőtt innék belőle, a szomja lecsillapodik, s úgy érzi, nincs többé kívánnivalója. A lelki tehetségek pihennek, s szeretnének állandóan ilyen nyugalomban maradni, mert minden mozdulatuk zavarólag hat a lélek lobogó szerelmi lángjára. Mindazonáltal nincsenek megbénulva, mert hiszen képesek arra gondolni, hogy kinek a közelében vannak” (TU 31).

Íme, Avilai Teréz, a misztika doktora, amint éppen a belénk öntött szemlélődés első fokát, a nyugalmi imát fejtegeti. Senkinek nem sikerült úgy szavakba foglalnia a szavakkal kifejezhetetlent, mint neki. Életműve szemléletes tanúság arról, hogy mit jelent Isten jelenlétének megtapasztalása. Vannak más író misztikusok is, de ők inkább az élmény eszmei tartalmát fogalmazzák meg, vagy pedig, teológusok lévén, elméletet is mellékelnek az élményhez. Teréz vallomása egyedülállóan konkrét, lélektani természetű; anyaggal szolgál a teológiának, nem teóriákkal. „Intenzíven személyes, rendszere addig tart, ameddig tapasztalata, és egy lépéssel sem tovább” (B. Zimmermann).

Avilai Szent Teréz (Nagy Szent Teréz, Jézusról nevezett Teréz) 1515 március 28-án született Avilában. 1536-ban lépett kolostorba. 1562-ben új, Szent Józsefről elnevezett kármelita rendházat alapított Avilában, amelyben szigorúbb életmód volt érvényben (sarutlan kármeliták). Ezt számos további alapítás követte, melyek során megszületett a sarutlan kármelita rend férfiága is. A rendi reform az üldözés valóságos viharát vonta maga után, végül azonban időtállónak bizonyult. Mozgalmas élete folyamán engedelmességből írta Teréz misztikus tanítással teljes műveit. 1582. október 4-én este halt meg Alba de Tormesben. (A következő nap a naptárreform életbe lépése következtében október 15-e volt.) 1614-ben V. Pál pápa boldoggá, 1622-ben XV. Gergely szentté avatta Terézt. Emléknapja október 15-én van. VI. Pál pápa 1970-ben egyháztanítóvá nyilvánította.

Teréz műveiről

(Készülőben)

Önéletrajz (Vida)

(Teréz életének eseményei az első sarutlan kármelita rendház alapításáig bezárólag, a misztikus kegyelmek fejtegetésével)

Idézés módja: Ö 22 (Önéletrajz 22. fejezet)
Az eredetiben: V 22,6 (Vida 22. fejezet 6. pont – az eredeti ugyanis pontokra van osztva, amelyeket a magyar fordítás nem tüntet föl)

Önéletrajz

Avilai Szent Teréz Önéletrajza (Libro de la Vida) nem a modern önéletírások megszokott mintáját követi, inkább Szent Ágoston Vallomásainak műfaját, de ahhoz képest is egyedülálló mű. Teréz életművén belül is kulcsszerepe van, többi könyvének megértéséhez alapvető segítséget nyújt. Egyúttal legterjedelmesebb műve is. Eredetileg lelki beszámoló, amely arra szolgált, hogy lelkivezetői megítélhessék belőle misztikus tapasztalatainak hitelességét. Ez az 1562-es év első felében készült el, de Teréz 1564-65-ben kibővítette, részletesebben kifejtve az Úrtól kapott rendkívüli kegyelmeket. Ezért a kész mű szerkezete nem teljesen egységes. Bár életének külső eseményeit is tartalmazza, egészen az első sarutlan kármelita kolostor megalapításáig bezárólag, ne keressünk benne évszámokat és adatokat. Isten szeretetének lángvihara lakik benne.

A mai olvasót meglepheti, akár taszíthatja is Teréz szenvedélyes alázata, aminél fogva oly gyakran vádolja magát, éspedig halálos bűnökkel is, amelyek a poklot érdemelték meg. Ilyeneket ő soha nem követett el, mint éppen az Önéletrajz tanúsítja; legszörnyűbb elvetemültsége egy tinédzserkori szerelmi levelezés volt. Bármilyen csekélység is ez a mi szemünkben, Teréz az Istennel való eljegyzettség szerelmi lobogásából nézi, s a tendenciát érzékeli benne, amely elszakíthatta volna a Végtelen Jótól. Bűntudata nem kóros, a bűn valóban olyan végtelenül rossz, amilyennek ő érzékeli, és nem olyan jelentéktelen dolog, mint mi hajlamosak vagyunk feltételezni. A Teremtő iránti imádó hódolatának kifejezéseit („Ő Szent Felsége”) pedig úgy kell fogadnunk, hogy figyelembe vesszük az akkori spanyol társadalom nyelvezetét, továbbá azt a tényt, hogy a mi korunk embere hajlamos megfeledkezni az egészséges istenfélelemről is – igen jót tesz nekünk, ha engedjük, hogy Teréz ebben korrigáljon bennünket. A Végtelenül Szent előtt nem borulhatunk le elég mélyen.

Teréz életének egyik legfontosabb eseménye kétségtelenül az, amelyet az Önéletrajz 4. fejezetében beszél el: amikor nagybátyjától megkapja a ferences Francisco de Osuna művét, a Harmadik lelki ábécés könyvet (Tercer abecedario espiritual), egy ötkötetes lelki mű harmadik kötetét. „Ábécés könyv” azért, mert Osuna egy-egy szentencia, kijelentés kezdőbetűje szerint betűrendben csoportosítja témáit, majd ezeket a szentenciákat kommentálja. A harmadik ábécés könyv az összeszedettség imáját (oración de recogimiento) tárgyalja. Teréz számára reveláció. Ő sohasem tudott „az értelmével dolgozni”, vagy képzeletével maga elé állítani témákat, vagyis módszeresen elmélkedni a Loyolai Szent Ignác által kidolgozott technikával. Most olyan imamódot ajánlanak neki, ami megfelel lelki alkatának. Követi Osuna útmutatásait, egyszerű összeszedettségben az Úrra figyel, s hamarosan megtapasztalja a nyugalom imáját (oración de quietud). Megindul a misztikus kegyelmek útján.

Jó ideig eltart, amíg függetleníti magát Osunától, fölismerve, hogy mestere két dologban téved. Az első az, hogy mesterségesen le kell állítanunk értelmünk működését, „nem gondolni semmire”. Teréz megállapítja, hogy ez egészségtelen törekvés, mert „ott maradunk ostobán és hidegen. ... Hogy mi magunk kössük meg a lelki tehetségeinket, s tétlenségre kárhoztassuk: ez oktalanság” (Ö 12). Ha az Úr maga köti meg lelki képességeinket a belénk öntött szemlélődésben, az egészen más. Osuna második tévedése az, hogy minden anyagi dologtól, még Krisztus emberi természetétől is meg kell szabadulnunk a szemlélődő imában. Teréz ezt csak rövid ideig fogadja el, de belátja, hogy tévedés, és később szenvedélyesen cáfolja. „Hogyha az Úristennek kedvében akarunk járni, s azt óhajtjuk, hogy nagy kegyelmekben részesítsen bennünket, úgy illik és úgy akarja Ő, hogy minden ennek a szentséges emberi természetnek közvetítésével történjék, amelyben Ő Szent Felségének saját szavai szerint gyönyörűsége telik. Számtalan esetben tapasztaltam ezt s az Úr maga is megmondta nekem. Világosan megértettem, hogy ezen a kapun kell belépnünk, ha azt akarjuk, hogy Ő Szent Felsége, az ég uralkodója nagy titkokat közöljön velünk” (Ö 22).

Terézzel nagy titkokat közöl az Úr. Megrendülve állunk a neki jutott kegyelmi ajándékok előtt, amelyekben Isten valósága tapinthatóvá válik. Önéletrajzában négy szinjét különbözteti meg az imádságnak, s ezt az öntözés négy módjához hasonlítja. Az első mód az, amikor vödörrel mi magunk hordjuk a vizet (ez az aktív erőfeszítéssel végzett imádság). A második az, amikor vízemelő kereket használunk (olyan összeszedettség, amelyben már fellép a belénk öntött szemlélődés, a nyugalom imája is); a harmadik, amikor az öntözött földhöz vezetjük egy folyó vizét (a nyugalom imájának intenzívebb formája); a negyedik a záporeső (az egyesülés, unión, amelyben Isten átmenetileg leállítja a lelki képességek működését). „A lélek olykor mintegy kiemelkedik önmagából, olyanféleképpen, mint az égő tűz, amely lángot vet; s olykor az a tűz hirtelen nagyon meg tud növekedni. Ez a láng magasan föléje emelkedik a tűznek, de azért nem különböző dolog a tűztől, hanem ugyanannak a tűznek a lángja” – olvassuk az egyesülés imájáról (Ö 18).

Mindezt csodálni kell, nem irigyelni. Amire magunktól képesek vagyunk (értsd: aktív erőfeszítéssel – de nem Isten kegyelme nélkül), az a vízhordás, vagyis az az összeszedettség, amit mi teremtünk magunkban. Merüljünk csöndbe, és a csönd mélyén szólítsuk meg a mindenütt jelenlevő Urat. Imádjuk őt, szólítgassuk szeretettel, beszéljünk hozzá teljes egyszerűségben, figyeljünk a gondolatokra, amelyek ilyenkor keletkeznek szívünkben. A többi Tőle függ, és ez így van jól. A Tűz ajándék.

Az Önéletrajz magyar fordítása a Magyar Sarutlan Kármelita Rendtartomány engedélyével alább a vida.zip fájlban letölthető.

 

Szövegek

Miközben Avilai Szent Terézről írok, az a vágy vezet, hogy minél többen megismerjék az ő műveit és merítsenek tanításából. Ezt pedig nem a magyarázat szolgálja leginkább, hanem a művek maguk. Albert atya, a Magyar Sarutlan Kármelita Rendtartomány főnöke volt szíves megengedni, hogy Teréz műveit a Hagiosz weblapon közzétegyem, jóllehet copyrightjuk még nem járt le. Hálásan nyugtázom ezt, köszönettel mindazoknak, akik a szövegek digitalizálását végezték, és valamennyi munkatársamnak. Szolgáljon mindez Isten dicsőségére.

Teréz szövegei nem egyszerre, hanem fokozatosan fognak megjelenni a weblapon. Nagy munkába kezdtünk, az olvasó türelmét kérem.
(2007. november)

Önéletrajz

Jézusról nevezett Szent Terézia Önéletrajzát Szeghy Ernő kármelita atya fordította magyarra, ízesen és olvasmányosan, nem tudományos, hanem lelkiségi céllal. Elhagyta a számozott pontokat is, amelyekre Teréz műveit a könnyebb hivatkozás végett szokták felosztani. Ezeket a pontokat itt behelyezem a szövegbe, és ennek megfelelően a bekezdésekre való felosztást az Obras completas 1994-es kiadása alapján átrendezem. Teréz maga „ömlesztve” írt, nem használt bekezdéseket.

Ernő atya értékes lábjegyzeteit kezdetben igyekeztem megőrizni, de be kellett látnom, hogy ez túl nagy munkát jelent, és részben fölösleges is, mert az Önéletrajz a jegyzetekkel együtt .rtf formátumban letölthető a

http://www.hagiosz.net/?q=terezoneletrajz

oldal alján található vida.zip fájlban. Weboldalon a lábjegyzet valahogy nem igazán működik, nem mutat jól, jobban kedvelem a zárójelbe tett hivatkozásokat, de ehhez Ernő atya megjegyzései túl terjedelmesek.

Itt Szeghy Ernő atya 1927-ből származó kongeniális Előszavát közlöm.

A fordító előszava

Szent Terézia Önéletrajza és annak folytatása, Az Alapítások könyve, nemcsak, sőt nem is elsősorban történelmi munkák. Írójuknak nem az a főcélja, hogy életének folyásáról és annak eseményeiről számoljon be, s ezért ezek sok esetben mostoha elbánásban részesülnek nála. Neveket Önéletrajzában nem említ, évszámot is igen keveset, s máshonnét nem ismernők életrajzát, ebből még csak azt sem tudnók meg, hogy hívták őt, kik és mik voltak szülei, kik testvérei? Ez nála mind mellékes. Az ő célja, hogy lelki életéről tájékoztassa gyóntatóit, mert hiszen művét kizárólag ezeknek szánta és nem is gondolt arra, hogy ez valaha szélesebb körben elterjedjen. Ez a lelki élet, vagy amint ő nevezi, ez az ő imája, olyan sajátságos fejlődésnek indult, olyan rendkívüli tünetekben nyilvánult, hogy azok körében, akik előtt lelkét feltárta, sok aggodalomra adott okot. Egyesek, mint pl. Alkantarai Szent Péter és Borgia Szent Ferenc Isten kezének csodálatos működését látták benne, ellenben más, buzgó, szentéletű, de azért az előbbieknél kisebb kaliberű lelkek, mint pl. Dáza Gáspár, Salzedo Ferenc és mások azt állították, hogy Terézia anya ördögi szemfényvesztés áldozata. Ezen kérdés tisztázását célozza az Önéletrajz s ezért részletesen fejtegeti, miképpen fejlődött Szent Terézia imája zsenge elméjének első megnyilatkozása óta gyermek- és ifjúkora folyamán, kint a világban és bent a zárdában odáig, ahol állt e mű befejezése idejében, 1565-ben.

Ez a fejlődés annál érdekesebb, mert hiszen Szent Terézia az ima történelmében korszakalkotó szerepet játszik. Akkora a jelentősége e téren, mint mondjuk, Kolumbus Kristófé földrajzi ismereteinek tekintetében. A nagy génuai tengerészt nevezik Amerika felfedezőjének, holott nem ő volt az első fehér, aki lábát betette az újvilág földjére. Hiszen ötszáz esztendővel ő előtte a normannok rendes kereskedést folytattak az új világ lakóival és Grönland püspöke, mindaddig, amíg a jégárak nem tették hazáját lakatlanná, rendes lelkipásztorkodást folytatott Vinlandban, a mai New-York területén. Mindez azonban legkevésbé sem csökkenti a nagy felfedező érdemét, mert hiszen ő volt az, aki megmutatta Amerikának rendes és mindenki számára járható útját az óceánon keresztül, s ő tárta föl és tette hozzáférhetővé annak kincsét a vén Európa gyermekei számára.

Szent Terézia sem volt az imának az első felfedezője. Imádkozott ősatyánk, Adám, és kilenc századon keresztül könyörgött bocsánatért nagy bűnéért. Ábrahám magas fokára jutott az imának s bizalmasan társalgott Istennel és az angyalokkal. Izsák a rétekre szokott kimenni, hogy azok magányában folytathassa elmélkedését. Jákobnak lelki életét gyakori látomások emelték a misztika színvonalára, amely a Krisztus előtti századok folyamán Mózesben érte el tetőfokát, mert hiszen az ő lelki házasságának volt gyümölcse az ószövetségnek fenséges teokráciája összes vallási és politikai intézményeivel együtt. A próféták, főleg pedig azoknak fejedelme, a mi rendünk atyja, alapítója és vezére, a thesbisi Illés, mindannyian szédítő ormain mozogtak a misztikának. Az újszövetség apostolai még magasabbra emelkedtek, s egy Szent Pál a harmadik égben hallott szavakat, amelyeket embernek nem szabad kimondania. Egyáltalában, az ősi egyházban a misztika közös kincse volt a híveknek, a nyelvén mindenki értett s példának okáért a vértanúknak közhasználatra írt és népies nyelven szerkesztett aktái olyan kifejezésekkel, amelyeknek horderejét csakis a misztikában járatos egyén érti meg. („In oratione positus emisit spiritum” vagy Szent Perpetua aktáiban: „Nesciebat me jam cum Deo loqui.”) A misztika tehát közkincse volt a híveknek, akiknek zöme pedig akkor még a népnek a legalsóbb osztályaiból került ki. De még azután az „intelligentia Scripturarum”, a szentiratok megértése, nem hiába misztikus kegyelem. Egyetemeinknek nem egy tudós, de minduntalan az „Index”-be botló orientálistája úgy van velük, mint a műkedvelő, aki szakértő szemmel vizsgálja az incunábulák nyomását és kötését, de a tartalmukhoz nem is konyít. Azokhoz nem a biblikum, hanem Szent Terézia imája adja meg a kulcsot. Már pedig a szent írók a nép számára írtak, tehát az akkor értett a nyelvükön.

Múltak azonban az idők, változtak az erkölcsök, a humanizmus és az újkori tévtanok jégárja végigzajlott az egyházon, megfagyasztotta a szíveket, megszakította az összeköttetést a természetfölötti új világgal. Egyesek ugyan – a szentek – szabadon röpültek át abba az ima szárnyain, de a nagy tömegeknek új felfedezőre volt szüksége, hogy megmutassa annak rendes útját s föltárja előttük annak mérhetetlen kincseit.

Erre a szerepre hívta meg az isteni Gondviselés Ahumada Teréziát.

Imájának első fázisa, amelyet, azt hisszük, találóan lehet az „első ég”-be való emelkedésnek nevezni, kora gyermekkorában kezdődik. Alig kezd eszével élni, alig sajátítja el az olvasás tudományát, föléje emelkedik az anyagiaknak, magasan lebeg a föld fölött, a nélkül azonban, hogy elhagyná annak légkörét. Igen nagy dolog már ez is egy kis gyermek részéről! Rodrigóval együtt megszökik hazulról, hogy a mórok földjén vértanúságot szenvedhessen, s mikor ez a kísérlet dugába dől, remeteségről, szerzetesi életről ábrándozik, csakhogy lemondhasson mindenről a mennyei boldogság kedvéért. Hangsúlyozzuk e motívumot, amelyet ő maga is mint önzőt ítél el későbbi életében. Vágyai magasan szárnyalnak: a levegőégben lebegve sóvárgó szemekkel néz a második és harmadik ég felé, s a szamariai asszony képe előtt ismétli az akkor még nem értett szavakat: „Uram, adj nekem abból a vízből, itass meg az élet forrásából.”

Zárdába lép s ott az Úr megtanítja őt legelsősorban arra a magasztos imára, amelyet Ő maga gyakorolt a legfönségesebb módon , midőn a kereszten függve életét adta értünk. A szenvedés imája ez, amelynek adóját Isten kérlelhetetlenül behajtja mindazokon, akiket magasabb tökéletességre hívott. Rettenetes betegségek viseltetik el vele mindazt, amit csak halandó ember élte fonalának elszakadása nélkül elszenvedni képes. Mint tehetetlen nyomorék fekszik ágyán, minden érintés halálos gyötrelmet okoz neki, s ez az állapot éveken át tart. Mikor azután annyira amennyire lábra áll, elkezdődik lelki vergődése. Az Úr Jézus kéri, követeli szerelmét, s ő nem tudja magát teljesen odaadni neki. Szereti övéit, gyöngéden ragaszkodik barátaihoz s egész lelkével tudja élvezni kedves ismerőseinek szellemes társalgását. Azok pedig még kevésbé tudják felejteni az ő kedves Teréziájukat s minduntalan fölkeresik a zárdában, úgyhogy napirendjében igen tekintélyes helyet foglal s óráinak jelentékeny részét fölemészti a beszélő szobában való időtöltés. Pedig szárnyai már kinőttek, szeretne szédítő magasba repülni, azonban ezek a kötelékek fogva tartják, úgyhogy kínosan vergődik. Gyóntatói – jó emberek, jó papok, de köznapi lelkek – mindebben semmi rosszat nem látnak. Csitítgatják, igyekeznek őt megnyugtatni; ellenben ő érzi, hogy magasabbra született, de nincs ereje követni hivatását.

Innen-onnan húsz esztendeig tart már ez az állapot, míg végre 1555-ben bekövetkezik a fordulat. A szenvedő Krisztus képének látása lelket önt belé. A jezsuiták vezetése alá kerül s azok kioktatják, hogy önkéntes lemondásokkal és kisebb önsanyargatásokkal kell megalapoznia lelki életét és kíméletlenül el kell szakítania azokat a kötelékeket, amelyek gúzsba kötik lelki szabadságát. A „Veni Creator” elmondása elragadtatásba ejti s annak szárnyain Terézia fölemelkedik a „második ég”-be s megkezdi lelki életének második, misztikus fázisát.

A nemes szenvedélyek korszaka ez. A „Sturm und Drang” periódus az ő életében. Ennek köszönjük a sarutlan rend megalapítását, ennek az ő irodalmi művei nagy részét.

A földdel való szakítás tökéletes. Rokonai terhére vannak; barátai, ha csak nem beszélnek istenes dolgokról, halálosan untatják, az anyagi érdekekkel való foglalkozás undorral tölti el; az ebédre, vacsorára hívó harang halálos kínt okoz neki. Nincs érzéke többé a természet szépségei iránt. A folyók és patakok, a zöldellő rétek, mezők, a pompás virágok s azoknak illata, a legművésziesebb zene: mindez oly semmi ahhoz képest, amihez ő imájában szokva van, hogy rá sem tud nézni, nem is tudja hallgatni. Szívét a szerafim dárdája sebzi meg s az sajog az édes fájdalomtól. Szeretne tenni, nagyokat tenni Istenért, akinek fölsége, végtelensége, szépsége, jósága oly világosan áll szemei előtt; Jézusért, aki látomásaiban mutatja meg magát minduntalan neki s szózataival irányítja cselekedeteit. Kimondhatatlan gyötrelmet okoz szívének a lelkek elkárhozása, akik nap-nap után hóesés módjára hullnak a pokol tüzébe. Szeretné magát elébe vetni e szerencsétlenek útjának; visszatartani, megmenteni azokat, akikért az ő édes Mesterének vére hiába folyt. Nem bírja tovább az életet. Meghódította Istent; a mindenség Ura rabja az ő szívének, ámde nem láthatja őt addig, amíg ez a nyomorult élet tart. Ez a gondolat fájdalmas elragadtatásba ejti s majdnem megfosztja életétől.

Csupa szenvedély, csupa láng, csupa tűz. Azonban ez a tűzvész lelkének még alacsonyabb rétegeiben, a testi szervezethez közel lobog s folyton újra és újra megperzseli azt, sőt fölemésztéssel fenyegeti. Innét a folytonos elragadtatások, amelyeknek önkívületiségébe a szervezet mintegy belemenekül az emésztő lángok elől. Egy az Istenre vonatkozó szó, egy a másvilágra irányuló gondolat, amelyet előtte kiejtenek, elegendő ahhoz, hogy kiváltsa érzékeinek ezt a hanyatt-homlok való menekülését. Hiába áll ellent; bármennyire kínos reá nézve , ha mások jelenlétében jön reá ez az állapot: nem tudja megakadályozni. Megmerevedik, tagjai jéghidegek; nem egyszer pedig teste is részt vesz lelkének röptében; elhagyja a szilárd talajt, néhány arasznyira fölemelkedik a levegőbe, s hosszasan ott lebeg.

Nagy lelki szárazságok gyötrik; kínzó betegségek juttatják minduntalan a sír szélére; rágalmaknak, üldözéseknek, rosszakaratú támadásoknak egész áradata zúdul ellene. Az Úristen reábocsátotta „a lélek sötét éjszakáját”, amelyen keresztül kell mennie mindenkinek, akit Ő a Kármel csúcsára akar juttatni.

Imájában bekalandozza saját lelkének mélységeit, bejárja a mennyországot és csodálatos dolgokat lát. Nem tud róluk részletesen beszámolni. „Olyan ez – mondja ő egy megkapó hasonlattal fejezve ki eszméjét – mint amikor egyszer engem bevezettek az albai herceg kincstárába. Tele volt drágaságokkal, ritkaságokkal, műremekekkel. Mikor kijöttem onnan, egyetlen egy részletre sem tudtam visszaemlékezni, de azt tudtam, hogy sok szépet láttam.” „Én leszek ezután a te könyved”, - mondotta neki az Úr akkoriban, amidőn az inkvizíció sokat eltiltott kedves olvasmányai közül; s ennek a könyvnek minden lapja újdonságokkal, eredeti, soha nem látott, érdekfeszítő részletekkel szolgált. Imája folyton változik és fejlődik. Ma nem az, ami tegnap volt s holnap megint más. A Szentlélek fuvalma mindig új akkordokkal bájolja el füleit.

Lassú és fokozatos átmenetek készítik elő imájának befejező fázisát, a „harmadik eget”, amelyet Szent Pál járt meg előtte és többi nagy szentek valószínűleg mindannyian. Eddig csak látogatója volt az égnek: most lélekben állandó lakója lesz. A határkő az 1572-i jelenés, amelyben az édes Jézus megköti vele az immár felbonthatatlan frigyet, a lelki házasságot. „Nézd ezt a szeget - mondotta neki - , ez annak a záloga, hogy mától kezdve hitvesem vagy, amit eddig nem érdemeltél meg... Az én becsületem a tied, s a te becsületed az enyém.” Ezután pedig bevonult lelkébe az a magasztos értelmi látomás, a Szentháromság három isteni Személye s ettől kezdve állandó társasága lett. Teljesedtek rajta az Úr Jézus szavai: „Eljövünk hozzá s nála fogunk lakni.”

A szenvedélyek kora megszűnt. Az isteni tűz följebb hatott és lelkének legmagasabb rétegeiben, szellemei tehetségeiben foglalt helyet, istenibb lett. Nem perzseli többé a a szervezetet. Az érzéki rész ugyan minden ízében együtt rezeg vele, mint a hangvilla, amelyet távolról megüt a rokonhang, de nem szenved többé tőle. Megszűnnek az elragadtatások, vagy legalább is igen ritkák. Képzeletei látomások nincsenek többé. Minden szellemivé lett. Megszűnt a halál utáni heves vágyódás, vagy ha be is áll egy pillanatra, csakhamar helyt ad az Isten akaratán való tökéletes megnyugvásnak. A lelkek üdvéért minden áldozatra kész, de elkárhozásuk miatt már nem emészti az a gyötrő kín. Istenbe van merülve. Ha a folyóson halad, meg-megáll és tapogatódzik, mint a vak ember; elfeledte, hogy hol van. A természet szépségei nemcsak, hogy nem untatják t9bbé, hanem valósággal extázisba ejtik. Isten szépségének tükrözését látja bennük. Olyan lesz, mint egy naiv kis gyermek – természetesen csakis érzelmeiben, mert hiszen értelme mindvégig megőrzi árható erejét, akarat pedig acélos szívósságát. Egy szép virág, egy tarka pillangó, egy bájos gyermekarc, sőt akár egy szemrevaló ásványdarab látása örömet vált ki benne. „Áldott legyen, aki téged teremtett” – így kiált föl, ezt hajtogatja s alig lehet őt onnét elvonni. Értelmi látomásaiban feltárulnak előtte az egeknek legféltettebben őrzött titkai, az emberi lélek pedig nyitott könyv szemeiben, amelyből kiolvassa és leírja az ő halhatatlan műveinek koronáját, „A belső várkastély”-t. Mikor pedig bekövetkezik földi pályafutásának dicsőséges vége, a haláltusát tizennégy óráig tartó elragadtatás pótolja nála, s annak szépséges látomásait sugárzó arcvonásairól olvassák köréje sereglett leányai. Ennek csodás részleteit azonban majd csak a mennyországban fogja nekünk elmondani.

Az Önéletrajz nem vezet bennünket ilyen messzire. Mikor Szent Terézia rátette a pontot annak a második fogalmazványára, 1565-ben, ő lelki fejlődésének még csak a második fázisában volt. A harmadikba majd az Alapítások könyve fog bennünket átkalauzolni, bár annak részletes festését nem ebben, hanem „A belső várkastély”-ban találjuk.

Most tehát neki adjuk át a szót: hadd beszéljen nekünk az ő imájáról.

Önéletrajz 01

Önéletrajz

Szent Anyánknak, Jézusról nevezett Teréziának életrajza s néhány szó azokról a kegyelmekről, melyeket Istentől kapott.

Írta ő maga, gyóntatója parancsára, akihez intézi és küldi mondván:

[Előszó]

I. H. S. 

1. Azt szerettem volna, ha már egyszer megparancsolták s oly nagy szabadságot adtak nekem arra, hogy leírjam az én imádkozásom módszerét és azokat a kegyelmeket, amelyekben az Úr részesített: akkor legalább engedték volna meg azt is, hogy részletesen és világosan beszámoljak az én nagy bűneimről és gonosz életemről. Ez nagy megnyugvásomra szolgált volna. Azonban hallani sem akartak róla, sőt e tekintetben nagyon is megszorították a szabadságomat. Az Úr szerelmére kérem ennek az életrajznak olvasóját, tartsa állandóan szem előtt azt, hogy az én életem igen rossz volt; olyannyira, hogy az Istenhez tért nagy bűnösök között egyet sem találtam, akinek példája vigasztalásomra szolgálhatna. Azt kell ugyanis látnom, hogy azok, miután az Úr hívására megtértek, többé nem bántották meg újra: én ellenben nemcsak, hogy mindig újra meg újra visszaestem bűneimbe és rosszabb lettem, hanem szinte úgy tűnik föl, mintha külön tanulmány tárgyává tettem volna azt, hogy miképpen lehet legjobban ellenállni azoknak a kegyelmeknek, amelyeket Ő Szent Felsége reám árasztott. Pedig hát beláttam, hogy hűségesebb szolgálatra vagyok iránta kötelezve, mint bárki más, s hogy adósságomnak még csak kis részét sem tudom nála letörleszteni.

2. Áldott legyen Az, aki annyi ideig türelmes volt velem szemben. Szívem mélyéből esedezem Hozzá, adja meg nekem kegyelmét, hogy egészen világosan és őszintén írjam meg ezt az emlékiratot. Gyóntatóim kívánják tőlem, de nemcsak ők, hanem, tudom, maga az Úr is már régóta akarja. Mindeddig azonban nem mertem rá vállalkozni. Adja Isten, hogy ez az irat az Ő dicsőségére szolgáljon, nemkülönben, hogy belőle gyóntatóim is jobban megismerjenek. Mert hiszen, tekintve gyönge erőmet, csak ők segíthetnek nekem arra, hogy legalább annyira-amennyire tudjak szolgálni az Úrnak, kinek oly sokkal tartozom. Dicsérjék Őt mindörökké összes teremtményei. Ámen.

1. fejezet

Elmondja, miképpen kezdte az Úr már gyermekkorában fölkelteni lelkében az erényekre való hajlandóságot, s hogy mekkora kincs az, ha valakit az Isten erényes szülőkkel áldott meg.

1. Ha nem lettem volna olyan rossz, már azért is jónak kellett volna lennem, mert eltekintve egyéb nagy kegyelmeitől, az Úr erényes és istenfélő szülőkkel áldott meg.

Édesatyám nagyon szerette a jó könyveket, s hogy gyermekei olvashassanak, könyvtárában voltak spanyol nyelven írottak is. Édesanyámnak pedig főleg arra volt gondja, hogy imádkozzunk, s korán szívünkbe oltotta a szeretetet és tiszteletet a Boldogságos Szűz Anya s néhány kedves szentje iránt. Ily üdvös hatások alatt az én lelkem, ha jól emlékszem, talán hat- vagy hétéves koromban kezdett életre ébredni.

2. Nagy segítségemre volt e tekintetben az, hogy szüleimnél mindig csak azt láttam, hogy mily nagyra becsülték az erényeket. Nekik maguknak sok kiváló tulajdonságuk volt.

Édesatyám nagyon szerette a szegényeket; jószívű volt a betegekkel szemben; gyöngéd még cselédjei iránt is. Sohasem tudta magát rászánni arra, hogy rabszolgákat tartson, s mikor egy alkalommal egyik testvérének rabszolgája nálunk volt, úgy bánt vele, mint saját gyermekével. Azt mondogatta: nem tudja nézni, hogy a szegény nyomorultnak nincs szabadsága. Ekkora volt benne az emberszeretet. Őszinte, egyenes ember volt. Soha senki sem hallott tőle káromkodást, vagy megszólást. Becsületessége minden fogalmat meghaladt.

3. Édesanyám szintén igen erényes nő volt. Sokat szenvedett és folyton betegeskedett egész életében. Végletekig menő becsületesség és tisztesség jellemezte. Annak ellenére, hogy nagyon szép volt, soha senki sem vette rajta észre, hogy törődik szépségével; s bár csak harminchárom éves volt, amikor meghalt, máris úgy öltözködött, mint az idős asszonyok szoktak. Igen szelídlelkű volt és rendkívül eleveneszű. Rövid élete folyamán sok szenvedésben volt része s igazán keresztényi módon halt meg.

4. Hárman voltunk lányok és kilencen a fiúk. Isten kegyelméből mindannyian szüleikre ütöttek abban, hogy jók voltak, kivéve magamat. Tény azonban, hogy édesanyám éppen engem szeretett a legjobban. S talán volt is oka akkor, amikor még nem kezdtem el vétkezni Isten ellen. Mert igazán fáj a szívem, ha elgondolom, mennyi jó természetes hajlandóságot adott nekem az Úr, s hogy mily rosszul használtam föl. Hiszen testvéreim semmi olyast nem tettek, ami engem visszatarthatott volna Isten szolgálatától. Sőt ellenkezőleg. Volt közöttük egy, velem körülbelül egyidős, akihez legjobban ragaszkodtam, bár azért nagyon szerettem valamennyit s ők is engem. Azzal azonban, akit említettem, együtt szoktuk olvasgatni a szentek életét, s midőn ilyenkor a könyv beszélt nekünk azokról a kínzásokról, amelyeket a szent vértanúk állottak ki, én rendesen úgy láttam, hogy azért mégis csak olcsón szerezték meg Isten látásának boldogságát s nagyon szerettem volna én is úgy meghalni; természetesen nem azért, mintha tényleg akkora lett volna bennem a szeretet Isten iránt, hanem inkább azért, hogy oly hamarosan elérhessem a mennyei boldogságot, amelyről annyit olvastam. Testvéremmel tehát sokat tanakodtam arról, hogyan lehetne ennek módját ejteni. Végre is abban állapodtunk meg, hogy elmegyünk a mórok földjére – útközben kéregetünk – ott azután csak levágják a fejünket. Igazán azt hiszem, hogy az Úr már ebben a zsenge korban megadta nekünk az ehhez szükséges bátorságot, s csak azon múlt a dolog, hogy nem tudtuk miképpen üssük nyélbe tervünket. Miért is vannak az embernek szülei?! Okoskodtunk, mert hát természetesen ez volt szemünkben a legnagyobb akadály. Nagy meghatottsággal ismételgettük az olvasottak alapján, hogy a kárhozat és az üdvösség mindörökké tart. Erről sokat szerettünk beszélgetni, s különösen abban telt örömünk, hogy újra meg újra mondogattuk egymásnak: mindörökké, mindörökké, mindörökké. Azáltal, hogy ezeket a szavakat oly sokszor ismételtem, Isten kegyelméből már ily kis koromban lelkembe vésődött az igazság útja.

6. Mikor beláttuk, hogy nem tudunk olyan helyre jutni, ahol Istenért vértanúságot szenvedhetnénk, abban állapodtunk meg, hogy remeték leszünk. Mindjárt hozzá is fogtunk; a házunk melletti kertben elkezdtünk remetelakást építeni, úgy, ahogy tudtunk. Raktuk a köveket egyiket a másikra, de hát bizony a falak egy-kettőre összeomlottak, s így ez is meddő törekvésnek bizonyult. Szóval semmiképpen sem tudtuk megvalósítani vágyainkat. Igazán megilletődve gondolok arra, mily korán adta meg nekem Isten azt, amit azután saját hibámból elvesztettem.

Alamizsnát is osztogattam, amennyire tőlem telt; ez természetesen édes-kevés volt. Kerestem a magányt, hogy ott elvégezzem magamra vállalt imáimat, mert azok voltak bőven; főleg a szentolvasót mondtam el sokszor, mert édesanyám nagyon szerette s megszerettette velünk is. Mikor más leánykákkal voltam együtt, szerettem velük apácásdit játszani; úgy tettünk-vettünk, mintha valami zárdában élnénk együtt. Ha jól emlékszem, abban az időben élt bennem némi vágyódás a szerzetesi élet után, de távolról sem olyan fokú, mint amilyenek voltak előbb említett óhajaim.

7. Emlékszem, hogy amikor édesanyám meghalt, én tizenkét esztendős voltam, vagy valamivel kevesebb s mivel már meglehetősen fel tudtam fogni veszteségemet, elmentem a Miasszonyunk egyik szobrához s ott sírva-zokogva könyörögtem hozzá, hogy legyen ezentúl ő az édesanyám. Azt hiszem, bármennyire együgyű volt is ez a kérés, meghallgatta, mert azóta mindig szembeszökő módon találtam védelmet a fenséges Szűzanyánál, valahányszor hozzá folyamodtam, végül pedig teljesen fölvett az övéi közé. Végtelenül fáj most, ha nézem és elgondolom, mi volt annak oka, hogy nem voltam állhatatos azokban a jó szándékokban, amelyekkel elkezdtem az életet!

8.Ó, én jó Uram, hiszen, ha csak a jelek nem csalnak, kezdet óta az volt a feltett szándékod, hogy engem egyszer bejuttatsz a mennyországba, aminthogy adja Szent Felséged, hogy úgy legyen! Öröktől fogva elhatároztad, hogy elhalmozol engem mindazokkal a kegyelmekkel, amelyekben tényleg részesítettél! De hát akkor ... nem lett volna mégis illőbb ... nem az én érdekemre, de a Te isteni méltóságodra való tekintettel, ha megakadályozod, hogy annyira beszennyeződjék az a hajlék, mely hivatva volt Neked egykor állandó lakásul szolgálni?. Fáj a szívem, Uram, ha csak beszélek is erről, mert tudom, hogy ebben kizárólag én vagyok a hibás. Hiszen te a magad részéről semmit sem mulasztottál el; sőt megtettél mindent, hogy már kora ifjúságomtól kezdve mindig a tied legyek. Ha szüleimre akarnék panaszkodni, abban sem volna igazam, mert bennük csakis a jót láttam, s ők szívükön hordták az én javamat. Én ellenben, alig léptem ki ebből a zsenge korból, tudatára kezdtem ébredni Istentől kapott természetes előnyeimnek – amelyek, mint mondják, szép számmal voltak – s ahelyett, hogy hálás lettem volna értük, valamennyit arra használtam, hogy, amint majd el fogom mondani, sértegessem velük az Urat.

Önéletrajz 02

2. fejezet

Elmondja, miképpen vesztette el egymásután ezeket az erényeket, s hogy mennyire fontos a gyermekkorban a jó emberek társasága

1. Azt hiszem, nagy káromra volt az, amit most fogok elmondani. Sokszor elgondolom, mekkora hibát követnek el a szülők, ha nem gondoskodnak arról, hogy gyermekeik kizárólag és mindig csak teljesen jó és erényes dolgokat lássanak. Mert akármennyire erényes volt is, amint említettem, az édesanyám, abból a jóból, amit rajta láttam, mire eszemmel kezdtem élni, nem sok, sőt majdnem semmi sem ragadt reám, ellenben ami hibát eltanultam tőle, az igen káros befolyást gyakorolt lelkemre.

Ugyanis szerette a lovagregényeket, s az időtöltés távolról sem volt neki olyan ártalmas, mint nekem. Ő azért nem mulasztotta el megtenni a dolgát; míg ellenben mi, gyerekek, siettünk úgy ahogy lerázni a munkát, hogy minél többet olvashassunk. Ő, szegényke, talán azért olvasott regényt, hogy felejtse sok búját-baját, minket talán azért szabadított rá, hogy el legyünk foglalva s ne keveredjünk más, rosszabb dolgokba. Édesatyámnak annyira nem tetszett az egész, hogy nagyon kellett vigyáznunk, hogy észre ne vegye. Így azután nekem hamarjában megrögzött szokásom lett a regényolvasás. Édesanyámnak e kis gyarlósága folytán a nemes szándékok lassankint kialudtak bennem s elkezdtem más tekintetben is hibákat elkövetni. Nem tartottam bűnnek azt, hogy a napnak, sőt még az éjjelnek is számos óráját vesztegetem erre a haszontalan időtöltésre, s hozzá titkolom édesatyám előtt. Annyira belebolondultam ebbe a regényolvasásba, hogy ha nem tudtam újabb és újabb könyvet szerezni, nem voltam képes megnyugodni. 

2. Ugyanekkor elkezdtem szeretni a szép ruhákat s igyekeztem minél csinosabban öltözködni; nagy gondot fordítottam külsőmre, kezeimre, hajamra; illatszereket használtam és sok egyéb haszontalanságot, amit csak e téren ki tudtam eszelni; ez pedig nem volt kevés, mert nagy volt bennem a hiúság és a piperére való hajlam. Szándékom nem volt rossz, mert hiszen sohasem akartam volna bárkinek is alkalmul szolgálni Isten megbántására. Később is, évek hosszú során át megmaradt bennem a túlzott tisztasággal való hivalkodás és más egyéb dolgok, amelyeket nem tartottam bűnnek most azonban látom, hogy bizonyára ezek is mind nagy hibák voltak. 

Volt néhány unokafivérem. Édesatyám házába nem jártak idegenek, annyira visszavonult életű volt, és bár adta volna Isten, hogy unokafivéreimet se eresztette volna be. Most értem csak, mennyire veszedelmes ebben a korban, amidőn az erények éppen csak sarjadoznak a lélekben, olyanokkal érintkezni, akik nemcsak maguk nem látják be a világ hiúságát, hanem még másokat is arra biztatnak, hogy merüljenek belé. Körülbelül az én koromban voltak; valamivel idősebbek; mindig együtt voltunk, s ők nagyon szerettek engem. Én meg igyekeztem mindenben a kedvükre járni; társalogtam velük, s ők bizalmaskodva elmondták nekem szívük vonzalmait, e téren aratott sikereiket s más ilyen gyerekséget, ami éppenséggel nem volt jó. A legrosszabb a dologban pedig az volt, hogy a lelkem lassankint hozzászokott mindehhez, s ez volt azután az oka egész szerencsétlenségemnek.

3. Ha éntőlem kérnének tanácsot, azt mondanám a szülőknek, hogy nagyon vigyázzanak arra, kivel érintkeznek gyermekeik ebben a korban. Abban rejlik tudniillik a legnagyobb veszedelem, hogy természetünk mindig sokkal inkább hajlik a rosszra, mint a jóra. Én is így jártam. Volt egy nővérem, – nálamnál sokkal idősebb – akinek illemtudásából és nagy jóságából semmi sem ragadt reám, ellenben annál többet tanultam egy nőrokonomtól, aki sokat járt hozzánk. Annyira könnyűvérű teremtés volt, hogy édesanyám mintha csak sejtette volna, milyen hatással lesz reám, minden áron szerette volna tőlünk távol tartani. Azonban annak annyi jogcíme volt a látogatásokra, hogy semmiképpen sem tudott tőle megszabadulni.

Ennek társaságát, mondom, nagyon megkedveltem, folyton vele érintkeztem és bizalmaskodtam, mert kezemre járt az én kedvenc időtöltéseimben, sőt ő maga is gondoskodott számomra szórakozásról s mesélt nekem barátságairól és hivalkodásairól. Egészen addig, amíg vele barátságot kötöttem, ami, ha jól emlékszem tizennégy éves koromban történt, vagy valamivel ezután – úgy értve, hogy ekkor kezdett velem bizalmasan beszélni saját dolgairól – azt hiszem, nem követtem el Isten ellen halálos bűnt, s nem is veszett ki belőlem az istenfélelem, habár becsületemet még ennél is jobban féltettem. Ez adott nekem erőt arra, hogy azt ne veszítsem el egészen. Hiszem, hogy ebben a pontban, a női becsület tekintetében, semmi a világon nem lett volna képes felfogásomat megváltoztatni, s nem volt ember, akinek szerelme engedékenységre tudott volna bírni. Bárcsak éppúgy lett volna erőm ahhoz is, hogy tartózkodjam mindentől, ami az Úristen becsülete ellen van, mint ahogy a természetemben gyökeredzett az elszántság, mindenáron megóvni azt, amit a világ tart becsületnek! E közben természetesen nem vettem észre, hogy ezen a becsületen sok más úton-módon ejtek csorbát. Mert hiszen bár a végletekig menő hiú ragaszkodással viseltettem iránta: semmit sem tettem meg abból, ami szükséges lett volna megőrzésére. Csak arra vigyáztam nagyon, hogy ne találjak egészen elbukni.

4. Édesatyám és nővérem igen rossz szemmel nézték ezt a barátságot és sok szemrehányással illettek miatta. Mivel azonban nem tudták megakadályozni, hogy ez a leány eljárjon hozzánk, gondosságuk nem sok eredménnyel járt. Hiába vigyáztak reám: az én ravaszságom a rosszaságok terén minden fogalmat meghaladott. Elszörnyűködöm, még most is, ha arra gondolok, mekkora kárt tud okozni egyetlen egy rossz barátság, különösen a gyermekkorban, s azt szeretném, bárcsak okulnának a szülők az én esetemen s lennének igen óvatosak ebben a pontban. Engem ugyanis ez az ismeretség annyira kiforgatott, hogy természetes jólelkűségemnek még csak nyoma sem maradt. Ellenben annál inkább reám ragadtak barátnőmnek jellemvonásai, s elkezdtem éppúgy élni napjaimat, mint ő.

5. Látom ebből azt is, hogy mekkora haszon a jó barátság. Bizonyosra veszem ugyanis, hogy ha abban a koromban erényes emberekkel barátkozom, én is teljesen megmaradtam volna az erények útján; mert akkor lett volna bizalmasom, aki engem istenfélelemre oktat, s lelkem annyira megerősödött volna, hogy nem bukott volna el. Később az istenfélelem teljesen kiveszett belőlem, s nem maradt meg más, mint a becsületemért való aggódás; ez azután jól meg is kínzott mindenben, amit elkövettem. De azért arra számítottam, hogy úgy sem tudja meg senki, s nem egy olyan dolgot tettem, amely sem a becsülettel, sem pedig Isten akaratával nem volt összeegyeztethető.

6. Én úgy látom, hogy kezdetben az említett körülmények voltak reám olyan káros hatással, de azért az egész nem is annyira ennek az én barátnőmnek volt a hibája, mint inkább az enyém. Mert hiszen volt gonoszság egymagamban is elegendő minden rosszra, ezen kívül az ilyesmiben még a cselédek is a kezemre jártak. Pedig ha lett volna köztük csak egy is, aki jó tanáccsal szolgált volna nekem, talán mindent elkerülhettem volna. Csakhogy persze őket elvakította az anyagi érdek, engem pedig a vonzalom. Hát hiszen végre az is igaz, hogy valami igen nagy rosszra én sem voltam kapható, mert a tisztességtelen dolgoktól természetemnél fogva mindig undorodtam; tulajdonképpen csakis a szellemes társalgás és a kellemes szórakozás gyakorolt reám vonzó erőt. Csakhogy mindazonáltal nem kerültem az alkalmat s így veszedelemnek tettem ki úgy magam, mint atyám és testvéreim becsületét.

Mindebből az Úristen mentett ki, mégpedig olyan sajátságos módon, hogy abból világosan kitűnik, mennyire akaratom ellenére akadályozta meg Ő Szent Felsége tönkrejutásomat. Az egész dolog azonban nem maradt annyira titokban, hogy jó hírnevemen csorba ne esett volna, sőt maga édesatyám is gyanított belőle valamit. Azt hiszem alig volt három hónapja annak, hogy én ezekbe a könnyelműségekbe kezdtem, amikor beadtak egy itteni zárdába, amelyben hozzám hasonló leányok nevelkedtek; csakhogy természetesen egy sem volt köztük olyan rossz, mint én. A dolog nagy titokban történt, úgyhogy előzetesen kívülem csak egy-két család tudott róla. A terv végrehajtására pedig hamarosan igen kedvező alkalom nyílt, úgyhogy mindenki egészen természetesnek találta, hogy engem zárdába küldenek. Testvérnéném ugyanis ekkor ment férjhez, s így, anyám nem lévén, felügyelet nélkül amúgy sem maradhattam volna otthon. 

7. Édesatyám oly végtelenül szeretett engem, de meg én is olyan ártatlannak tettettem magamat, hogy aligha gondolt rólam valami nagy rosszat s így nem bocsátott el magától kegyvesztetten. Különben is rövid ideig tartott az egész s ha ki is szivárgott belőle valami, valószínűleg senki sem merte a dolgot mint bizonyosat állítani; annál kevésbé, mert hiszen én annyira féltettem a becsületemet és mindent elkövettem, hogy titokban maradjon az egész. Azt természetesen nem gondoltam meg, hogy nem maradhat titokban Isten előtt, aki mindent lát. Ó, én jó Uram, mekkora szerencsétlenség az, hogy a világban ez a szempont oly keveset számít, s titkolni akarnak olyan dolgokat, amelyek ellened irányulnak! Biztosra veszem, hogy nagy csapásokat kerülhetnénk el, ha belátnók, hogy nem az emberektől kell őrizkednünk, hanem csakis a Te megbántásodtól.

8. Az első nyolc napon nem találtam helyemet, de inkább az a gondolat bántott, hogy talán mégis kitudódott az én haszontalanságom, mintsem az, hogy távol vagyok hazulról. Mert hiszen én már úgyis ráuntam az egész dologra, s lelkiismeretem nem hagyott nyugodni, valahányszor vétettem Isten ellen. Siettem tehát meggyónni, s ez annyira kigyógyított, hogy egy hét, sőt talán még rövidebb idő múlva jobban éreztem magam ott, mint édesatyám házában. Velem is meg voltak elégedve mindnyájan, mert ezt a kegyelmet megadta nekem az Úr, hogy akárhol voltam, mindenkinek kedvében tudtam járni, s így azután mindenki szeretett. S bár én akkor még hallani sem akartam arról, hogy szerzetesnő legyek: mindamellett nagyon jól esett olyan jó nővérek között lennem. Mert nagyon jók voltak ám abban a zárdában; igen tisztességesek, jámborak és szerették a magányt. Az ördög azért még ezen a szent helyen hagyott nekem békét: azok az illetők mindent megpróbáltak, hogy leveleket csempésszenek be hozzám s megzavarják lelki nyugalmamat. Mivel azonban nem értek célt, végre is abbahagyták; az én lelkem pedig lassan-lassan visszaalakult olyanná, amilyen volt gyermekkoromban. Beláttam, mekkora Isten-kegyelme, ha az ember jó lelkek társaságában lehet. Igazán úgy látszott, mintha Ő Szent Felsége minden követ megmozgatott volna, míg végre sikerült engem magához térítenie. Áldott légy, ó Istenem, hogy oly türelmes voltál velem szemben! Ámen.

9. Egyetlenegy körülmény szolgálhatna némi mentségemül, - ha egyébként nem lett volna annyi a bűnöm – s ez az, hogy az a bizonyos ismeretség, nézetem szerint, házasságra vezethetett és így jól végződhetett volna. Gyóntatóm és mások azt mondták róla, hogy sok tekintetben nem volt Istennek megsértése.

10. A zárdában egy nővér aludt velünk, világiakkal, egy teremben, s az Úr ennek révén kezdett engem fölvilágosítani. Elmondom, hogy miképpen.

 

Önéletrajz 03

3. fejezet

Elmondja, hogy ez a jó társaság miképpen ébresztette fel újra az ő lelkében régi, jó szándékait, s hogyan kezdte az Úr felvilágosítani eddigi tévelygéseinek veszedelmes voltáról.

1. Nagyban kezdtem élvezni ennek a nővérnek a jó és szent társaságát; örömmel hallgattam, milyen szépen beszél Istenről; mert igen okos volt és szent életű. Azt hiszem, hogy az ilyen beszélgetést mindig nagyon szívesen hallgattam egész életemben, s e tekintetben ízlésem soh’se változott.

Elmesélte nekem szerzetesi hivatásának történetét. Egyszer az evangéliumnak e szavait olvasta: „Sokan vannak hivatalosak, de kevesen a választottak”, s ezek annyira megrendítették, hogy belépett a kolostorba. Beszélt nekem arról, hogy miképpen jutalmazza az Úr azokat, akik érte mindenüket elhagyják.

Ez a jó társaság lassankint kiirtotta belőlem azokat a hibákat, amelyeket a rossz ültetett a lelkembe; gondolataimat újra az örökkévalóságra irányította s annyira-amennyire csökkentette bennem az idegenkedést a szerzetesi életpályától, pedig az eladdig ugyancsak nagy volt. Ha azt láttam, hogy egyik-másik nővér imádság közben könnyezik, nagyon irigykedtem reá; mert ekkor még az én szívem annyira kemény volt, hogy száraz szemmel végig tudtam volna olvasni az egész passiót, Krisztus Urunk egész kínszenvedését. Pedig ez az érzéketlenség nagyon fájt nekem.

2. Másfél esztendeig voltam ebben a zárdában s nagyot javultam. Elkezdtem sok szóbeli imát mondani s mindenkit arra kértem, ajánljon engem Istennek, hogy ezt az életpályát jelölje ki számomra, amelyen majd legjobban szolgálok majd neki. Szívem mélyén azonban reméltem, hogy ez mégsem a zárda lesz, s hogy az Úristen nem fogja majd kívánni tőlem ezt az áldozatot. Másrészt féltem a házasélettől is.

A másfél esztendő vége felé már jobban megbarátkoztam azzal a gondolattal, hogy kolostorba lépek, de nem abba, ahol voltam. Akkor ugyanis túlzást láttam, éppen a legerényesebb dolgokban, amelyeknek jelentőségét csak később tudtam megérteni; de meg azután egy pár fiatalabb nővér is így nyilatkozott előttem, ami megerősítette ezt a véleményemet. Ha valamennyien egyenlően gondolkoznak, ez nagy hasznomra lett volna.

Hozzájárult ehhez az a körülmény, hogy volt nekem egy nagyon jó barátnőm egy másik kolostorban, s így azt gondoltam, hogyha már csakugyan szerzetesnővérnek kell lennem, akkor nem itt leszek az, hanem ott, ahol a barátnőm van. Szóval többet számított előttem az érzelemnek és a könnyelműségnek a szava, mint az a kérdés, hogy mi válik inkább lelkemnek javára.

3. Bár ebben az időben jómagam is törődtem jövőm biztosításával, az Úr még sokkal nagyobb gonddal igyekezett engem előkészíteni a reám nézve legüdvösebb életpályára.

Nagy betegséget bocsátott reám, úgyhogy vissza kellett térnem édesatyám házába. Mikor azután föllábadtam, elvittek egyik nőtestvéremhez, aki falun lakott, s aki engem oly végtelenül szeretett, hogyha rajta múlik, sohasem hagytam volna el többé a házát. Férje szintén igen jó volt irányomban és mindent megtett, hogy jól érezzem magam náluk. Mert ezt a kegyelmet is megadta nekem az Úr, hogy annak ellenére, ami vagyok, mindenütt ilyen fogadtatásban volt részem.

4. Utunk mentén lakott édesatyámnak egyik testvére; özvegy ember volt; igen komoly felfogású és nagyon erényes. Az Úr őt is maga számára nevelgette. Késő öregségében lemondott mindenéről, szerzetbe lépett s oly szép halállal múlt ki a világból, hogy nézetem szerint már élvezi Isten látását. Az ott tartott engem magánál néhány napig. Idejét azzal töltötte, hogy jó könyveket olvasott, spanyol nyelven; beszélni pedig alig is tudott másról, mint Istenről és a világ hiúságáról. Kívánságára fölolvastam neki, s bár könyvei éppen nem voltak az én számíze szerint valók, úgy tettem, mintha érdekelnének; ugyanis az megvolt bennem, hogy minden áron igyekeztem másoknak kedvére tenni, ha még akkora áldozatomba került is. Másokban ez erényszámba ment volna, nálam azonban nagy hiba volt, mert igen sokszor nagy meggondolatlanságokba sodort.

Ó, Uram, segíts! – milyen különös úton-módon készítgetett engem elő Ő Szent Felsége arra az életpályára, amelyen eszközül akart használni, s hogyan kényszerített, hogy akaratom ellenére is erőt vegyek magamon! Áldott legyen mindörökké! Ámen.

5. Bár tehát csak néhány napig maradtam ott, azok az Istenre vonatkozó igazságok, amelyeket azalatt folyton hallottam és olvastam, aztán meg a jó társaság, újra fölidézték gyermekkori meggyőződésemet, hogy hiúság minden a világon és egy-kettőre mindennek vége. Üdvös félelem szállt meg, s beláttam, hogy ha időközben meghaltam volna, a pokolba jutottam volna. Mindez még nem volt képes engem arra a végleges elhatározásra bírni, hogy kolostorba lépjek, de azért megértettem, hogy mégis csak az a legbiztosabb út, s így lassan-lassan kifejlődött bennem az elhatározás, hogy rászánom magamat.

6. Ez a lelki küzdelem eltartott három hónapig. Úgy érveltem önmagamban, hogy a szerzetesi életnek nehézségei és szenvedései a legrosszabb esetben sem lehetnek súlyosabbak a tisztítótűznél; márpedig én nem ezt, hanem a poklot érdemeltem meg. Méltányos dolog tehát, hogy ebben a tisztítótűzben éljem le életemet, annál inkább, mert utána majd egyenesen a mennyországba jutok. Ez volt ugyanis vágyaimnak netovábbja. Ebben a pályaválasztásban engem, azt hiszem, nem annyira az Isten iránti szeretet vezetett, mint inkább a Tőle való szolgai félelem.

Az ördög azt sugdosta a fülembe, hogy nem bírom majd ki a szerzetesi élet nehézségeit, mert annyira el vagyok kényeztetve. Ezzel szemben azzal a gondolattal védtem magamat, hogy ha Krisztus Urunk annyit tudott érettem szenvedni, már csak méltányos dolog, hogy én is elviseljek valamit az Ő kedvéért: Ő majd megadja az erőt hozzá! Nem merem biztosan állítani, de alighanem ezt gondoltam, mert erre már nem emlékszem határozottan. Szóval, nehéz kísértések ellen kellett küzdenem azokban a napokban.

7. Belebetegedtem: nagy lázam lett s egyik ájulásból a másikba estem. Egészségem különben is mindig gyönge lábon állott. Ki sem mondhatom, mekkora áldás volt reám nézve az, hogy ekkorra már megszerettem a jó könyveket. Elolvastam többek között Szent Jeromos leveleit s ezekből akkora bátorságot merítettem, hogy elhatároztam, szólok tervemről édesatyámnak. Ez reám nézve úgyszólván egyértelmű volt a zárdába lépéssel, mert annyira kényes voltam a becsületemre, hogy egyszer kimondott szavamat, azt hiszem, semmi áron sem vontam volna vissza. Édesatyám azonban annyira szeretett, hogy semmire sem tudtam vele menni. Hiába beszéltek neki érdekemben mások is, akiket megkértem erre a közvetítésre. Mindössze azt a kijelentést tudtuk tőle kicsikarni, hogy az ő halála után – nem bánja – tehetek, amit akarok. Ebbe meg viszont én nem tudtam belenyugodni, mert ismerve gyöngeségemet, attól féltem, hogy elhatározásom mégis meg talál inogni. Azért egy más módot eszeltem ki; hogy milyent, azt mindjárt elmondom.

 

Önéletrajz 04

4. fejezet

Elmondja, miképp segítette az Úr arra, hogy erőt véve önmagán, kolostorba lépjen s hogy Ő Szent Felsége mily nagy betegséget küldött rá.

1. Ezeknek a napoknak a folyamán, mikor tervem végrehajtásán törtem fejemet, sokat beszéltem egyik fivéremnek a világ hiúságáról s rávettem, hogy lépjen ő is szerzetbe. Abban egyeztünk meg tehát, hogy az egyik nap kora reggelén elkísér engem abba a zárdába, amelyben az a barátnőm élt, akit én annyira szerettem. Megjegyzem azonban, ekkor már el voltam szánva, hogy akármely más zárdába is belépek, ha úgy látom, hogy abban jobban szolgálhatok Istennek, vagy pedig, ha édesatyám úgy kívánja. Most már ugyanis csak örök üdvösségem érdekeit tartottam szem előtt s a kényelem többé egyáltalában nem nyomott előttem a latban.

Úgy emlékszem reá, s egészen őszintén mondhatom, hogy mikor kiléptem édesatyám házából, olyan érzés fogott el, amelynél, azt hiszem, még a haldoklás sem lehet rettenetesebb: mintha csontjaimnak ízületeit szaggatták volna széjjel. Ekkor ugyanis az Isten iránt való szeretet még nem szorította háttérbe szívemben az édesatyámhoz és rokonaimhoz való ragaszkodást, s így akkora erőt kellett vennem magamon, hogy ha az Úr meg nem segít, szép okoskodásaim ellenére is visszafordultam volna. Ő azonban erőt adott nekem önmagam ellen és így sikerült a tervet végrehajtanom.

2. Mihelyt beöltöztettek, az Úr azonnal megmutatta nekem, mily bőkezűen áldja meg azokat, akik áldozatok árán készek neki szolgálni. A lelki küzdelmet nem is vette rajtam észre senki, hanem csak azt, hogy tele vagyok lelkesedéssel. Olyan rendkívüli megelégedéssel töltött el, hogy ezt a pályát választottam! S ez az érzelem azóta sem hagyott el soha, a mai napig. Lelki szárazságomat pedig Isten a leggyöngédebb áhítat érzelmeire változtatta át.

Örömöm telt a kolostori élet minden egyes részletében s szó szerint igaz, hogy mikor néha söpörtem, éppen azokban az órákban, amelyeket azelőtt kényelemben és díszes ruhákban szoktam tölteni: eszembe jutott, hogy most mindettől a nyűgtől egyszer s mindenkorra megszabadultam, ami rendkívüli élvezetet okozott, szinte nem is tudtam megérteni és csodálkozva kérdeztem, honnét van ez a bámulatos változás.

Ha erre visszaemlékszem, akkor bármilyen feladat akadjon utamba, s ha még oly nehéz is, minden habozás nélkül kész vagyok reá vállalkozni. Mert hiszen ezen a téren már sok tapasztalatom van, s ha egyszer az Úr erőt adott és sikerült magamat rászánnom arra, hogy az ő szolgálatában megtegyek valamit, már e földi élet folyamán is úgy megfizet érte Ő Szent Felsége, hogy azt csak az olyan ember tudja megérteni, akinek magának is kijutott ebből az örömből.

Mivel azt akarja, hogy érdemeket szerezzünk, megengedi, hogy lelkünk félelmet érezzen minden vállalkozás előtt, de minél nehezebb ez utóbbi, annál nagyobb a jutalom és az öröm, ha sikerül végrehajtani. Ezt én, mint mondom, számos és igen nehéz körülmények között tapasztaltam s azért – ha valaki tőlem kérne tanácsot – mindig azt mondanám, hogy ha benne többszörösen merül föl mindig ugyanaz a jó sugallat, sohase mondjon le félelemből annak végrehajtásáról. Ha önzetlenül és kizárólag Istenért teszi, sohse féljen attól, hogy rosszul sikerül. Elég hatalmas Ő bárminek végbevitelére. Áldott legyen mindörökké! Ámen.

Elég is lett volna, ó legfőbb kincsem és örömem, az a sok kegyelem, amelyben eddig részesítettél! Annyi kerülő úton vezetett engem a Te jóságod és fenséged erre a biztos életpályára, ebbe a házba! Hiszen itt annyi hű szolgálója van Istennek, akiknek példáján épülhetek, s így napról-napra haladhatok a Te szolgálatodban!

3. Alig is tudom elhagyni életemnek ezt a részletét: oly örömmel gondolok vissza fogadalmamra; arra a nagy lelkesültségre, amellyel azt tettem s arra a lelki mátkaságra, amelyre általa Teveled léptem.

Erről már nem is tudok beszélni könnyek nélkül. Tulajdonképpen vérkönnyeket kellene sírnom, a szívemnek kellene meghasadni – s még ez sem volna elegendő fájdalom a fölött, hogy később oly súlyosan vétkeztem ellened. Úgy látom most, igazam volt, hogy nem akartam ebben a nagy méltóságban részesülni, tekintve, hogy később annyira visszaéltem vele! Ellenben Te, ó én Uram, szívesen vállalkoztál arra, hogy körülbelül húsz éven át – mert ennyi ideig éltem vissza ezzel a kegyelemmel – tűrjed sértegetéseimet, csak azért, hogy végül mégis észre térjek. Igazán úgy látszik, én Istenem, mintha én akkor nem is fogadtam volna meg mást, mint azt, hogy egy betűt sem tartok meg abból, amit megfogadok; bár akkor igazán nem ez volt a szándékom. De ha nézem későbbi viselkedésemet, nem tudom megérteni, milyen szándék vezetett! Mindez pedig azért történt, ó én Jegyesem, hogy kitűnjék, ki vagy Te, és ki vagyok én? Mert bizony igaz, nem egyszer csökkenti a bűneim fölött érzett fájdalmamat az a gondolat, hogy legalább alkalmul szolgáltak végtelen irgalmad megnyilvánulására.

4. Mert vajon kiben ragyogna az annyira, mint éppen én bennem, aki annyira elhomályosítottam rossz tetteimmel azokat a nagy kegyelmeket, amelyekben részesíteni kezdtél? Jaj nekem, én Teremtőm! Hiszen akárhogy szeretném is magamat mentegetni, nem találok mentséget; s ebben a dologban senki nem volt hibás, csakis én magam! Mert ha csak némileg akartam volna is viszonozni azt a szeretetet, amellyel elhalmozni kezdtél, nem szerethettem volna kívüled semmi mást, s akkor minden jóra fordult volna. De ha már ezt nem érdemeltem meg s nem voltam ilyen szerencsés: ó Uram, könyörüljön meg rajtam legalább a Te irgalmad.

5. Bármi nagy volt is örömem, mégsem volt elég arra, hogy egészségemet megtartsa: a megváltozott életmód és táplálkozás beteggé tettek. Mindig gyakoribbak lettek ájulásaim; hányásom mind ijesztőbb és ijesztőbb s ehhez még más bajok is járultak. Így azután az első évet igen rossz egészségben töltöttem; bár azt hiszem, hogy ezen idő alatt nem sokszor bántottam meg Istenemet. Bajom annyira súlyosbodott, hogy úgyszólván folyton ájulás környékezett, sőt minduntalan elvesztettem eszméletemet. Édesatyám mindent megtett értem. Mivel pedig az itteni orvosok nem tudtak rajtam segíteni, egy híres fürdőhelyre vitt, ahol állítólag sokan visszanyerték már az egészségüket. Azt mondták neki, hogy ez nekem is jót fog tenni. Velem jött oda az a barátnőm, akiről beszéltem, s aki zárdánkban már az idősebb nővérek közé tartozott. Abban a kolostorban ugyanis, amelyben éltem, a klauzúra nem volt kötelező.

6. Majdnem egy egész évet töltöttem azon a fürdőhelyen s abból három hónapot a képzelhető legnagyobb kínok között. Túlságosan erősen alkalmazták ugyanis a gyógyítást, úgyhogy nem is értem, hogyan tudtam elviselni; s végül is, bár én még csak bírtam volna, a szervezetem letört alatta, amint majd el fogom mondani. A gyógyításnak a tavasz elején kellett kezdődnie, mi pedig ekkor még csak a tél elején voltunk. A közbenső időt annál az említett nővéremnél töltöttem falun s ott vártam be az áprilist; az a gyógyító hely ugyanis közel volt oda s így elkerültem az ide-odautazgatást.

7. Odamenet az a nagybátyám, aki, mint említettem, az odavezető út mentén lakott, egy könyvet adott nekem, amelynek címe: „A harmadik ábécés könyv” s az összeszedettség imájáról szól. Már újoncévem folyamán olvastam jó könyveket, sőt feltettem magamban, hogy sohasem olvasok másfélét, mert beláttam, mekkora lelki kárt okoztak nekem: arra azonban egyik sem tanított meg, hogyan kell bensőleg imádkozni, s hogyan kell az embernek magát lelkileg összeszednie. Nagyon megörültem tehát ennek a műnek s elhatároztam, hogy teljes erővel igyekszem követni módszerét. Az Úr ekkor már amúgy is megadta nekem a könnyek ajándékát; olvasni pedig szerettem: s így elkezdtem gyakorolni az egyedüllétet, a gyakori gyónást, s mesteremül fogadva el azt a könyvet, ráléptem a belső imádság útjára. Sajnos azonban nem találtam lelki vezetőt, akarom mondani gyóntatót, aki engem megértett volna. A most említett események után húsz esztendeig hiába kerestem ilyent s ez nagy káromra szolgált. Ennek következtében nem egyszer fordultam vissza a megkezdett úton, sőt kis híja, hogy végleg tönkre nem mentem; holott, ha lett volna valakim, annak segítségével mégis csak ki tudtam volna menekülni a bűnökre vezető alkalmakból.

Lelki életemnek ezen a hajnalán az Úr igen nagy kegyelmekkel árasztott el, s a belső imának útján kimondhatatlanul becézett és dédelgetett. Mikor a becédasi magányban töltött kilenc hónap a vége felé járt, nemcsak a nyugalmi imának kegyelmét adta meg nekem, hanem olykor még az egyesülés színvonalára is fölemelt. Megjegyzendő, hogy nekem akkor még fogalmam sem volt arról, hogy mi az egyik és mi a másik, sem pedig arról, hogy mily nagyra kell ezeket a kegyelmeket becsülni. Pedig azt hiszem, nagy hasznomra lett volna, ha ezt tudom. Megvallom, nem voltam annyira ment minden bűntől, mint ahogy azt a könyv megkívánta volna, de ezen én nem akadtam fönn, mert azt hittem, lehetetlenség, hogy az ember annyira vigyázzon magára. Csak arra ügyeltem, hogy ne kövessek el halálos bűnt, s bárcsak erre is mindig ügyeltem volna. A bocsánatosakkal nem sokat törődtem, s ez okozta vesztemet.

Az az egyesülő ima ugyan igen rövid ideig tartott – talán egy „Üdvözlégy” hosszáig sem – de olyan rendkívüli nyomot hagyott bennem, hogy bár ekkoriban alig voltam húszesztendős, úgy éreztem, mintha máris lábbal tipornám a világot. Emlékszem, mennyire sajnáltam azokat, akik, még ha nem is járnak tilosban, a világi örömökből igyekeznek kivenni a részüket.

Amennyire csak tudtam, rajta voltam, hogy mikor imádkozom, bensőmben érezzem a mi Kincsünknek és Urunknak, Jézus Krisztusnak jelenlétét. Ha életének valamely részletéről elmélkedtem, azt is úgy képzeltem magam elé, mintha bensőmben folynék le. Időmnek legnagyobb részét azonban jó könyvek olvasásával töltöttem, mert az Úristen nem adott nekem tehetséget, hogy az értelmemmel tudjak bölcselkedni, vagy pedig hogy a képzelőtehetségemmel dolgozzam. Ez utóbbi énnálam annyira ügyefogyott, hogy hiába erőlködöm, még az Úr Jézust sem tudom magam elé képzelni emberi alakjában s nem vagyok képes róla elmélkedni. S bár az ilyen magamforma lelkek, akik a belső imában nem képesek elméjükkel dolgozni, hamarább jutnak el, ha kitartanak benne, a szemlélődés színvonalára, azért ez a tehetetlenség mégis csak igen kellemetlen és kínos dolog. Mert ha az akarat nincs elfoglalva és a szeretetnek nincs valami kézzelfogható tárgya, ami leköthetné: a lélek úgy marad minden támasz nélkül. Nem tudja mibe fogjon és az elhagyatottság, a szárazság és az egymást űző szórakoztató gondolatok következtében sokat szenved.

8. Az ilyen természetű embereknek még sokkal jobban kell vigyázniuk lelkiismeretük tisztaságára, mint azoknak, akik tudnak elmélkedni. Mert az olyan, aki tud a fölött bölcselkedni, hogy mi a világ, hogy mivel tartozik Istennek, hogy mennyit szenvedett az Úr, hogy ő mily rosszul szolgál Ő Szent Felségének, mily jutalom várja azt, aki Istent szereti – mondom, az ilyen ember mindebből tanulságot merít s ezzel föl tudja magát fegyverezni a szórakozások, az alkalmak és a veszedelmek ellenében. Aki ellenben mindezt nem tudja fölhasználni, az nagyobb veszedelemben forog, s tekintve, hogy ő maga nem képes semmi tanulságot levonni, arra van szüksége, hogy sokat olvasson.

Könyv segítsége nélkül elmélkedni az ilyennek igen kínos dolog, s ha a lelki vezető – mert ilyen is akad – arra kényszeríti, hogy hosszú elmélkedéseket végezzen, a nélkül, hogy olvasna: azt nem fogja soká kitartani. Ha gyóntatója makacskodik, még bele is fog betegedni, mert ez annyira megviseli az embert. Míg ellenben, ha csak egy keveset olvas is az elmélkedés helyett, amelyre amúgy is képtelen: ez az eljárás nagyon segíti abban, hogy lelkileg össze tudja magát szedni. Szóval erre határozottan szüksége van.

9. Most belátom, az Úr maga intézte úgy a dolgot, hogy én ne találjak lelki vezetőt, mert – ha az eltiltott volna a könyvtől – azt hiszem, nem lettem volna képes tizennyolc évig állhatatosan megmaradni a belső ima mellett olyan szenvedés és akkora lelki szárazság közepette, amekkorát ez az elmélkedésre való képtelenség okozott nekem. Ezen egész idő folyamán, kivéve amikor az Úr testét vettem magamhoz, sohasem mertem imádságba kezdeni a nélkül, hogy könyvem ne lett volna. E nélkül a lelkem úgy félt imádság közben, mintha nagy tömeg ellenséggel kellene megküzdenie.

Ellenben ezzel a segítőeszközzel a kezében, amely mintegy szövetségese volt, vagy pedig pajzsa a szórakoztató gondolatok ellen, nyugodtnak érezte magát. A szárazság ugyanis nem volt rendes lelki állapotom, hanem csak akkor következett be, ha nem volt könyvem. E nélkül lelkem azonnal elvesztette lába alól a talajt s a gondolataim, szerteszéjjel kalandoztak; míg ellenben a könyv összeszedettségre segített s szelíden vezette a lelkemet. Sokszor elég volt a könyvet éppen csak kinyitnom; máskor egy keveset kellett olvasnom; megint máskor sokat: aszerint, hogy milyen kegyelmekben részesített az Úr.

Akkoriban, amidőn lelki életem az említett módon megkezdődött, úgy gondolkodtam, hogy amennyiben lesznek könyveim, s lesz alkalmam az egyedüllétre, nem képzelhető veszedelem, amely képes volna engem ekkora kincstől – t. i. a belső imától – megfosztani. Sőt hiszem is, hogy Isten kegyelmével így lett volna, ha akadt volna lelki vezető vagy más valaki, aki intett volna, hogy kezdettől fogva kerüljem a rosszra vezető alkalmakat s hamarosan kisegített volna, valahányszor ilyenekbe keveredtem. S tényleg, ha az ördög engem akkor nyíltan támadt volna meg, azt hiszem soha sem vitt volna rá, hogy újra súlyosan vétkezzem. Azonban annyira ravasz volt, én meg olyan hitvány, hogy jó föltételeim végeredményben keveset használtak, kivéve akkor, amikor erőt adtak nekem arra, hogy azokat a rettenetes betegségeimet viseljem el Isten akaratán való megnyugvással és azzal a nagy türelemmel, amelyet Ő Szent Felsége öntött belém.

10. Mert bizony sokszor gondolok álmélkodva Isten nagy jóságára, s lelkem ujjongva szemléli, hogy mily végtelenül bőkezű és irgalmas. Legyen áldott mindezekért! Mert hiszen világosan láttam, hogy nem ébredt bennem egyetlen jó vágy sem, a nélkül, hogy már földi éltem folyamán meg ne jutalmazott volna érte; s akármennyire rosszak és gyarlók voltak is tetteim, az én jó Uram javítgatta, tökéletesítette és értékesekké tette őket; ellenben rossz tetteimet és bűneimet azonnal elrejtette. Sőt még ha valaki nyílt szemmel látja is ez utóbbiakat, Ő Szent Felsége vakságot bocsát reá s kitörli azokat emlékezetéből. Megaranyozza bűneimet; erényt ragyogtat bennem, amelyet Ő maga kényszerít reám s nem engedi, hogy azt elvessem magamtól.

11. Vissza akarok azonban térni a reám bízott feladathoz. Csak annyit jegyzek még meg, hogy ha részletesen akarnék beszámolni arról, miképpen bánt velem az Úr lelki életemnek kezdetén, ahhoz különb értelemre volna szükségem, mint amilyen az enyém. Pedig csak úgy tudnám kifejezni, mivel tartozom neki e tekintetben s mekkora hálátlanság és gonoszság volt részemről, hogy minderről meg tudtam feledkezni. Áldott legyen mindörökké Az, aki oly türelmes volt irányomban! Ámen.

Önéletrajz 05

5. fejezet

Folytatólag beszél nagy betegségeiről, s arról, hogy mekkora türelmet adott neki az Úr azok elviselésére. Elmondja, hogy miképpen fordította Isten még a rosszat is jóra, ami kitűnik egy esetből, amely azon a fürdőhelyen történt vele.

1. Elfelejtettem elmondani, hogy újoncévem folyamán sokat szenvedtem bizonyos, magukban véve jelentéktelen dolgok miatt. Például gyakran olyan hibákat vetettek szememre, amelyeket nem követtem el, s ez nekem annyira fájt, hogy alig tudtam elviselni. Azonban mindezt hamarjában elfeledtette velem az a nagy öröm, amelyet a fölött éreztem, hogy szerzetesnő lehetek. A többiek ellenben azt hitték, sőt mondogatták is, hogy elégedetlen vagyok, csupán azért, mert látták, hogy szeretem az egyedüllétet, észrevették, hogy olykor sírok; pedig csak bűneimet sirattam.

Nagyon szerettem mindent, ami a szerzetesi élettel jár, s csak az olyasmit nem tudtam elviselni, amiben lekicsinylést láttam. Szerettem, ha megbecsültek, s éppen azért igen gondos voltam mindenben, amit tettem. Ezt erénynek tartottam, ami azonban nem szolgálhat mentségemre, mert mindenben igyekeztem a magam kedvére tenni, s így ez a tévedésem nem szünteti meg eljárásomnak hibás voltát. Némileg enyhítő körülménynek vehető az, hogy ez a zárda kezdettől fogva nem volt nagyon tökéletes élet számára alapítva, s az ilyen magamforma rossz teremtés, ami hibát látott, azt utánozta, ellenben a jó példát nem követte.

2. Volt ott akkor egy beteg nővér, aki rendkívül súlyos és kínos bajban szenvedett; az altestén ugyanis szorulások következtében nyílt sebek keletkeztek, s amit evett, az ezeken jött ki. Hamarjában bele is halt. Láttam, hogy valamennyien félnek ettől a betegségtől; én ellenben nagyon irigyeltem a türelmét. Imádkoztam is Istenhez azért, hogy adjon nekem is ilyen türelmet, azután pedig küldje reám mindazt a betegséget, ami csak neki tetszik. Azt hiszem nem volt egy sem, amelytől visszariadtam volna. Annyira vágyódtam az után, hogy az örök üdvösséget biztosítsam magamnak, hogy kész lettem volna bármire vállalkozni, ami e tekintetben célhoz vezet. Csodálkozom ezen, mert akkor még, nézetem szerint, nem szerettem Istent úgy, mint azóta, hogy elkezdtem gyakorolni a belső imát. Csupán valami belső világosság volt bennem, amelynek fényében hitványságnak látszott mindaz, ami múlandó, s szerfölött nagy értékűnek mindaz a kincs, amely az előbbiek árán szerezhető meg, és pedig azért, mert örökké tart. Ő Szent Felsége meg is hallgatta kérésemet, mert nem telt bele két esztendő, olyan állapotban voltam, hogy bár a bajom más természetű volt, hiszem, hogy nem járt kisebb kínokkal és gyötrelmekkel, s hozzá három évig tartott. Elmondom, hogyan történt.

3. Mikor eljött a tavasz, amelynek érkeztét ott vártam be abban a faluban nővéremnél, s elérkezett az ideje, hogy alávessem magamat a gyógyításnak azon a bizonyos fürdőhelyen, odavittek engem, s a legnagyobb gonddal ügyeltek arra, hogy kényelmesen utazzam. Velem jött édesatyám, nővérem s az a szerzetes-nővér barátnőm, aki elkísért a zárdából, s aki engem nagyon szeretett. Ekkor próbálta meg először az ördög feldúlni lelkem nyugalmát, de az Úristen rendkívül nagy jót hozott ki a dologból.

Volt ugyanis azon a fürdőhelyen egy egyházi személy; kiváló jellemű és igen értelmes ember; tudománya is volt, habár nem sok. Én elkezdtem őnála gyónni, mert mindig szerettem a tudós embereket; hiszen elég kárt okoztak a lelkemnek a félművelt gyóntatók! Mert akkoriban még nem volt alkalmam olyan tudós lelki vezetőkre szert tenni, amilyeneket óhajtottam volna.

Tapasztalatom alapján mondhatom: föltéve, hogy a gyóntató erényes és szent életű ember, jobb ha semmi tudománya sincs, mintha kevés van belőle. Az ilyenek ugyanis legalább nem bíznak saját ítéletükben, s nem szégyenlik kikérni igazán tudós emberek véleményét; de meg azután én sem bízom magamat vakon reájuk. Ellenben igazán tudományos ember még sohasem vezetett engem tévútra. Hiszen végre azok a többiek sem akartak félrevezetni, csakhogy nem értették a dolgukat. Én viszont azt gondoltam, hogy igenis értik, s hogy eleget teszek kötelességemnek, ha elfogadom véleményüket. Ezt pedig az adott esetekben annál szívesebben tettem, mert nagyon meglazították a féket, s mindenben szabadságot engedtek nekem. Hiszen ha szigorúbbak lettek volna, amilyen haszontalan voltam, bizonyára faképnél hagyom őket s más gyóntató után nézek. Így azután, ami bocsánatos volt, arra kimondták, hogy az egyáltalában nem bűn; a legsúlyosabb halálos bűnt pedig megtették bocsánatosnak.

Ez nekem rendkívüli lelki kárt okozott, s így könnyen érthető, miért említem ezt meg itt, hogy mások okuljanak esetemen s őrizkedjenek ettől a vészes bajtól. Mert azt belátom, hogy Isten színe előtt nekem ez a körülmény nem szolgálhat mentségemre; elég lett volna látnom, hogy ez vagy az a dolog természetéből kifolyólag nem jó, s őrizkednem kellett volna tőle. Azt hiszem, Isten az én bűneim büntetésére engedte meg, hogy ők is tévedjenek, meg engem is tévedésbe ejtsenek; én pedig szintén sokakat tévesztettem meg azzal, hogy ismételtem előttük, amit gyóntatóim mondtak. Azt hiszem több mint tizenhét esztendőt töltöttem ebben a lelki vakságban, míg végre egy nagy tudományú dominikánus atya fölvilágosított egyben-másban, a Jézus-társasági atyák pedig azután teljesen kioktattak. Különösen ez utóbbiak ugyancsak kiverték a fejemből ezeket a helytelen elveket, s alaposan rám ijesztettek. Erről majd később beszélek.

4. Miután tehát, mint mondottam, ennél az előbb említett papnál kezdtem gyónni, ő nagyon megszeretett engem. Akkoriban ugyanis, már tudniillik amióta beléptem a zárdába, igen kevés meggyónni valóm volt, ahhoz képest, ami bűnt később elkövettem. Nem mondom, hogy ez az érzelem az ő részéről rossz volt, csakhogy lassankint túlzásba ment, s így jónak sem volt többé mondható. Azt természetesen megértette, hogy én a világért sem tennék semmi olyast, ami Istennek súlyos megbántása volna; s viszont ő is biztosított engem arról, hogy teljesen így gondolkozik. Így azután sokat voltunk együtt. Akkor azonban én oly mélyen és annyira állandóan bele voltam merülve Istenbe, hogy semmiről sem beszéltem olyan szívesen, mint Ő róla. Hozzá nagyon gyermek voltam még, s így ez a dolog még inkább hatott reá, olyannyira, hogy végül, mivel annyira ragaszkodott hozzám, megvallotta nekem szomorú lelkiállapotát. Mert hát bizony az nagyon szomorú volt; ugyanis már hét esztendeje volt halálos bűn állapotában; viszonyt folytatott egy ottani nővel, s e mellett rendesen misézett. A dologról mindenki tudott, olyannyira, hogy már rég elvesztette jó hírét és becsületét, s hozzá senki sem mert neki emiatt szemrehányást tenni.

Nekem ez rendkívül fájt, mert őszintén vonzódtam hozzá. Olyan könnyűvérű és vak voltam ugyanis még ekkor, hogy erénynek tartottam azt, ha az ember hálás és hűséges azok iránt, akik szeretik; pedig hát átkozott legyen az olyan baráti hűség, amely annyira megy, hogy még Isten törvényeit is kész megszegni. A világnak ez a helytelen felfogása zavarta meg az én eszemet is. Hiszen, ami jót élvezünk barátaink részéről, azt végeredményben Istennek köszönhetjük, s azért mégis erénynek tartjuk még Istennel is szembehelyezkedni, csakhogy ezen a barátságon csorba ne essék. Ó, milyen vak ez a világ! Ó, bárcsak úgy intézted volna Uram, hogy a legvégső fokig legyek hálátlan az egész világ iránt, csak veled szemben ne tanúsítsak soha legcsekélyebb hálátlanságot sem. Persze bűneim büntetésére megengedted, hogy ennek éppen az ellenkezőjét tegyem.

5. Én tehát igyekeztem az ő házanépe révén többet megtudni, s így részletesebben értesültem szomorú helyzetéről. Akkor láttam, hogy ez a szegény ember nem is annyira bűnös, ugyanis az a szerencsétlen nőszemély megtöltött egy kis rézből készült talizmánt holmi varázsszerekkel s megkérte, hogyha szereti őt, viselje azt mindig a nyakán; s eddig senki sem volt képes őt arra rábírni, hogy letegye.

Igazán mondhatom, hogy én valami sokat nem adok az ilyen kuruzslásra, s csak azt mondom, amit hallottam és láttam, még pedig azért, hogy a férfiak okuljanak ezen és óvakodjanak az olyan nőktől, akik ilyenféle viszonyt szeretnének velük kezdeni. Mert higgyék el, ha egyszer egy nő – aki mégis csak még a férfinál is jobban van kötelezve a tisztességre – letett az Istenfélelemről és szemérmetességről, abban egyáltalán nem lehet többé bízni. Az ilyen, ha arról van szó, hogy elérje célját s kielégítse azt a szenvedélyt, amelyet az ördög oltott belé, nem riad vissza semmitől sem. Habár én igen gonosz voltam életemben, ilyesmibe soha sem estem bele és soha sem volt szándékom rosszat tenni; s még ha lett volna is rá módom, sohasem igyekeztem kierőszakolni valakinek a vonzalmát. Ettől megőrzött az Úr. Persze, hogyha ő elhagyott volna, akkor ezen a téren is úgy vétkeztem volna, mint egyebekben; mert énreám semmi tekintetben sem lehet számítani.

6. Mikor mindezt megtudtam, elkezdtem nagyobb szeretetet mutatni irányában, amiben jó szándék vezetett ugyan, de azért, amit tettem, az mégis csak rossz volt. Mert tudnom kellett volna, hogy akármekkora jónak eléréséről van is szó, nem szabad a legkisebb hibát sem elkövetni. Majdnem mindig Istenről beszéltem neki, s ez bizonyára jó hatással volt reá, bár úgy hiszem, a legtöbbet mégis az nyomott a latban, hogy nagyon szeretett engem. Ugyanis, hogy megtegye a kedvemet, végre is odaadta nekem azt a talizmánját, s én azonnal beledobtam egy folyóba. Mikor ettől megszabadult, úgy érezte magát, mintha mély álomból eszmélne föl; lassan-lassan tudatára ébredt mindannak, amit az utóbbi években elkövetett; elszörnyedt önmagán, elkezdte szánni és bánni bűneit, s megutálta azt a nőt. Azt hiszem e tekintetben főleg a Boldogságos Szűz volt segítségére, mert igen nagy tisztelettel viseltetett az Ő Szeplőtelen Fogantatása iránt s annak napját fényesen szokta megünnepelni. Végül egészen szakított azzal a nővel, s nem győzött eléggé hálát adni Istennek azért, hogy megnyitotta szemét.

Egy év múlva meghalt; éppen annak a napnak évfordulóján, amelyen először találkoztunk. Akkor már igen hű szolgája volt Istennek. Mert hiszen irántam való nagy szeretete – ha talán tisztább is lehetett volna – amennyire én láttam, soha sem volt rossz. De azért hiába, mégis csak voltak egyes alkalmak, amikor – ha nem gondoltunk volna folytonosan Isten jelenlétére – nagy hibák eshettek volna meg. Amint azonban mondottam, akkoriban én semmi áron sem lettem volna képes elkövetni olyasmit, amiről tudtam, hogy súlyos bűn; s azt hiszem, hogy mivel ezt látta bennem, ez még fokozta szeretetét irányomban. Én úgy gondolom, hogy végre is minden férfi jobban vonzódik az olyan nőhöz, akiben erényes hajlamokat lát; s a nő már csak azon földi érzelem tekintetében is, amelyre vágyik, többet ér el a férfinál ezen az úton. Erről még majd beszélek. Azt hiszem, hogy lelke az örök boldogság útján van. Igen szépen halt meg, miután már régen szakított azzal a bűnre vezető alkalommal. Úgy látszik, maga az Úristen használta föl az említett körülményeket eszközül ezen lélek megmentésére.

7. Három hónapot töltöttem azon a fürdőhelyen; igen sokat szenvedtem, mert a kezelés sokkal erőszakosabb volt, semhogy az én szervezetem megbírta volna s két hónap elég volt ahhoz, hogy az a sok orvosság a sír szélére juttasson. Szívbajom, amelyre ott gyógyulást kerestem, sokkal súlyosabb lett, s olykor úgy éreztem, mintha éles fogakkal marcangolták volna. Már-már attól féltettek, hogy veszettség talál kitörni rajtam. Annyira undorodtam minden ételtől, hogy némi folyékony táplálékon kívül semmit sem tudtam magamhoz venni. Folytonos láz gyötört, s teljesein leromlottam; hiszen majdnem egy hónap óta naponkint hashajtót kellett bevennem. Így azután teljesen elerőtlenedtem s úgy ki voltam aszva, hogy idegeim elkezdtek görcsösen összehúzódni. Ez olyan elviselhetetlen kínokat okozott, hogy sem nappal, sem éjjel nem volt egy pillanatnyi nyugtom sem, s mélységes levertség vett rajtam erőt.

8. Ez volt tehát a haszna az egész fürdőzésnek. Végre is édesatyám kénytelen volt hazahozni s újra orvosokat hívott hozzám. Ezek megvizsgáltak s egytől-egyig lemondtak rólam, kijelentvén, hogy egyéb bajaimhoz még tüdővész is járult. Ezzel én nem sokat törődtem volna: sokkal nagyobb bajom volt nekem az, hogy annyi fájdalom gyötört, még pedig szünet nélkül, mindenütt, a lábaimtól egészen a fejemig. Mert hiszen maguk az orvosok mondták, hogy ezek az idegfájdalmak tűrhetetlenek, annál is inkább, mert összes idegeim összezsugorodtak. Az az egy biztos, hogy rettenetes kínszenvedés volt; ennek érdemét azonban, sajnos, bűneim folytán elvesztettem.

Ezek a heves kínok ilyen mértékben több mint három hónapig tartottak. Igazán alig hinné az ember, hogy lehetséges volt egyszerre annyi mindenféle gyötrelmet elviselni. Most is csodálom, hogy kibírtam, s az Úristen nagy kegyelmének tartom azt a türelmet, amelyet nekem akkor adott; mert hiszen világos volt, hogy őtőle jött. Nagy hasznomra volt ez irányban egyrészt az, hogy Nagy Szent Gergely Morales című könyvében (mintha csak az Úr rendelte volna előkészületül) olvastam Jóbnak történetét, másrészt pedig már régebben elkezdtem gyakorolni a belső imát: csak így volt lehetséges, hogy Isten akaratában való akkora megnyugvással viseljem el az egészet. Mást se tettem, mint folyton Istennel társalogtam, s állandóan eszemben tartottam és minduntalan ismételgettem Jób eme szavait: „Ha elvettük az Úr kezéből a jókat, miért ne vennők el a rosszakat is?” Azt hiszem ez a gondolat adott nekem erőt.

9. Így következett el Nagyasszonyunk ünnepe, augusztus havában, – mert a gyötrelem már április óta tartott, csakhogy az utolsó három hónapban hevesebb volt. Könyörögtem, hogy gyóntassanak meg, mert mindig barátja voltam a gyakori gyónásnak. Ezt arra magyarázták, hogy a haláltól félek, s hogy ebben a gondolatban meg ne erősödjem, édesatyám nem engedte. Lám, lám, hová vezet a túlzott vérségi szeretet! Édesatyám oly buzgó katholikus volt s annyira okos ember, hogy nem lehet tudatlansággal mentegetni; s mégis mekkora kárt okozhatott volna nekem! Még azon éjjel nagy rohamom volt, amely megfosztott eszméletemtől, s úgy maradtam majdnem teljes négy napig. Ebben az állapotban föladták rám az utolsó kenetet s óráról-órára, sőt percről-percre várták halálomat. Folyton a Hiszekegyet mondogatták a fülembe, mintha bizony értettem volna belőle valamit! Olykor már egészen biztosan halottnak tartottak, olyannyira, hogy már viaszt is csepegtettek a szemeimre, s azt később meg is találtam rajtuk.

10. Édesatyám rendkívül fájlalta, hogy nem engedett meggyónni: persze most aztán volt körülöttem rimánkodás és kiáltozás az Úristenhez! Áldott legyen Ő Szent Felsége, hogy végül mégis meghallgatta ezeket a könyörgéseket! Mert hiszen az én zárdámban már másfél napja nyitva volt számomra a sír és folyton várták holttestemet; egy másik városban levő férfikolostorunkban pedig már el is végezték értem a gyászistentiszteletet. Ekkor az Úr magamhoz térített, s első dolgom volt meggyónni. Sűrű könnyek között vettem magamhoz a szent áldozásban az Úr testét, de azt hiszem, könnyeim nem eredtek tökéletes bánatból, vagyis nem kizárólag azt fájlaltam; hogy megbántottam Istent, ami elegendő lett volna ahhoz, hogy visszanyerjem a megszentelő kegyelmet s üdvözüljek, ha meg kellett volna halnom. Így legfeljebb az a jóhiszemű tévedés menthetett volna meg, amelyet gyóntatóim okoztak azzal, hogy bocsánatos bűnöknek minősítettek olyan dolgokat, amelyekről azóta világosan beláttam, hogy halálosak. Fájdalmaim ugyanis elviselhetetlenek voltak, s öntudatom sem volt teljes, de azért mégis mindent meggyóntam, amit Isten elleni véteknek tartottam, mert egyéb nagy kegyelmei között Ő Szent Felsége azt is megadta nekem, hogy első szent áldozásom óta sohasem hallgattam el a gyónásban olyasmit, amit bűnnek, – még ha csak bocsánatosnak is – tartottam. De azért nézetem szerint, ha akkor meg kellett volna halnom, örök üdvösségem igen nagy veszedelemben forgott volna, egyrészt azért, mert gyóntatóimnak kevés volt a tudománya, másrészt és főleg azért, mert oly gonosz voltam.

11. S ez annyira igaz, hogy egészen el vagyok rémülve, mikor ezeket elmondom, s a bensőm remeg a félelemtől, ha elgondolom, hogy miképpen támasztott engem életre az Úr. Ó én lelkem, mennyire illett volna, hogy jól megfontoljad azt a veszedelmet, amelyből az Úr kimentett téged, s ha már nem tudtad abbahagyni a vétkezést, Iránta való szeretetből, hagytad volna el azt legalább félelemből, meggondolva azt, hogy Ő ezer más alkalommal s még ennél is veszedelmesebb állapotban foszthatott volna meg téged életedtől. Azt hiszem nem túlzás, ha azt mondom, hogy ez „ezer más alkalommal” történt meg, habár tudom, hogy ezért kikapok attól, aki megparancsolta nekem, hogy mérsékeljem magamat bűneim elmondásában. Hát hiszen így is eléggé szépítettem őket. Az Isten szerelmére kérem, csak a bűneimből ne töröljön semmit, mert hiszen éppen ezekből látható, hogy milyen végtelenül nagylelkű az Úr és hogy mennyit képes egy lélek részéről elviselni. Legyen áldott érte mindörökké, s adja Ő Szent Felsége, hogy inkább elpusztuljak, semhogy megszűnjek Őt mindig jobban és jobban szeretni!

Önéletrajz 06

6. fejezet

Elmondja, mennyivel tartozik az Úrnak azért, hogy oly megadással tudott elviselni akkora szenvedéseket; miképpen fordult segítségért a dicsőséges Szent Józsefhez, s mennyire használt neki az ő pártfogása.

1. Ez a négynapi tetszhalál olyan állapotban hagyott engem, hogy csak az Úristen tudja, mily rettenetesek voltak a kínjaim. A nyelvem ronggyá volt harapdálva. Mivel már annyi ideje nem ettem semmit s úgy össze voltam aszva, a torkom annyira összeszáradt, hogy még a vizet sem tudtam lenyelni. Úgy látszott, mintha minden tagom ki lett volna ficamodva; a fejem egészen meg volt zavarodva, s egész testem valósággal egy gombolyagba zsugorodott össze. Ennyire juttatott a kínszenvedés azokban a napokban. Mások segítsége nélkül nem tudtam mozdítani sem a karomat, sem a lábamat, sem a kezemet, sem a fejemet. Emelgettek, mintha csak halott lettem volna. Ha jól emlékszem, csak a jobb kezemnek egyik ujját tudtam mozdítani. Hozzám nyúlni nem volt szabad, mert minden érintés rettenetes fájdalmat okozott, s nem tudtam elviselni. Lepedőben emelgettek, amelyet az egyik az egyik végén fogott meg, a másik a másikon.

S ez így tartott Virágvasárnapig. Az egyetlen könnyebbség az volt, hogy, ha senki nem nyúlt hozzám, akkor néha-néha szüneteltek a kínjaim, s az ilyen kis enyhülést már olybá vettem, mintha egészséges volnék. Ugyanis már-már attól féltem, hogy elhagy a béketűrésem, s azért nagyon örültem, mikor azok a folytonos, éles kínok néhanapján szüneteltek. Azonban újra kezdődtek, még pedig elviselhetetlen fokban, valahányszor kirázott a kettős negyednapos váltóláz, amely továbbra is nagyon súlyos mértékben megmaradt. Az ételektől való undorodásom is még mindig nagy volt.

2. Mindamellett, mikor már ennyire voltam, nem nyugodtam, amíg vissza nem vittek a zárdába. A nővérek, akik a holttestemet várták, elevenen kaptak ugyan vissza, de testileg rosszabb állapotban voltam egy halottnál, úgyhogy kín volt engem nézni. Hogy mennyire le voltam fogyva, azt el sem lehet mondani; úgyszólván csak a csontjaim maradtak meg.

Ez az állapot több mint nyolc hónapig tartott, a bénulás ellenben, bár lassankint javult, körülbelül három esztendeig. Mikor végre elkezdtem négykézláb járni, hálát adtam Istennek, hogy már annyira vagyok. Mindezeket a szenvedéseket nagy megadással viseltem el, sőt, eltekintve az első időktől, nagy örömmel is, mert hiszen az első gyötrelmekhez és kínlódáshoz hasonlítva a későbbi szenvedés csekélységnek látszott.

Teljesen belenyugodtam Isten akaratába, még arra az esetre is, ha így akart volna hagyni egyszer s mindenkorra. Azt hiszem, csakis azért óhajtottam meggyógyulni, hogy egyedül lehessek, s imádkozhassam úgy, amint azt azelőtt szoktam tenni; mert a betegszobában ez nem volt lehetséges. Igen sűrűn gyóntam; sokat beszéltem Istenről, úgyhogy mindnyájan épültek rajtam, s csodálkoztak azon, mekkora béketűrést adott nekem az Úr. Mert ha ő nem segített volna, azt hiszem, nem bírtam volna annyit s hozzá olyan jókedvvel szenvedni.

3. Az első ima, amelyet ő öntött a lelkembe, egy különösen nagy kegyelmet szerzett meg számomra, azt tudniillik, hogy megérttette velem, mit jelent őt szeretni. Ettől az időtől kezdve ugyanis szemlátomást kezdtek bennem újra fejlődni az erények, bár, sajnos, nem voltak elég erősek, mert hiszen nem tudtak megtartani az igazság útján. Az egyik az volt, hogy ne mondjak rosszat soha senkiről, hanem amennyire csak lehetséges, elkerüljek minden megszólást. Mindig szem előtt tartottam ugyanis azt az elvet, hogy nem mondok másról olyasmit, amit nem szeretnék, ha énrólam beszélnék. Ezt az elvet a végletekig hajtottam, mikor ilyesmire alkalom nyílt, de azért mégsem voltam eléggé tökéletes arra, hogy olykor-olykor, amidőn a körülmények nagyon belevittek, némileg ne hibáztam volna ellene. Rendesen azonban hű maradtam hozzá, s azokat is, akik velem voltak és velem társalogtak, igyekeztem erre rábeszélni, úgyhogy ők is megszokták. Csakhamar mindenki tudta, hogy ahol én vagyok, ott biztonságban van mindenkinek a becsülete; s ugyanilyen hírük volt mindazoknak, akikkel én barátságot, vagy rokonságot tartottam, s akiket erre oktattam. Sajnos, egyebekben sok leszámolni valóm lesz Isten előtt azon rossz példa miatt, amelyet nekik adtam.

Bocsásson meg nekem Ő Szent Felsége azért a sok rosszért, amelynek oka voltam, ha a szándékom nem is volt olyan elvetemült, mint amilyen rosszul ütöttek ki tetteim.

4. Nagyon vágyódtam az egyedüllét után s legjobban szerettem Istenről beszélni; ha akadt valakim, akivel erről tudtam társalogni, ez nagyobb élvezetemre szolgált, mint a világi szórakozások összes finomságai, jobban mondva durvaságai. Sokkal gyakrabban áldoztam és gyóntam; s nagyon vágyódtam e szentségek után. Rendkívül szerettem jó könyveket olvasni. Mélységes bánatot éreztem afölött, ha Isten ellen vétkeztem, olyannyira, hogy sokszor nem is mertem belső imába fogni, úgy féltem attól a heves fájdalomtól, amelyet bennem ilyenkor bűneim tudata okozott. Olyan volt ez, mint valami súlyos büntetés. Ez a későbbi időben annyira fokozódott, hogy nem is tudom, mihez hasonlíthatnám ezt a gyötrelmet. Megjegyzendő, hogy ezt egyáltalában nem a félelem okozta, hanem egészen más valami. Megfontolva ugyanis azon kegyelmeket, amelyeket az Úr a belső imában árasztott reám, s azt, hogy mennyivel tartozom ezért neki; s látva azt, hogy mily hálátlansággal viszonzom mindezt: nem tudtam magamnak megbocsátani. Bosszantottak még a saját könnyeim is, amelyeket bűnöm miatt hullattam, mert hiszen látnom kellett, mily keveset javulok, s hogy mily keveset használnak jó föltételeim és bűnbánatom, tekintve, hogy mindannyiszor visszaesem, valahányszor kiteszem magainat az alkalomnak. Könnyeimet képmutatásnak tartottam, s ha jól kisírtam magamat, s utána újra vétkeztem, bűnöm, tekintettel arra, hogy az Úr megadta nekem a könnyek kegyelmét s a bűnbánatot, még sokkal nagyobbnak tűnt föl előttem. Ilyenkor igyekeztem minél előbb meggyónni, s azt hiszem, a magam részéről mindent megtettem, hogy visszanyerjem Isten kegyelmét. Az egész baj azon múlt, hogy nem szakítottam véglegesen az alkalmakkal, no meg gyóntatóimmal, akikből édes-kevés hasznom volt. Pedig ha figyelmeztettek volna arra a veszedelemre, amelyben forogtam, s rámutattak volna, hogy lelkiismeretbeli kötelességem szakítani azokkal az ismeretségekkel: nem is kételkedem benne, hogy megtettem volna. Mert sohasem lettem volna képes semmi áron csak egy napig is megmaradni a halálos bűnben, ha tudom, hogy halálos bűn.

Az Istenfélelemnek mindezen tünetei a belső ima következtében kezdtek rajtam mutatkozni; a legérdekesebb pedig az volt, hogy szereteten alapultak, mert hiszen a bűneimért járó büntetésre nem is gondoltam. Betegségemnek egész tartama alatt nagyon éberen őrködtem lelkiismeretem fölött, nehogy halálos bűnt találjak elkövetni. De – Uram segíts! – óhajtottam a felgyógyulást, hogy jobban szolgálhassak Istennek, holott azután éppen az egészség lett oka romlásomnak.

5. Látván ugyanis azt, hogy oly fiatalon már teljesen nyomorék vagyok; s hogy mire juttattak engem a földi orvosok: elhatároztam, hogy az égiekhez fordulok gyógyulásért. Mert bár igen jókedvűen tűrtem a betegséget, azért mégis csak vágyódtam az egészség után. Az egyik eszemmel ugyan azt is gondoltam, hogy ha egészséges állapotban esetleg el kellene kárhoznom, akkor sokkal jobb így maradnom; a másikkal azonban úgy véltem, hogy ha felgyógyulok, mégis csak jobban tudok szolgálni Istennek. Ez a mi nagy tévedésünk: nem bízzuk magunkat Isten akaratára, aki pedig legjobban tudja, mi válik hasznunkra.

6. Elkezdtem tehát buzgón hallgatni a szent misét, s végezni olyan imádságokat, amelyeket az Egyház jóváhagyott; mert sohasem voltam barátja az amolyan mindenféle szertartásos imáknak, amilyeneket mifelénk egyesek, főleg nők végeztek. Bennük áhítatot keltettek, de nekem soha sem voltak a szám íze szerint, s végül is az egyházi hatóság elítélte őket, kijelentvén, hogy babona az egész. Pártfogómul és uramul a dicsőséges Szent Józsefet választottam, s nagyon melegen a kegyeibe ajánlottam magamat. Volt is alkalmam tapasztalni, hogy nemcsak ebből a bajból, hanem sok más, ennél nagyobb, becsületemet és lelkem üdvét fenyegető veszedelemből jobban kimentett ez az én atyám és uram, mint ahogy kérni tudtam. Nem emlékszem, hogy valaha kértem volna tőle valamit, amit ő meg ne tett volna. Igazán csodálatra méltó dolog, hogy mekkora kegyelmeket eszközölt ki számomra Istennél ez az áldott szent, és milyen testi és lelki veszedelmekből szabadított ki. A többi szenteknek, úgy látszik az Úr csak azt adta meg, hogy ebben vagy abban a szükségben tudjanak segíteni, erről a dicsőséges szentről azonban tapasztalatból tudom, hogy mindegyikben pártunkat fogja. Az Úr mintegy értésünkre akarja adni, hogy amiként engedelmes volt neki a földön – mert hiszen atyjának nevezték, s mint nevelőjének joga volt neki parancsolnia – éppúgy az égben is megteszi minden kívánságát. Tapasztalták ezt mások is, akik tanácsomra hozzá fordultak, és már újra sokan vannak, akik ezek alapján nagyon tisztelik őt.

7. Ami engem illet, igyekeztem ünnepét a lehető legfényesebben megtartani; amiben azonban inkább a hiúság vezetett, mint a jó szellem; mert főleg arra volt gondom, hogy sok legyen a külső dísz és pompa, bár a szándékom azért nem volt rossz. Mert ez volt az én nagy hibám: ha az Úr meg is adta nekem a kegyelmet arra, hogy valami jó dolgot tegyek, a végrehajtás tele volt gyarlósággal és tökéletlenséggel. Míg ellenkezőleg, ha valami rosszról, fényűzésről, vagy hivalkodásról volt szó, – az Úristen bocsássa meg nekem – annak megtevésében csupa buzgalom és szorgosság voltam.

Szeretnék mindenkit rábeszélni arra, hogy tisztelje ezt a dicső szentet, mert tudom, hogy mily sok jót tud számunkra Istennél kieszközölni. Nem ismertem még embert, aki ha igazán tisztelte őt és különösebben szolgált neki, ne haladt volna nagyon előre az erények útján; mert rendkívül jó hatással van azokra a lelkekre, akik neki ajánlják magukat. Azt hiszem, már jó néhány esztendeje, hogy az ő ünnepén mindig kérek tőle valami különöset és még mindig megkaptam. Ha olykor kérésemet talán kissé ügyetlenül adom elő, ő oly egyenesre igazítja, hogy még sokkal nagyobb hasznomra válik.

8. Ha volna ahhoz fölhatalmazásom, hogy erről bővebben írjak, igen szívesen maradnék ennél a tárgynál, s részletesen mondanám el mindazokat a kegyelmeket, amelyeket ez a dicső szent nekem és másoknak juttatott; mivel azonban nem akarok többet tenni annál, amivel megbíztak, sok dologban rövidebb leszek, mint szeretném, másokat meg hosszasabban mondok el, mintsem szükséges volna; mert hát mi mást lehetne várni tőlem, akinek oly kevés az esze mindenhez, ami jó. Én csak arra kérek mindenkit, az Isten szerelméért próbálja meg, ha nem hiszi, s tapasztalni fogja, mennyire jó dolog az, ha az ember ennek a dicső pátriárkának ajánlja magát és tiszteli őt.

A belső ima embereinek azonban különösen kellene hozzá ragaszkodniuk. Mert ki volna képes az angyalok királynéjáról elmélkedni, s életének azon eseményeire gondolni, amelyek folyamán annyi veszedelmet élt át a kisded Jézussal, a nélkül, hogy hálás ne volna Szent Józsefnek azért, hogy ezen nehéz körülmények között gondjukat viselte. Ha valaki nem talál olyan lelki vezetőt, aki belső imára tudná őt oktatni, fogadja tanítójául ezt a dicső szentet, s nem fogja eltéveszteni az utat. Adja az Úr, hogy ne legyen eltévesztett dolog részemről, hogy őróla mertem beszélni, mert bár nyilvánosan tisztelőjének vallom magamat, az ő szolgálatában s példájának követésében mindig hibás voltam. Mert ő megtette a magáét, amennyiben föl tudtam kelni, képes voltam újra járni, s nem voltam többé nyomorék; én pedig abban tettem meg a magamét, hogy visszaéltem ezzel a kegyelemmel.

9. Ki hitte volna, hogy miután ekkora kegyelmeket kaptam Istentől, s miután Ő Szent Felsége már erényeket kezdett belém ültetni, amelyek szükségképen arra indítottak, hogy neki szolgáljak; miután ott feküdtem úgyszólván meghalva, s az örök kárhozatnak akkora veszedelmében; miután föltámasztotta lelkemet-testemet, úgyhogy mindenki elcsodálkozott azon, hogy elevenen lát: mondom, ki hitte volna, hogy oly hamar el fogok bukni. Ó én Uram, miért is kell nekünk ilyen veszedelmes életet élnünk! Mert hiszen, midőn e sorokat írom, azt gondolom, hogy a Te kegyelmedből és irgalmadból, ha nem is oly tökéletesen, mint Szent Pál, de azért mégis elmondhatnám azt, hogy „Már nem én élek, hanem Te élsz bennem, én Teremtőm.” Mert amennyire látom, kezeidben tartasz már évek óta; s bennem is megvan a jó szándék és akarat, s ez némileg érvényesült is sok minden dologban ezen idő folyamán: úgyhogy bár tudtomon kívül bizonyára sokat vétkezem, tudatosan nem teszek semmit a Te szent akaratod ellen, lenne az bár még oly csekélység is.

Azt is hiszem, hogy nincsen semmi széles e világon, amire a Te kedvedért a legnagyobb készséggel ne vállalkoznám. Hiszen egyet-mást sikerült is már a Te segítségeddel végrehajtanom. A világ pedig nem kell nekem, sem pedig akármi, ami e világból való, s azt hiszem nem képes nekem örömet okozni más, mint ami Tőled ered. A többi mind súlyos kereszt nekem. Lehet, hogy tévedek, s úgyis lesz, hogy nincsenek meg bennem ezek az imént említett elvek, azonban Te látod, Uram, hogy amennyire képes vagyok megérteni a dolgot, nem hazudom; s folyton attól félek, s van is okom rá, – hogy esetleg újból magamra hagysz engem. Mert már nagyon is jól tudom, mi telik erőmtől és gyönge erényemtől, hacsak Te nem növeled azt és nem istápolsz, hogy el ne hagyjalak. Sőt mi több, adja Szent Felséged, hogy máris ne legyek magamra hagyva, most, amidőn lelki állapotom felől oly szép álmokban ringatom magamat.

Nem tudom, hogyan lehet kedvünk élni, mikor minden annyira bizonytalan! Lehetetlennek látszik előttem most már ó én Uram, hogy amúgy teljesen elforduljak tőled, azonban tekintve, hogy mégis annyiszor hűtlen lettem hozzád, folyton remegnem kell. Mert valahányszor csak egy kevéssé is eltávolodtál tőlem, azonnal tehetetlenül a földre rogytam. Áldott légy mindörökké, mert bár elhagytalak Téged, Te sohasem hagytál el engem oly véglegesen, hogy kezedbe kapaszkodva, de csakis úgy, ne lettem volna képes mindig újra fölkelni. Sokszor azonban, sajnos, nem akartam elfogadni kezedet, és süket fülre vettem ismételt hívogatásodat; amint ezt el fogom mondani a következőkben.

Önéletrajz 07

7. fejezet

Elmondja, miképpen vesztette el fokozatosan mindazokat a kegyelmeket, amelyeket az Úrtól kapott, s hogy milyen rossz életet kezdett élni. Rámutat azokra a veszedelmekre, amelyeknek a női kolostorok ki vannak téve, ha nincsenek jól elzárva a világtól.

1. Csakhamar elkezdtem egyik szórakozásból, könnyelműségből és bűnre vezető alkalomból a másikba esni, pedig végül akkora veszedelemnek tettem ki magamat, s a lelkem annyira belebonyolódott a haszontalanságokba, hogy már szégyelltem oly bizalmas barátságot tartani Istennel, amilyen a belső ima, s nem mertem többé Őhozzá közeledni. Még inkább ebbe az irányba hajtott az a körülmény, hogy vétkeim növekedtével, mindig kevesebb örömet és vigasztalást találtam az erényes dolgokban. Világosan beláttam Uram, hogy mindez azért kevesbedik, mert hűtelen vagyok hozzád.

A legborzasztóbb tévedés pedig, amelybe az ördög ejtett az alázatosság ürügye alatt, az volt, hogy oly gonosznak tudva magamat, nem mertem többé gyakorolni a belső imát. Rosszabb lévén mindannyinál, jobbnak láttam a többivel tartani és beérni a kötelező ajakimák elmondásával s elhagyni a belső imát s az Istennel való annyira benső társalgást; mert hiszen én – gondoltam magamban – úgyis az ördögök társaságára vagyok érdemes, s csak csalom a világot.

Tényleg, külsőleg jónak látszottam; s éppen azért nem is lehet okolni azt a zárdát, amelyben voltam. Ugyanis mindent megtettem, hogy jó véleménnyel legyenek rólam, s buzgónak tetettem magainat, ha nem is szántszándékkal. Mert azért, ami azt illeti, képmutatásra és a buzgóságnak fitogtatására, hála az Úristennek, ha jól emlékszem, legalább tudtommal sohasem voltam képes, s még az ilyesmire irányuló kísértés is annyira fájt, hogy az ördög azonnal vereséget szenvedett, én pedig nyertem; olyannyira, hogy ez irányban nem is sokat mesterkedett nálam. Lehetséges, ha Isten megengedi, hogy ebben a pontban is oly erősen kísértsen meg, amint tette egyebekben, akkor ebbe is beleestem volna: azonban mindeddig Ő Szent Felsége megőrzött ettől; áldott legyen érte mindörökké. Sőt ellenkezőleg, ismerve bensőmnek titkát, az esett rosszul nekem, hogy jó véleményt táplálnak felőlem.

2. Nem tartottak rossznak, mert látták, mily fiatal vagyok még, mennyi alkalomnak vagyok kitéve, s mindamellett, sokszor keresem a magányt; imádkozom, sokat olvasok; beszélek Istenről, szent képeket festetek mindenfelé; van magánkápolnám és abban sok áhítatra gerjesztő tárgyam; nem beszélek másokról rosszat; s más ilyenféle dolgokat, amelyek első tekintetre erényeknek látszottak. Én pedig, amilyen hiú voltam, értettem hozzá, miképpen kell mások becsülését kivívni olyan előnyök révén, amelyeknek a világban nagy az értékük. E mellett annyi szabadságot élveztem, sőt többet, mint akár a legidősebb nővérek, mert teljesen megbíztak bennem. Hát hiszen nem is volt természetem a szabadsággal visszaélni, vagy megtenni valamit engedély nélkül; például réseken, vagy a falakon át, vagy éjjeli időben társalogni: ilyesmit megtenni egy zárdában, azt hiszem sohasem lettem volna képes; nem is tettem meg, mert e tekintetben az Úr fogta a kezemet. Úgy tűnt föl előttem, – mert hiszen alaposan megfontoltam sok mindenfélét – hogy akármilyen gonosz legyek is, azért mégis csak nagy rosszaság volna részemről, ha kockára tenném annyi ártatlan nővérnek becsületét. Mintha bizony jó lett volna a többi dolog, amit elkövettem! Hát hiszen igaz, hogy ami rosszat tettem, az nem történt ennyire szántszándékkal; bár azért nagyon sok volt.

3. E tekintetben nagy káromra szolgált, hogy a zárdánkban nem volt klauzúra; s a nővérek nem is tettek fogadalmat annak megtartására. Ez a szabadság a jó lelkeknek annál kevésbé volt ártalmára, mert hiszen nem voltak kötelesek róla lemondani: ellenben engem, aki rossz voltam, biztosan a pokolba döntött volna, hacsak az Úr nem alkalmaz velem szemben annyi orvosságot; segítséget és különös kegyelmet, s ki nem ment ebből a veszedelemből. Mert azt hiszem ez a veszély igen nagy az ilyen enyhe női zárdákban; s azok számára, akik rosszak akarnak lenni, ez a szabadság inkább szolgál útlevélül a pokolba, mint eszközül gyarlóságaik ellen.

Ezt ne értse senki az én zárdámra, mert abban annyian vannak, akik igazán, őszintén és nagy tökéletességben szolgálják az Urat; s amilyen jó Ő Szent Felsége, nem is teheti, hogy ne árassza reájuk kegyelmeit. Hozzá nem is tartozik a nagyon nyílt házak közé, s megtartják benne teljesen a szerzetesi fegyelmet. Amit én itt mondtam, az más zárdákra vonatkozik, amelyeket volt alkalmam látni.

4. Azt akarom ezekről mondani, hogy nagyon sajnálom őket, s hogy az Úrnak ugyancsak kell kopogtatnia náluk rendkívüli kegyelmeivel, még pedig nem is egyszer, hanem sokszor, mert különben nem tudom, hogyan üdvözülnek Annyira szentesítve vannak náluk a címek, méltóságok a világias szórakozások; annyira nem tudják felfogni, hogy mire volnának kötelezve, hogy, adja Isten, legalább ne tartsák erényesnek azt, ami bűn, amint én tettem nem egyszer. Az ilyenekkel azután oly nehéz megértetni tévedésüket, hogy az Úrnak alaposan bele kell nyúlnia a dologba. Az olyan szülők, akik leányaikat semmi áron sem akarják olyan zárdába adni, amelyben az örök üdvösség útján kell járniuk, ha meg akarják fogadni tanácsomat: mielőtt olyan helyre adnák őket, ahol több a veszély, mint a világban legyenek tekintettel, ha már másra nem, legalább a saját becsületükre, s inkább adják férjhez őket mélyen a rangjukon alul, semhogy ilyen kolostorba engedjék, hacsak nem nagyon jó természetűek. S adja Isten, hogy ezt a tanácsomat hasznukra fordítsák. Vagy pedig tartsák őket otthon. Mert ha rossz útra térnek otthon, azt még csak el lehet leplezni, míg a zárdában a dolog nem marad soká titokban, s az Úr végre is napfényre hozza, s nemcsak önmagukat teszik tönkre, hanem másoknak is végzetes kárt okoznak. Szegény teremtések, olykor nem is annyira ők a hibásak, mert hiszen az után indulnak, amit látnak, s igazán szomorú dolog, ha az ember meggondolja: ezek a szegény leányok elhagyják a világot azon hiszemben, hogy most majd az Úrnak fognak szolgálni, és sokkal inkább a világban találják magukat; azt sem tudjak, mihez kapjanak, hová forduljanak. Mert hiszen fiatalok még, s az érzékiség és az ördög beleviszi őket abba, hogy megtegyenek egyet mást, ami csak a világ felfogása szerint van megengedve. Sőt még olyanok is akadnak ott, akik ezeket a dolgokat bizonyos értelemben jóknak is tartják. Nézetem szerint az ilyenek hasonlók azokhoz a szerencsétlen eretnekekhez, akik szántszándékkal hunyják be szemüket, s el akarják hitetni mással, hogy az jó, amit ők tesznek és tanítanak, s hogy ők maguk is teszik azt. Pedig hát nem hiszik, mert ott van bensejükben az, aki elítéli őket.

5. Ó jaj! Ó mekkora szerencsétlenség az, hogy vannak szerzetesek, – még pedig nők is, férfiak is – akik nem tartják meg a fegyelmet; hogy vannak zárdák, amelyekben két út áll nyitva mindenki előtt: az egyik az erény és a szerzetesi fegyelem útja; a másik pedig a fegyelmetlenségé, s mindkettőnek úgyszólván egyenlő számban akadnak követői. Azazhogy mit is beszélek: egyenlő számban?! Hiszen a mi bűneink miatt többen járnak a tökéletlenség útján; mivel ez könnyebb, nagyobb népszerűségnek örvend. Oly kevesen használják föl az igazi szerzetesi fegyelem útját, hogy az olyan szerzetesnek, vagy szerzetes. nővérnek, aki elkezdi komolyan teljesíteni hivatásbeli kötelmeit, több oka van félnie a házbeliektől, mint az összes ördögöktől; s nagyobb óvatossággal kell lepleznie Istennel való barátságos érintkezését, mint más egyéb ismeretségeket és érzelmeket, amelyeket az ördög szövöget a zárdákban. Nem is tudom, mit csodálkozunk azon, hogy annyi baj van az Egyházban; hiszen éppen azok, akiknek hivatása volna példaképül szolgálni, s akiktől a többieknek kellene tanulniuk az erényeket, tudniillik a szerzetesek, oly alaposan tönkretették azt a munkát, amelyet a múlt- századok szentjeinek szelleme végzett a szerzetekben. Adja ő Szent isteni Felsége, hogy ez az állapot megjavuljon, mert hiszen Ö látja legjobban, mekkora szükség van a javulásra! Ámen.

6. Mikor belekeveredtem ezekbe az ismeretségekbe és társalgásokba, tekintve, hogy a zárdában általános szokásban voltak, nem is gondoltam arra, hogy ebből akkora kár és szórakozás fog lelkemre háramolni. Csak később láttam be, hogy mily végzetesek ezek a dolgok. Azt hittem ugyanis eleinte, hogy ezek a látogatások, amelyek annyira napirenden vannak a zárdákban, reám nem lesznek rosszabb hatással, mint másokra, akikről láttam, hogy egészen jóravaló nővérek. Ugyanis nem gondoltam meg, hogy- (utóbbiak sokkal erényesebbek, mint én, s így, ami reám veszedelmes, az reájuk távolról sem hat annyira. Mert azért annyira-amennyire mégis csak beláttam, hogy s dolog nem jó; ha másért nem, úgy azért, mert időpocsékolási jár. Egy alkalommal, mikor egy valakivel társalogtam, – meglehetősen az elején ismeretségünknek – az Úr oly kegyes volt s értésemre adta, mennyire nem valók nekem ezek a barátkozások, s üdvös intéssel akarta megnyitni szememet. Megjelent előttem Krisztus Urunk, igen szigorú arccal, s így jelentette ki nekem, hogy a dolog nem tetszik neki. Lelki szemeimmel sokkal világosabban láttam, mintsem láthatnám a testiekkel, s úgy az emlékezetembe vésődött, hogy bár ennek több mint huszonhat esztendeje, úgy áll előttem, mintha most történt volna. Én nagyon meglepődtem és megijedtem, s nem akartam többé szóba állni az illetővel.

7. Sajnos, akkor még nem tudtam, hogy az ember a test szemein kívül mással is láthat; így azután a rossz szellem elhitette velem, hogy az egész dolog lehetetlenség; hogy csak álmodtam; vagy hogy az ördög incselkedett velem. Szóval ilyen és egyéb magyarázatokkal ütöttem el a dolgot. Pedig azért mindig megmaradt bennem az a gyanú, hogy mégis maga Krisztus Urunk volt, nem pedig álomkép. Mivel azonban a másik föltevés jobban a számíze szerint volt, igyekeztem magamat meghazudtolni; mással pedig nem mertem beszélni a jelenésről. Később addig zaklattak, s addig bizonykodtak, hogy nincs abban semmi rossz, ha ilyen előkelő személyiséggel érintkezem, s nemcsak nem veszélyezteti jó hírnevemet, hanem inkább nagyon is becsületemre válik: hogy végre is engedtem, s újra fölvettem ennek az ismeretségnek fonalát, s idővel más barátságokat is kötöttem. Évek hosszú során át hódoltam ennek a veszedelmes szórakozásnak; persze én, amíg benne voltam, nem tartottam olyan rossznak, amilyen tényleg volt, bár olykor világosan beláttam, hogy nem jó. Azonban egyik sem okozott nekem annyi nyugtalanságot, mint az, amelyet említettem, mert nagyon vonzódtam az illetőhöz.

8. Egy alkalommal, mikor együtt voltam vele, egyszer csak azt láttuk – s mások, akik szintén ott voltak, ugyancsak látták – hogy valami jön felénk, olyasféle, mint egy nagy varangyos béka, de sokkal fürgébb mozdulatokkal, mint ahogy azok szoktak járni. Olyan helyről jött, hogy érthetetlen, miképpen juthatott oda ilyen ocsmány állat, s hozzá fényes nappal; s tényleg nem is volt ott ilyesmi soha. Az a hatás pedig, amit reám tett, nem volt minden titokzatosság nélkül. Ezt sem tudtam soha elfelejteni. Ó nagy Isten! – mily gondosan és mily atyai szeretettel igyekeztél minden képzelhető módon észre téríteni, s mily keveset segített mindez én rajtam!

9. Volt ott egy nővér, aki rokonom volt; az idősek közé tartozott, hű szolgálója volt Istennek és nagy barátja a szerzetesi fegyelemnek. Ez néhányszor megintett, de én nemcsak nem hittem szavának, hanem még bosszankodtam is reá, s azt gondoltam magamban, hogy a jó lélek a kákán is csomót keres. Azért mondom el mindezt, hadd lássa mindenki, mennyire rossz voltam és milyen jóságos volt az Úristen; s mennyire megérdemeltem volna a poklot ezért a hálátlanságomért. De meg azért is, hogy ha az Úr rendeléséből és akaratából valamely szerzetesnővér találná olvasni ezeket a sorokat, okuljon az én szomorú esetemen. Kérem is az ilyeneket az Úr szerelmére, hogy kerüljék el az effajta szórakozásokat. Adja Ő Szent Felsége, hogy egyiknek-másiknak felvilágosítására szolgáljon ez, amit megírtam; mert hiszen, sajnos, sokat vezettem félre, azt mondogatva, hogy az ilyesmiben semmi rossz sincs; amilyen vak voltam, belebiztattam őket is a veszedelembe. Igaz, hogy nem volt szándékom őket rászedni; azonban a rossz példámmal igen sok bajt okoztam, nem is sejtve, hogy akkora rosszat teszek.

10. Mikor még beteg voltam – életem ezen időszakának első napjaiban – s még nem tudtam járni, nagyon vágyódtam az után, hogy másoknak lelki hasznára legyek. Ez igen gyakori kísértés a kezdőknél; azonban nálam jó eredményre vezetett. Mivel annyira szerettem édesatyámat, őszintén kívántam neki azt a boldogságot, amelyet én a belső imában találtam; hiszen meg voltam arról győződve, hogy ennél nagyobbat ezen földi életben nem élvezhet az ember. Azért hát mindenféle kerülő úton igyekeztem megkedveltetni vele az eszmét, és rábírni, hogy próbálja meg. Könyveket is adtam neki erre vonatkozólag. Mivel pedig, amint mondtam, igen erényes ember volt, hamarosan annyira belegyakorolta magát, hogy öt-hat esztendő múlva – azt hiszem ennyi lehetett – nagyon előre haladt, s nekem volt okom érte dicsérni az Urat. Ez a dolog nagy vigasztalásomra szolgált. Sok baja volt szegénynek, s minden oldalról reázúdultak a csapások: s ő mindezt nagy megadással tűrte. Gyakran eljött engem meglátogatni, s örömére szolgált, ha istenes dolgokról beszélhetett velem.

11. Amióta azonban én annyira elmerültem a szórakozásban, s abbahagytam a belső imát, rosszul esett azt látnom, hogy azt hiszi, még mindig a régi vagyok, s nem állhattam meg, hogy el ne oszlassam tévedését. Ugyanis több mint egy esztendőt töltöttem belső ima nélkül azon hiszemben, hogy így kívánja az alázatosság. Ez volt életemben a legvégzetesebb kísértés, amely teljesen a kárhozat útjára juttatott. Mert hiszen amíg gyakoroltam a belső imát, ha vétettem is Isten ellen az egyik napon, a következőn megint csak újra magamba szálltam, s elkerültem az alkalmat.

Mivel tehát ez az áldott jó ember ilyen kedvező véleményt táplált rólam, s azt hitte, hogy úgy érintkezem Istennel, mint azelőtt: nem nézhettem tovább, s megvallottam neki, hogy abbahagytam, de nem mondtam meg az okát. Úgy beszéltem előtte, mintha a betegeskedésem gátolna benne. Mert hiszen igaz is, hogy bár abból a nagyból kigyógyultam, mindig voltak és vannak is bajaim, még pedig jó nagyok. Csak a legutóbbi időben javult egy kissé az állapotom, de azért a bajaim nem múltak el, és van belőlük mindenféle. Példának okáért húsz éven át minden reggel hányás fogott el, s olykor délig nem tudtam semmit magamhoz venni, máskor pedig még tovább sem. Azóta, hogy gyakrabban áldozom, este kell hánynom, lefekvés előtt, de sokkal fájdalmasabb módon, mivel magamnak kell azt elősegítenem tollal, vagy másképpen; mert ha nem teszem, akkor nagy kínjaim vannak. Egyébként is azt hiszem, soha sem vagyok ment a fájdalmaktól, s ezek olykor igen nagyok, különösen a szívemben; habár ez a baj, amely azelőtt majdnem állandó volt, most csak időnkint fog el. A kínos bénulástól és más lázas betegségektől, amelyekben azelőtt gyakorta szenvedtem, nyolc év óta mentnek érzem magamat. Ezekkel a bajokkal különben olyan keveset törődöm, hogy sokszor inkább örülök nekik, mert arra gondolok, hogy így legalább szolgálom valamiben az Urat.

12. Édesatyám pedig, mint aki sohasem hazudott, elhitte, hogy ez az oka, hiszen ilyen szent dologról lévén szó, úgy illett volna, hogy én is teljesen őszinte legyek. Azt is mondtam neki, jobban el akarván hitetni vele a dolgot, hogy belátom én: ez nem mentség, de hát az én erőmből már az is alig futja, hogy elvégezzem a zsolozsmát. Mindez természetesen nem volt elegendő ok arra, hogy abbahagyjak valamit, amihez nem kell testi erő, hanem csakis szeretet és pontosság; mert hiszen az Úr mindig megadja hozzá a módot: csak akarnunk kell. Ismétlem, mindig megadja. Mert bár közbejöhetnek olyan körülmények, vagy valami betegség, amely miatt az ember néha nem tölthet hosszabb időt egyedül: máskor azért mégis csak van hozzá egészsége. De meg magában a betegségben és egyéb nehéz körülményekben nyílik a legszebb alkalom az igazi belső imára; mert hiszen a szerető léleknek ilyenkor van mit felajánlania; van alkalma elgondolni, hogy kiért szenvedi mindezt, megnyugodni az ő akaratán; s megtenni ezernyi ilyes dolgot. Ilyesmiben érvényesül a szeretet; mert hiszen ehhez nem föltétlenül szükséges az egyedüllét, s nem kell azt hinni, hogy az utóbbi nélkül nincs belső ima. Egy kis jóakarattal az ember nagy kincseket találhat, olyankor, amidőn az Úr szenvedések révén elveszi tőle a belső ima idejét. Így voltam vele én is mindaddig, amíg tiszta volt a lelkiismeretem.

13. Édesatyám azonban annyira jó véleményt táplált felőlem, s oly gyöngéden szeretett, hogy mindent elhitt. Sőt még sajnálkozott is rajtam. Ettől kezdve azonban, mivel ő már oly magasan állt a lelki életben, nem volt sokat velem. El-eljött megnézni, de aztán mindjárt el is ment, azt mondva, hogy kár az időért; én pedig annyira el voltam merülve a hiú időtöltésekbe, hogy ezzel nem sokat törődtem.

Megjegyzendő, hogy nemcsak őt beszéltem rá a belső imára, hanem másokat is. Még akkor is, mikor már neki adtam magamat ezeknek a szórakozásoknak, ha láttam, hogy valaki szeret imádkozni, megmagyaráztam neki a belső ima módszerét, s könyveket adtam neki, ami nagy lelki hasznára volt. Mert mint mondom, amióta elkezdtem gyakorolni a belső imát, azóta mindig megvolt bennem az az óhaj, hogy mások híven szolgáljanak Istennek. Úgy gondolkoztam, hogy ha már én nem szolgálok neki – mert beláttam, hogy ez így van – legalább ne vesszék kárba az, amire Ő Szent Felsége engem oktatott, s hogy legalább szolgálják Őt én helyettem mások. Azért mondom ezt, hogy mindenki lássa, mennyire vak voltam: magam a kárhozat felé tartottam, másokat ellenben igyekeztem megnyerni az ég számára.

14. Ez időben küldte az Úristen édesatyámra azt a betegséget, amelybe belehalt. Odasiettem a betegágyához, s én ápoltam, habár bele lévén merülve a hivalkodásba, az én lelkem betegebb volt, mint az ő teste. Meg kell azonban jegyeznem, hogy amennyire képes voltam felfogni a helyzetet – nem voltam tudatosan halálos bűn állapotában, még akkor sem, mikor a legrosszabb úton jártam; mert hiszen, ha gondoltam volna, hogy abban vagyok, semmi áron sem maradtam volna benne. Sokat fáradoztam betegsége alatt, s azt hiszem némileg visszafizettem neki azt, amit ő szenvedett az enyémnek folyamán. Magam is nagyon beteg voltam, de összeszedtem minden erőmet; Az ő elvesztése nagy szó volt reám nézve, hiszen eltekintve minden mástól, vele ment egész anyagi jólétem és kényelmem, amelyet csakis az ő folytonos bőkezűsége biztosított. Volt bennem annyi lelki erő, hogy ő előtte nem árultam el fájdalmamat, s halála percéig úgy viselkedtem, mintha semmit sem éreznék. Pedig annyira szerettem, hogy mikor ott láttam meghalni magam előtt, azt hittem, a lelkem szakad ki.

15. Halála meghatóan szép volt. Oly örömmel nézett elébe; oly szép tanácsokat adott nekünk, miután fölvette az utolsó kenetet; lelkünkre kötötte, hogy imádkozzunk érte Istenhez; kérjük számára az Ő irgalmát; hogy hűségesen szolgáljunk mindig őneki; s gondoljuk meg, mily hamar vége szakad mindennek. Könnyek között vadolta magát, hogy nem szolgált Istennek; s hogy bárcsak mint szerzetes tölthette volna életét a lehető legszigorúbb rendben. Biztosra veszem, hogy két héttel előbb az Úr értésére adta közeli halálát, mert annak előtte, bármennyire rosszul volt is, nem gondolt reá; míg ellenben azóta, bár állapota nagyon javult, s az orvosok is biztatták, semmit sem adott reájuk, hanem igyekezett rendbe szedni lelki ügyeit.

16. Legnagyobb szenvedést az okozott neki, hogy nagyon kínos hátfájás gyötörte, még pedig szünet nélkül; s fájdalmai olykor annyira fokozódtak, hogy nem tudta megállni panaszkodás nélkül. Azt mondtam neki: tekintve, hogy oly nagy áhítattal szokott viseltetni a keresztet hordozó Megváltó irányában, Ő Szent Felsége most egy kicsit éreztetni akarja vele azt, amit Ő maga szenvedett akkor. Ez a gondolat annyira megvigasztalta, hogy úgy emlékszem, azóta sohasem hallatott egy panaszhangot sem. Három napot majdnem eszméletlen állapotban töltött, azonban halála napján az Úr nagy csodálkozásunkra visszaadta teljes öntudatát, s meg is tartotta egészen addig, amíg mialatt velünk együtt imádkozta a Hiszekegyet, s annak közepetájáig értünk, kiadta lelkét. Olyan szép maradt, mint egy angyal; s én azt hiszem, bizonyos értelemben az is volt, tekintve lelkének tisztaságát és rendkívüli jóságát.

Nem is tudom, miért mondtam el mindezt, ha csak nem azért, hogy az én gonoszságom még feketébb színben tűnjék föl. Mert hiszen látva ezt a szép halált és ismerve ezt a nemes életet, ha csak valamennyire akartam is hasonlítani egy ilyen atyához, föltétlenül meg kellett volna javulnom. Gyóntatója, egy tudós dominikánus, azt mondta, nem kételkedik abban, hogy egyenesen a mennyországba ment be; ugyanis már több év óta gyóntatta, s nagyon dicsérte lelkiismeretének tisztaságát.

17. Ez a domonkos-rendi atya, egy nagyon jó és istenfélő ember, nekem nagy lelki hasznomra szolgált. Ugyanis meggyóntam nála, s ő magára vállalta lelkemnek gondos vezetését. Megérttette velem, hogy milyen rossz úton járok; s a szentáldozáshoz bocsátott kéthetenkint. Mikor azután fokozatosan mind bizalmasabban tártam föl előtte belsőmet, beszámoltam neki belső imámról is. ő azt mondotta rá, hogy semmi áron se hanyagoljam el, mert csakis nagyon jó hatású lehet reám nézve. Én tehát lassan-lassan újra kezdtem, s azóta nem is hagytam abba soha többé, bár azért a bűnre vezető alkalmakkal nem szakítottam. Ettől kezdve keserves volt az életem, mert hiszen a belső imában sokkal jobban beláttam hibáimat. Az egyik oldalról az Úristen hívogatott magához, a másikon pedig én szaladtam a világ után. Az istenes dolgok nagy élvezettel töltöttek el: a világiak ellenben bilincsbe verve tartottak. Úgy látszik, ezt a két, egymással annyira össze nem férő végletet akartam összeegyeztetni, tudniillik a lelki életet és az anyagi élvezeteket, örömöket és szórakozásokat.

Belső imám is tele volt szenvedéssel, mert hiszen szellemem nem volt bennem úr, hanem rabszolga, s azért nem tudtam önmagamba zárkózni – ez volt ugyanis az én imámnak módszere – anélkül, hogy be ne zártam volna önmagammal együtt ezernyi haszontalanságot. Sok esztendőt töltöttem így, s most csodálkozom azon, hogy szervezetem kibírta s nem hagytam abba akár az egyiket, akár a másikat. Azt az egyet jól tudom, hogy a belső imát abbahagyni nem volt hatalmamban, mert kezében tartott az Úr, aki engem szeretett, s aki még nagyobb kegyelmeket szánt nekem.

18. Ó Istenem! hogyan mondjam el, hány bűnre vezető alkalomból segített ki az Úr ezen évek folyamán; hányszor kerestem föl azokat újra; hányszor mentette meg jó híremet, amikor az kockán forgott. Én, mintha csak fel akartam volna tárni a magam való mivoltát; az Úr pedig folyton takargatta hibáimat s mutogatta, ami kis erény akadt rajtam, sőt annyira megnagyította azt mindenkinek szemében, hogy mindig nagyra becsültek. Mert bár olykor előtűnt az én könnyelműségem, mivel egyébként olyan dolgokat láttak rajtam, amiket jóknak tartottak, nem hittek az előbbiben.

Ez pedig azért történt, mert a mindenek Tudója belátta ennek szükséges voltát abból a szempontból, hogy ha majd később az ő szolgálatára buzdítok másokat, szavamnak legyen előttük súlya. Fenséges nagylelkűségében nem nézte az én nagy bűneimet, hanem csak azt, mily sokszor vágyódtam az után, hogy valamit tehessek az ő szolgálatára, s mennyire szomorkodtam azon, hogy nincs bennem erő ennek megvalósítására.

19. Ó Ura az én lelkemnek! Hogyan is tudnám én leírni azokat a kegyelmeket, amelyeket ezen évek folyamán reám árasztottál?! – s hogy miképpen készítettél engem elő mélységes bűnbánat révén éppen legnagyobb tévelygésem idején arra, hogy tudjam élvezni ajándékaidat és kegyelmeidet! Az az egy igaz, Uram királyom, hogy a leggyöngédebb, de egyúttal a képzelhető legfájdalmasabb büntetéssel sújtottál. Igen jól tudtad, mi fog nekem legrosszabbul esni! Nagy ajándékok voltak a feleletek bűneimre!

S azt hiszem, nem mondok bolondságot, habár nem volna csoda, ha hálátlanságomnak és gonoszságomnak emlékei megzavarnák az eszemet, mikor azt állítom, hogy sokkal kínosabb volt reám nézve, amikor súlyos bűneim után kegyelmekkel árasztottál el, mintha a legérzékenyebb büntetést mérted volna reám. Egy-egy ilyen kegyelem, azt hiszem, egész határozottan mondhatom, hogy jobban lesújtott, megszégyenített és megkínzott, mint sok betegség és egyéb szenvedés együttvéve. Mert ez utóbbiakról láttam, hogy rájuk szolgáltam, s úgy gondoltam, legalább törlesztek valamelyest bűneimből; bár ugyancsak csekélyke törlesztés volt, annyi bűnhöz képest. Ellenben mikor azt kellett látnom, hogy új kegyelmeket kapok, habár oly rosszul fizettem az előbbiekért: ez reám nézve rettenetes gyötrelem volt, s azt hiszem az volna minden olyan emberre nézve, akinek csak némi fogalma van arról, hogy mi az Isten iránti szeretet; már pedig ehhez elég, ha valakinek természete hajlik az erényekre. Emiatt folytak az én könnyeim; az ilyenek láttára szorult el szívem, tudván azt, hogy újabb bűnbeeséseknek vagyok az előestéjén; habár jó föltételeim és szándékaim ilyen esetekben egyelőre mindig szilárdak voltak.

20. Nagy baj az, ha a lélek magára van hagyatva annyi veszedelem közepette. Azt hiszem ugyanis, ha lett volna valakim, akivel megbeszélhettem volna ezeket a dolgokat, ez a körülmény megőrzött volna a visszaesésektől. Ha másért nem, hát azért, mert szégyelltem volna magamat előtte, míg Istennel szemben ezt az érzést már elvesztettem.

Ezért tanácsolnám én a belső ima híveinek, hogy különösen kezdetben, igyekezzenek más magukfajta emberekkel barátságot kötni és érintkezni. Ez nagyon fontos dolog. Ha más hasznuk nem volna belőle, mindenesetre segítik egymást imáikkal. Azonban van ennél sokkal több előnye is a dolognak. Nem is értem, miért ne lehetne ezt megtenni. Hiszen a világban is vannak emberi vonzalmak és társalgások – olykor nem is valami jók, – amelyeknek kapcsán az emberek barátokat szereznek, ezeknél vigasztalást keresnek, s elmondják nekik hiú kedvteléseiket; tehát annál inkább meg kell engedni az olyanoknak, akik igazán kezdik szeretni és szolgálni Istent, hogy megbeszélhessék egyesekkel azokat az örömöket és szenvedéseket, amelyekkel a belső imában találkoznak. Mert ha igazi az a barátság, amelyet ő Szent Felségével fenn akarnak tartani, akkor nem kell félniük attól, hogy tetszelgésbe esnek. Mert még ha meg is mozdulna bennük ez irányban a kísértés, ez csak érdemeiket fogja növelni. Ha pedig valaki ezzel a jó szándékkal beszél ezekről a belső dolgairól, erősen hiszem, hogy hasznára lesz azoknak, akik hallják, s ő maga is egyrészt jobban meg fogja e lelki dolgokat érteni, másrészt pedig megtanulja, hogyan kell őket barátainak megmagyaráznia.

21. Aki képes ilyesmiről beszélve tetszelgésbe esni, az nem fogja elkerülni ezt a hibát akkor sem, ha ájtatosan hallgatja a szent misét és mások látják, vagy pedig ha más egyéb dolgokat végez, amelyeket meg kell tennie, ha keresztény akar maradni, s amelyeket a tetszelgés veszedelme miatt nem szabad elhagynia. Ez rendkívül fontos az olyan lelkeknél, akik még nem erősödtek meg az erényben, mert annyi ellenség és jó barát csábítja őket a rosszra, hogy azt ki se tudnám mondani.

Azt hiszem, maga az ördög igyekszik úgy intézni ezt az ő szempontjából nagyon is fontos dolgot, hogy azok, akik igazán akarják szeretni Istent és neki kedvében járni, ezt annyira titkolják; míg ellenben másokat arra bír, hogy tisztességtelen vonzalmaikat annál nyíltabban vallják meg, mert hiszen az ilyesmi olyan megszokott dolog, hogy az emberek még dicsekszenek is vele, s fennhangon hirdetik a vétkeket, amelyeket ilyen esetben elkövetnek Isten ellen.

22. Nem tudom, bolondokat beszélek-e! Ha igen, akkor tépje szét Kegyelmed; ellenben ha nem az, segítsen együgyűségemen, s toldja meg sok hasonló részlettel. Mert hiszen mindannak tekintetében, ami Isten szolgálatára vonatkozik, oly gyöngén állunk, hogy azoknak, akik hívei akarnak lenni, kölcsönösen hátvédül kell egymásnak szolgálniuk, mert különben nem jutnak előbbre. A közvélemény annyira helyesli a világ hiúságainak és örömeinek élvezetét, hogy ügyet sem vet azokra, akik belé merülnek; ellenben ha valaki Isten szolgálatára adja magát, annyira felzúdul ellene, hogy az illető szövetségesek
nélkül nem tud helyt állni, legalább addig nem, amíg meg nem erősödik, s az ilyen szenvedés nem esik többé nehezére. Mert ha nem tesz így, ugyancsak szorult helyzetbe jut.

Azt hiszem ez lehetett az ok, amiért egyes szentek a pusztaságba vonultak. De meg azután egy bizonyos neme az alázatosságnak az, ha az ember nem bízik önmagában s azt hiszi, hogy ezen ismerősei révén fogja őt Isten megsegíteni. A szeretet is növekszik azáltal, hogy másokkal közöljük, de sok ezer más haszna is van a dolognak, s nem is merném állítani, ha nem tudnám tapasztalatból, mennyire fontos. Igaz ugyan, hogy gyöngébb és rosszabb vagyok mindenkinél, de azért nem veszít semmit az, aki megalázza magát, s bármennyire erős is, nem tartja magát annak, ellenben elhiszi, amit mondok, mivelhogy e téren tapasztalatom van. Magamról elmondhatom, hogy ha az Úr föl nem világosít ezen igazságról, s nem ad nekem alkalmat arra, hogy rendszeresen érintkezhessem olyanokkal, akik gyakorolják a belső imát: el-elbukva és föl-fölkelve hanyatt-homlok rohantam volna az örök kárhozatba. Ahhoz ugyanis bőségesen akadtak jó barátok, hogy segítsenek elbuknom; ellenben mikor arról volt szó, hogy fölkeljek, akkor egyedül találtam magamat. Még most is csodálkozom azon, hogy mindig föl tudtam kelni, s áldom az irgalmas Úristent, mert hiszen ő volt az egyedüli, aki kezét nyújtotta nekem a fölkeléshez. Áldott legyen mindörökkön örökké! Ámen.

Önéletrajz 08

8. fejezet

Elmondja, mennyire javára szolgált az a körülmény, hogy nem hagyta egészen abba a belső imát, s hogy ennek köszöni lelke üdvösségét. Szerinte ez a legjobb eszköz az elvesztett kegyelmek visszaszerzésére. Mindenkinek ajánlja. Kifejti, hogy miben nyilvánul a nagy haszna, s hogyha valaki idő múltán abba is hagyná, már azzal is sokat nyer, ha legalább egy ideig gyakorolta.

1. Nem ok nélkül emeltem ki annyira életemnek ezt az időszakát. Mert hiszen belátom, hogy egy ilyen magamforma rossz lélekről olvasni senkinek sem élvezet; sőt szeretném is, ha mindenki megutálna engem, tekintve, hogy az Úrnak annyi kegyelmével szemben olyan megátalkodott és annyira hálátlan voltam. Bárcsak szabad volna elmondanom, hányszor vétettem Isten ellen ez idő alatt, még pedig azért, mert nem támaszkodtam a belső imának erre az erős oszlopára.

2. Majdnem húsz esztendeig jártam ezt a viharos tengert, ilyen bukások, fölkelések és újabb bukások közepette, s olyan alacsony fokán a lelki életnek, hogy a bocsánatos bűnöket úgyszólván semmibe se vettem; s bár féltem a halálos bűnöktől, ezektől sem óvakodtam kellőképpen, mert hiszen nem kerültem az alkalmakat. Mondhatom, keserves egy élet volt! Mert sem Istenben nem találtam örömet, sem pedig a világ nem elégített ki. A világias szórakozások közepette fájt, ha elgondoltam, mivel tartozom Istennek; ha pedig Istenbe voltam merülve, világias vonzalmaim zavartak.

Ez olyan kínos lelki harc volt, hogy nem értem, miképpen tudtam csak egy hónapig is kibírni, hát még annyi esztendeig. Mindamellett még ebben is szembetűnően érvényesült az Úr irgalma rajtam, mert ha már érintkeztem a a világgal, legalább bátorságot adott a belső imához. Bátorságot, mondom, mert nem tudom van-e a világon dolog, amihez több bátorság kell, mint ahhoz, hogy az ember árulást szőjön királya ellen, s bár tudja, hogy a király értesülve van a dologról, mégis állandóan megmaradjon a közelében. Mert igaz ugyan, hogy mindig közelében vagyunk Istennek, de azért mégis egészen más a közellét a belső imában, mert ott érzi az ember, hogy az Úristen nézi őt. Míg ellenben másoknak talán naphosszat sem jut eszükbe, hogy Isten látja őket.

3. Meg kell azért vallanom, hogy ezen évek folyamán olykor hónapok teltek el, sőt olykor egy egész esztendő, amely idő alatt óvakodtam minden bűntől, buzgón gyakoroltam a belső imát, s némileg, sőt komolyan törekedtem elkerülni az alkalmakat. Föltettem magamban, hogy mindent egészen őszintén akarok megírni, s azért kell ezt is megmondanom. Csakhogy az ilyen jó napoknak emléke nem igen vésődött bele emlékezetembe, s azért aligha lehettek számosak; ellenben annál több volt a rossz. Ha csak nem voltam nagyon beteg, vagy igen elfoglalva, ritkán múlt el nap anélkül, hogy hosszú időt ne szenteltem volna a belső imának. Mikor betegen feküdtem, olyankor voltam legjobban Istennel; s ilyen irányban igyekeztem befolyásolni azokat is, akik meglátogattak; imádkoztam értük az Úrhoz és sokat beszéltem nekik őróla. Eltekintve tehát attól az egy esztendőtől, amelyet említettem, egyébként ezen huszonnyolc év alatt, amióta elkezdtem gyakorolni a belső imát, tizennyolcnál is többet töltöttem ebben a harcban és küzdelemben, az Úristennel és a világgal való barátkozás között. Az azután következő időben, amelyről még nem beszéltem, más volt lelki harcaimnak oka, s bár ez utóbbiak ugyancsak nem voltak kicsinyek, tekintve, hogy – nézetem szerint – Isten szolgálatában küszködtem, s hogy beláttam a világ hiúságát, mindent könnyedén viseltem el, amint majd el is fogom mondani.

4. Minderről egyrészt azért számoltam be oly részletesen, hogy, mint említettem, az olvasó belássa Isten irgalmát és az én hálátlanságomat; másrészt azonban azért is, hogy megértse, mekkora jót tesz Isten az emberi lélekkel, mikor abba elszántságot és kedvet önt a belső imához, még akkor is, ha ez a lélek nem is bírna még az ehhez szükséges előfeltételekkel. S ha a lélek állhatatos marad benne, akkor bármennyi vétekbe és kísértésbe ejtse és bár ezerszer buktassa is el az ördög: végül az Úr, szent meggyőződésem szerint, mégis csak bejuttatja az üdvösség révébe, aminthogy odajuttatott, – legalább most úgy látom – engem is. Adja Ő Szent Felsége, hogy ne rohanjak újra vesztembe!

5. Sok szent és jó ember írt már arról, hogy mennyi haszonnal jár a belső ima, akarom mondani az elmélkedés. Hála legyen érte Istennek. De ha nem is volna így a dolog, akármilyen kevés bennem az alázatosság, annyira még sem vagyok kevély, hogy erről merjek tárgyalni.

Saját tapasztalatom alapján azonban mégis bátorkodom a következőket mondani. Akármilyen hibákba essék az, aki a belső imát megkezdte gyakorolni, ne hagyja abba; mert ez a legjobb eszköze a javulásnak; nélküle sokkal nehezebb. Ne engedjen valahogy annak az ördögi kísértésnek, amelybe én estem, hogy tudniillik az alázatosság ürügye alatt fölhagy vele. Higgye el, hogy az Úr szavai nem csalhatnak, s hogy ha igazán megbánjuk bűneinket, ha föltett szándékunk őt többé meg nem sérteni: akkor újra barátságára méltat bennünket, s újra megadja kegyelmeit, sőt esetleg még bőségesebben, mint annak előtte, ha bűnbánatunkkal ezt megérdemeljük.

Aki pedig még nem próbálta meg a belső imát, az Úr szerelmére kérem, ne fossza meg magát ekkora kincstől. Nincs benne semmi félelmetes, sőt mindenképen kívánatos. Mert még abban az esetben is, ha nem haladna előre, s nem igyekeznék benne akkora tökéletességre vinni, hogy kiérdemelje azokat az örömöket és élvezeteket, amelyeket a lelki élet ezen fokán osztogat az Úr; még akkor is meglesz belőle az a haszna, hogy megtanulja a mennyországba vezető utat. Ha pedig állhatatos marad benne, akkor – bízom Isten irgalmában – meg fogja látni, senki sem választotta még barátjául anélkül, hogy bőséges jutalomban ne részesült volna. Mert nézetem szerint a belső ima nem egyéb, mint benső barátság Istennel, amennyiben gyakran maradunk négyszemközt ővele, tudván azt, hogy szeret bennünket. Igaz, hogy két lény között a szeretet csak akkor lehet igazi és a barátság csak úgy maradandó, ha mindkettőnek ugyanaz a természete; már pedig tudjuk azt, hogy a mi Urunké hibátlan, míg ellenben a mienk bűnös, érzékies, hálátlan. De azért, ha mi nem is szeretjük őt még igazán, s nem is vagyunk képesek Őt megfelelő módon szeretni, mert hiszen az Ő természete egészen más, mint a miénk: látván azt, mennyire érdekünkben van ez a barátság, s hogy ő mennyire szeret bennünket, hát csak szánjuk rá magunkat, s szenvedjük el a gyakori együttlétet Azzal, aki annyira különbözik tőlünk.

6. Ó én Istenemnek végtelen jósága! Mennyire rád ismerek ezekben, s mennyire ráismerek önmagamra! Ó gyönyörűsége az angyaloknak! Mikor ezt látom, föl szeretnék olvadni szeretetemben. Az az egy bizonyos, hogy Te képes vagy eltűrni magad mellett azt, aki nem tudja elviselni, hogy Te vele légy! Ó milyen jó barát vagy Te Uram! Hogyan kényezteted a lelket; mily türelmes vagy, s hogyan bevárod, hogy az ember hozzászokjék a Te természetedhez, azalatt pedig Te elviseled az övét! Számon tartod, én jó Uram, azokat az időközöket, amikor szeret téged, s egy pillanatnyi bűnbánat fejében elfelejted mindazt, amivel megsértett. Mindezt világosan tapasztaltam önmagamon, s nem értem, Teremtő Istenem, hogy miért nem igyekszik az egész világ veled ilyen bizalmas barátságot kötni. Fogjunk már egyszer össze mi bűnösök, akik oly kevéssé hasonlítunk hozzád, hogy jókká tehess minket; engedjék valamennyien, hogy naponta legalább két óra hosszat légy velük Te, ha már ők nem képesek veled maradni, hanem tele van a fejük mindenféle világias szórakozással és gonddal, amint én voltam vele. Annak fejében, hogy legyőzik önmagukat, s legalább igyekeznek ilyen jó társaságban maradni (mert hiszen kezdetben az ember csakugyan nem képes többre, sőt még később is kénytelen olykor ezzel beérni): Te Uram, legyőzöd az ördögöket, amennyiben nem engeded, hogy támadják őket; sőt napról-napra csökkented erejüket velük szemben, míg az övéket növeled, úgyhogy meg tudják állni a helyüket a rossz szellemmel szemben. Ó nem, Élete az összes életeknek, te nem fosztasz meg életétől senkit azok közül, akik read bízzák magukat, s akik barátjuknak választanak Téged, hanem még a test életét is jobb egészségben tartod fenn, a léleknek pedig visszaadod az övét.

7. Nem értem, mitől félnek az emberek, hogy nem merik gyakorolni az elmélkedést? Nem tudom, mi szolgáltathat nekik okot aggodalomra? Az ördög persze jól teszi; a maga szempontjából, hogy ijesztget; mert hiszen vajon okozhatna-e nagyobb kárt, mintha rémképek által visszatart annak megfontolásától, hogy mennyire megbántottam Istent; mennyivel tartozom neki; hogy van pokol és mennyország; hogy mennyi szenvedést és gyötrelmet állt ki ő érettem.

Ez volt az én egész belső imám, mialatt abban a veszedelmes állapotban voltam; s erre összpontosítottam értelmemet, amennyire csak tudtam. Azonban igen sokszor, és pedig több éven át, inkább csak az után vágyódtam, hogy bárcsak vége volna már az imára kiszabott időnek s inkább azt lestem, hogy mikor üt már végre az óra, semhogy elmélkedtem volna. Nem egyszer pedig kész lettem volna inkább akármilyen súlyos penitenciát elvállalni, minthogy belemerüljek a belső imába.

Az ördög pedig olyan erőszakosan igyekezett tőle visszatartani, – vagy pedig talán, saját haszontalanságom volt, – s oly kedvetlenül léptem a kápolnába, hogy össze kellett szednem egész akaraterőmet; ez pedig, mint mások is mondják, nálam nem kicsiny, s az Úristen tényleg a rendesnél nagyobbat adott nekem; csak az a baj, hogy rosszra használtam. Végül az Úr mégis megsegített, s ha egyszer ilyen erőszakot tettem önmagamon, olykor több nyugalmat és vigasztalást élveztem, mint más alkalommal, amidőn kedvvel fogtam az imához.

8. Ha tehát az Úr ilyen magamforma rossz teremtéssel szemben annyira türelmes volt; s ha, amint világosan látható, ennek köszönhetem összes bajaim megszűnését: vajon kinek lehetne oka félelemre, ha még annyira bűnös is? Mert ha akármekkora bűnei volnának, bizonyára nem leledzett bennük olyan hosszú éveken át, főleg, miután előzőleg akkora kegyelmeket kapott az Úrtól. Vajon ki volna képes kishitűségre, látván azt, hogy az Úr velem szemben akkora türelmet tanúsított, csupán azért, mert óhajtottam és igyekeztem egy kis időre félrevonulni, hogy ő velem lehessen? S tettem ezt igen gyakran egészen kedvetlenül; erőszakolva önmagamat, vagy pedig engedve az Úr erőszakának. Ha tehát az olyanoknak, akik nem is szolgálják az Urat, hanem csak sértegetik, ennyire hasznára van s ennyire szükséges a belső ima; ha senkinek sem okozhat olyan kárt, amelynél nagyobbat ne okozna a hiánya; miért kellene tartózkodni tőle azoknak, akik szolgálják Istent, és akarnak is neki szolgálni? Igazán mondom, én nem értem, miért tennék, hacsak nem azért, hogy jobban megszenvedjék ez élet szenvedéseit, s hogy elzárják Isten elől az egyetlen utat, amelyen át megédesíti az életünket. Igazán nagyon sajnálom őket; mennyire a maguk költségén szolgálnak az Úrnak! Azoknál ugyanis, akik gyakorolják a belső imát, az Úristen maga viseli a költséget, s egy kis fáradságért olyan lelki örömmel fizet, hogy azzal azután könnyű elviselni minden fáradságot.

9. Ezekről a lelki örömökről, amelyeket az Úr azoknak juttat, akik állhatatosak a belső imában, még sok szó fog esni, s azért itt nem is beszélek róluk; csak annyit akarok megjegyezni, hogy a nagy kegyelmeknek, amelyekben nekem volt részem, a belső ima a kapuja. Ha ez be van zárva, nem tudom, hogyan adhatná meg őket az Úr. Hiába akarna bemenni a lélekhez: élvezni társaságát, s részesíteni őt saját társaságának élvezetében, az útja el van zárva. Mert azt megkívánja, hogy az a lélek egyedül legyen, tiszta legyen, s óhajtsa elfogadni kegyelmeit. Ha tehát akadályokat gördítünk útjába és semmit sem teszünk azok elhárítására: miképpen kívánhatjuk, hogy Isten bejöjjön hozzánk, s reánk árassza nagy kegyelmeit?

10. Hogy lássák, mekkora az ő irgalma, s mennyire hasznát vettem annak, hogy nem hagytam abba a belső imát és a lelki olvasmányt, elmondom itt, mily ádázul harcol az ördög a lélek birtokáért, – mert ennek megértése nagyon fontos, – s az Úr milyen hadi csellel és irgalommal igyekszik azt magához téríteni. Csakhogy azután óvakodjanak is a veszedelmektől, amelyektől én, sajnos, nem óvakodtam; főleg pedig, az Isten szerelmére s arra a gyöngédségre, amellyel igyekszik minket a maga számára megnyerni, esedezem: őrizkedjenek a rossz alkalmaktól. Mert ha egyszer belejutottunk, akkor már nem igen bízhatunk a győzelemben; hiszen annyi ellenség támad ellenünk, mi pedig oly gyöngék vagyunk a védelemre.

11. Szeretném, ha le tudnám írni, milyen bilincsekben sínylődött az én lelkem ebben az időben! Mert azt világosan éreztem, hogy azokba van verve, s azért mégsem tudtam megérteni, hogy miért; mert nem tudtam elhinni, hogy amit az én gyóntatóim olyan csekélységnek tartanak, az csakugyan olyan rossz legyen, amilyennek a lelkem érezte. Hiszen az egyik azt is mondta nekem, hogy akármilyen magas fokán lennék is a szemlélődésnek, az ilyen alkalmakon és ismeretségeken még akkor sem volna kivetni való. Igaz, hogy ez a vége felé volt, midőn én Isten kegyelméből már elkerültem a nagy veszedelmeket, de az alkalmakkal még mindig nem szakítottam egészen. Mivel ugyanis azt látták, hogy jó szándékaim vannak, s hogy gyakorlom a belső imát: azt hitték, máris sokat teszek. Az én lelkem azonban nagyon jól megértette, hogy nem teszi meg kötelességét Azzal szemben, akinek annyival tartozik. Igazán sajnálom szegény lelkemet, ha elgondolom, mennyit szenvedett! Mennyire nem talált sehol segítséget, kivéve Istennél! Mennyire szabadjára eresztették szórakozások és élvezetek dolgában, kijelentvén, hogy mindez meg van engedve!

12. Nem volt csekélység az a szenvedés sem, amelyet a szentbeszédek mértek reám; pedig nagyon szerettem őket, olyannyira, hogy ha valami okos és jó szónokot hallottam, önkéntelenül egészen különös szeretetre gyulladtam iránta; nem tudom miért. Úgyszólván soha sem találtam szónoklatot annyira rossznak, hogy ne hallgattam volna szívesen, akármennyire mondogatták is a többi jelenlevők, hogy az illető nem beszél jól. Ha pedig igazán jó volt a szentbeszéd, akkor egészen rendkívüli élvezetet találtam benne. Különben is, amióta csak elkezdtem gyakorolni a belső imát, soha sem tudtam betelni azzal, hogy – akár így, akár úgy – Istenről halljak beszélni. A szentbeszéd tehát egyrészt nagy örömemre szolgált, másrészt azonban meggyötört, mert folyton azt értettem ki belőle, mennyire és mily sok tekintetben nem vagyok az, akinek lennem kellene. Sokat könyörögtem az Úrhoz, hogy segítsen meg; de amennyire most látom, abban lehetett a hiba, hogy nem helyeztem bizalmamat kizárólag Ő Szent Felségébe s nem veszítettem azt el teljesen önmagam iránt. Kerestem a gyógyulás eszközeit; igyekeztem így is, úgy is; de úgy látszik, nem tudtam megérteni, mily keveset ér mindez, hacsak meg nem szűnik teljesen a bizalom önmagunk iránt, s az egészet nem vetik Istenbe. Élni szerettem volna; mert éreztem, hogy nem élet az enyém, hanem küszködés a halál árnyékával; hogy nincs aki életet tudna nekem adni, én magam pedig nem tudom megszerezni. Aki pedig engem képes lett volna éltetni, annak volt rá oka, hogy meg ne tegye, mert hiszen már annyiszor magához térített, de én őt mindig újra elhagytam.

Önéletrajz 09

9. fejezet

Elmondja, hogyan kezdte az Úr e nagy sötétség közepette lelkét fölébreszteni, s megvilágosítani s miképpen növelte meg erényeit annyira, hogy attól kezdve többé nem sértegette őt. A lelkem már régen belefáradt mindebbe, de bármennyire szeretett volna szabadulni, a rossz szokásoknak hatalma nem engedte megpihenni.

1. Ekkor történt, hogy egy napon az oratóriumba lépve egy szentképet találtam ott; valami ünnepség készült a zárdában: arra kérték kölcsön, s egyelőre oda tették. Krisztus Urunkat ábrázolta, sebektől borított testtel, s olyan áhítatra gerjesztő volt, hogy a látása engem mélyen megrendített. Azt mutatta ugyanis, hogy mit szenvedett ő miérettünk. Mikor elgondoltam, mily rosszul fizettem én azokért a sebekért, oly fájdalom fogott el, hogy azt hittem, megreped a szívem. Odaborultam és sírva-zokogva könyörögtem neki, erősítsen meg már engem egyszer végre-valahára, hogy soha többet meg ne bántsam.

2. Igen buzgó tisztelője voltam a dicső Mária Magdolnának, és nagyon gyakran elmélkedtem megtéréséről, különösen amidőn a szentáldozáshoz járultam. Mivel ugyanis ilyenkor biztosan tudtam, hogy az Úr ott van a bensőmben, odaborultam lábaihoz, úgy gondolkozva, hogy most nem vetheti meg könnyeimet. Nem tudtam mit beszélek, mert hiszen már az is sok volt az Ő részéről, hogy megengedte ott könnyeznem, nekem, aki mindig oly egykettőre megfeledkeztem erről az érzelemről. Kértem tehát ezt a dicső szentet, hogy eszközöljön ki számomra bocsánatot.

3. Ezen alkalommal, az említett kép előtt, megtérésem úgy látszik komolyabb volt, mert már jobban kétségbe estem saját erőm felől, s egész bizalmamat Istenbe helyeztem. Úgy emlékszem, azt mondtam neki, hogy nem kelek föl onnét, amíg csak meg nem adja, amit Tőle kérek. Úgy látom, meghallgatta, mert attól kezdve sokat javultam.

4. Belső imádságom módszere a következő volt. Mivel arra képtelen voltam, hogy az értelmemmel elmélkedjem, igyekeztem elképzelni Krisztus Urunkat saját bensőmben. Különösen az olyan jelenetek voltak reám, azt hiszem, a legjobb hatással, amikor ő leginkább el volt hagyatva. Úgy gondoltam, hogy nem lévén senkije, a szenvedések súlya alatt, mint afféle szorongatott ember nem utasíthatja vissza részvétemet. Ilyenféle naivság sok volt bennem. Különösen jól éreztem magamat vele, mikor a kertben imádkozott. Néztem azt a verejtéket és szomorúságot, amely ott elfogta Őt, s szerettem volna letörülni azt a fájdalmas verejtéket, de emlékszem, hogy sohasem merészeltem megtenni, mert visszatartott súlyos bűneimnek tudata. Ott maradtam vele, amennyire csak engedték szórakoztató gondolataim; mert ezek bizony számosak voltak, s minduntalan gyötörtek. Évek hosszú sora óta szokásom volt, hogy majdnem minden este lefekvéskor, midőn elalvás előtt még utoljára Istennek ajánlottam magamat, egy pár percig elmélkedtem a getszemáni kerti jelenetről. Tettem ezt már akkor is, amikor még nem voltam szerzetesnővér, mert azt mondták nekem, hogy ezzel sok búcsút lehet nyerni. Meggyőződésem, hogy ez rendkívüli hasznára volt a lelkemnek, amennyiben ily módon elkezdtem gyakorolni a belső imát, mielőtt tudtam volna, hogy mi az. Ezt úgy megszoktam, hogy épp oly kevéssé tudtam volna elhagyni, mint akár a keresztvetést az elalvás előtt.

5. Azonban hadd térjek vissza az említett gyötrelemre, amelyet a szórakoztató gondolatok okoztak nekem. Az imádság ezen módszerének, amelyből az értelem működése ki van kapcsolva, az a sajátsága, hogy a lélek benne igen sokat nyer, illetve egészen elveszti önmagát az Istenbe merülés folytán. Haladása igen gyors, mert mást sem tesz, csak szeret. Azonban, hogy ennyire jusson, meg kell szenvednie, kivéve egyes eseteket, amidőn az Úrnak úgy tetszik, hogy valakit rövidesen fölemeljen a nyugalmi imának színvonalára. Ismerek ilyeneket. Akik ezen az úton haladnak, jól teszik, ha könyv segítségével igyekeznek gyorsan összeszedni gondolataikat. Nekem a mezőknek, vizeknek és virágoknak látása is megtette ezt a szolgálatot. Ezek mind a Teremtőt juttatták eszembe. Azt akarom mondani, hogy imára ébresztettek, áhítatba merítettek, s könyvül szolgáltak, amelyből hálátlanságomat és bűneimet olvastam ki. A mennyországot, vagy egyéb ilyen magasztos dolgokat az én tompa értelmem soha, de sohasem tudta elképzelni, mindaddig, amíg csak az Úr más módon nem mutatta meg azokat nekem.

6. Annyira nem volt meg bennem tehetség, hogy valamit lelki szemeim elé állítsak, hogy hacsak nem láttam a dolgot magam előtt, képzeletem hiába vesződött vele. Egyáltalában nem voltam úgy, mint mások, akik mindent maguk elé tudnak képzelni, aminek révén azután áhítatba merülnek. Én Krisztus Urunkról csakis mint emberről voltam képes gondolkodni, de még így sem voltam sohasem képes az ő képét lelkemben kiszínezni, akármennyit olvastam is szépségéről, s akárhány festményt vagy szobrot láttam is róla. Úgy voltam vele, mint a vak ember, vagy aki sötétben beszélget másvalakivel, s bizonyos ugyan annak létezéséről, mert hiszen tudja, hogy ott van... akarom mondani érti és hiszi, hogy ott áll mellette, de nem lát belőle semmit. Szakasztott így voltam én is, valahányszor a mi Urunkról elmélkedtem. Ezért szerettem én mindig a szentképeket. Milyen szerencsétlenek azok, akik saját hibájukból nélkülözik ezt a nagy jót. Igazán úgy látszik, hogy nem szeretik az Urat, mert hiszen ha szeretnék, akkor szívesen nézegetnék a képmását, aminthogy idelent is örülünk, ha látjuk az arcképét olyasvalakinek, akit szeretünk.

7. Ezen időtájban kerültek kezembe Szent Ágoston Vallomásai. Azt hiszem az Úr rendelte így, mert én nem kerestem ezt a könyvet s nem is tudtam létezéséről. Egyébként is nagyon szeretem Szent Ágostont, egyrészt azért, mert az a zárda, amelyben nevelkedtem, az ő rendjéhez tartozott, de meg azért is, mert annak előtte bűnös ember volt. Azok a szentek ugyanis, akiket az Úr bűnös életből térített magához, nagy vigasztalásomra szolgáltak, s úgy gondolkodtam, hogy ezeknél kell majd nekem segítséget találnom. Mert amint nekik megbocsátott az Úr, nekem is megbocsáthat. Csak egy dolog csüggesztett el, amint már mondtam; tudniillik az, hogy őket az Úr csak egyszer hívta magához, s többé nem estek vissza bűneikbe, míg az én visszaeséseimnek száma akkora volt, hogy gondolom is alig mertem rá. Másrészt azonban, ha fontolóra vettem irántam való szeretetét, ez megint lelket öntött belém. Mert hiszen én az Ő irgalmában soha sem kételkedtem; ellenben annál többször a magam erejében.

Ó, Uram! mennyire el kell szörnyűködnöm, hogy a szívem, Istennek annyi kegyelme ellenére oly kemény volt! Rémülve gondolok arra, mennyire tehetetlen voltam, s milyen bilincsek tartottak vissza attól, hogy egészen odaadjam magamat Istennek!

8. Mikor elkezdtem olvasni a Vallomásokat, mintha csak a saját lelki állapotomat láttam volna bennük; s buzgón kezdtem magamat ezen dicső szent pártfogásába ajánlani. Mikor eljutottam megtéréséhez, s olvastam arról a szózatról, amelyet a kertben hallott: mintha csak hozzám intézte volna azt az Úr; a szívem egészen úgy érezte; s hosszú ideig sírtam és zokogtam: annyira áthatotta egész bensőmet a bűnbánat és a fájdalom. Ó mit nem szenved az emberi lélek, Uram! ha egyszer elvesztette szabadságát; ha nem ura többé önmagának, amint illenék lennie! Micsoda gyötrelmeket kell elviselnie! Én igazán csodálom, hogy miképpen voltam képes túlélni azokat a kínokat! Áldott legyen az Úr, aki életre támasztott ebből a halálnál is halálosabb állapotból!

9. Azt hiszem a lelkem akkor igen nagy erőt kapott Ő Szent Felségétől! Meghallotta segélykiáltásomat, és megesett a szíve könnyeimen. Elkezdett nőni bennem a vágy, hogy minél több időt tölthessek Ővele, s lassankint eltávolítottam szemem elől az alkalmakat. Alighogy szakítottam velük, azonnal újra megszerettem ő Szent Felségét. Mert hiszen éreztem, hogy szeretem őt, csak azt nem tudtam még, hogy miképpen kell Istent igazán szeretni. Később ezt is megtanultam.

Igazában még csak a szándék fogamzott meg bennem, hogy majd szolgálni fogok neki, s íme Ő Szent Felsége máris elkezdett a régi módra dédelgetni. Úgy tetszett, mintha azt, amit másoknak nagy fáradsággal kell megszerezniük, az Úr úgy erőszakolta volna reám, szinte esedezve, hogy legyek szíves elfogadni. Különben is ezen utóbbi években már szokott nekem lelki örömöket és vigasztalásokat juttatni; pedig én sohasem merészeltem volna Tőle ilyesmit kérni, vagy áhítatért és elérzékenyülésért esedezni. Én csak azért imádkoztam, adja meg nekem a kegyelmet, hogy ne vétsek többé ellene, s hogy bocsássa meg nagy bűneimet. Látván ezeknek nagyságát, hogyan is mertem volna én tudatosan vigasztalásokra és lelki örömökre vágyakozni! Már az is nagy jóság és irgalom volt az ő részéről, hogy megtűrt maga előtt, s hogy magához vonzott; mert hiszen beláttam, hogyha Ő nem hívogatott volna annyira, nem mentem volna hozzá.

Csak egy esetre emlékszem életemben, amikor egy nagy lelki szárazság alkalmával lelki örömöt kértem tőle; mikor azonban észrevettem, hogy milyen szerénytelenséget követtem el, nagyon elszégyelltem magamat, s ekkor maga ez a szégyenérzet hozta meg nekem azt, amiért elég vakmerő voltam imádkozni. Hiszen tudtam én, hogy ez nem tilos dolog, de úgy gondoltam, csak azoknak van megengedve, akik érdemesek ilyesmire, amennyiben minden tőlük telhetőt megtettek az igazi áhítat megszerzésére, főleg pedig nem vétkeztek Isten ellen, s készek és el vannak tökélve minden jóra. Azt gondoltam, hogy az én könnyeim asszonyi könnyek, amelyeknek semmi értékük sincs, mert hiszen nem tudtam velük elérni azt, amit óhajtottam. Pedig hat végre is, azt hiszem, megvolt a hasznuk; mert mint mondom, főleg az említett esetekben érzett nagy bűnbánat és szívfájdalom hatása alatt, elkezdtem több időt fordítani a belső imára, és kevésbé foglalkoztam reám nézve káros dolgokkal, habár még nem is hagytam föl velük véglegesen. Mindamellett, mint mondom, Isten megsegített, hogy lassankint eltávolodjam tőlük. Mivel pedig Ő Szent Felsége csak arra várt, hogy némi készség jelentkezzék részemről: ettől kezdve a szellemi kegyelmek, amint majd el fogom mondani, nőttön-nőttek. Pedig máskülönben ezeket a kegyelmeket az Úr csak olyanoknak szokta megadni, akiknek sokkal tisztább a lelkiismeretük.

Önéletrajz 10

10. fejezet

Azon kegyelmekről kezd beszélni, amelyeket az Úrtól a belső imában kapott; fejtegeti, hogy mennyiben segíthetjük elő mi magunk ezt a dolgot, s hogy mennyire érdekünkben van megérteni az Úr kegyelmeit, amelyekben részesülünk. Kéri az illetőt, akihez e sorokat intézi, hogy ha már ilyen részletesen íratják meg vele az Úrtól kapott kegyelmeket, akkor azt, ami ezután következik, legalább tartsa titokban.

1. Amint már említettem, a megelőző időkben is volt néha-néha részem, habár mindig csak igen rövidke ideig, az előjátékában azon kegyelmeknek, amelyekről most akarok beszélni. Mikor ugyanis az előbb említett módon odaképzeltem magamat Krisztus Urunk mellé, sőt néha olvasás közben is, olykor-olykor egész váratlanul elfogott Isten jelenlétének valami sajátságos érzése, amely minden kétséget kizárt aziránt, hogy Ő énbennem van, én pedig teljesen beléje vagyok merülve. Ezt nem úgy kell érteni, mintha látomás lett volna, hanem az volt, amit, ha nem csalódom, misztikus teológiának neveznek, s ami annyira felfüggeszti a lelki működéseket, hogy a lélek úgy érzi, mintha teljesen magánkívül volna. Az akarat szeret; az emlékezet majdnem egészen elveszettnek látszik; az értelem ugyan nem vész el, de nem gondolkodik, nézetem szerint. Azt akarom ezzel mondani, hogy nem működik, hanem ott áll elálmélkodva azon sok mindennek láttára, ami előtte föltárul. Isten ugyanis megértteti vele, hogy mindabból, amit Ő Szent Felsége közöl vele, semmit sem képes felfogni.

2. Előzőleg majdnem állandó volt nálam egy bizonyos mély megilletődés, amelyet, nézetem szerint, legalább is részben, megszerezhetünk a magunk emberségéből; ez az ajándék sem nem egészen érzéki, sem nem egészen szellemi. Az egészet Isten adja. Azt hiszem azonban, hogy ez irányban sokat tehetünk, ha elmélkedünk saját hitványságunkról; Isten iránti hálátlanságunkról; arról, hogy mily sokat tett érettünk; az ő annyira fájdalmas kínszenvedéséről; ha látjuk az ő nagyságát; azt, hogy mennyire szeret minket; és más ilyen gondolatokkal foglalkozunk, amelyekbe a lelki élet útján előretörtető ember minduntalan belebotlik, még ha egyébként az esze máson járna is. Ha azután ehhez némi szeretet járul, akkor megilletődik a lélek, gyöngéd érzelmek töltik be a szívet, s megindulnak a könnyek. Olykor úgy látszik, mintha erőszakkal ontanók őket, máskor meg az Úr fakasztja, anélkül, hogy képesek volnának ellenállni. Ő Szent Felsége ilyenkor ezzel a nagy ajándékkal jutalmazza meg igyekezetünket; mert nagyon vigasztaló ám a lélekre nézve, ha ilyen felséges Úrért hullatja könnyeit. Itt azután van oka, hogy boldognak érezze magát. Élvez is, örül is kimondhatatlanul.

3. Éppen most egy hasonlat ötlött az eszembe, amely nézetem szerint eléggé találó. Azt hiszem ugyanis, hogy a belső imának ezen örömei, olyanok, mint a mennyei boldogság. Az ég lakói ugyanis szintén nem látnak többet, mint amennyit az Úr érdemeikhez mérten enged látniuk; s mivel tudják, mily kevéssé szolgáltak erre rá: mindegyik tökéletesen meg van elégedve a maga helyzetével, annak ellenére, hogy az egyes szentek boldogsági fokozata között óriási a különbség; sokkal nagyobb még annál is, amely idelent az egyes szellemi örömök között van, pedig hát ez is rendkívül nagy.

Midőn tehát az Úristen először részesíti a lelket ilyen kegyelemben, az tényleg azt hiszi, hogy nincs többé semmi kívánni valója, s úgy érzi, hogy bőségesen meg vannak fizetve összes szolgálatai. S ebben teljesen igaza is van, mert egyetlen egy ilyen könnycsepp, amelyet pedig úgyszólván mi magunk fakasztunk szemünkből – bár természetesen Isten segítsége nélkül mire sem vagyunk képesek – nézetem szerint fölér a világ összes szenvedéseivel: olyan óriási az értéke. Mert lehet-e nagyobb kincset képzelni, mint némi zálogát annak, hogy kedvében járunk Istennek?

4. Azért is, aki idáig jutott, az buzgón dicsérje őt, s ismerje el, mennyivel tartozik őneki. Mert már úgy látszik, Isten a saját háza népe közé akarja őt fölvenni, s kiválasztotta őt országa számára, föltéve, hogy nem fordul vissza.

Kerülje az alázatosságnak azt a bizonyos, sajátságos fajtáját, amelyre még visszatérek, s amelynek alapján egyesek – nézetük szerint alázatosságból – nem tudják magukkal elhitetni, hogy az Úr ajándékokban részesíti őket. Értsük meg a dolgot úgy, amint tényleg van, hogy tudniillik az Úr megadja nekünk ezeket anélkül, hogy mi megérdemeltük volna, s legyünk értük hálásak ő Szent Felségének. Mert ha nem értjük meg, hogy miben részesülünk, akkor nem gyulladhatunk szeretetre. S hozzá határozottan igaz, hogy minél gazdagabbaknak látjuk magunkat kegyelmekben, föltéve, hogy nem feledjük saját nyomorúságunkat: annál nagyobb a lelki hasznunk, s annál őszintébb az alázatosságunk is. A másik eljárási mód kishitűségre vezet, amennyiben abból indul ki, hogy lelkünk nem képes nagy kincsek befogadására. Ugyanis alig kezdi az Úr ilyenekben részesíteni, azonnal megijed attól, hogy önhittségbe talál esni. Higgyük el, hogy aki ezeket a javakat adja nekünk, az meg is tud segíteni kegyelmével; s ha az ördög ebben az irányban kezdene bennünket megkísérteni, akkor fel fogjuk ismerni fondorkodását, s lesz erőnk az ellenállásra, értem, abban az esetben, ha teljes őszinteségben járunk Isten színe előtt, s kizárólag neki igyekszünk kedvében járni, nem pedig az embereknek.

5. Magától értetődik, hogy a dolog így van, mert hiszen annál jobban szeretünk valakit, minél inkább eszünkben tartjuk azokat a jótéteményeket, amelyekben minket részesít. Már pedig, ha megengedett dolgot cselekszünk, sőt érdemeket szerzünk; ha állandóan eszünkben tartjuk, hogy létünket Istennek köszönhetjük; hogy semmiből teremtett és hogy ő tart fönn bennünket; ha nem feledjük egyéb jótéteményeit, halálát és szenvedéseit, amelyeket sokkal a mi megteremtésünk előtt vállalt magára értünk és mindazokért, akik most élnek: vajon miért ne volna megengedve nekem megértenem, belátnom és gyakran fontolgatnom, hogy én, aki azelőtt haszontalanságokról szoktam társalogni, most, az Úr kegyelméből, nem szeretek Őrajta kívül semmiről beszélni. Olyan ez, mint a drága gyöngy, amely, ha meggondolok, ki adta azt nekünk, s mily jó azt bírnunk: szükségképen szeretetre indít jótevőnk irányában; már pedig íme ebben nyilvánul az alázatosságon alapuló belső imának egész haszna.

Hátha még más, ennél is értékesebb gyöngyökhöz jutunk, amilyenekben Istennek egyes szolgái részesültek! Ilyenek például a világnak és önmagunknak megvetése. Egészen világos, hogy ezek alapján még jobban le vagyunk kötelezve, és még hívebben kell szolgálnunk, mert hiszen be kell látnunk, hogy mindebből semmi sem származik mitőlünk. Ezekből tűnik ki az Úr bőkezűsége. Mert hiszen az ilyen hitvány, szegény és teljesen érdemetlen léleknek, mint amilyen az enyém, bőven elég lett volna ezen gyöngyök közül az első; Ő ellenben nagyobb kincsekkel halmozott el, mint amilyeneket kívánni tudtam volna.

6. Ezek a kegyelmek arra köteleznek bennünket, hogy új erőt merítsünk az ő szolgálatára, s hogy ne legyünk hálátlanok; mert az Úr ilyen föltétel alatt adja meg őket. Ha nem használjuk fel jól ezt a kincset, s ezt a magas állást, amelybe helyezett, újra el fogja venni tőlünk mindezt; s szegényen hagyva bennünket, a gyöngyöket Ő Szent Felsége, tetszése szerint odaadja valaki másnak, aki majd ért hozzá, miképpen kell azokat a saját és mások hasznára fordítani.

Mert vajon hogyan használhatná vagyonát, és miképpen adakozhatnék bőkezűen az, aki nincs tudatában saját gazdagságának? Tekintve gyarló természetünket, nézetem szerint ki van zárva, hogy nagy dolgokra merjen vállalkozni, aki nem érzi, hogy Isten őt különösen kedveli. Ugyanis annyira nyomorultak vagyunk, s úgy vonzódunk ezen földi dolgokhoz, hogy nem igen lesz képes valaki tényleg mindent megvetni idelent, s szívét az összes anyagiaktól elszakítani, hacsak nem kapott valami előleget a másvilágiakból; mert hiszen ezen ajándékok révén adja meg nekünk az Úr azt az erőt, amelyet bűneink folytán elvesztettünk. Arra is aligha lesz kapható valaki, hogy kívánja a lenézetést, a megvettetést, s gyakorolja a tökéleteseknek egyéb effajta nagy erényeit, hacsak nem bírja valami zálogát Isten jóindulatának, s nincs benne ugyanakkor eleven hit. A mi természetünk ugyanis annyira nehézkes, hogy csak az iránt van érzéke, amit maga előtt lát, s éppen azért ezek az ajándékok szolgálnak arra, hogy felkeltsék bennünk a hitet és megerősítsék azt.

Igaz ugyan, az is lehetséges, hogy amilyen hitvány vagyok jómagam, másokat is úgy ítélek meg; lehetséges, mondom, hogy másoknak a tökéletesség gyakorlatában elegendő a hit igazsága; míg az ilyen magamforma nyomorultnak mindenféle másra is szüksége volt.

7. Hát hiszen, az ő dolguk megmondani, hogy miként vannak vele: én csak arról beszélek, amit én magam éltem át mert hiszen ezzel vagyok megbízva. Ha nem jól beszélek, tépje szét az írásomat az, akihez intézem, mert hiszen ő jobban észre tudja majd venni benne a hibát, mint én. Én csak arra kérem őt, az Úr szerelmére, hogy bocsássa nyilvánosságra mindazt, amit eddig mondtam az én romlott életemről és bűneimről. Erre itt most megadom az engedélyt összes gyóntatóimnak, tehát neki is, mert hiszen ő szintén közéjük tartozik; még abba is beleegyezem, hogy, ha úgy akarják, tegyék azt meg akár mindjárt most, életemben. Ne engedjék, hogy továbbra is rászedjem a világot, s olyan színben tűnjem föl, mint akiben van valami jó. Igazán, határozottan, őszintén mondhatom, – már amennyire mostanában ismerem magamat – hogy ez nagy örömömre szolgálna. Ellenben arra vonatkozólag, ami most következik, nem adom meg ezt az engedélyt; ha pedig ezt az írást valakinek mégis megmutatnák, nem akarom, hogy megmondják, kiről van szó; kivel történtek ezek a dolgok; s ki írta ezt. Azért nem nevezem meg benne sem magamat, sem másokat, hanem lehetőleg úgy igyekszem megírni, hogy senki se sejthesse, ki vagyok. Ezt kérem én, az Isten szerelmére, tartsák magukat ehhez. Eléggé tudós és bölcs emberek ők ahhoz, hogy jóváhagyhassák, ha az Úr kegyelméből valami jót találnék mondani ebben az iratban. Mert ha ilyesmi akad benne, az csakis őtőle származik, nem pedig én tőlem. Hiszen tőlem épp oly messze áll a műveltség, mint a vallásos, jó élet! s nem is volt alkalmam tudós emberrel, vagy bárki mással megbeszélni ezt a dolgot. Csupán azok tudják, hogy ezt írom, akik megbíztak vele, s ők most nincsenek itt. Nekem pedig úgy kell ehhez lopnom az időt, s azt is kedvem ellenére teszem, mert elvon a fonástól. Már pedig zárdánk szegény, s rászorul a keresetemre. De meg azután más dolgom is van elég. S ha az Úr legalább ügyességgel és jó emlékezőtehetséggel áldott volna meg: akkor fölhasználhatnám azt, amit olvastam, vagy hallottam; de ez is nagyon rossz nálam. Ha tehát mégis valami jót találok mondani, azzal az Úrnak bizonyára valami jó célja van. Ami rossz, az én tőlem való, s Kegyelmed lesz oly szíves kitörülni. Sem az egyik, sem a másik esetben nem volna célja megmondani a nevemet. Életem folyamán nem volna értelme, mert van benne olyan, ami jó színben tűntethetne föl; halálom után pedig annál kevésbé, mert még a benne foglalt jó is elvesztené hitelét. Senki sem adna rá semmit, ha megtudná, hogy ilyen magamforma hitvány és rossz teremtés írta.

8. Azon reményben tehát, hogy Kegyelmed megteszi nekem azt, amire az Úr szerelmére kérem, s hasonlóképpen járnak el majd mások is, akik esetleg szintén olvasni fogják: egészen szabadon beszélek majd. Míg ellenben, ha az ellenkezőtől kellene tartanom, nagy szorongással írnék mindenről, kivéve bűneimről, mert azokat mindig kész vagyok megvallani. A többitől, ha más nem, már csak az is visszariasztana, hogy nő vagyok; hát még az, hogy ráadásul még gonosz is vagyok. Mindazt tehát, ami túllépi az én életrajzom egyszerű kereteit, legyen szíves úgy tekinteni, hogy csak Kegyelmednek van bizalmasan mondva, mivelhogy annyira kért, hogy írjam le s némileg magyarázzam meg azokat a kegyelmeket, amelyekben az Úr engem a belső imában részesít. Föltéve természetesen, hogy mindebben semmi nincs, ami ellenkeznék a katolikus szent hit igazságaival; mert ha ilyesmire akadna benne, arra kérem Kegyelmedet, hogy azonnal égesse el; ebbe én előre is föltétlenül beleegyezem. Elmondom tehát, hogy mi történik bensőmben. Amennyiben megegyezik a hitnek tanaival, Kegyelmednek némi lelki haszna lehet belőle, ellenkező esetben pedig fel fog engem világosítani tévedésemről, nehogy az ördög malmára hajtsa a vizet az, amit én lelki nyereségnek tartok. Mert hiszen, Isten látja lelkemet, mindig kutattam valaki után, aki képes legyen engem megnyugtatni.

9. Akármennyire igyekezzem is a belső imáról világosan beszélni, ha valakinek e téren nincs tapasztalata, csak nagyon homályos fogalmat képes róla alkotni. Szólok először is néhány akadályról, amelyek hátráltatják az ember haladását ezen az úton; meg egyik-másik dologról, amely veszedelmessé válhat. Mindezekre az Úr vezetett rá engem, a tapasztalat útján; később pedig meg is beszéltem a dolgot egyes nagy tudományú emberekkel, s olyanokkal, akik már évek hosszú sora óta éltek lelki életet. Ezek beismerték, hogy azon huszonhét esztendő alatt, amióta a belső imát gyakorlom, bár annyit bukdácsoltam és oly rosszul haladtam rajta, Ő Szent Felsége több tapasztalathoz segített, mint sok mást, aki negyvenhét esztendeje járja azt folytonos önsanyargatás és erénygyakorlat közepette.

Áldott legyen érte s használjon föl engem szent tetszése szerint, mert hiszen jól tudja Ő Szent Felsége, az én jó Uram, hogy nincs más célom ezzel, mint az, hadd dicsérjék és magasztalják egy kevéssé az emberek, azért, hogy egy ilyen magamfajta piszkos és bűzös szemétdombon, olyan jó illatú virágos kertet tudott ültetni. Adja Ő Szent Felsége, hogy bűneimmel ne tépjem ki őket újra, s ne legyek ismét olyanná, amilyen voltam. Esedezem, könyörögje ki ezt számomra Kegyelmed, az Úr szerelméért; mert hiszen sokkal többet tud bűnös voltomról, mint amennyit itt mondanom engedett.

Önéletrajz 11

11. fejezet

Megmagyarázza, min múlik az, hogy az ember nem jut el hamarosan Isten tökéletes szeretetéhez. Egy hasonlattal kezdi fejtegetni a belső imának négy fokát. Itt az első fokról beszél. Ez a fejezet igen hasznos a kezdők, nemkülönben olyanok számára, akik nem találnak örömet az imában.

1. Beszéljünk tehát már most azokról, akik belépnek a szeretet rabszolgáinak sorába, mert hiszen ezt jelenti és nem egyebet, ha rászánjuk magunkat a belső ima útjára, s így Annak követésére, aki bennünket annyira szeretett. Olyan felséges méltóság ez, hogy már a gondolata is rendkívüli örömmel tölti el lelkemet, mert hiszen a szolgai félelem azonnal megszűnik, mihelyt – már ezen út legelején is – úgy haladunk, amint haladnunk illik.

Ó, lelkem Ura! Ó én mindenem! Ha a lélek elhatározza, hogy ezentúl csak Téged fog szeretni, s – amennyire csak körülményei engedik – mindenét elhagyja, s csakis erre az isteni szeretetre fordítja minden tehetségét: vajon miért nem akarod neki megadni azt az örömet, hogy egyszerre fölemelkedhessék a tökéletes szeretet magaslatára? Azaz, hogy rosszul beszélek; azt kellett volna mondanom, s arról panaszkodnom, hogy miért nem akarjuk ezt mi? Mert hiszen kizárólag a mi saját hibánk, hogy nem élvezzük azonnal ezt a nagy méltóságot. Mihelyt odáig jutunk, hogy az Isten iránti szeretet tökéletessé lesz bennünk, akkor ez megadja nekünk az összes lelki javakat. Mi azonban zsugoriak vagyunk, s csak kelletlenül vállalkozunk arra, hogy egészen odaadjuk magunkat Istennek. Így azután hiányzik bennünk a kellő előkészület. Már pedig Ő Szent Felsége nem akarja, hogy ilyen nagy értékű dolognak birtokába jussunk, anélkül, hogy nagy árt fizetnénk érte.

2. Belátom én, hogy nincs a földön semmi sem, amivel e kincset meg lehetne fizetni, azonban, ha megtennők azt, ami erőnktől telik; ha nem ragaszkodnánk semmi mulandó dologhoz, ha minden gondolatunk az égre irányulna s minden beszédünk arról szólna: meg vagyok róla győződve, hogy egészen bizonyosan, hamarjában megadná nekünk ezt a kincset. Rövid idő alatt megszereznénk minden szükséges föltételt a befogadására, amint azt egyik-másik szent megszerezte. Nem egyszer vagyunk azon hiszemben, hogy mindenünket odaadtuk, pedig tulajdonképpen csak a vagyonunknak kamatját, vagy jövedelmét ajánlottuk föl Istennek, ellenben a tőkét és a birtokjogot szépen megtartottuk magunknak. Elhatározzuk, hogy szegények leszünk, – ami igen szép dolog, azonban mekkora gonddal és óvatossággal őrködünk afölött, hogy ne csak a szükséges dolgokban ne szenvedjünk hiányt, hanem a jólétünk is biztosítva legyen. Hogyan igyekszünk jó barátokat szerezni, akik minden jóval ellátnak; s a jövő miatti aggodalom talán nagyobb gondokat okoz nekünk, s több veszedelemnek tesz ki bennünket, mint annak előtte a vagyon, amikor még megvolt.

Azt hihetné az ember, hogy mikor szerzetesekké lettünk, vagy pedig, amidőn ráléptünk a lelki élet útjára, s elkezdtünk haladni a tökéletesség felé, lemondtunk a tekintélyünkről is, igen ám, de csak érintsék valamiben ezt a mi gyönge oldalunkat, egyszeribe elfelejtjük, hogy hiszen azt mi már odaadtuk Istennek, s újra megköveteljük a tiszteletet. Mintha csak ki akarnók ragadni Isten kezéből azt, amit saját nézetünk szerint, egyszer már föltétlenül az Ő rendelkezésére bocsátottunk. S így vagyunk a többi dologgal is.

3. Hát bizony ez nevetséges módja az isteni szeretetre való törekvésnek. S hozzá egyszerre, hogy úgy mondjam, marokszám szeretnénk belőle kapni, de olykép, hogy amellett megtarthassuk egyéb vonzalmainkat. Nem gondolunk azzal, hogy megvalósítsuk jó szándékainkat; hogy vágyainkat kiemeljük e föld porából: s amellett szellemi vigasztalásokra számítunk! Nézetem szerint ez nem illő eljárás, s ez a két dolog nem egyeztethető össze. Mivel tehát nem adunk egyszerre mindent oda, nem is kapjuk meg egyszerre ezt a kincset; s adja Isten, hogy Ő Szent Felsége legalább cseppenként juttasson nekünk belőle, még ha a világ összes szenvedéseit kellene is érte kiállnunk.

4. Nagy irgalmat gyakorol az Úr azzal az emberrel, akinek megadja a kegyelmet és a bátorságot, hogy egész erejével ennek a kincskeresésnek feküdjék neki. Mert Isten mindenkinek kész magát odaadni, föltéve, hogy az illető állhatatos marad, s lassan-lassan képessé teszi a lelket arra, hogy győztesen kerüljön ki a küzdelemből. Bátorságot, mondom, mert az ördög rendkívül sok akadályt gördít a kezdő útjába, s minden áron igyekszik őt visszatartani attól, hogy tényleg neki induljon. Ő tudja ugyanis legjobban, milyen veszedelem fenyegeti, mert nemcsak az illetőnek lelke megy az ő számára veszendőbe, hanem még sok más emberé is. Ha ugyanis ez a kezdő megfeszíti erejét, hogy Isten kegyelmével följusson a tökéletesség csúcsára, akkor, azt hiszem, az ilyen soha sem megy be a mennyországba egyedül, hanem sokakat visz magával. Mivelhogy jó tisztnek bizonyult, az Úristennek van gondja rá, hogy legyen csapatja. Azért is a rossz szellem annyi veszedelemmel és nehézséggel ijesztgeti, hogy nem csekély bátorságra van szüksége, sőt igen is nagyra, és Istennek sok kegyelmére, mert különben bizony meghátrál.

5. Beszéljünk már most arról, miképpen kell a dologhoz kezdeniük azoknak a lelkeknek, akik el vannak tökélve, hogy elindulnak ezen kincs keresésére, s – ha törik, ha szakad – végrehajtják ezt a tervüket. Arra ugyanis, amit a misztikus teológiáról – azt hiszem, így hívják – kezdtem beszélni, majd később visszatérek még. Az út kezdetén várja őket a legnagyobb akadály, mert bár a nehezét itt is az Úr vállalja, itt még nekik kell dolgozniuk. Ellenben a belső ima többi fokain a lélek többnyire csak élvez. Mindazonáltal mind az elsőknek, mind a középsőknek, mind az utolsóknak megvannak a maguk keresztjei; az egyiknél ilyenek, a másiknál olyanok. Maga Krisztus Urunk ugyanis ez az Út, s ha csak nem akarnak elkárhozni, rajta kell haladniuk azoknak, akik az Ő követésére vállalkoznak. Ó boldog szenvedések, amelyeknek már ezen élet folyamán is olyan felséges a jutalmuk!

6. Szükségképen egy-két hasonlattal kell élnem; pedig nem illenek nő szájába, s jobban szerettem volna elkerülni őket, s egyszerűen arról írni, amivel megbíztak. De hát az ilyen magamforma tanulatlan ember nehezen tudja magát kifejezni, mikor szellemi dolgokról van szó, s így, kénytelen-kelletlen keresnem kell valami módját. Pedig nincs kizárva, hogy hasonlatom legtöbbször éppen nem lesz találó. Hát akkor legalább nevet rajta egyet, Kegyelmed, látván az én együgyűségemet.

Úgy emlékszem, mintha valahol olvastam, vagy hallottam volna a következő hasonlatot, de olyan rossz az emlékezőtehetségem, hogy nem tudom, hol és milyen alkalommal volt; elég az hozzá, hogy azt hiszem, meg fog felelni célomnak. Amikor valaki belekezd a belső imába, le kell azzal számolnia, hogy úgy van vele, mint az, aki egy szép díszkertet akar ültetni az Úr számára, de teljesen terméketlen talajon, amely tele van mérges növényekkel. Ezt a gazt Ő Szent Felsége saját maga irtja ki, s ugyancsak ő ülteti el a jó növényeket.

Mert hiszen azzal tisztában kell lennünk, hogy ezen a munkán már túl kell lennie a léleknek, mikor rászánja magát a belső imára, s elkezdte azt gyakorolni. Nekünk, mint jó kertészekhez illik, Isten segítségével csak arra kell igyekeznünk, hogy ezek a növények fejlődésnek induljanak. Gondosan kell tehát őket öntöznünk, hogy el ne száradjanak, hanem ellenkezőleg hozzanak virágot, és kellemes illatukkal gyönyörködtessék ezt a mi jó Urunkat, úgyhogy szívesen járjon el ebbe a kertbe üdülni és találja örömét ezekben az erényekben.

7. Lássuk már most, hogy hányféle módon lehet ezt a kertet öntözni. Így azután meg fogjuk érteni, mi a teendőnk; mennyi munkánkba fog kerülni; meghozza-e a hasznot; s mennyi ideig kell azt művelni?!

Nézetem szerint az öntözés négyféle módon történhetik. Az egyik az, hogy kútról hordjuk a vizet; ami természetesen nagy fáradságunkba kerül. A másik módja az, hogy vödrös vízemelő kereket alkalmazunk, amelyet csak forgatni kell, – magam is használtam ilyent – s az ember kevesebb munka árán több vizet kap vele. Odavezetheti az ember továbbá egy folyónak, vagy pataknak vizét is, ami még jobb, mert a föld több vizet kap, s nem kell oly gyakran öntözni; de meg a kertésznek is sokkal könnyebb a dolga. Összehasonlíthatatlanul legjobb módja természetesen az, ha az Úr esőt küld reá, s megöntözi, anélkül, hogy nekünk kellene fáradnunk.

8. Ha már most az öntözésnek ezt a négy módját, amelyre a kertnek szüksége van, mert különben tönkremegy, a mi esetünkre alkalmazzuk, azt hiszem, hogy ezek segítségével némileg meg lehet magyarázni a belső imának azt a négy fokozatát, amelyekre az Úr, az Ö végtelen irgalmában olykor fölemelte a lelkemet. Adja az Ő jósága, hogy sikerüljön megmagyaráznom, s ily módon hasznára lennem egyiknek azok közül, akik megbíztak ennek megírásával. Mert hiszen az Úr négy hónap alatt magasabbra emelte őt, mint amennyire én tizenhét esztendő alatt jutottam. Neki jobb volt az előkészülete, s azért máris minden fáradság nélkül alkalmazza kertjében mindezt a négy öntözési módot. Igaz ugyan, hogy az utolsót még csak cseppenként kapja, no, de ha így halad, az Úr segélyével hamarjában el fog benne merülni. Ha ezt az én magyarázatomat együgyűségnek tartja, ám nevessen rajta: nagyon szívesen veszem.

9. Azokról, akik még éppen csak, hogy elkezdték gyakorolni a belső imát, azt mondhatjuk, hogy kútról hordják a vizet; ez pedig, mint mondottam, igen fáradságos munka. Meg kell feszíteniük minden erejüket, hogy összeszedjék az érzékeiket, amelyek, hozzá lévén szokva a féktelen kalandozáshoz, nem igen akarnak engedelmeskedni. Lassankint hozzá kell szokniuk, hogy ne akarjanak mindenfélét látni és hallani, a belső ima idején pedig egyáltalában semmit, hanem maradjanak egyedül, s ott, mindentől távol, bánkódjanak múlt életük fölött. Ezt különben úgy a kezdőnek, mint a haladónak meg kell tennie, még pedig igen sokszor; azonban, amint majd később elmondom, olykor többet, máskor kevesebbet kell ezzel a gondolattal foglalkoznia.

A kezdőknek egyik baja az, hogy nem képesek megérteni, van-e bennük igazi bűnbánat; pedig hát igenis van; mert hiszen különben nem tették volna föl magukban, hogy amúgy igazában akarnak szolgálni Istennek. Igyekezzenek sokat foglalkozni Krisztus Urunk életével, még ha ez kissé fárasztja is az értelmüket.

Ennyire eljuthatunk a magunk emberségéből; már tudniillik Isten kegyelmével, mert hiszen az magától értetődik, hogy anélkül még csak egy üdvös gondolatra sem vagyunk képesek. Mikor így teszünk, akkor hordjuk a vizet a kútról; s adja Isten, hogy találjunk benne vizet. De még ha nem is találnánk, ne múljék rajtunk, hanem mi menjünk oda és húzzuk, hogy megöntözhessük ezeket a virágokat. Hiszen Isten annyira jó, hogy még abban az esetben is, amidőn, – jobban tudva azt, hogy mi válik hasznunkra – azt akarja, hogy a kút kiszáradjon, ha mi jó kertészek módjára megtesszük a magunkét, Ő víz nélkül is fönntartja a virágokat és növeszti az erényeket. Víznek itt a könnyeket nevezem, vagy pedig, amennyiben ezek hiányoznának is, a megilletődést és az áhítatnak belső érzelmét.

10. Már most mit tegyen az, aki napokon keresztül nem érez mást, mint szárazságot, kedvetlenséget, unottságot; s annyira nincs kedve elmenni vizet meríteni, hogy abbahagyná az egészet, ha nem gondolná meg, mekkora örömet szerez a kert Urának, s nem félne attól, hogy kárba vész eddigi munkája, és érdeme abbeli fáradságának, hogy annyiszor ereszti le a vödröt a kútba, s húzza föl ismét üresen. Mihez fogjon, mikor minden jóakarata ellenére még csak a karját sem tudja fölemelni, vagyis más szóval egyetlen egy jó gondolatot sem képes kialakítani az elméjében. (Mert hiszen éppen az értelemnek a működését értjük a kútból való merítés alatt.)

Mit tegyen, mondom, ilyenkor a szegény kertész? Mi mást tenne, mint hogy örül, örvend és nagy kitüntetésnek tartja, hogy egy ilyen hatalmas császárnak kertjében dolgozhat, annál inkább, mert tudja, hogy ezáltal Urának kedvében jár. Ő ugyanis ne a saját maga élvezetét keresse, hanem az Övét, Uráét, s ilyen nehéz körülmények között dicsőítse Urát azért, hogy megtiszteli őt bizalmával, s fölteszi róla, hogy fizetés nélkül is a legnagyobb gonddal fogja elvégezni a reá bízott munkát. Segítsen Urának vinni a keresztet, s gondolja meg, hogy Ő egész földi élete folyamán érezte annak súlyát. Ne vágyódjék uralomra idelent, s ne hagyja soha abba a belső imát. Ily módon tehát legyen föltett szándéka, hogy, még ha egész életén át tartana is ez a lelki szárazság, nem engedi Krisztus Urunkat elesni a keresztjével. Majd eljön az ideje, amikor mindezért egyszerre fogja megkapni a jutalmat; sohse féljen attól, hogy fáradsága kárba vész. Kegyes, jó gazdának szolgál, akinek szemei állandóan nézik őt. Ne törődjék a rossz gondolatokkal. Gondolja meg, hogy még egy Szent Jeromost is ilyenekkel zaklatott az ördög ott a pusztában.

11. Megvan ennek a fáradságnak is a maga értéke. Jól ismerem, mert hiszen szenvedtem tőle éveken át annyira, hogy ha csak egy csepp vizet tudtam olykor-olykor kimerni abból az áldott kútból, már azt is az Úristen különös kegyelmének tartottam. Tudom, hogy mekkora ez a szenvedés, s hogy több bátorság kell hozzá, mint sok egyéb csapásnak elviseléséhez széles e világon. Azonban azt is kézzelfoghatóan tapasztaltam, hogy az Úristen nagyon megjutalmazza érte az embert már ezen élet folyamán. Mert az az egy bizonyos, hogy ha az ilyenek után az Úr csak egy órára engedte is élveznem az ő vigasztaló jelenlétét: bőséges kárpótlásnak tartottam mindazon kínlódásért, amelybe a belső imában való állhatatosságom már hosszú idő óta került.

Az Úr egyesekre lelki életük elején küldi ezt a gyötrelmet; másokra a vége felé, sok más alkalmi kísértéssel együtt; teszi pedig ezt, nézetem szerint azért, hogy próbára tegye az Ő barátait, s megtudja, vajon képesek-e kiüríteni az Ő kelyhét és hordani a keresztet; s csak ezen próba után bíz reájuk nagy kincseket. De meg azután, a mi lelki javunk szempontjából is vezet bennünket Ő Szent Felsége olykor ezen a száraz úton, hogy fölfogjuk saját semmiségünket. Későbbi kegyelmei ugyanis oly nagy méltósággal járnak, hogy mielőtt megadná őket nekünk, előbb éreztetni akarja velünk saját nyomorúságunkat, hogy úgy ne járjunk, mint Lucifer.

12. De meg azután van-e egyáltalában valami, amit Te nem azért tennél, Uram, hogy az én lelkemnek legyen haszna belőle?! Mert hiszen látod, hogy az már egészen a tied; hogy átengedte magát neked s hogy követni akar, amerre jársz, egészen a kereszt haláláig hogy kész Neked segíteni annak hordozásában, s nem hagy Téged alatta egyedül! Akiben megvan ez az elhatározás, az ne féljen semmitől. De minek is aggódnék az a lelki életet élő ember, aki már ilyen magas polcra emelkedett, aki négyszemközt óhajt társalogni Istennel és ennek fejében lemond a világ összes szórakozásairól? A java munka el van végezve, dicsőítsétek érte Ő Szent Felségét; s bízzatok az ő jóságában, mert hiszen Ő soha sem hagyta még cserben barátait. Ne engedjétek meg, hogy ilyesféle gondolatok merüljenek föl lelketekben: vajon miért adott annak néhány nap alatt annyi áhítatot, nekem pedig annyi év után feleannyit sem? Higgyük el, hogy mindez a mi javunkra szolgál. Vezessen Ő Szent Felsége, amerre akar. Mi már nem vagyunk többé a magunkéi, hanem az övéi. Elég nagy kegyelem az nekünk, hogy dolgozhatunk az Ő kertjében, s ott lehetünk a mi Urunk oldala mellett. Mert hiszen az kétséget sem szenved, hogy ő velünk van.

Ha őneki úgy tetszik, hogy ezeknél a növényeknél és virágoknál egyesek lelkében szükség legyen a kútról való vízhordásra és öntözésre; másoknál ellenben megteremjenek anélkül: az nem az én dolgom. Tedd Uram azt, amit akarsz. Ne engedd, hogy megbántsalak. Add, hogy erényeim, – ha ugyan vannak s akkor is a Te jóvoltodból – ne pusztuljanak el. Szenvedni akarok Uram, mert hiszen Te is szenvedtél. Teljesedjék bennem mindenképen a Te akaratod. S ne engedje Szent Felséged, hogy egy olyan kincset érő dolog, amilyen a Te szereteted, olyanoknak jusson, akik csak a maguk élvezetéért szolgálnak Neked.

13. Tapasztalatom alapján merem állítani, s jegyezzük meg jól, hogy az olyan lélek, aki erős elszántsággal vágott neki a belső ima útjának, s annyira erőt vett önmagán, hogy nem veszi sokba, ha szomorkodik, ha örül, aszerint, amint nélkülözi ezeket a lelki örömöket és vigasztalásokat, vagy pedig megkapja azokat az Úrtól: mondom, az ilyen lélek máris megtette az útnak javarészét. Ne féljen az ilyen lélek attól, hogy vissza talál fordulni, még ha csetlik-botlik is, mert épületét szilárd alapokra fektette. Igen, mert az Úristen szeretete nem abban merül ki, hogy az ember könnyezzék, vagy hogy ilyenféle öröme és áhítata legyen, ami mind csak a mi vágyainkat elégíti ki és a mi vigasztalásunkra szolgál: hanem abban, hogy igazság szerint erős lélekkel és alázatosan szolgáljunk neki. Ellenkező esetben, azt hiszem, folyton csak mi kapunk, de adni nem adunk semmit.

14. Az ilyen magamforma gyarló, s csekély lelki erejű nők számára talán jobb, hogy az Úr, amint mostanában teszi velem, a vigasztalások útján vezet. Ezzel akarja bennem tartani a lelket, hogy el tudjak viselni bizonyos fájdalmakat, amelyeket Ő Szent Felsége jónak lát reám mérni. De hogy az Úristennek egyik-másik hivatott szolgája olyan ember, aki férfi a talpán, akinek van tudománya és fejlett értelme: mondom, hogy az ilyen ember: panaszokra fakadjon, mikor az Úristen megvonja tőle az áhítatot, ezt már hallani sem szeretem. Nem azt akarom én mondani, hogy ne fogadják el, ha Isten megadja; sőt ellenkezőleg, becsüljék nagyra, mert hiszen Ő Szent Felsége éppen azért adja meg, mert látja, hogy ilyenkor szükségük van rá; hanem csak azt, hogy ha nem éreznek áhítatot, akkor ne aggódjanak, hanem értsék meg, hogy nincs rá szükség, s ezért nem is adja meg Ő Szent Felsége. Szóval tudjanak magukon uralkodni. Higgyék el, hogy az ellenkező eljárás hiba; ezt magam is tapasztaltam és beláttam. Higgyék el, hogy tökéletlenség; mert az ilyen emberben nincs meg a szellemi szabadság, s gyönge minden vállalkozásra.

15. Ez nemcsak a kezdőknek szól, habár nekik különösen ajánlom, mert igen fontos, hogy az ember mindjárt kezdetben ezzel a szabadsággal és elszántsággal vágjon neki az útnak; hanem még inkább másoknak, akik jó régen kezdtek már bele és soha sem tudnak a végére jutni, még pedig, nézetem szerint jórészt azért, mert nem szegődtek kezdettől fogva a kereszthez. Elcsüggednek, s azt gondolják, hogy semmire sem viszik. Ha értelmük nem képes elmélkedni, akkor kétségbe esnek; holott talán éppen akkor fejlődik és erősödik bennük az akarat. Csakhogy persze ezt ők nem értik.

Értsük meg már valahára, hogy az Úr nem törődik ezekkel a dolgokkal; s bár mi hibáknak nézzük is őket, tényleg nem azok. Ő Szent Felsége jobban ismeri a mi nyomorúságunkat és gyarló természetünket, mint mi magunk. Ő jól tudja, hogy ezek a lelkek csak őreá akarnak mindig gondolni és csak őt szeretik; már pedig ez a jó szándék az, amit Ő kíván. Az a másik: érzelem; az a nyugtalanság, amelynek átengedjük magunkat, csak arra szolgál, hogy megzavarja a lélek békéjét, s ha az egyébként talán egy óra hosszat lett volna képtelen előrehaladni, most megbénítja négyszer annyi időre. Igen gyakran testi bajtól ered az egész. Én e tekintetben sok tapasztalatot szereztem, s tudom, hogy ez igazán így van. Gondosan megfigyeltem önmagamat; de meg azután lelki életet élő emberekkel is beszéltem a dologról. Ugyanis annyira nyomorultak vagyunk, hogy ez a mi szegény bebörtönözött lelkünk kénytelen-kelletlen megszenvedi testünknek bajait, sőt még az időváltozást is. Sokszor pedig a nedveknek keringési zavarai okozzák azt, hogy saját hibája nélkül, nem tudja megtenni, amit szeretne, s csak szenved mindenféleképen. Ha azután ilyenkor erőszakolni akarják, csak annál rosszabb lesz az állapota, s annál tovább tart. Inkább vizsgálják meg, okosan, vajon nem innét származik-e a baj, s ne fojtogassák szegényt. Értsék meg, hogy betegek. Tegyék át más időre az imaórájukat, még ha ezt sokszor napokon át is meg kellene tenniük. Alkalmazkodjanak úgy, ahogy, ehhez a siralom völgyéhez, mert hiszen elég baja a léleknek, hogy itt kell nyomorognia, s mikor szereti Istenét, nem tehet úgy, amint akarna, még pedig azért, mert ez a test olyan rossz házigazdája neki.

16. Mondom: vizsgálják meg okosan, mert olykor az ördögtől származik az egész. Azért is nem mindig jó abbahagyni a belső imát, amikor ilyen nagy szórakozottság és zavar lép föl az értelemben; viszont azonban erőszakolni sem szabad mindig a lelket olyanra, amire képtelen. Hiszen tehet mást: gyakorolhatja a felebaráti szeretet külső tényeit, vagy olvashat; ha pedig olykor még erre is képtelen, akkor hát szolgálja ki egyszer a saját testét Isten iránti szeretetből, tekintve, hogy máskor, még pedig legtöbbször úgy is az szolgál a lelkének; keressen valami üdülést, például valami épületes társalgásban; vagy menjen falura, aszerint, hogy mit ajánl neki a gyóntatója. Nagy dolog mindebben a tapasztalat, mert az tudja nekünk legjobban megmondani, mit kell az adott esetben tennünk, s abból értjük meg, hogy mindenben szolgálhatunk Istennek. Az ő igája könnyű, s nem szabad erőszakkal ráncigálni a lelket, hanem szelíden kell vezetni, mert csak ez válik hasznára.

17. Tehát ismételve mondom – s ha még sokszor találom is mondani, az sem tesz semmit, mert annyira fontos a dolog – hogy a lelki szárazság, vagy pedig a szórakoztató és a zavaró gondolatok miatt ne nyugtalankodjék és ne szomorkodjék senki sem, mert különben sohasem fogja megszerezni a szellemi szabadságot, s mindig gyötrődni fog. Szánja rá magát mindjárt kezdetben arra, hogy nem riad vissza a kereszttől, s meg fogja látni, hogyan segíti majd az Úr annak viselésében; milyen jó kedvvel fog haladni s mennyi hasznot merít mindenből. Mert az a egy világos, hogy ha egyszer a kút nem akar vizet adni, mi nem önthetjük tele. Másrészt azonban, amikor van benne víz, akkor ne legyünk restek, hanem húzzuk szorgalmasan, mert ilyenkor azt akarja az Úr, hogy ezáltal sokszorosítsuk meg erényeinket.

Önéletrajz 12

12. fejezet

Folytatólag beszél a kezdőkről. Megmagyarázza, hogy meddig juthatunk Isten kegyelmével a magunk emberségéből, s hogy mennyire veszedelmes, ha természetfölötti és rendkívüli dolgokra törekszünk, mielőtt az Úr fölemelte volna szellemünket ezeknek színvonalára.

1. Az előbbi fejezetben sok minden, nézetem szerint nagyon szükséges dologra tértem ki, főleg azonban azt akartam megmagyarázni, hogy meddig juthatunk el a magunk erejéből, s hogy a belső imának ezen kezdetleges foka némileg a mi szorgalmunkon múlik. Ha ugyanis arról elmélkedünk, s azt fontolgatjuk, hogy mit szenvedett értünk az Úr, ez részvétet kelt bennünk, édes fájdalomra indít és vigasztaló könnyeket fakaszt szemünkből. Míg ellenben a reánk váró mennyei boldogságnak, az Úr irántunk való szeretetének és feltámadásának meggondolása örömet vált ki bennünk, amely öröm sem nem tisztára szellemi, sem nem érzéki; épp oly erényes öröm, amilyen érdemszerző volt az előbbi fájdalom. Ilyen természetűek mindazok a dolgok, amelyek áhítatra gerjesztenek minket; ezt az áhítatot pedig részben az értelmünkkel szerezzük meg, bár azért igaz marad, hogy nem volnánk képesek azt megérdemelni, vagy elnyerni, ha Isten nem adna hozzá kegyelmet. Ha az Úristen valamely lelket innét nem emel magasabbra, akkor nagyon érdekében van, hogy ő se törekedjék tovább, mert – s ezt jegyezzük meg jól – , ha erőszakoskodik, rajta fog veszteni.

2. Ezen a fokon számos jó buzdulatot kelthet magában, fölteheti, hogy sokat akar dolgozni Istenért, lángra szíthatja szeretetét, és más egyéb úton-módon növelheti erényeit. Mindezt igen jól kifejti egy könyv, amelynek címe: „Az Isten szolgálatának művészete”, s amely nagyon megfelel azoknak, akik ezen a fokon vannak, amennyiben az értelmi működést fogadja el alapul.

Odaképzelheti magát Krisztus elé, s beleszerethet az ő szentséges emberi természetébe. Igyekezzék állandóan vele maradni; beszélgessen vele; adja elő neki, ha valamire szüksége van; panaszolja el neki bajait; ossza meg vele örömeit; ne feledkezzék meg róla, ha jól megy a dolga. Mindezt meg lehet tenni kész imaszövegek nélkül, egyszerű szavakkal, amiket vágyaink és szükségleteink önként adnak ajkunkra. Ez kitűnő módszer, s rövidesen nagyon előresegíti az embert. Aki igyekszik mindig ebben a drága, jó társaságban maradni; aki törekszik abból minél több hasznot meríteni, aki igazán, őszintén megszereti ezt a mi jó Urunkat: az ilyen ember, nézetem szerint, nagyon előre van.

3. Itt azután, amint mondtam, ne törődjünk azzal, vajon érzünk-e áhítatot, vagy sem, hanem csakis arra legyen gondunk, hogy kedvében járjunk az Úrnak; hiszen Ő oltja belénk a vágyat, hogy örömet szerezzünk Neki, bármennyire gyarlók legyenek is egyébként tetteink. A belső imának összes fokain nem képzelhető üdvösebb dolog annál, hogy Krisztus Urunkat állandóan magunkkal hordozzuk bensőnkben. A legbiztosabb eszköze ez annak, hogy az ember ezen az első fokon előre haladjon, s röviden eljusson a másodikra, a belső imának magasabb fokain pedig ment maradjon azon veszedelmektől, amelyekbe az ördög dönthetné.

4. Ez tehát az, amire önmagunktól vagyunk képesek. Aki innét tovább akarna jutni, és fölemelkedni a szellemi élvezetek színvonalára, amelyeket Isten megtagad tőle: nézetem szerint elvesztené úgy az egyiket, mint a másikat. Az utóbbiak ugyanis meghaladják természetünket; s ha az illető beszünteti értelme működését, a lelke sivár és száraz lesz. Egyébiránt ez az egész lelki épület különben is az alázatosságon alapszik, s minél közelebb jut az ember Istenhez, annál előbbre kell haladnia ebben az erényben is; mert ha nem teszi, mindene elvész. Már pedig, azt hiszem, van abban valamelyes kevélység, ha az ember maga akar följebb emelkedni, tekintve, hogy az Úristen máris többet tesz a kelleténél értünk, mikor az ilyen magunkformákat megtűri a maga közelében.

Ezt azonban, amit most mondok, nem olyan értelemben kell venni, mintha tilos volna gondolatban fölemelkedni a mennyország magasztos dolgaihoz, vagy akár magához Istenhez, az ő dicsőséges nagyságához s végtelen bölcsességéhez. Én magam ugyan soha se tettem meg, mert mint említettem, képtelen voltam reá. Annyira nyomorult voltam ebben a tekintetben, hogy már az is nagy kegyelme volt Istennek, ha földi dolgokról tudtam elmélkedni és megérteni belőlük az igazságot; már ez a vállalkozás is vakmerőség volt részemről, hát még, hogyha az égi dolgokról akartam volna elmélkedni! Másoknak azonban ez hasznukra lehet, különösen, ha van tudományuk. Ez utóbbi ugyanis ezen gyakorlat szempontjából nézetem szerint nagy kincs, föltéve természetesen, hogy alázatosság párosul vele. Csak nemrégiben tapasztaltam ezt néhány tudós embernél, akik csak rövid ideje kezdték meg a belső imát, s máris rendkívül nagyot haladtak benne. Ezért óhajtom én annyira, amint majd később kifejtem, hogy közülük minél többen legyenek lelki emberekké.

5. Mikor én azt mondom: hogy ne kapaszkodjanak fölfelé, hacsak Isten nem emeli őket, akkor szellemi nyelven beszélek, s akinek van ezen a téren némi tapasztalata, az meg fog engem érteni; mert ha ebből nem érti meg, én nem tudom másképpen megmagyarázni. A misztikus teológiában, amelyről most akarok beszélni, az értelem beszünteti működését, amennyiben az Úristen fölfüggeszti azt. Ezt még majd igyekszem jobban megmagyarázni, ha ugyan képes leszek reá, s az Úr megadja nekem hozzá kegyelmét. Ne legyünk tehát olyan vakmerők, s ne is gondoljunk arra, hogy mi magunk függesszük föl – ez az, amit én mondok – s ne hagyjuk önként abba a használatát; mert különben ott maradunk ostobán és hidegen, és sem az egyiket nem tesszük, sem pedig a másikat. Mert mikor az Úr függeszti föl és állítja meg, akkor ad eléje valamit, ami csodálatra ragadja és leköti; úgyhogy egy Hiszekegy tartama alatt, minden gondolkodás nélkül többet ért meg, mint amennyit mi többiek minden erőlködésünk mellett, évek hosszú során. De hogy mi magunk kössük meg a lelki tehetségeinket, és tétlenségre kárhoztassuk: ez oktalanság.

S ismételve mondom, még ha az illető nem is teszi tudatosan, van a dologban egy bizonyos hiánya az alázatosságnak, amelyet, még ha nincs is benne bűn, nyomon követ a büntetés, amennyiben az ember kárbaveszett munkát végez, lelkében pedig bizonyos kellemetlen érzés marad; olyasféle, mintha valaki éppen nekilódul egy nagy ugrásnak, s hátulról visszarántják. Az illető mintegy mozgósította már teljes erejét, s íme semmit sem végzett abból, ami szándékában volt. Ezen a meddőségen veheti észre, ha valaki közelebbről vizsgálja a dolgot, hogy tényleg, amint mondottam, van a dologban némi alázatossághiány. Mert hiszen ennek a kiváló erénynek egyik sajátsága éppen az, hogy amennyiben valamely cselekedetben érvényesül, sohasem hagy csalódást a lélekben. Remélem, hogy ez világos; lehet azonban, hogy csak az én számomra az. Nyissa ki az Úr olvasóim szemét s adjon nekik e tekintetben tapasztalatot, mert ha abból csak egy kevese is van az embernek, azonnal megérti ezt a dolgot.

6. Éveken át sok mindent olvastam össze erről, s mit sem értettem belőle; azután pedig hosszú ideig részesített már az Úristen ezen kegyelmekben, de azért semmiképpen sem tudtam kifejezni, hogy mi az. Ez nekem sok szenvedést okozott. Míg ellenben, ha Ő Szent Felsége akarja, egy pillanat alatt megértteti az egészet, úgyhogy az ember nem tud hová lenni a csodálkozástól.

Igen sok, a lelki élethez értő ember, mikor kikértem tanácsát, próbálkozott megérttetni velem, mi az, amit az Úr nekem ad, hogy azután én is szavakba tudjam foglalni: de mind hiába; akkora volt az én együgyűségem, hogy nem tudtak rajtam segíteni. Ez tényleg így van. Talán maga az Úr akarta, hogy e tekintetben ne legyek senkinek sem hálára kötelezve, kivéve Őneki magának, mert hiszen Ő Szent Felsége volt mindig az én mesterem. Mennyire kell szégyenkeznem azért, hogy ez valóban így van. Nem is óhajtottam tehát s nem is kértem eziránt Tőle fölvilágosítást, mert e tekintetben egyáltalában nem voltam kíváncsi – hiúságokban igen, de itt nem, ahol erény lett volna – s íme egyszerre csak az Úristen egy pillanat alatt egészen világosan megérttette velem, s megadta, hogy szavakba tudjam foglalni, Mindenki elcsodálkozott rajta, s én még inkább, mint a gyóntatóim, mert jobban tisztában voltam együgyűségemmel. Ez nemrégiben történt. Különben is én egyáltalában nem igyekszem megérteni azt, amire az Úr meg nem tanított, kivéve, ha a dolog lelkiismeretemet érinti.

7. Még egyszer ismétlem azt a tanácsomat, hogy nem szabad az embernek a szellemét a belső ima magasabb fokára fölemelnie, hacsak az Úr maga nem emeli föl. Már pedig, ha Ő megteszi, azt az ember azonnal megérzi. Különösen veszedelmes volna ez az eljárás nőkre nézve, amennyiben ennek kapcsán az ördög holmi képzelődést okozhatna bennük. Másrészt azonban meg vagyok róla győződve, az Úr sohasem fogja a rossz szellemnek megengedni, hogy kárt tegyen az olyan lélekben, aki alázatosan igyekszik Őhozzá eljutni. Sőt inkább az ilyennek mindig haszna és nyeresége lesz abból, amivel az ördög vesztét akarja okozni.

Nagyon is részletekbe bocsátkoztam, azért, mert ez az út a kezdőknek legszokottabb útja, s ezek számára igen fontosak azok a tanácsok, amelyeket adtam. Megengedem, hogy másutt mindezt sokkal jobban megírták már, s én eleget pirultam és szégyenkeztem, – bár nem annyira, amennyire illett volna – hogy ilyesmiről kell írnom. Áldott legyen mindezért az Úr, aki eltűri, sőt akarja, hogy egy ilyen magamforma nyomorult beszéljen az Ő dolgairól, s hozzá ilyen magasztosakról.

Szamárfül

Kezembe adtak egy könyvet, hogy mondjam el róla a véleményemet. Elmondtam, írásban is. Közben jöttem rá, hogy a rövid könyvkritikáknak (amelyek nem fajulnak esszévé, mint a Mágusmesék) külön helyet kellene adni kisebb prózai írásaim között, mert alighanem lesz még ilyen több is. Így jött létre a Szamárfül menüpont. Szamárfülről akkor beszélünk, ha egy lap csücske behajtódik. Itt bizony behajtok egy-két csücsköt, sőt az is előfordulhat, hogy a szerzőnek, illő tisztelettel, szamárfület mutatok. Az élet többé-kevésbé ilyen. Mit hallok ki a nagy káoszból, ami megörökítésre érdemes? Hegyezem szamárfülemet.

Ambivalens angyalok

GRÜN, Anselm: Mindenkinek van egy angyala. JEL Könyvkiadó, Bp. 2007. Fordította Lázár Julianna. 162 oldal

A bencés szerő művét azzal adták kezembe, hogy mondjak véleményt róla. Egyesek lelkesednek érte, mások kifogásolják. Tudtam, hogy az alapprobléma: önállóan létező szellemi lényekként kezeli-e Grün az angyalokat. A teológusi körökben jelenleg elterjedt álláspont az, hogy az angyalok és démonok valóságosak ugyan, de csak az ember révén, az embertől független személyességük nincs.

Ez nem fér össze a Tanítóhivatal álláspontjával. A Katekizmus szerint „a szellemi lények létezése – akik nem testiek, és a Szentírásban angyalok néven szerepelnek – hitigazság. ... Annak folytán, hogy tiszta szellemi teremtmények, értelemmel és akarattal bírnak: mint teremtmények személyes lények és halhatatlanok. Minden látható teremtményt felülmúlnak tökéletességben. Erről tanúskodik dicsőségük ragyogása” (KEK 328., 330.). Dogma beszél az angyalok bukásáról (DS 800), amiből világosan következik, hogy az emberétől független saját szabad akaratuk van.

Grün nagyon törekszik arra, hogy a hagyománynak megfelelő kifejezéseket használjon, és ezzel elkerülje a vitákat. Elhatárolja magát az ezoterikától, és tartja magát az elvhez: „Szükséges az angyalokról a keresztény hagyománynak megfelelően szólni” (13. o.). Kifejezései annyira igazodnak az egyházi nyelvezethez, hogy a gyanútlan olvasó számára legtöbbször egészen nyilvánvalónak tűnik katolikus hithűsége. Legföljebb egy-egy ilyen kijelentés hozhatja az olvasót zavarba: „Az áldó angyal lehet egy apa vagy anya, a szomszédasszony, a nagymama, a nagypapa, a tanár, a plébános” (54. o.). „Sokszor a barátok azok, akik a gyermekeket angyalként segítik és vezetik” (78. o.). „Abban rejlik ugyanis legfőbb hivatásunk, hogy egymás számára angyallá váljunk” (161. o.). „Egy ember is lehet számunkra angyal. Az ember lényege szerint nem angyal. De ilyen vagy olyan pillanatban az lesz számomra” (16. o.). Elutasíthatatlan a kérdés: csak átvitt értelemben használja Grün az ilyen emberekre az „angyal” szót, vagy szószerint gondolja? Mi van azokkal az angyalokkal, akik lényegük szerint is angyalok?

Az ilyen angyalokról Grünnél mindig csak pszichológiai értelmezést kapunk. Vallja ugyan, hogy az angyalok „teremtett szellemi lények”, de sehol nem ismeri el az angyaloknak az embertől független személyességét. A „lényegük szerinti” angyalok Grünnél semmivel nem látszanak önállóbb lényeknek más emberek „angyalszerepénél”. Csak itt az ember saját lénye játssza az angyalszerepet.

„Nem is döntő, hogy álomképek, víziók vagy látható szellemi lények-e. Mindig az embernek osztályrészül jutó tapasztalatokról van szó, amit angyalnak tart, akit Isten küldöttének értelmez. Az angyalban Isten gyógyító és védelmező közelsége megtapasztalhatóan közel jön hozzánk. Nem az angyalban kell hinnünk. Az angyalok nem hitünk tárgyai. Hinni csak Istenben tudunk. Az angyalokban azonban istenhitünk konkretizálódik és koncentrálódik.” (16. o.)

Nos, ami a hitet illeti, annak tárgya valóban Isten és nem más. Viszont éppen mert hiszünk az önmagát kinyilatkoztató Istenben, hiszünk a kinyilatkoztatás másodlagos tárgyaiban is, amelyeket Isten önközlése magában foglal, többek között az angyalokban is. Grünnek, a pszichológusnak, az angyal mélypszichológiai értelmezése elég, nem tartja szükségesnek, hogy az angyaloktól mint saját értelemmel és akarattal rendelkező önálló lényekről beszéljen.

„Az oldalunkon álló angyalok képzetével lesz konkrét Isten gyógyító és szerető közelsége. Az angyalok kezdettől fogva tapasztalati horizontra mutatnak rá. Nem az angyalban kell hinni: az angyalt megtapasztalja az ember. A maguk ambivalenciájában a képszerűség és a realitás között maradnak” (19. o.).

Grün idézi (és nem cáfolja) Jung álláspontját, amely szerint «az angyalok „a lélek spirituális irányító erői”, spirituális energiájú ősi szimbólumok, amelyek az énre és az ember tudatára elrettentő vagy áldásos hatást gyakorolhatnak» (21. o.).

A könyv fő tartalma bibliai angyaltörténetek lélektani értelmezése. Ez gazdag szimbólumképző fantáziával történik s kezdetben üdítően szellemesnek hat, később azonban az olvasó kezdi úgy érezni, hogy minden megoldás egy kaptafára megy. A kaptafa pedig az emberi pszichén belül van. Mindenütt az a helyzet kulcsa, hogy magában a lélekben ébrednek föl azok az erők, amelyek az ember problémáit kezelhetővé teszik. Ha az angyalok csak „spirituális energiájú ősi szimbólumok”, amelyek „a maguk ambivalenciájában a képszerűség és a realitás között maradnak”, nem is lehet tőlük mást várni, mint önmegváltást.

Grün jótollú, hívő és tiszta szándékú szerző, de olyan dogmatikából táplálkozik, amely elsikkasztotta az angyalok realitását. Összehasonlításul álljon itt Szeghy Ernő leírása az őrangyalokról.

„Föltétlen igazság ..., hogy körülöttünk angyalok szállongnak s közülük egyesek a mi különös őrizetünkre vannak rendelve. Az én oldalam mellett tehát itt van egy csodaszépségű mennyei lény, egy hatalmas szellem, aki immár hetvenkét esztendeje fáradozik azon, hogy a lelkemet minden bajtól megóvja és attól a sátán támadásait tőle telhetőleg visszaverje. Minden kísértéstől ugyan nem képes engem megszabadítani, mert ezekre az Úristen a rossz szellemnek bizonyos szabadságot ad, de azért a legvészesebbekből, tudom, kimentett, s mindig magam voltam az oka, ha ebbeli igyekezete nem sikerült.”

„Nincs ezen a földön hozzá fogható hűséges barátunk, s ez a körülmény kell hogy a mi részünkről is gyöngéd szeretetet váltson ki irányában. Az égiek nagyon érzékenyek a hálával és hálátlansággal szemben, amint ezt az édes Jézus is kimutatta a tíz bélpoklos esetében ... Ne legyünk tehát közömbösek őrangyalunk szívességeivel szemben, hanem vegyük azokat észre és viszonozzuk mindig forró hálával. Hogy mikor tesz nekünk ilyeneket?... Ugyan kérem, tartsuk nyitva szemünket a nap folyamán és számoljuk össze azokat az eseteket, amikor valamely veszedelmes kísértés, mint valami fáradt löveg pattan le rólunk vagy pedig szinte a fülünkkel halljuk a jó szellem sugalmait.” (SZEGHY Ernő: A belső várkastély kapuja. Szent István Társulat, Bp. 1990. 169-170. o.)

„Legyen a mi viszonyunk őrangyalunkhoz a lehető leggyöngédebb és legbizalmasabb barátság. A Szentírás lapjai olyanoknak mutatják be az égnek ezeket a fejedelmeit, mint akik ezt a szeretet tőlünk teljesen megérdemlik. A Jelenések könyvében Szent János apostol az angyal lábához akar borulni, de az nem engedi: ,Vigyázz, ne tedd ezt – mondja neki – , szolgatársad vagyok én neked és testvéreidnek.' Szóval az ég főnemessége és a mennyei udvartartás nagy méltóságai nem kívánnak tőlünk hétrétgörbülést és hangzatos címeket, hanem magukat velünk egyenlőknek vallják. Nem kell előzőleg az iránt érdeklődnünk, hogy milyen megszólítás illeti meg őket. Nem kell megvárnunk, amíg ők ereszkednek le nagykegyesen hozzánk, hanem bármikor akár azzal kezdhetjük, hogy minden bevezetés nélkül a nyakukba borulunk. Egy föltekintés hozzájuk s megvan a telefonösszeköttetés, sőt azonnal itt vannak az oldalunk mellett s addig társalognak velünk, ameddig nekünk tetszik.” (SZEGHY i.m. 171-172. o.)

Szeghy Ernő és Anselm Grün szemlélete, a gyermekien egyszerű hit és a „képszerűség és a realitás között maradó” raffinált okoskodás szemlélete nem békíthetőek ki egymással. Választanunk kell. Grün ambivalens angyalai nem a kinyilatkoztatás angyalai.

A fordításról, bár az eredetit nem láttam, ennyit: „Egy idős festőnek van egy 1200 táján készült szép képe...” (155. o.). A festő valóban nagyon idős lehet, ha már 1200 táján is festett. Hogy mik vannak, igazán...

 

Sztarec vagy pszichológus?

GRÜN, Anselm: A lélek ötven angyala. JEL Könyvkiadó, Bp. 2005. Fordította Lázár Julianna. 168 oldal.

Anselm Grünnek igen szép szakálla és nagy irodalmi sikere van. Hogy angyalai nem igazi angyalok, azt már kifejtettem Ambivalens angyalok c. írásomban, mely a szerző később megjelent Mindenkinek van angyala c. művéről szól. A lélek ötven angyalában is ilyen kijelentéseket találunk: „Az angyalok lelkünk erői” (17. o.), „Ők maguk a bennünk lévő benső tér” (16. o.), „A beszélgetőtárs volt számodra az angyal” (137. o.). Vagyis Grün angyalai nem azok az embertől függetlenül létező, önálló értelemmel és akarattal rendelkező személyes lények, akikben az Egyház hisz. Ebben nem követhetjük azokat a dogmatikusokat, akiktől Grün meríti nézeteit.

Pszichológiailag számos találó megfigyelést olvasunk A lélek ötven angyalában, ez kétségtelen. Kétségtelen Grün keresztény hite is. Ezeket az értékeket dogmatikai kifogásaim ellenére sem kívánom tagadni. Kérdés azonban, hogyan viszonyulnak egymáshoz a pszichológiai és hitbeli szempontok. Úgy tűnik, Grün felváltva beszél a sztarec és a pszichológus szerepében. A modern pszichológiát valaki így jellemezte: „Az önimádat vallása.” Az ember komfort-érzése, „I’m OK” élménye az ősbűn következtében nem mindig az erkölcsileg helyes magatartást követi. „Lényed mélyén jó vagy. Őszinte és tiszta” – mondja Grün (58. o.), csakhogy ez még a hívő, kegyelemben élő emberre se áll egészen, még neki is le kell vetnie a „régi embert, aki romlásba rohan a megtévesztő kívánságok miatt” (Ef 4,22). Ha értékmérővé jelöljük ki érzelmi igényeinket, önmagunk istenévé, a jó és rossz mércéjévé tesszük magunkat. Ezért olvassuk meglepődve Grünnél: „Álljon melletted az angyal, hogy Te magad határozd meg, mi jó Neked” (25. o.). A jó és rossz tudásának fájánál nem a jó angyal áll. Az ilyen kijelentések: „Engedd meg magadnak az elesést” (28. o.), „Higgy belső érzésednek” (45-46. o.), vagy: „Az engedelmesség azt jelenti, hogy saját valóságommal összhangban élek” (42. o.), a Kígyó rábeszélései. A pszichológusi beállítottság teszi, hogy Grün sztarec végzetesen elhibázza a lelkek megkülönböztetését: „Ha egy gondolat a démontól való, az bennünk félelmet és szorongást szül, bénítólag hat ránk” – mondja (48. o.). Loyolai Szent Ignác megkülönböztetési szabályai mást mondanak. Ha az ember megtért, Istennek adta életét, akkor valóban negatívan reagál a rossz szellem sugallataira; de amíg még megtérésre szorul, amíg még a bűnben él, addig éppenséggel a Szentlélek és a jó angyal indításai váltanak ki belőle szorongást. Grün úgy beszél, mintha az evangélium nem tartalmazna megtérésre való felszólítást.

Ezekután éppen csak megemlítem az olyan meglepő helyeket, ahol egy katekumen veszi magához az Oltáriszentséget (153. o.), vagy ahol a delphoi jósdában működő pogány istenség valóságosnak van feltüntetve (136. o.). Lehet, hogy csak pontatlan megszövegezésekről van szó. Grünnek nem erénye a precíz fogalmazás; irodalmi sikerét részben talán éppen annak köszönheti, hogy bár elhatárolja magát az ezoterikától, mégis a New Age jellegzetesen elmosódó, inkorrekt stílusában beszél. Szófejtéseit nem elemzem, mert nem rendelkezem kellő nyelvészeti tudással, de ezek szabatosságát illetően is vannak kételyeim.

A fordító kompetenciáját nem vonom kétségbe, alaposságát annál inkább. „Higgadtnak lenni, amely a sztoikus filozófia ideálja” (ami helyett; 104. o.); „szenvednie kell tudni” („tudnia kell szenvedni” helyett; 158. o.); „Ez először is a Te szép testedet” (értelmetlen mondat, vagy az „Ez”, vagy a tárgyeset fölösleges; 168. o) – példák a felületességre.

Legvégül annyit: Grünnek feltétlenül igaza van abban, hogy kérhetjük az angyalok segítségét erényeink ügyében. Az angyalok itt vannak, sokkal reálisabban, mint amennyit a valóságból Grün nekik kiutal. De ne sokat számoljuk vagy osztályozzuk őket. Grün se kinyilatkoztatás alapján sorolja fel angyalait, hanem a maga – igen szép – szakállára.

A pápa Jézus-könyve

RATZINGER, Joseph – XVI. Benedek: A názáreti Jézus. Első rész. Szent István Társulat, Bp. 2007. Fordította Prof. Dr. Rokay Zoltán. 340 oldal.

„Régóta érlelődött bennem az a könyv. Az első munkát ennek érdekében a 2003-as esztendő nyári szünetében tudtam elvégezni. A római püspöki székbe való megválasztásom után minden szabad pillanatot felhasználtam, hogy a könyv írását folytassam. Mivel nem tudom, mennyi időt és erőt kapok még ajándékba, elhatároztam, hogy a mű első részekén